Das Nomem, das Allonom und die Nomematik. Zugleich Besprechung von Silvio Brendlers Buch „Nomematik“

283Įžvalgos / insights VoLker kohLheiM Bayreuthi kutatási irányok: személynévkutatás, irodalmi névkutatás, névelmélet. A noMeM, az aLLonoM és a noMeMatika. Kartu aptariama Silvio Brendlerio knygos NOMEMATIK nomema, alonomos ir nomematika. Megjegyzések Silvio Brendler könyvéről Nomematika I Jei kas nors apibūdina šiuolaikinę lingvistiką maždaug nuo XX amžiaus pradžios, tai yra nusigręžimas nuo grynai istorinio kalbos nagrinėjimo, kurį dar kategoriškai gynė Hermannas Paulis. Kartu su šiuo nusigręžimu nuo grynai kalbos istorinio nagrinėjimo buvo pabrėžta sinchronija kaip pageidaujamas lingvistinių tyrimų objektas, o kartu ir „elementariųjų aprašymo vienetų skaičiaus sumažinimas“, pirmiausia „įtvirtinant fonemos sąvoką fonologijoje [ir] morfemos sąvoką morfologijoje.“ (Thümmel 2005: 651). Bármennyire is eltávolodhatott a jelenlegi nyelvészet időközben a klasszikus strukturalizmustól, ezek a terminusok, amelyek mellé még a lexémát is oda lehet állítani, valamint a hozzájuk kapcsolódó elméleti feltevések – például a megkülönböztető jegyekről és az oppozíciókról –, továbbá az olyan elemzési eljárások, mint a szegmentálás, a nyelvtudomány elengedhetetlen repertoárjává váltak. Feltűnik azonban, hogy az onomasztika mind a mai napig nagyrészt megengedhetőnek véli magának, hogy nélkülözze ezt a fogalmi eszköztárat. Ez a hiány, illetve módszertani lemaradás a még mindig nagyrészt nyelvtörténeti, etimológiai irányultságú toponomasztikában talán kevésbé jelentős (vö. azonban Kohlheim, Hengst 2004), az antroponomasztikában azonban mindenekelőtt negatívan érezteti hatását. Különösen azoknál a vizsgálatoknál, amelyek statisztikai kérdésfelvetéseket 284 acta VoLker kohLheiM Linguistica Lithuanica LXIX is magukban foglalnak, vagyis amelyekben mindig szerepet játszik az a kérdés, hogy mely névformák tekintendők összetartozóknak, „azonosnak”, a módszertanilag következetes, az általános nyelvészet színvonalán álló fogalmi és módszertani rendszer hiányából eredően 1977 óta létezik egy strukturalista ihletésű fogalmi leltár, amely itt segítséget nyújthat. Rudolf Freudenberg javaslatától (Freudenberg 1967/68) ösztönözve Volker Kohlheimnek a 13. és 14. századi regensburgi deninventars oft genug in zumindest terminologischer unklarheit, wenn nicht sogar in angreifbaren resultaten. ragadványnevekről szóló munkájában a fonéma és allofón párosa mellé odaállították a noméma és allonóm onomasztikai párosát (Kohlheim 1977: 71). Ezzel betöltődött egy terminológiai hézag. Ennek a terminológiai újításnak kezdetben az volt az értelme és célja, hogy úrrá legyen a késő középkori regensburgi ragadványnevek vizsgálata során felmerülő onimikus formagazdagságon. Világossá kellett tenni, hogy az oklevelekben igazolt olyan formákat, mint a Gumbertus, Cumbertus, Gumprecht, Gumpprecht, Gumplinus, a névstatisztikai vizsgálat során egy vagy több névként kell-e felfogni (Kohlheim 1977: 36). Ekkor – és ez volt a döntő gondolat – nem etimológiai kritériumok szerint kellett eljárni, amelyeknek a 13./14. század beszélői/írói számára bizonyosan már nem volt jelentőségük, hanem a névazonosságoknak a névhasználók tudatának kellett megfelelniük, az ő onimikus kompetenciájukat kellett képviselniük. Elvileg tehát Regensburg késő középkori névrendszerének nyelvészeti elemzésekor ugyanúgy kellett eljárni, mint egy ismeretlen nyelv onimikus rendszerének vizsgálatakor. E „néprajzi” megközelítés elméleti keretét akkorra már Kenneth Lee Pike szolgáltatta. Pike (1967) nyomán „etikusnak” nevezzük azt a vizsgálati módszert, amely olyan kritériumok szerint jár el, amelyeket kívülről vittek be a vizsgálandó rendszerbe. Egy ilyen módszer kiindulásként jogosult, de csak ideiglenes lehet, mivel nem feltétlenül felel meg a tényleges viszonyoknak. Két olyan névforma, amelyet azonos etimológiai eredetük alapján „azonosnak” nevezünk, egy elmúlt – vagy akár jelenlegi – korszak beszélőinek tudatában két elkülönült névként is felfogható. tehát egy elmúlt időszak beszélőinek névadási kompetenciáját kell rekonstruálni. ha ez sikerül, akkor Pike kifejezésével élve „émikus” egységeket kapunk. egy jelenkori példa: az Adelheit, Aleida és 285 Įžvalgos / insights Elke nevek mind az adal-heit elemre vezethetők vissza, ma das nomem, das allonom und die nomematik. Zugleich besprechung von silvio brendlers buch Nomematik azonban teljesen különböző három névként értelmezik őket. ezzel szemben a középkori Regensburgban az etimológiailag két különböző héber etimológiára visszavezethető Matheus és Mathyas alakokat felcserélhetőnek érezték, amint azt a következő adatolási sor mutatja: hern Mathyas dez Wakchers hausfrawe (a. 1341), Matheis der Wacher (a. 1342), Matheus der Wachker (a. 1342), bei Metlein dem Wocher (a. 1345). Fel kell tehát tételeznünk, hogy az akkori regensburgi beszélők számára létezett egy mentális egység, amely lehetővé tette számukra, hogy az imént (kohlheim 1977: 511), denn es handelt sich jeweils um ein und dieselbe Person. felsorolt névalakokat azonosként ismerjék fel. ezt az absztrakt mentális egységet Nomemnek, a szóbeli nyelvben vagy írásban való megvalósulásait pedig Allonomnak nevezzük (Kohlheim 1977: 71). döntő fontosságú, hogy a Nomemet absztrakt mentális egységként kell felfognunk. Ezért jelölése tisztán konvencionális. A későbbi, a nomemről szóló szakirodalomban ezt nem mindig értették meg. Így Kohlheimnél (1977) a nomemeket ófelnémet etimonokként adták meg (tehát a „kuon-rāt“ nomemként az allonimákhoz: Chunrat, Konrad, Chuntz, Kunz stb.). Egy későbbi tanulmányban azt javasolták, hogy a fonémák szokásos jelöléséhez hasonlóan a nomemet ferde vonalak között jelöljék. A fent említett Mathyas, Matheis, Matheus és Metlein allonimák esetében megfelelő jelölésként kínálkozik az ezen allonimák mindegyikének alapjául szolgáló nomem /Matheis/ (Kohlheim 2001: 148.). Ennél a jelölésnél azonban továbbra is fennáll annak veszélye, hogy a /Matheis/ alakot a „legrelevánsabb“ formának tekintik. Rudolf Freudenberg már 1966-ban azt javasolta, hogy a fonémák jelölésénél a fonetikai értékekre utaló betűk „megtévesztő asszociációit“ teljesen újonnan választott szimbólumok javára mellőzzék (Freudenberg 1966: 9). El lehetne tehát képzelni, hogy a /Matheis/ nomem jelölésére egyszerűen a /M/ jelölést vagy akár egy számjegyet vezessenek be. amikor a Nomem és Allonom fogalmát először definiálták, a behaviorista módszerek uralkodtak a nyelvészetben. A regensburgi névanyag elemzése ezért az amerikai disztribucionalizmus módszerei szerint történt, ahogyan azokat Zellig s. harris kidolgozta (harris 1969; vö. kohlheim 1977: 67–80). A „mentalista-pszichológiai” felfogásokat elavultnak tekintették. Mai szemmel ezzel szemben megállapítható, hogy a Nomem fogalmának bevezetése bizonyos értelemben a kognitivista álláspontok elővételezése volt. Amikor freudenberg 1966 ezt fogalmazta meg: „A fonémák gondolati szintézissel nyert fogalmak” (freudenberg 1966: 13), ugyanez érvényes volt a röviddel később definiált Nomem fogalmára is. Mai kognitivista szemszögből megállapítható: a Nomemek azoknak a koncepcióknak felelnek meg, amelyek a beszélők agyában az egyes névi kifejezésekre vonatkozóan léteznek.1 Feltűnhetett, hogy az allonomek fent felsorolt sorában — Gumbertus, Cumbertus, Gumprecht, 286 acta VoLker kohLheiM Linguistica Lithuanica LXIX Gumpprecht és Gumplinus — két különböző típus képviselteti magát, amelyeket hagyományosan „teljes alakokként” és úgy nevezünk, mint továbbra is a virtuális [azaz emikus] szinthez tartozik, azonban az adott realizációtípus kiválasztása csak az aktuális beszédvagy íráshelyzetben történik meg a beszélő vagy író által, és ez a választás minden esetben helyzet-, illetve kontextusfüggő, továbbá függ a beszélő/író szándékától, valamint attól az elvárástól, amelyet a beszélő/író kommunikációs „kurzformen“ bezeichnen. schon in der arbeit von 1977 hatte Volker kohlheim vorgeschlagen, hier von Realisierungstypen zu sprechen: „der realisierungstyp gepartnerének tulajdonít” (kohlheim 1977: 79f.). Így annak a beszélőnek/írónak, aki a /Margarete/ nomemet szeretné realizálni, világossá kell tennie magában, hogy ezt a Margarete allonimmel teszi-e, amely a formális kommunikációs szinthez (doménhez) tartozik, vagy a Grete, Gretchen, Gretel, Gretelchen allonimok egyikét használja, amelyek az informális kommunikációs szinthez (doménhez) tartoznak, és nyelvileg a „hipokorisztikon” realizációtípushoz sorolhatók. Ezzel a pragmalingvisztikai aspektusok is bekerülnek a bemutatott, elsődlegesen rendszerlingvisztikai modellbe, hiszen az adott pragmatikai helyzettől függ, hogy a beszélő melyik megvalósulási típust használja. A referenciának a mai onomasztikai elméletben oly központi témája az 1977-es munkában legfeljebb közvetve játszott szerepet. Arról volt szó, hogy a regensburgi oklevéltár két, időrendben 1378-ig terjedő kötetének korpuszából elemezzék a neveket, és névstatisztikai vizsgálatokhoz előkészítsék őket. Mégpedig tisztán korpuszhoz kötötten, rendszeren belül. Eszerint két különböző névformát „azonosnak” tekintettek, ha ugyanabban a „környezetben” fordultak elő. A keresztnevek túlnyomó többsége – és csak ezekről volt szó – olyan névszintagmában fordult elő, amely normális esetben három elemből állt: keresztnév + határozott névelő + megkülönböztető név. A nőknél a megkülönböztető névhez még a -in mozgósító szuffixum is hozzáadódott. Ha tehát két névforma, például a Stepfan és a Stepfel, felcserélhetően jelent meg a der Enichl megkülönböztető névvel kapcsolatban, akkor a 1 Vö. a kognitív szókonceptusokhoz: rickheit, Weiss, eikmeyer (2010: 73–76). Silvio Brendler (2008: 75) azonban csak a nomematikus megközelítés későbbi változatának, amint az Kohlheim, Hengst (2004) munkájában megjelenik, tulajdonít kognitivista megközelítést a problémához. Szó szerint azonban már a Kohlheim (1977: 71) változatában ez állt: azt a nyelvi egységet, amely lehetővé teszi egy nyelvi közösség kompetens beszélője számára, hogy különböző névformákat azonosként ismerjen fel, ‚nomem’-nek nevezzük […]“. Az „felismerés” azonban kognitív teljesítmény. 287 Įžvalgos / insights Az „identitás” bizonyítást nyert, vagyis a két (megvalósult) das nomem, das allonom und die nomematik. Zugleich besprechung von silvio brendlers buch Nomematik allonim, a Stepfan és a Stepfel egy (virtuális) /stePhan/ nomemhez tartozott. Ez a módszer szigorúan követte a Harris (1969) által megfogalmazott disztribucionalizmust. Az, hogy az oklevéltár dokumentumaiban feljegyzett névformák (akkoriban) konkrét személyekre vonatkoztak, tehát referenciális funkcióval bírtak, ugyan előfeltételezés volt, de a nomemek meghatározásában csak közvetett szerepet játszott. E nagyon korpuszközpontú szemlélet további következménye az volt, hogy egy másik, ma előtérben álló szempont egyáltalán nem játszott szerepet: mivel egy névjegyzék, mégpedig személynevek jegyzékének elemzéséről volt szó, fel sem merülhetett az a gondolat, hogy „egy” név csak egy személyre vonatkozhat. Azzal az eszmecserével összefüggésben, hogy miként rendelhető egyetlen nomémához három allonima, amelyek formai szempontból nagyrészt megegyeznek, ám eltérő „környezetben” állnak, vagyis a névszintagmában különböző jelzőkkel együtt fordulnak elő – az eljárás részleteire itt nem térhetünk ki közelebbről –, ez hangzott el: „Ha csak a diskurzusjelentés [vagyis a realizációban megjelenő környezet] kritériumát vennénk figyelembe, akkor a három allonima [Ruger der Pochner, Ruger der Prunnhofer, Ruger vor der Chappel] nem volna azonos, és következésképpen három különböző nomémához kellene őket rendelni.” „Ez a következtetés azonban abszurd: közismert, hogy minden nyelvi közösség jóval kevesebb nevet használ, mint ahány entitást megnevez” (Kohlheim 1977: 72). Nem arról van szó, hogy ennek a kijelentésnek a problematikusságát annak idején ne ismerték volna fel, csakhogy Eugenio Coseriu (1967: 268: „[…] los nombres propios pueden ser multívocos, pero son siempre monovalentes”) és Farhang Zabeeh (1968: 57: „We may use, for example, […] ‚joan’ to refer to many women”) hivatkozásával megcáfolták. Lényegében ez a névelmélet és a névfilozófia ma is virulens problémája: az onimikus „monovalencia és osztályképzés” közötti feszültségviszony (Windberger-Heidenkummer 2011). Ma már nem beszélünk olyan problémamentesen „egy névről”. Ma differenciáltabb terminológia áll rendelkezésünkre: Willy Van Langendonck (2007) az idézett esetben nem „name”-ről, hanem „proprial lemma”-ról beszélne, Silvio Brendler pedig a hamarosan bemutatandó könyvében „archinomem”-ről. A történeti névleltár lemmáiként azonban az akkor felderítendő nomémákat is így értelmezték. Az elmélet kibővített változatában bevezették az Archinomem fogalmát is (Kohlheim 2001), amellyel tanulmányunk II. részében a Kohlheimétől eltérő értelemben ismét találkozunk. Az alkalmazás családnevekre való kiterjesztését csak röviden tárgyalták (Kohlheim 2005), míg a Nomem és Allonom fogalmát a toponomasztika területén Karlheinz Hengst Kohlheim nyomán tárgyalta 288 Acta VoLker kohLheiM Linguistica Lithuanica LXIX (Kohlheim, Hengst 2004; Kohlheim, Hengst 2006). A nomematikai terminológiát időnként más szerzők is használták, legutóbb Renāte Siliņa-Piņķe (2009), és bekerült Wilfried Seibicke Die Personennamen im Deutschen című kézikönyvébe (2008:101). II 2008-ban Brendler a Nomematik. Identitätstheoretische Grundlagen der Namenforschung (insbesondere der Namengeschichte, Namenlexikographie, Namengeographie, Namenstatistik und Namenstheorie) című könyvével a névazonosságok megállapítására vonatkozó, alaposan kibővített és finomított elméletet terjesztett elő. A terjedelmes mű (448 oldal, számos ábra, 6 térkép) névés tárgymutatóval (421–428; 429–448) jól áttekinthető; a „konkretizálásoknak” nevezett rész (321–391) a tárgyalt neveket vizuálisan is dokumentálja. A gazdag irodalomjegyzék (393–419) a szerző alaposságáról tanúskodik, akinek aligha kerülhette el a figyelmét a könyv közelebbi és tágabb témájához tartozó bármely mű. Már a „Bevezetés” (25–52) elején megállapítást nyer: „A ‚névazonosság’ terminus ugyanazon név különböző időpontokban való előfordulását jelöli a kommunikációban, vagyis a nyelvhasználatban” (31). Ezzel szinonim értelemben használják az „izonymia” vagy „onymikus azonosság” kifejezéseket. Annak előfeltétele, hogy két (vagy több) név azonos, „izonym” legyen, azonos etimológiai eredetük é s az a tény, hogy ugyanazt az objektumot nevezik meg, vagyis hogy „referenciaazonosak”, koreferensek legyenek. Ezzel már meg is neveztük a Kohlheim munkáival szembeni legfontosabb különbséget, amelyekben az „azonosság” formális azonosságot jelentett. A használati azonosság, a koreferencialitás ott csupán a nomémák kimutatásának kiindulópontja volt; ezek, miután megállapították őket, több személyre is vonatkozhattak. Brendler szerint ekkor már nem áll fenn onymikus azonosság, hanem csupán homonímia (33). Brendler éleslátóan különbséget tesz az onymikus azonosság (izonymia) és a névazonosság között, és kimutatja, hogy az onymikus egyenleteknek (etimológiai egyenlőtlenség esetén) különböző típusai vannak, pl. a német Koblenz < lat. Confluentes és Koblenz < ófelnémet *Kobyl’no/* Kobyl’na ‚a település, ahol kancák vannak’, (3) szemantikai névazonosság, pl. német Schwarza, angol Blackwater, (4) referenciálisan azonos név-egyenlőségek, amelyek scher gleichheit gibt (33–38): (1) etymologische namengleichungen, (2) formaismét megkülönböztethetők az azonos etimológiájúaktól, pl. német Deutschland, dán Tyskland, azonos szemantikájúak, pl. német Schwarzwasser, ófelnémet *Čornica, valamint olyanok, amelyeknél csak az objektum azonos, amelyre formailag, etimológiailag és szemantikailag eltérő nevekkel utalnak, pl. német Deutschland, angol Germany, finn Saksa. Amint már kifejtettük, Kohlheim nyelvi formára összpontosító 289 Įžvalgos / insights Németország, dán Tyskland, azonos szemantikával, pl. német das nomem, das allonom und die nomematik. Zugleich besprechung von silvio brendlers buch Nomematik Schwarzwasser, ófelnémet *Čornica, valamint olyanok, amelyeknél csak az objektum azonos, amelyre formailag, etimológiailag és szemantikailag eltérő nevekkel utalnak, pl. német Deutschland, angol Germany, finn Saksa. Végül léteznek még (5) „névazonos név-egyenlőségek”, amelyeknél az imént felsorolt részleges egyenlőségek mindegyike egyidejűleg fennáll, akárcsak a 15. századi Ausztriából származó adatokban: Bertl Menhart = Partl Menhart. Brendler szerint csak az utóbbi egyenlőségek „relevánsak a névazonosság-elmélet szempontjából” (38). Az onimák vizsgálatakor Brendler különbséget tesz az „észlelési szint” és három „kognitív szint” között (40f.): az észlelési szinten helyezkednek el az onima (szóbeli vagy írásbeli) konkretizációi (Kohlheimnél ezek a megvalósult allonimák voltak). A kogníció szintje a megvalósulások szintjére oszlik, amelyen a különböző névkonkretizációkat egy onimikus rendszeren belüli változatokként ismerik fel, a rendszerezések szintjére, amelyen a nyelv résztvevőinek agyában egy rendszer képződik, valamint a metarendszerezések szintjére, amelyek a nevekről való „gondolkodás és megnyilatkozás” során jönnek létre. Amikor egy nevet hallunk vagy olvasunk, az általa megnevezett objektumot először „meghatározott, de közelebbről nem specifikált individuumként” azonosítjuk (44). Ezzel az „azonosítás” aktusával szemben az „identifikáció” „egy individuum nevével meghatározott identitásának megállapításakor” megy végbe (44). Brendler mindenesetre elutasítja a „hordozótól független névvizsgálatot” – „mivel az nem felel meg a név lényegének” – (50). megközelítése elsősorban abban különbözik Brendlerétől, hogy Kohlheimnél egy nomem (megvalósulásában) végtelen sok névviselőre vonatkozhat. Brendler szerint ez „homonim nomemek” esete (63). Továbbra is Kohlheimre (és Kohlheim, Hengst 2004-re) hivatkozva nyelvileg homogénebb terminológiát javasol, áttekinti a Kohlheim (1977) óta megjelent, a nomematikai terminológiát alkalmazó munkákat, és összegzésként arra az ítéletre jut, hogy ezek egyike sem veszi figyelembe számára a funkcionális azonosság döntő kritériumát; „nyilvánvalóan egyszerűen összetévesztik az etimológiai azonosságot a névazonossággal (az izogéniát izonímiának tartják)” (80). indem er „allonom“ auf der ebene der konkretisierung durch „nom“ ersetzt und „realisierungstyp“ durch „allonom“ (64). er geht dann ein auf die in dem Zeit- 290 acta VoLker kohLheiM Linguistica Lithuanica LXIX A 2. fejezet (81–170) címe „nomematika”.2 A nomematikus, vagyis emikus szemlélet szempontjából döntő jelentőségű, hogy a neveket a rendszerben lássuk; a névrendszert a lexikai rendszer alrendszereként, ezt pedig a nyelvi rendszer alrendszereként kell értelmezni, hasonlóan már Kohlheimnél (1998) is (82). A nevek konstitutív nyelvi tulajdonságainak „nomémákként” való leírását, vagyis fonematikai/grafematikai formájuk leírását Brendler „névgrammatikának” nevezi (85). Az alábbiakban újradefiniáljuk a nom, allonom és nomem egységeket: „a nom egy funkcionálisan és egyúttal grammatikailag azonos nomem konkretizálása, míg egy allonom egy funkcionálisan és egyúttal grammatikailag azonos nomem realizációját hozza létre” (89). Ebben két különbség válik nyilvánvalóvá a Kohlheim-féle modellhez képest: míg Kohlheimnél egy nomem puszta formaegységként, Van Langendonck (2007) értelmében vett „proprial lemma”-ként a realizáció szintjén több névhordozóra is referálhatott, Brendler modelljében ez nem így van. Másodszor Brendlernél „a különböző szóhangzású nevek, amelyek azonban egy és ugyanazon objektumot nevezik meg, […] különböző nomemeket és ezáltal különböző neveket képviselnek” (103). Ezzel azonban kétségtelenül elvész a Kohlheim (1977) megközelítésének szándéka. Ott éppen arról volt szó, hogy a késő középkori névadók és névviselők onimikus kompetenciájának megfelelően összefogják az egy nomemhez tartozó különböző változatokat, mindenekelőtt tehát egy teljes forma rövidés becézett alakjait, hogy statisztikailag felhasználhatóvá tegyék őket. Brendler ezzel szemben a rövidés becézett alakokban „önálló” neveket lát, ezért „rövid nevekről és becenevekről” beszél (103). Ha így járunk el, és ezt a gyakorlatban is alkalmazzuk, akkor azonban nem lehetséges például a szentnevek középkori elterjedtségét diakrón és diasztratikus szempontból megfelelően vizsgálni. Ekkor statisztikailag mindig az a név (nomem) részesülne előnyben, amelynek nincs vagy csak kevés alloformája van. mivel a középkorban az alloformák nomematizálása (a mai korral ellentétben) csak igen ritkán fordult elő, egy ilyen eljárás alaposan meghamisítaná a képet. amikor „a nevek és/vagy név(formá)k összefüggéseiről való laikus vagy nyelvtudományi gondolkodásról” (112) van szó, „memekre” lépünk, ha reálisan összefüggő vagy akár csak látszólagosan összefüggő névformákról gondolkodunk vagy beszélünk, mégpedig bármiféle referencia rögzítése előtt. ezért az olyan kijelentések, mint „ismerek két embert a Ronny névvel”, még nem teljes értékű nevek (116). 2 Ezt a terminust Brendler már 2003-ban bevezette (81). die kognitive ebene der „archisystematisierungen“. so gelangen wir zu „archino- 291 Įžvalgos / insights Az archinomemák hangzásukban vagy írásképükben kissé das nomem, das allonom und die nomematik. Zugleich besprechung von silvio brendlers buch Nomematik eltérhetnek egymástól (Brendler példája a Gerit/Gerrit, l. 116). Ha a névformák diakróniájáról tesznek kijelentéseket, függetlenül attól, hogy ezek nyelvtudományilag helyesek-e vagy sem, Brendler „archiallonómákról” beszél (118). A következőkben azokról a mentális folyamatokról lesz szó, amelyek az absztrakció, vagyis a konkretizálástól az archirendszerezésig vezető út, valamint annak ellentéte, a nomematikus egységek specifikációja során mennek végbe (126–128). A nomematikus entitások közötti kapcsolatokat, különösen az izonímiát és az anizonímiát is tárgyalja (130–140). figyelmet kelthetnek a következő oldalak, amelyeken Brendler bemutatja „a nomematika mint dinamikus nyelvvizsgálat” koncepcióját (140–144). Itt megpróbálja Kohlheim állítólag teljesen „a szinkróniára összpontosító” (140) megközelítését „pankronikus” eljárással meghaladni, eközben azonban nem veszi figyelembe, hogy Kohlheimnél (1977) a diakrónia mint a szinkronikus rétegek egymásutánja szintén döntő szerepet játszott.3 A „nomematikus rendszervizsgálat dinamikája” Brendler szerint „a nyelvi dinamika fő mozgatóerőiből: konkretizálás, realizálás és rendszerezés” (141) adódik. Brendler nem fejti ki közelebbről, hogyan vezethető le ebből, tehát a mentális folyamatok kezdetben mégiscsak szinkronikus osztályozásából a diakrón változás. Joggal hangsúlyozza „a nyelvi egységek azonossága megállapításának problematikusságát a diakróniában” (142). Ezzel a problematikával Kohlheim (1977) is szembesült, és a 893-tól 1378-ig terjedő időbeli kontinuum esetében a szinkronikus rétegek egymásutánjával próbálta megoldani, ekkor pedig olyan onimikus változási jelenségek voltak megfigyelhetők, mint egy nomem kettéválása két különbözőre, illetve a kontamináció, két nomem összeolvadása egyetlen nomemmé (Kohlheim 1977: 100–106). És amikor Brendler a 144. oldalon a mai ‚Chemnitz’ helynév fejlődését a „kaMeniZ”-től (1100 körül) a „keMeniZ”-en (1200 körül) át a „keM(e)niZ”-ig (1300 körül) grafikusan kívánja ábrázolni, de facto ugyanúgy „szinkronikus rétegekre” támaszkodik, ahogyan Kohlheim (1977) kénytelen volt eljárni a regensburgi hívónevek esetében. „Komplexkontinuum”, ahogyan a 143. oldalon állítja, ez mindenesetre még nem. Brendler ezért joggal írja, „hogy az eszköztárat ehhez már egy használható eszközzel kidolgozta, az onimikus változás kezdetben mégis csak elszórtan megjelenő konkretizá3 3 lásd Kohlheim (1977: 100–106): „a névrendszer diakrón változása”. namenforschung geeignete Methoden für die diachronische erforschung dynamischer namensysteme [noch] wird entwickeln müssen“ (143). Mit seinem begriffs-