Jürgen Udolph (Hrsg.). „Europa Vasconica – Europa Semitica? Kritische Beiträge zur Frage nach dem baskischen und semitischen Substrat in Europa“

HARALD BICH LMEIER Martin-Luther-Universität Halle-Wittenberg Sächsische Akademie der Wissenschaften zu Leipzig Mainzer Akademie der Wissenschaften und der Literatur Tudományos kutatási területek: indogermanisztika, névkutatás (hely- és víznevek), óiráni nyelvészet (szintaxis). Jürgen Udolph (szerk.) EURÓPA VASCONICA – EURÓPA SEMITICA? KRITIKAI TANULMÁNYOK AZ EURÓPAI BASZK ÉS SZEMITA SZUBSZTRÁTUM KÉRDÉSÉRŐL (Lexikográfiai és névkutatási tanulmányok 6) Hamburg: Baar 2013. Paperback, 386 Seiten + 3 Seiten unpaginiert (mit Angaben zu den Beiträgern des Bandes) ISBN: 978-3-935536-06-6 A jelen tanulmánykötet válasznak tekinti magát arra a tézisre, amelyet Theo Vennemann (és tanítványai) mintegy három évtizede újra meg újra, tucatnyi tanulmányban előadott, és amelyet számos etimológiával (vagy annak beállított adattal) látszólag alátámasztott: eszerint egyrészt a germán szókincs nagy része, másrészt a közkeletűen „régi európai hidronímiának” nevezett víznévréteg még ennél is jóval nagyobb része valójában nem indoeurópai eredetű, hanem az egyik vagy másik indoeurópai előtti szubsztrátnak köszönhető. Kutatásainak összegzését Vennemann az Europa Vasconica – Europa Semitica című tanulmánykötetben tette közzé (Berlin – New York, 2003); a kötet 26 már publikált és egy addig publikálatlan tanulmányt tartalmaz. Vennemann álláspontja leegyszerűsítve így foglalható össze: számos olyan szó van, különösen a germán nyelvekben, amelynek nincs (meggyőző) indoeurópai etimológiája. Ennek az az oka, hogy ezek a szavak egy szubsztrátnyelvből származnak. A szárazföld belsejében szubsztrátnyelvként elsősorban a „vasconicum” (az ősbaszk egy fajtája) jöhet szóba, mivel az utolsó jégkorszak után Közép-Európa újranépesítése elsősorban délnyugat felől, vagyis az Ibériai 196 Acta Linguistica Lithuanica LXX Jürgen Udolph (Hrsg.) Europa Vasconica – Europa Semitica? Kritische Beiträge zur Frage nach dem baskischen und semitischen Substrat in Europa …a félsziget felől ment végbe, amit bizonyos genetikai markerek, illetve azok mindenkori százalékos aránya is igazolhat: ez a baszk magterületen a legmagasabb, és a mag körül koncentrikus körökben csökken. A vaszkóniai tehát egyben a legrégebbi, Közép-Európában számunkra hozzáférhető víznévréteg is, annál is inkább, mivel ezen a területen is gyakran az a probléma, hogy nem lehet (meggyőző) indoeurópai etimológiát adni. Ezzel szemben számos szubsztrátszó állhat a tengerparti területeken, különösen a nyugati és az északi germán nyelvekben. Ezeket mindenekelőtt föníciai kereskedők hozhatták erre a vidékre (és végső soron a rúnaábécé is a föníciai ábécéből származik). A szubsztrát-szókincs keresésének, különösen a nyugati germán nyelvekben, nagy hagyománya van, amelyet főként az indogermanisztika „leideni iskolája” visz tovább. Az alapfeltevések azonban teljesen tévesek, amikor akár 30%-os szubsztrátarányt tételeznek fel a germán szókincsben: Neumann (1971, 77–79 = 2008, 3–5) már kimutatta, hogy ez téves feltevések, félreértések és számítási hibák láncolatából ered, amely azonban különféle kézikönyvekbe és a germán nyelvekről, illetve az egyes germán nyelvekről szóló bevezető művekbe is bekerült. A szubsztrát-szókincs aránya a nyelvekben általában 2–5%. Az EWA-n végzett munka alapján a recenzens ezt csak megerősítheti: az eddig feldolgozott, jó 130 főcímszó közül (a mintegy 20 képzőt levonva; olyan szavak, amelyek ófelnémet i-, j-, l-, m- betűvel kezdődnek) mindössze egyetlen esetben (ófelnémet îtal ’hiú, értéktelen, üres’; EWA V, 226–229) nem sikerült (jó) indoeurópai etimológiát adni. A lexikonnak ebben a részében tehát a szubsztrátszavak talán(!) 1%-nál is kisebb arányban szerepelnek! Az itt az említett munkákra adott válaszként bemutatandó tanulmánykötet az előszó (7–9. o.) után nyolc tanulmányt és egy interjút tartalmaz. A kötet egyik alapvető problémája mindenekelőtt az, hogy olyan válaszról van szó, amelynek megfogalmazásához tíz évre volt szükség, továbbá, hogy az egyes részek távolról sem homogének: vannak benne olyan tanulmányok, amelyek már Vennemanns könyve előtt megjelentek, olyanok, amelyek nyilvánvalóan röviddel Vennemanns könyve után készültek el, és olyanok is, amelyek csak később. Ahogyan Vennemanns könyve mintegy 15 év alatt írt tanulmányokból áll, a rá adott válaszok is mintegy 15 év termékei. Az ember óhatatlanul elgondolkodik azon, hogy ennyi év után valóban szükség volt-e még egyszer méltatni e „kritikai hozzászólásokkal” egy olyan könyvet, amelynek a kutatásban (amennyire a recenzens áttekinti) de facto soha nem volt, illetve nincs jelentősége. A tanulmánykötet írásai közül három indoeurópai nyelvészeti (illetve névtani) tanulmány korábban már megjelent nyomtatásban: Michael Meier-Brügger, Historische Sprachwissenschaft und ihre Grenzen (151–158. o. = Meier-Brügger 2010, 166–172), Lutz Reichardt, Nachfolger Hans Bahlows (159–167. o. = Reichardt 1996) Recenzijos / Reviews 197 HARALD BICHlMEIER és Wolfgang P. Schmid, Methodische Bemerkungen zur Klassifikation Alteuropäisch (169–180. o. = Schmid 1998). Az 1990-es évekből származó két írás indoeurópai nyelvészeti szempontból természetesen teljesen elavult, még ha az alapul szolgáló érvelésbe általában nem is lehet belekötni: Reichardt mindenekelőtt azt emeli ki, hogy Vennemann hosszú szakaszokon át követi Bahlow víznévtani javaslatait, amelyek általánosságban kevés elismerésben részesültek; Schmid pedig főként a tőváltás és a szóalkotás területének olyan szabályszerűségeire mutat rá, amelyek éppen tipikusan indoeurópaiak, ezért a különféle szubsztrátumokra vonatkozó spekulációk eleve fölöslegesek. Az érvelésben, különösen pedig az azt alátámasztó példákban azonban számos tárgyi hiba található. Ilyen például a 174. oldali táblázat, amely állítólag három protoindoeurópai gyökhöz tartozó képzéseket sorol fel, holott a mai felfogás szerint ezek inkább legalább hat (vagyis kétszer három) gyökhöz tartoznak; továbbá olyan hangfokokat tételez fel az (késői?) protoindoeurópai nyelvre, amelyek a már húsz évvel ezelőtt is általánosan elterjedt indoeurópai nyelvészeti álláspont szerint soha nem léteztek. Meier-Brügger tanulmánya inkább általános elméleti jellegű, és főként a végén az európai nyelvi rétegek egymásutániságának (relatív) kronológiáját érintő kérdéseket is tárgyalja. Ő azonban – akárcsak e tanulmánykötet valamennyi többi szerzője – arra a következtetésre jut, hogy természetesen számolnunk kell egy vagy több Európában beszélt indoeurópai előtti, illetve nem indoeurópai nyelvvel, ám a kutatás jelenlegi állása és különösen Vennemann kutatásainak jellege mellett még csak megközelítőleg sem bizonyítható, hogy ez a szubsztrátum bármely más nyelvvel vagy nyelvcsaláddal kapcsolatban állna. Az indoeurópai nyelvészeti tanulmányok közé tartozik a kötet első írása is: Peter Anreiter, Gedanken zum Buch von Theo Vennemann, Europa Vasconica – Europa Semitica (11–63. o.). Ez a rendkívül visszafogottan megfogalmazott írás a könyv egyetlen tanulmánya, amely az indoeurópai nyelvészetet nagyjából a ma szokásos színvonalon és a ma érvényes normák szerint műveli. Az itt közölt etimológiák mind helyesek (még ha nem is mindig ezek az egyetlen elképzelhető magyarázatok). Korlátozó megjegyzésként azonban hozzá kell tenni, hogy ebben a tanulmányban is meglehetősen könnyedén bánik a szerző a gyök (szóvégi) változataival, a lebegő tőváltással és hasonlókkal, ami az indoeurópai nyelvészetben járatlan olvasóban könnyen azt az érzést keltheti, hogy anything goes. Az ilyen indokolatlan változatokat ma általában már nem fogadják el lehetségesként. További probléma, hogy olykor nem adják meg a gyökök jelentését, hanem egyszerűen az átörökített szóanyagból, ismert szabályok alapján protoindoeurópai transzponátumokat hoznak létre, néha anélkül, hogy azokat egyébként igazolt szóanyaggal (illetve rekonstrukciókkal) összekapcsolnák. Mindazonáltal a tanulmány világosan megmutatja, hogy Vennemann feltevései és sejtései bármiféle 198 Acta Linguistica Lithuanica LXX Jürgen Udolph (Hrsg.) Europa Vasconica – Europa Semitica? Kritische Beiträge zur Frage nach dem baskischen und semitischen Substrat in Europa Nem szükségesek, így következetesen minden etimológiai valószínűségnek is ellentmondanak, ennélfogva éppoly fölöslegesek, mint amennyire tévesek. Valóban megfontolandó Anre szerző következtetése az „aqualen a” kapcsán (amelyet Rec. már valamivel óvatosabban szintén kifejtett; vö. Bichlmeier im Druck d), miszerint ez nem valamely nem indogermán szubsztrátréteg reflexe, hanem egy olyan indogermán réteghez tartozott, amely éppen az *o > *a változást mutatta. Ha ez olyan területen történik, ahol később olyan nyelveket beszéltek/beszélnek, amelyekben ez a változás nem jelentkezik (mint például a kelta és az italikus nyelvekben), akkor két különböző indogermán réteggel kell számolni; végső soron tehát legalább két, indogermán nyelveket beszélő bevándorlóhullámmal kell számolni (57. o. és köv.). A tanulmányban azonban különös, hogy az elszórt említésektől (többnyire közvetlenül idézett) szakirodalmi hivatkozásokat eltekintve szinte teljesen mellőzi a másodlagos irodalmat. Ez jelentősen csökkenti a tanulmány értékét. A kötet szerkesztőjének, Jürgen Udolphnak a tanulmánya a leghosszabb az indogermanisztika körébe (tágabb értelemben) sorolható írások közül: Vaskonisches und Semitisches in Europa aus namenkundlicher Sicht (211–324. o.). Ez azonban magán viseli a szerző számos munkájának tipikus gyengeségeit, amelyekre Rec. már többször felhívta a figyelmet (vö. legutóbb Bichlmeier 2013a, 2013b); ezek közül a legsúlyosabb a következő: az indogermanisztikai szakirodalom elmúlt 50 évének gyakorlatilag nincs nyoma a tanulmányban. Következésképpen a szerző indogermanisztikával kapcsolatos valamennyi megállapítása végső soron a háború előtti tudományos álláspont szintjén marad. Ez különösen jól látszik az urindogermán nyelv hangrendszeréről, az ezen a nyelvállapoton érvényes szóalkotásról, valamint a hangsúly és az ablaut jelenségeiről, illetve az ezekkel összefüggő, az egyes képzések szemantikáját érintő kérdésekről vallott, teljesen elavult nézetein. A tanulmány valamennyi, e körbe tartozó problémás helyének tárgyalására itt nincs mód; ehhez külön, hosszabb tanulmányra lenne szükség. Már ezen a ponton feltűnik azonban a munkamódszer meghökkentő párhuzama Theo Vennemannekével: a releváns szakirodalmat nem (megfelelően) dolgozza fel. Udolph maga is többször felrója ezt Vennemannek. Udolph például tanulmányában több alkalommal említ „mássalhangzó-váltakozási” eseteket, köztük ismét kedvenc példáját, a mai felnémet Hass és Hader szavakat (241., 264., 306. o.). „Mássalhangzó-váltakozáson” nyilvánvalóan szabadon végbemehető mássalhangzó-váltást ért (különösen a tövek szóvégi helyzetében), miközben a tövek jelentése azonos. Az, hogy Hirtre hivatkozik (256. o.), csak ismét rámutat megjegyzéseinek korszerűtlenségére. Ennek a jelenségnek a germánkérdésről írt monográfiájában külön hosszú szakaszt szentel (Udolph 1994, 51–118), amelyre tanulmányában többször is hivatkozik. De Recenzijos / Reviews 199 HARALD BICHLMEIER a fent említett kedvenc példája már önmagában is téves: ezt a szópárt régóta (legalább 20 éve) két, eredetileg különböző jelentésű tőre vezetik vissza (*kat- ‘viszály, harc’ és *kad- ‘esni’ [LIV² 318], esetleg ‘rárontani’; vagy urindogermán *kȇh₂d- ‘lelkileg felkavart állapotban lenni’ [LIV² 319], vö. gör. κῆδος ‘aggodalom, gyász’), amelyek származékainak jelentése csak a germán nyelvekben közeledett egymáshoz (Kluge/Seebold 1995/1999, 346, 359; 2002, 381, 395f.; 2011, 383, 398; EWA IV, 871–873). Az Udolph 1994 említett szakaszának módszeres átvizsgálása minden bizonnyal még számos hasonló téves értékelést tárna fel. További, másutt is észrevehető gyengeségként említhetők a más szerzők idézésében (amit Udolph Vennemannek szintén felró), valamint a példák felsorolásában tapasztalható pontatlanságok. Így például a 253. oldalon Bichlmeier (2010, 16. o. és köv.) álláspontját erősen leegyszerűsítve úgy adja vissza, mintha ott alapvetően kétségbe vonnák az *el-/ol- tő létét. Annyi igaz ebből, hogy az indogermanisztika mai álláspontja szerint az urindogermánban aligha létezhetett VK- szerkezetű tő; a tövek minimális szerkezete mindig KVK- volt, vagyis ebben az esetben az urindogermán *Hel(H)- alakot kell rekonstruálni. Ugyanez természetesen az 225. oldaltól tárgyalt „*er-/*or-” tőre is érvényes: nem egy, hanem legalább két, *Her(H)- szerkezetű tővel kell számolni (leginkább a *h₁er- ‘valahová kerülni’ (LIV² 238) és a *h₃er- ‘(felfelé) mozgásba lendülni’ (LIV² 299f.) jöhet szóba, de továbbiak is felmerülhetnek attól függően, hogy vízfolyás vagy hegy megnevezéséről van-e szó; az Arn- levezetése a „*er-(n)- ‘domb, magaslat’” alakból [240. o.] mindenesetre téves). Mivel azonban Udolph nem dolgozza fel az indogermanisztikai kutatás utóbbi évtizedeit, és maga is kijelentette: „Ezen a szinten nem vitatkozom.” (Udolph 2013: 438), ez a megjegyzés — az idézett szerző lejáratását vélhetően szolgáló előadásmód mellett — ismét csak az indogermanisztikai szakmai hozzáértésének hiányát mutatja. Téves nyelvi besorolással találkozunk például a mati- ‘előhegység’ stb. esetében (278. o.): ez nem óind, hanem avesztai szó (Bartholomae 1904: 1112f.). Az etimológia (urindogermán *mñ-ti-) legalább helyes. Az is mutatja, hogy Udolph a régebbi indogermanisztikai kutatásokat sem ismeri különösebben jól, hogy a 220. oldalon és a köv., valamint a 303. oldalon a GewN Oder és rokonai kapcsán (vö. ehhez Greule 2008: 70f. [akit Udolph meg sem említ...], továbbá jelenleg Bichlmeier im Druck a, b, valamint DGNB 384f.) a Caland–Wackernagel-féle szuffixumrendszerre hivatkozik (anélkül azonban, hogy nevén nevezné), és egy 1925-ös Bloomfield-tanulmányt idéz, amelynek a kutatástörténetben de facto nincs szerepe, de nem hivatkozik a urindogermán *-ro- és *-u- szuffixumok összetartozásának felismeréséhez vezető kezdeti kutatásokra (és 200 Acta Linguistica Lithuanica LXX Jürgen Udolph (Hrsg.) Europa Vasconica – Europa Semitica? Kritische Beiträge zur Frage nach dem baskischen und semitischen Substrat in Europa egy további) már az 1890-es évekre utal (vö. ehhez Bichlmeier 2008, Bichlmeier megjelenés alatt c). Udolph elméleti síkon is hibákat követ el, például amikor a 275. oldalon ezt írja: „Csak akkor szabad egy még régebbi nyelvi réteghez folyamodni, ha a felnémetből, a germánból, a keltából vagy az óeurópaiból nem adható kielégítő magyarázat.” Helyesebb volna azt mondani, hogy ilyenkor ezt nem kell (egy helyesebb megfogalmazás a 303. oldalon található), szabad természetesen, hiszen elvileg mindig lehetséges, hogy egy régebbi névforma „népetimológiai” újraszemantizálása történt, amit csak azért nem lehet már bizonyosan kimutatni, mert nincsenek korábbi névadatok (vö. ehhez Bergmann 2011). Még sok minden mást is fel lehetne hozni, különösen az etimológiák számos részletkérdésével kapcsolatban, ez azonban végképp túllépné a kereteket. Az említett és az adott tanulmányban előforduló további hiányosságok ellenére természetesen világos, hogy Vennemann munkái módszertani és tudományos szokások tekintetében (a releváns másodlagos szakirodalom feldolgozása és értékelése, adott esetben az elsődleges források kiaknázása stb.) nem felelnek meg annak, amit elvárhatunk. Vennemann és Udolph eljárásának párhuzamai azonban szintén szembetűnőek. Ha az indogermanisztikai tanulmányok együttes áttekintése alapján minden olvasó számára világossá is kellett válnia, hogy Vennemann onomasztikai munkái milyen (minőségű) természetűek, azt is meg kell állapítanunk, hogy a jelen kötetben összegyűjtött, az indogermanisztika hagyományát követő tanulmányok mindegyike valamilyen szempontból kisebb vagy nagyobb mértékben elmarad attól, ami ma az indogermanisztikában standardnak számít. Az indogermanisztikai szempontok mellett a tanulmánykötetben a hamito-szemita nyelvek és a baszk nyelv szakértői is állást foglalnak Vennemann ezekről a nyelvekről tett kijelentéseivel, illetve az általa e nyelvekből összehasonlításra felhasznált szavakkal kapcsolatban. A következő három tanulmányról van szó: Joseba L. Lakarra, On Ancient European and the Reconstruction of Proto-Basque (65–150. o.), Hayim Y. Sheyim, Indo-European, Old-European, and Afrasian, or Contra Vennemann (181–210. o.), valamint Rainer Voigt, Europa Semitica? Bemerkungen zu Vennemanns semit(ohamit)istisch-(indo)germanistischer Komparatistik (325–359. o.). Ez a három cikk világossá teszi, hogy Vennemann e területeken meglévő kompetenciái inkább aggodalomra adnak okot: nagyjából Udolph indogermanisztikai ismereteihez mérhetők: nem ismeri a releváns szakirodalmat, ehelyett elavult, a szakmai közösség által már régen elvetett nézeteket idéz, és érvelésének alapjává teszi őket. Vennemann módszer(tan)i eljárása azonban lényegesen aggasztóbb Recenzijos / Reviews 201 HARALD BICH LMEIER amelyet korábbi szerzők már többször is felróttak neki: gondtalanul hasonlítja össze itt a rekonstruált alakokat, ott pedig a jelenleg adatoltakat, anélkül hogy a jelenleg adatolt alakok esetében figyelembe venné, milyenek voltak azok előzményei. A recenzens mindenképpen nagyra értékeli az arra irányuló törekvést, hogy Európában az indoeurópai nyelvek előtti nyelvek maradványait keressük. Ha azonban az európai indoeurópait a baszkkal vagy a sémitával akarjuk összehasonlítani, azt azonos nyelvtörténeti szinten kell megtennünk (amire a három tanulmány szerzői is rámutatnak), vagyis mindent az i. e. 1., sőt akár a 2. évezred szintjén kell összevetnünk; máskülönben nem juthatunk helyes eredményre (vagy legfeljebb véletlenül). Minden más olyan volna, mintha almát hasonlítanánk körtével. Indogermanisztikai szempontból még azt is hozzá kell tenni, hogy fennáll a fent már említett probléma: ha egy név számára hihető indoeurópai etimológiát tudunk adni, akkor lényegében már nem lehet bebizonyítani, hogy a név eredetileg nem indoeurópai kellett, hogy legyen, vagy nem lehetett az. Hiábavaló tagadni, hogy e nevek közül sok ellenáll az egyszerű indoeurópai etimologizálásnak, de ennek egyszerűen az is lehet az oka, hogy olyan nyelvi réteggel van dolgunk, amely nem él tovább a ma adatolt nyelvekben, hanem előzményformáit ezeknek a nyelveknek a korábbi alakjai fedték el (vö. fent az Anreiter tanulmányához fűzött megjegyzéseket), ezért (még) nem ismerjük eléggé. A mai indogermanisztika módszereit alkalmazva azonban mégis valamivel tovább jutunk. A kötetet a genetika kérdéseivel foglalkozó tanulmány zárja (Jürgen Udolph, Fragen an die Genforschung, 361–386. o.); ez Udolph bevezetőjéből áll, amely bemutatja Vennemann és néhány további szerző e problémakörrel kapcsolatos megnyilatkozásait, valamint egy Udolph és két genetikus között készült interjúból. Sajnos sem az interjú időpontját, sem azt nem tudjuk meg, milyen formában zajlott (inkább írásbeli interjúnak tűnik, mivel a beszélgetőpartnerek többször is „fentebbire” hivatkoznak). A két interjúalany készsége a tájékoztatásra igen eltérő. A beszélgetésben a Vennemann és tanítványai érvelésük alátámasztására felhasznált genetikai kutatások értékelése kerül szóba. Összegzésként talán arra juthatunk, hogy ezeket a vizsgálatokat csak a legnagyobb óvatossággal szabad felhasználni, mivel attól függően, hogy mely markereket vizsgálják, meglehetősen eltérő eredmények születnek, amelyek aztán különbözőképpen is értelmezhetők. Mindenesetre a dolog lényegi kérdése túlságosan kevés figyelmet kap: bizonyos gének, markerek, illetve vércsoport-jellemzők megléte vagy hiánya talán valóban 202 Acta Linguistica Lithuanica LXX Jürgen Udolph (Hrsg.) Europa Vasconica – Europa Semitica? Kritische Beiträge zur Frage nach dem baskischen und semitischen Substrat in Europa valamit elmondhat arról, hogy egy egyén vagy egyének egy csoportja egy adott időpontban milyen valószínűséggel tartozik egy bizonyos populációhoz; arról azonban természetesen semmit sem mond, hogy milyen nyelvet beszélt ez az egyénekből álló csoport, hacsak nem hagyott hátra írásos tanúbizonyságokat. (És ezen belátható időn belül aligha fog változtatni bármi is.) Mivel például az „óeurópai víznévanyag” (kialakulása) esetében az írásbeliség előtti időszakról van szó, meglehetősen csekély annak a valószínűsége, hogy a genetikai adottságokból kikövetkeztethető csoporthovatartozás valószínűségéből a csoport nyelvére is következtetni lehessen. Összefoglalva, mit lehet a jelen tanulmánykötetből Vennemann téziseire nézve levonni, joggal mondhatjuk: halottak. Bár időről időre felbukkannak folyóiratokban és hasonló kiadványokban, valójában alig akadtak komolyan vehető híveik. És ez legalább addig így is marad, amíg e tézisek képviselői nem kezdik el módszertanilag felzárkóztatni magukat a történeti nyelvtudomány egyes részterületeinek mai állásához (legyen szó akár a sémi nyelvészetről, az indogermanisztikáról vagy a baszkológiáról). A tudomány számára ugyanis önmagukban az érdekes ötletek nem elegendők. Sajnálatos azonban, hogy a bemutatott, összességében feltétlenül szükséges tanulmánykötet ilyen jelentős késéssel jelent meg, ráadásul minőségileg ennyire egyenetlen tanulmányokat tartalmaz. Időközben már megjelent Vennemann következő tanulmánykötete: Germania Semitica, Berlin – New York 2012. Kíváncsian várhatjuk, hogy ezzel a könyvvel szemben is megjelenik-e egy hasonló tanulmánykötet. A kiadó 2015 végére már a következő kötetet is beharangozta: Robert Mailhammer, Theo Vennemann: The Semitic Component of Early Germanic Language and Culture, Berlin – Boston. Ha ezekben a könyvekben az alkalmazott módszerek (és módszertan) tudományossága, illetve megalapozottsága nem javult, illetve nem javul jelentősen, akkor a komoly történeti nyelvtudományban és névkutatásban ezek sem hagynak majd nyomot a felvont szemöldökökön kívül, és változásokat sem idéznek elő. IRODALOM Bartolomae Christian 1904: Altiranisches Wörterbuch. Strassburg: Trübner. Bergmann Rolf 2011: Das methodische Dilemma der Interferenz-Onomastik. Oder: Ist Altmühl ein deutscher Name? – Haubrichs, Wolfgang / Tiefenbach, Heinrich (Hgg.). Interferenz-Onomastik. Namen in Grenz- und Begegnungsräumen in Geschichte und Gegenwart. Recenzijos / Reviews 203 HARALD BICHlMEIER A Német Névkutatási Munkacsoport 2006. október 5–7-i saarbrückeni kollokviuma. (A Saar-vidéki Regionális Történeti és Néprajzi Bizottság kiadványai 43). Saarbrücken: Saar-vidéki Regionális Történeti és Néprajzi Bizottság, 29–44. B i c h l m e i e r H a r a l d 2008: Was haben Cynewulf und Kunibert mit Caland und Wackernagel zu schaffen? Oder: Der König ist tot, es lebe die Gens? – Greule, Albrecht / Herrmann, Hans-Walter / Ridder, Klaus / Schorr, Andreas (Hrsgg.). Studien zu Literatur, Sprache und Geschichte in Europa. Wolfgang Haubrichs zum 65. Geburtstag gewidmet. St. Ingbert: Universitätsverlag, 229–246. B i c h l m e i e r H a r a l d 2010: Bairisch-österreichische Orts- und Gewässernamen aus indogermanistischer Sicht. – Blätter für oberdeutsche Namenforschung 46, 3–63. B i c h l m e i e r H a r a l d 2012: Einige ausgewählte Probleme der alteuropäischen Hydronymie aus Sicht der modernen Indogermanistik – Ein Plädoyer für eine neue Sicht auf die Dinge. – Acta Linguistica Lithuanica 66, 11–47. B i c h l m e i e r H a r a l d 2013a: Zum sprachwissenschaftlichen Niveau der Forschungen zur ‚alteuropäischen Hydronymie’ – Eine Erwiderung auf eine Polemik. – Acta Linguistica Lithuanica 68, 9–50. B i c h l m e i e r H a r a l d 2013b: Analyse und Bewertung der sprachwissenschaftlichen Standards aktueller Forschungen traditioneller Art zur ‚alteuropäischen Hydronymie’ aus der Perspektive der heutigen Indogermanistik. – Namenkundliche Informationen 101/102, 397–437. B i c h l m e i e r H a r a l d (megjelenés alatt a): Az óeurópai víznévanyag régi stílusú kutatásai megismerési lehetőségeinek korlátairól: elavult nyelvtudományi koncepciók és mítoszalkotás – bajorországi és ausztriai víznevek példáján bemutatva (Bajor–osztrák hely- és víznevek indogermanisztikai nézőpontból: 4. rész: Attersee und Sinn). – Spannbauer-Pollmann Rosemarie / Janka Wolfgang (szerk.). A Bajor–Osztrák Névkutatási Munkacsoport (ABÖN) 7. konferenciájának anyaga, Passau, 2012. szeptember. (Regensburgi névkutatási tanulmányok 9) Regensburg: Edition Vulpes, 2014. B i c h l m e i e r H a r a l d (megjelenés alatt b): Jav. adū-, ap. adū-, a Caland–Wackernagel-féle szuffixumrendszer és az óeurópai víznévanyag. – Annick Payne és Cyril Brosch (szerk.). Na-wa/i-VIR.ZI/A MAGNUS.SCRIBA. Festschrift Helmut Nowicki 70. születésnapjára. (Drezdai hettitológiai tanulmányok 45) Wiesbaden: Harrassowitz, 2014. B i c h l m e i e r H a r a l d (megjelenés alatt c): A Caland-rendszer és a görög nyelv. – Giannakis, Georgios (szerk.). Encyclopedia of Ancient Greek Language and Linguistics. Leiden – Boston: Brill, 2014. B i c h l m e i e r H a r a l d (megjelenés alatt d): Mit lehet a lexikai és morfológiai elemekből kinyerni az úgynevezett „óeurópai víznévanyag” névkincséből 204 A c t a L i n g u i s t i c a L x x Jürgen Udolph (Hrsg.) Europa Vasconica – Europa Semitica? Kritische Beiträge zur Frage nach dem baskischen und semitischen Substrat in Europa …nyerni? – Köztes beszámoló. – Olsen, Birgit Anette et al. (szerk.). Az Indoeurópai Társaság „Etymology and the European Lexicon” című 14. szakmai konferenciájának aktái, Koppenhága, 2012. 9. 17–22. DGNB: G r e u l e A l b r e c h t: Deutsches Gewässernamenbuch. Etymologie der Gewässernamen und der zugehörigen Gebiets-, Siedlungs- und Flurnamen. Unter Mitarbeit von Sabine Hackl-Rößler. Berlin – Boston: de Gruyter, 2014. EWA: Etymologisches Wörterbuch des Althochdeutschen. Band I: -a – bezzisto. Von A. L. Lloyd und O. Springer, Göttingen/Zürich, 1988. Band II: bȃ – ezzo. Von A. L. Lloyd, R. Lühr und O. Springer† unter Mitwirkung von K. R. Purdy. Göttingen – Zürich, 1998. Band III: fadum – fūstslag. Von A. L. Lloyd und R. Lühr unter Mitarbeit von G. Kohlrusch, M. Kozianka, K. R. Purdy und R. Schuhmann. Göttingen, 2007. Band IV: gȃba – hylare. Von A. L. Lloyd und R. Lühr unter Mitarbeit von G. Kohlrusch, M. Kozianka, K. R. Purdy und R. Schuhmann. Göttingen, 2009. Band V: iba – luzzilo. Hrsgg. von R. Lühr, erarbeitet von H. Bichlmeier, M. Kozianka, R. Schuhmann mit Beiträgen von A. L. Lloyd und K. Purdy. Göttingen, 2014. G r e u l e A l b r e c h t 2008: Exonyme im Etymologischen Wörterbuch der deutschen Gewässernamen. – Studia Etymologica Cracoviensia 13, 67–74. Kluge/Seebold 1995/1999: K l u g e, F r i e d r i c h. A német nyelv etimológiai szótára. 23., bővített kiadás, Elmar Seebold szerkesztésében. Berlin – New York: de Gruyter, 1995 [változatlan utánnyomás 1999]. Kluge/Seebold 2002: K l u g e, F r i e d r i c h. Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache. 24., durchges. und erw. Aufl. von Elmar Seebold. Berlin – New York: de Gruyter. Kluge/Seebold 2011: K l u g e, F r i e d r i c h. Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache. 25., durchges. und erw. Aufl. von Elmar Seebold. Berlin – Boston: de Gruyter. LIV²: R i x H e l m u t u.a.: Lexikon der indogermanischen Verben. Die Wurzeln und ihre Primärstammbildungen. 2., erweiterte und verbesserte Aufl. bearb. von Martin J. Kümmel und Helmut Rix. Wiesbaden: Reichert 2001. M e i e r-B r ü g g e r M i c h a e l 2010: Indogermanische Sprachwissenschaft. 9., durchges. u. erg. Aufl. unter Mitarbeit von Matthias Fritz und Manfred Mayrhofer. (De-Gruyter-Studienbuch) Berlin – New York: de Gruyter. N e u m a n n G ü n t e r 1971: Substrate im Germanischen? – Nachrichten der Akademie der Wissenschaften in Göttingen, Phil.-Hist. Klasse Nr. 4, 1971, 77–99. N e u m a n n G ü n t e r 2008: Namenstudien zum Altgermanischen. Hrsgg. von Heinrich Hettrich und Astrid van Nahl. (Reallexikon der germanischen Altertumskunde, Ergänzungsbände 59) Berlin – New York: de Gruyter. R e i c h a r d t L u t z 1996: Nachfolger Hans Bahlows. – Beiträge zur Namenforschung, Neue Folge 31, 398–406. Recenzijos / Reviews 205 HARALD BICHMEIER Schmid Wolfgang P. 1998: Methodische Bemerkungen zur Klassifikation Alteuropäisch. – Onomastica Slavogermanica 23, 21–28. Udolph Jürgen 1994: Namenkundliche Studien zum Germanenproblem. (Ergänzungsbände zum Reallexikon der Germanischen Altertumskunde 9) Berlin – New York: de Gruyter. Udolph Jürgen 2013: Stellungnahme [zu Bichlmeier 2013b]. – Namenkundliche Informationen 101/102, 437f. Beérkezett 2014. április 5-én. HARALD BICHMEIER Martin-Luther-Universität Halle-Wittenberg Orientalisches Institut: Seminar für Indogermanistik und Allgemeine Sprachwissenschaft Heinrich-und-Thomas-Mann-Str. 26, 06108 Halle (Saale) [email protected] Sächsische Akademie der Wissenschaften zu Leipzig Arbeitsstelle Jena: Etymologisches Wörterbuch des Althochdeutschen Zwätzengasse 12, 07743 Jena [email protected] Mainzer Akademie der Wissenschaften und der Literatur Digitales Familiennamenbuch Deutschlands Geschwister-Scholl-Str. 2, 55131 Mainz [email protected] 206 Acta Linguistica Lithuanica LXX