Katalonų „vidutinio dydžio“ kalba (galimos paralelės su lietuvių kalba)

PIETRO U. DINI A Pisai Egyetem Kutatási területek: nyelvtörténet, a balti nyelvek története, a nyelvészet historiográfiája, porosz nyelvészet. DOI: https://doi.org/10.35321/al182-09 A KATALÁN „KÖZEPES MÉRETŰ” NYELV (LEHETSÉGES PÁRHUZAMOK A LITVÁN NYELVVEL)1 0. BEVEZETÉS Ebben az áttekintésben szűk és korlátozott célkitűzést követek. Először általánosságban bemutatom a katalán nyelvterületet és a terminológiai sokféleséget, majd szintetikusan szemléltetem e nyelv történetét, és kitérek néhány vitatott mozzanatra, különösen a kasztíliai és katalán nyelv képviselői között a nyelv közéletben való használatáról folytatott nyelvészeti vitára. Ez a vita az egész huszadik századon át tartott, és napjainkig eljutott2. Végül a címben jelzett fogalom, vagyis a „közepes méretű” nyelv szempontjából vizsgálom a katalán nyelv jelenét és jövőjét, és feltárom, mi rejlik ebben a megközelítésben. Az áttekintés általános kontextusának felvázolásához érdemes megvizsgálni a Spanyol Királyság nyelvi helyzetét, vagyis a többnyelvű Spanyolországét, amelyben négy nyelv van, és közülük egyedül a kasztíliai számít az egész állam területén hivatalos nyelvnek; a többi csak bizonyos területeken kooficiális: a galíciai, a baszk és éppen a katalán. Emlékeztetek arra, hogy az Andorrai Fejedelemségben a katalán az állam hivatalos nyelve. ¹ *Az előadás 2019. október 3-án hangzott el Vilniusban, a Litván Nyelvi Intézetben, a 26. Jablonski-konferencia alkalmából. A szerző köszönetet mond J. Sabaševičiūtėnek a fordításért és G. Blažienė akadémikus professzornak a szerkesztői segítségért. A cikk szándékosan megőrzi a szóbeli előadás stílusjegyeit. ² Ezt a kérdéskört például a következők vizsgálják: Barbour, Carmichael 2002; Jörg 2013; Kraus 2015. Įžvalgos / Insights 175 PIETRO U. DINI 1. ÁBRA. A katalán nyelvterület 1. RÖVID LEÍRÁSOK A katalán nyelvterület a Földközi-tenger teljes térségét magában foglalja: Katalóniát (Catalunya), Valenciát (València), França de Ponentt (az Aragónia felőli határvidéket), Andorrát (Andorra), a Baleár-szigeteket (Illes Balears), az észak-franciaországi Észak-Katalóniát (Catalunya Nord), valamint a szardíniai Alghero városát (Alguer). A katalán nyelvi közösséget több régióban élő, közös nyelvet használó emberek alkotják; nyelvi megnyilvánulásaik és az azokat kísérő társadalmi diskurzus régiónként eltérő. Európában mintegy 9 millióan, Dél-Amerikában pedig további 350 000-en beszélnek katalánul. A katalán nyelv hagyományos belső osztályozása egy földrajzi kritériumra, a keleti és nyugati nyelvjárások, illetve alnyelvjárások közötti különbségre támaszkodik, amely viszont fonetikai felosztásokon alapul. Különösen fontosnak tekintik az a hang semlegesedését hangsúlytalan helyzetben. Ezzel az osztályozással egyaránt egyetért a hagyományos dialektológia – például Manuel Milà i Fontanalsé a XIX. században – és az újabb irányzat, például Joan Venyé a XX. században. Emellett bizonyos átmeneti nyelvjárások is ismertek Aragónia, az okszitán nyelvterület stb. határán. Más nyelvjárások is ismertek, de ma már nem léteznek, például Algériában, Szicíliában, Nápolyban és Szardínián (Alghero kivételével). 176 Acta Linguistica Lithuanica LXXXII Katalonų „vidutinio dydžio“ kalba (galimos paralelės su lietuvių kalba) 2. ÁBRA. A katalán nyelvjárások 2. TÖRTÉNETI VÁZLAT Nagyon tömören érdemes felidézni, hogy a vulgáris latinból kialakult nyelvváltozat a XI. század körül öltötte magára a katalán nyelv jellegzetes vonásait, nyelvterülete pedig az évszázadok során alig változott3. 2.1. A XIV. században a katalán nyelv elérte virágkorát. Ekkor a Katalóniai Hercegségtől a mai Dél-Franciaországig, Aragónia és Valencia területén, a Baleár-szigeteken, valamint Dél-Itáliában, Észak-Afrikában és Görögországban is használták. A XV. századig ez a nyelv virágzott az irodalomban (kezdetben a provanszállal együtt) és a filozófiában (elég, ha Ramón Llullra (1232–1316) gondolunk). A XVI. században megkezdődik Katalónia politikai hanyatlása. Egyes területek, például Roussillon és más vidékek elvesznek. Ezzel egyidejűleg nő Kasztília politikai ereje. Sorsfordító dátum az 1714-es év, amikor véget ér az „örökösödési háború”, és Barcelona városa 3 Az e fejezetben tárgyalt kérdéshez lásd például az összefoglaló műveket: Tavani 1994; Nadal, Prats 2001; alapvető referenciaművek pedig Nadal, Prats 1982; 1996; Francés, Amorós 2011. Įžvalgos / Insights 177 PIETRO U. DINI vereséget szenved a kasztíliai és francia szövetséges hadseregektől. Megkezdődik a Bourbon-dinasztia uralma és Katalónia leigázásának időszaka. A kasztíliai nyelvűvé tétel folyamata a következő évszázadokban is folytatódik, a katalán nyelv veszít presztízséből, területi változatai pedig egyre jobban eltávolodnak egymástól. A katalán nyelv és kultúra hanyatlása az úgynevezett Renai­xenços korszakáig tart. A Renai­xenços mozgalom a romantika korában költői mozgalomként született meg. A Renai­xenços mozgalom feltételes és szimbolikus alapító aktusának Bonaventura Carles Aribau i Farriols (1798–1862) költő 1833-ban írt, késő romantikus ihletésű Oda a la patria című költeménye tekinthető, vagyis a „Óda a hazához” (1832). 2.2. A Renai­xen­ça litvánul szó szerint és történeti értelemben is „újjászületést” jelent. Ha tovább folytatjuk az összehasonlítást, számos érdekes párhuzamot fedezhetünk fel Litvánia és a katalán helyzet között. Mindkét nyelvi közösség – a litván és a katalán – nagyjából ugyanabban az időszakban tapasztalta meg, hogy a felsőbb társadalmi osztályok elhagyják nyelvüket; mindkettő nyelvét ismétlődő kísérletek célozták meg annak felváltására; mindkettőben kialakult az ökológiai gondolatok iránti figyelem és fogékonyság. Közelebbről szemügyre véve nem nehéz olyan értelmiségi írókat találni, akik stílusukban, témáikban és kifejezésmódjukban hasonlítanak egymásra; olyan költőkre gondolok, mint például Jonas Mačiulis (1862–1932), a Maironis néven ismertebb pap, továbbá a pap, mossèn Jacint Verdaguer (1845–1902), vagy Simonas Daukantas (1793–1864), Motiejus Valančius (1801–1875), valamint például Josep Yxart (1852–1895), Joaquim Casas-Carbó (1858–1943) és Carles Riba (1893–1959); ki szeretném emelni továbbá a köznyelv megteremtője, Jonas Jablonskis (1860–1930) és Pompeu Fabra (1868–1948) hasonló munkássága közötti párhuzamot. További összehasonlításokat is tehetnénk... Világosan ki kell azonban mondani, hogy Litvánia és Katalónia megalapozott összehasonlítása mellett mélyreható különbségek is vannak: történelme során Litvániában soha nem alakult ki olyan jelentős, nagypolgári osztály, mint Katalóniában (részben Livóniában sem, bár ott a népesség összetétele német kezekben volt), ezért társadalmi és kulturális szempontból mindig is a földművelői eredethez kötődött. 2.3. A katalánok számára nyelvük visszaszerzésének és újjáélesztésének fontos állomása volt a Jocs Florals (magyarul: Virágjátékok), vagyis a szóbeli költészeti versenyek, amelyek rendkívül elterjedtek és népszerűek voltak. Egyébként könnyű észrevenni a párhuzamokat és hasonlóságokat azzal, ami nagyjából ugyanebben a korszakban Litvániában történt (vö. a dalünnepekkel). A XIX. század második felében, különösen pedig a századforduló idején, amikor Katalóniában modern ipari társadalom alakult ki, maga a Renai­xenços mozgalom is világosabb és erőteljesebb identitásbeli, valamint politikai jelleget öltött, amit természetesen nem tűrt el a Spanyol Királyság. Az első identitásjelző a nyelv volt, és az állami cenzúra éppen a nyelv ellen irányult 178 Acta Linguistica Lithuanica LXXXII Katalonų „vidutinio dydžio“ kalba (galimos paralelės su lietuvių kalba) irányult. Ebből az időszakból és ezekből a tapasztalatokból eredeztethető a katalán nép hazafias mozgalmának kialakulása. Ezeket az eszméket két könyv fejtette ki, amelyek máig a katalanista mozgalom alapvető írásainak számítanak: Valentí Almirall i Llozer (1841–1904) Lo catalanisme című műve (1866), valamint Enric Prat de la Riba (1870–1927) La Nacionalitat Catalana című, 1892-ben megjelent könyve. Ezek világosan kifejtik azt az elgondolást, hogy a nyelv a katalán nemzeti hovatartozás meghatározásának legfontosabb identitásjelzője. 3. ÁBRA. Valentí Almirall i Llozer és könyvének borítója. Pompeu Fabra és Antoni Alcover nyelvészek. 1914-től Katalónia fő közigazgatási tartományai (diputacions), Barcelona, Girona, Tarragona és Lleida, a Mancomunitat de Catalunya nevű szervezetben egyesültek. A Mancomunitat jelentős politikai értékkel bírt, mivel az 1714-es események után a Spanyol Királyság ekkor ismerte el először Katalónia területi egységét. A Mancomunitat még nagyobb jelentőséggel bírt a katalán kultúra újjáéledése szempontjából. Különösen érdemes megemlíteni, hogy ekkor alapították meg az Institut d’Estudis Catalans intézményt, vagyis Įžvalgos / Insights 179 PIETRO U. DINI A Katalán Tanulmányok Intézete, amelynek egyik fő feladata a nyelv normáinak kialakítása volt. A katalán nyelv kodifikációja Pompeu Fabra (1868–1948) munkájának köszönhetően gyors ütemben haladt; ő etimológiai elvre támaszkodva kezdte meg a helyesírás reformját. Pompeu Fabra szerepe Jónas Jablonskis (1860–1930) szerepéhez hasonlítható. Egyébként a két nyelvnormáló nyelvész nagyjából ugyanabban az időszakban élt. Dar minėtina, kad tais metais Antoni Alcover (1862–1932) parašė fundamentinį leksikografinį veikalą Dictionari català–valencià–balear, t. y. Katalonų–valensiečių–baleary žodyną. Kad iškart visiems būtų aišku, reikia pabrėžti, kad savo svarba šis veikalas prilygsta Kazimiero Būgos (1879–1924) pradėtam didžiajam Lietuvių kalbos žodynui. 2.4. A katalán politikai és nemzeti igények mindig szorosan összefonódtak a nyelvvel és a nyelvi öntudattal. Azt mondhatjuk, hogy a nyelv és az irodalmi hagyomány e politikai dimenzió makroszkopikus adatai voltak. Magának a katalán irodalomtörténetnek a fogalma a XIX. század második felének romantikus eszméi nyomán formálódott. A nyelv és az irodalom katalán identitás megteremtésében játszott szerepéről szóló politikai diskurzus a Renaixença idején kezdődött, és bizonyos értelemben mindmáig tart. Évszázadokon át húzódott a nyelvi vita arról, hogy bölcs dolog-e a katalánoknak katalánul beszélniük, helyes-e, ha a katalán írók katalánul írják műveiket, vagy nem járnának-e jobban azzal, ha lemondanának a katalán nyelvről, és kizárólag kasztíliaiul használnák... Az ellentmondások régóta ismertek. A történelem során számos alkalommal „ösztönözték” a kisebbségi kultúrákat arra, hogy az adott körülményektől függően a különböző nagy kultúrák nyelvi kifejezésmódjait használják – ez a kulturális hegemónia következménye. Egyébként magának a litván nyelvnek a történetéből sem hiányoznak hasonló esetek. A sok „kis haza” tapasztalata egyetlen tanulságra tanít, amelyet fontos újra elmondani és mérlegelni: a nyelvi tényező jelentőségére, vagyis a nemzeti tudat és a nyelvi tudatosság közötti szoros kapcsolatra. Minden irodalom kezdetben mitikus kapcsolatot teremtett a nemzet nyelvével; maga a nemzet alapvető és változó elem, vagyis az identitás úton lévő, dinamikus ígérete. 3. NYELVI VITÁK Érdemes ezután bemutatni az ilyen nyelvi viták néhány epizódját az elmúlt évszázadokból, mert ezek feltárják a két nyelv közötti tényleges erőviszonyokat 180 Acta Linguistica Lithuanica LXXXII Katalonų „vidutinio dydžio“ kalba (galimos paralelės su lietuvių kalba) a spanyol társadalomban említett nyelvek között, és egyúttal egyenesen a jelenbe és annak ellentmondásaihoz vezetnek⁴ ⁴ ÁBRA. Leopoldo Alas Clarín, Enric Prat de la Riba, Miguel de Unamuno, Eugeni d’Ors 3.1. Az első figyelemre méltó mozzanat a kasztíliai író, Leopoldo Alas Clarín (1852–1901) és a katalán kulturális közéleti szereplő, Enric Prat de la Riba (1870–1917) közötti vita. Clarín szerint a katalán csupán nyelvjárás volt, amely semmiképpen sem mérhető össze a jóval erősebb nyelvekkel, például a kasztíliaival, a franciával vagy az olasszal. Clarín véleménye szerint a katalán nyelv darwini értelemben azok közé a nyelvjárások közé tartozott, amelyek nem maradtak fenn („entre los dialectos que no han prevalecido”), ezért a katalán íróknak csak kasztíliaiul kellett volna írniuk, különösen prózai műveiket. Nyelvészeti szempontból Clarín álláspontja természetesen nem kielégítő, az efféle szembeállítás azonban számára elsősorban politikai jelentőséggel bírt. Itt nem annyira a nyelv és a nyelvjárás, mint inkább a nyelv és a hatalom viszonyáról van szó. Ezzel ismét azt az elvet hangoztatták, hogy a kasztíliai nyelvnek veleszületett „glottophág” joga van „felfalni”, vagyis kiszorítani és magába olvasztani más nyelveket, Antonio de Nebrija (1441–1522) jól ismert elképzelésének megfelelően, miszerint „a nyelv ⁴ Ez a fejezet különösen Rigobon 2018 munkájára támaszkodik. Įžvalgos / Insights 181 PIETRO U. DINI „a birodalom társa” (la lengua es compañera del imperio), ha kell, fegyverekkel is. Prat de la Riba már említett megjegyzése talán csak ironikus volt. A nézetei természetesen egészen mások voltak. Egyáltalán nem kételkedett a nyelv katalán nemzeti identitás megteremtésében játszott fontosságában. Ezt azonban hangosan kimondani természetesen veszélyes volt. 3.2. Egy másik érdekes polémikus mozzanat a híres kasztíliai író, Miguel de Unamuno (1864–1936) és katalán író barátja, Joan Maragall (1860–1911) között zajlott. Ezúttal is egyértelműen hegemonisztikus az álláspont, a katalánokat pedig atyáskodó hangnemben arra ösztönzik, hogy mondjanak le nyelvükről, és a legelterjedtebb kasztíliai nyelvet használják. Emlékezzünk a Miguel de Unamunóról szóló anekdotára, aki egyszerre komolyan és tréfásan kérdezi katalán barátjától, Joan Maragalltól, hogy a kasztíliai mauser helyett miért inkább a katalán spingardát (14. századi fegyvert) választja. Előrelátóan válaszolt neki az akkor még kevéssé ismert fiatal katalán író, Eugeni d’Ors (1881–1954): „Unamunónak igaza van: saját imperializmusának fegyveréül a kasztíliai a mausert választja. Más világégéseihez azonban más mauserre van szükség, „mauseresebbre”, mint a kasztíliaié, n’est ce pas, my dear?” (egyébként Eugeni d’Ors anélkül használta már az europantót, hogy tudott volna róla – vagyis az Európai Unió igazgatása által használt mesterséges kevert nyelvet!). 5. ÁBRA. Julián Marías 6. ÁBRA. Maurici Serrahima 3.3. A múlt századi frankói Spanyolországban ismét felmerült a kérdés, hogy a makacs katalán írók miért használták a katalán nyelvet... Ma a katalánokat nem szólítják fel kifejezetten nyelvük feladására, de azt mondják, hogy a katalán nyelv használatát mindenképpen korlátozni kell. Az államközpont képviselője jelenleg a filozófus José Ortega y Gasset legismertebb tanítványa, Julián Marías (1914–2005). Kategorikusan és nyomatékosan állította, hogy „Katalónia soha nem volt nemzet” (Cataluña no ha sido nunca una nación), és az úgynevezett „nyelvi ház érvelést” javasolta: a katalán ház két emeletből áll, a földszinten a katalán nyelv él a család és a mindennapi élet valamennyi szükségletére, az emeleten pedig 182 Acta Linguistica Lithuanica LXXXII Katalonų „vidutinio dydžio“ kalba (galimos paralelės su lietuvių kalba) a kasztíliai nyelv él minden más funkcióra. A katalán nyelv széles körű használata a „Katalónia tibetizálódásának” tényezőjévé válhatna, ezért Julián Marías a diglossziához hasonló „aszimmetrikus kétnyelvűség” megoldását javasolta, egyúttal pedig önkorlátozásra szólította fel a katalánokat, vagyis arra, hogy a társadalmi funkciók sokaságában tudatosan ne használják a saját nyelvüket, noha elismeri a katalán nyelv elsőbbségét a családi életben és a költészetben... A katalán válasz ezúttal is lehetett csupán óvatos és udvarias. Megfogalmazására Maurici Serrahima (1902–1979), a katalán katolicizmus képviselője tett kísérletet, aki ezért elfogadhatóbb volt Franco által támogatott nemzeti katolikus ideológia számára. Maurici Serrahima nézetei homlokegyenest ellentétesek Julián Maríaséival. A katalánok nemzetet alkotnak, anyanyelvük természetüknél fogva a katalán, a kasztíliai nyelv pedig számukra tanult (értsd: rájuk kényszerített) nyelv; végül pedig a katalán író a saját nyelvén, vagyis katalánul akar írni. 3.4. Mint látható, Franco Spanyolországában (és részben a Franco utáni időszakban is) a nyelvi monoteizmus uralkodott. A tárgyalt esetek mindegyikében bőven akadtak felszólítások a katalán írók számára, hogy hagyjanak fel úgynevezett helyi nyelvükkel, és térjenek át az úgynevezett egyetemesebb nyelvre, vagyis a kasztíliaira. Nyomatékosan megkövetelték tőlük, hogy magyarázzák meg vagy igazolják, miért használják továbbra is anyanyelvüket... Érdekes és egyúttal meglepő, hogy még 2007-ben, amikor Katalónia volt a frankfurti könyvvásár díszvendége, felmerült a kérdés, vajon lehet-e katalán irodalmat kasztíliai nyelven alkotni... Talán nem is kell kommentárt fűzni hozzá. 4. A KATALÁN „KÖZEPES MÉRETŰ” NYELV ÉS AZ EURÓPAI UNIÓ Most érdemes megvizsgálni a jelenlegi Európai Unió helyzetét⁵. Ebben a nyelvek két fő csoportba sorolhatók: egyrészt a hivatalosan elismert (úgymond első osztályú) nyelvek, másrészt a regionális és kisebbségi (úgymond másodosztályú) nyelvek, amelyek elméletileg az 1992-es Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája alapján részesülnek védelemben (vö. Carta 1992). A katalán nyelv a második csoportba tartozik. Másfelől a nyelvek helyzete a Spanyol Királyságban (mintegy 47 millió lakossal) jelentősen eltér az Európa más részein tapasztalhatótól, például a Svájci Államszövetségben (8,5 millió) vagy máshol, például Kanadában (mintegy 38 millió). ⁵Ez a fejezet különösen Vila, Bretxa 2013; Bastardas i Boada, Boix-Fuster, Torrens Guer­rini 2018 munkáira támaszkodik. Įžvalgos / Insights 183 PIETRO U. DINI Végül megmagyarázom azt a fogalmat, amely a beszámoló címét adta. Ahhoz, hogy megfelelően és adekvát módon írjuk le a világ új, összetett nyelvi helyzeteit, egy új nyelvosztályozás van kialakulóban. Ez a Barcelonai Egyetem Szociolingvisztikai és Kommunikációs Központja projektjének eredménye. A kutatás tárgyát éppen a „közepes méretű” nyelvi közösségek és a „közepes méretű” nyelvek jelentették. De mi az a közepes méretű közösség, és mi az a közepes méretű nyelv? És mik a jellemzőik? Ez nem hagyományos felosztás, vagyis sem nem genealógiai, sem nem tipológiai, hanem tisztán mennyiségi kritériumon alapul. E felosztás mutatója az úgynevezett „közepes méretű” nyelvi közösség. A világ nyelvei között elismerik a „közepes méretű” nyelvek csoportját6. „Közepes méretűnek” azt a nyelvi közösséget tekintik, amelynek demográfiai nagysága legalább egymillió (egyesek szerint félmillió) és legfeljebb 25 millió beszélő. Vagyis kellően nagy közösségekről van szó ahhoz, hogy rendelkezzenek közigazgatási, tudományos, kommunikációs és politikai eszközökkel (még ha nem is teljesen önállóakkal). E kategorizálás alapján könnyen belátható, hogy a katalán egyáltalán nem kis nyelv. 5. KISEBBSÉGI NYELV? Ahhoz, hogy jól megmagyarázzuk a katalán nyelv kisebbségi nyelvként való helyzetét a Spanyol Királyság és Európa kontextusában, érdemes elgondolkodni az ellentéten: az önazonosság a Spanyol Királyságban versus a területi valóság és a demolingvisztika európai kontextusban. Tekintsük át a katalán nyelvterületet (32 108 km²). Nagyobb, mint néhány európai államé, például Belgiumé (körülbelül 30 500 km²), Albániáé (körülbelül 28 750 km²), Macedóniáé (körülbelül 25 700 km²), Koszovóé (körülbelül 10 890 km²), Hollandiáé (körülbelül 7 510 km²), Luxemburgé (körülbelül 2 586 km²) stb. Ugyanez mondható el a beszélők számáról is. Valójában körülbelül 9 millió ember beszél katalánul, vagyis csak valamivel kevesebben, mint görögül (10,7 millió), és többen, mint hollandul (7,0 millió), bolgárul (6,9 millió), dánul (5,8 millió), finnül (5,5 millió), norvégul (4,7 millió), albánul (2,9 millió), litvánul (2,8 millió), macedónul (1,7 millió), lettül (1,7 millió), írül (1,7 millió), észtül (1,3 millió), luxemburgiul (0,6 millió) és izlandiul (0,3 millió). Így alakult, hogy megszokott dolog a helyzetet a Spanyol Királyság szemszögéből nézni, ami elhomályosítja a statisztikai valóságot; európai kontextusban azonban a katalán nyelv területi és demolingvisztikai valósága világosan látható – akkor nehezebb (vagy 6Angolul a használatos kifejezés: medium-sized language communities. 184 Acta Linguistica Lithuanica LXXXII Katalonų „vidutinio dydžio“ kalba (galimos paralelės su lietuvių kalba) (egyszerűen nehéz) kisebbségi vagy kis nyelvről beszélni. Könnyebb lesz megérteni a katalán nyelv helyzetét és valóságát, ha a nyelvek és államok jegyzékébe illesztjük. Magától értetődik, hogy ebben az összefüggésben a nyelvpolitika különösen fontos eszköz a kisebbségi (ez esetben a katalán) nyelv használatának fenntartásához. Például a katalán nyelv iskolai használata mindmáig az integráció és az összetartozás eszköze, nemrégiben azonban a politikai súrlódások egyik fő okává vált. Az InformeCat adatai szerint (2016; 2018: 23–30) a Katalóniában élő kasztíliai családok arra panaszkodnak, hogy a katalóniai iskolákban diszkriminálják a kasztíliai nyelvet. Emellett az elmúlt évtizedekben Katalóniában is jelentős migrációs folyamatok figyelhetők meg, különösen Afrikából (a Maghrebből), valamint dél-amerikai országokból. A helyzet különösen élessé válik a globalizációnak nevezett jelenlegi körülmények között, amikor a történelmi nemzetek és magának a nemzetiségnek a fogalmát igyekeznek felszámolni. Ezzel együtt minden eszközzel arra törekednek, hogy a társadalmakat kozmopolitává alakítsák, például a multikulturális migrációs folyamatok mesterséges ösztönzésével, ezzel rakva le a jövőbeli „nincstelenek közötti háborúk” alapjait. Mindez kizárólag az állampolgárság nélküli pénzügyi elit javát szolgálja… Az ilyen törekvések természetesen ellentétesek a hagyományos ökoszisztémákkal, mindenekelőtt a nemzeti ökoszisztémákkal, akár van államuk, akár nincs, hiszen ezekben még jelen van a hagyományos életmód és az emberek élő nyelvi sokfélesége. Egy másik fontos adat, amelyre érdemes felfigyelni, az úgynevezett szubjektív etnolingvisztikai vitalitás, vagyis annak érzékelése, hogy az egy nyelvet beszélők maguk mennyire tartják fontosnak saját nyelvüket. Katalóniában a katalánul beszélők meglehetősen magas szubjektív etnolingvisztikai vitalitást ismernek el. Többségük továbbra is első nyelvként használja a katalánt gyermekneveléskor (a katalánt néha kasztíliai nyelvű családokban is használják). Saját nyelvük fontosságáról és hasznosságáról alkotott képük azonban más, ha a szomszédos nyelvekkel, vagyis a kasztíliaival, a franciával, esetleg az olasszal vetik össze. És természetesen az angollal összehasonlítva is. Továbbá a katalán nyelvterület egyes részein, például Valenciában és a Baleár-szigeteken, erőteljes partikularizmus honosodott meg: többet beszélnek valenciai és mallorcai nyelvjárásban, mint katalánul. Ez területi megosztottságot és szétszakítottságot eredményezett, s nemcsak az egységes katalán nyelvterület tényleges zsugorodásához vezetett, hanem a katalán nyelv szimbolikus terének meggyengüléséhez is. Įžvalgos / Insights 185 PIETRO U. DINI 6. A KÖVETKEZTETÉSEK HELYETT Az eddigiekből világos, hogy a katalán nyelv teljes joggal tartozik a „közepes méretű” nyelvek csoportjába, államnyelv azonban – Andorra kivételével – nem, ezért nincs állami közigazgatása. Mindezt a maga lehetőségei szerint kompenzálja a Generalitat de Catalunya, amely valójában csupán egy állam alatti entitás. Ilyen körülmények között a katalán nyelvi közösség autonómiája drámaian csökken számos olyan fontos területen, amelyek bármely nyelv életképességének fenntartásához nélkülözhetetlenek. Végül fel kell tenni a kérdést: milyen jövőbeli kihívás várhat a „közepes méretű” közösségek nyelvére? Ezek a közösségek a társadalom valamennyi területén – a családokban, az egyetemeken, az üzleti életben és az interneten – magas fokú intézményi összetettséget mutatnak; különösen nagy veszély fenyegeti a tudományos munkákat. Másfelől nem csupán a „közepes méretű” nyelvek szembesülnek ezzel. Világszerte ismert a morbus anglicus hatása. Összefoglalva, a „közepes méretű” közösségi nyelvek legnagyobb kockázati tényezői a következők: 1. Politikai alárendeltség; 2. Tömeges bevándorlás; 3. Globalizáció. A végéhez közeledve elmondható, hogy bár a globalizáció minden módon koptatta az államhatárokat és a hozzájuk kötődő nemzeti érzéseket, még (még) nem törölte el őket. A formális határok megmaradnak. Korábban azonban megszokott volt, hogy megtanulták, vagy legalább valamennyire elsajátították a szomszédos államok nyelveit; ma már ez nincs így. A határok formálisan megmaradnak, a kommunikáció azonban lingua franca nyelven folyik, ez pedig többnyire az angol. Ez azt jelenti, hogy a határok egyre inkább pusztán formálissá válnak, kulturális tartalmukat elveszítik, és nem marad bennük semmiféle szubsztancia (egyébként a nemzeti alkotmányok tartalma is belülről fokozatosan kiürül, elértéktelenedik és „elpárolog”). Befejezésül szeretném felidézni a tizenhetedik év elején a nemrég elhunyt Germà Colon, a Bázeli Egyetem neves regényíró professzorának szavait (Colon 1971: 10): szerinte a katalán nyelv jövője meglehetősen borús, mégis azt mondta, hogy ez a nyelv már négy évszázadot átvészelt anélkül, hogy a szegények patois nyelvévé vagy puszta folklorisztikus érdekességgé vált volna (ahogyan például az okszitán nyelvvel történt). Germà Colon kiemelte: ez olyan nép, amely a sok nehézség ellenére sem hajlandó lemondani identitásának legnemesebb részéről. Úgy gondolom, ezek a szavak ma is érvényesek, bár igaz, nem vagyok biztos benne, hogy ez azt jelzi-e, hogy jobbra vagy rosszabbra fordulnak a dolgok… 186 Acta Linguistica Lithuanica LXXXII Katalonų „vidutinio dydžio“ kalba (galimos paralelės su lietuvių kalba) LITERATŪRA Barbour Stephen, Carmichael Cathie 2002: Language and Nationalism in Europe, Oxford: Oxford University Press. Bastardas i Boada Albert, Boix-Fuster Emili, Torrens Guerrini Rosa Maria 2018: El català, llengua mitjana d’Europa. Multilingüisme, globalització i sostenibilitat lingüística, Barcelona: Octaedro. Carta 1992: Carta Europea per a les Llengües Regionals i Minoritàries, Barcelona: Generalitat de Catalunya. Departament de Cultura. Colon Germà 1971: La lingua catalana, ieri e oggi. – In Sergio Salvi, ed., Il terzo mondo in Europa. Problemi delle minoranze etniche europee, Il Bimestre, 3–1/2; Catalunya, ed., Giuseppe Tavani, p. vii-x. Francés Antoni Ferrando, Amorós Miquel Nicolàs 2011: Història de la llengua catalana (Nova edició revisada i ampliada), Barcelona: Editorial UOC. InformeCat 2016: Xarxa Cruscat, ed., IX Informe sobre la situació de la llengua catalana (2015), Barcelona: Observatori de la Llengua Catalana. Prieiga internete: http://blogs.iec.cat/cruscat/wp-content/uploads/sites/15/2016/11/informe2015.pdf InformeCat 2018: Plataforma per la llengua, InformeCat 2018. 50 dades sobre la llengua catalana. Prieiga internete: https://www.plataformallengua.cat/media/upload/pdf/informecat2018_1528713023.pdf Jörg Moses 2013: Katalonien zwischen Separatismus und Transnationalisierung. Zur Konstruktion und Dynamik raumbezogener Identitäten, Forum Politische Geographie 10, Berlin, LIT Verlag. Kraus Peter A. 2015: Language policy and Catalan independence. – In Klaus-Jürgen Nagel, Stephen Rixen, ed., Catalonia in Spain and Europe: Is There a Way to Independence?, Baden-Baden: Nomos Verlagsgesellschaft. Nadal Josep M., Prats Modest 1982: Història de la llengua catalana I.: Dels inicis fins al segle XV, Barcelona: Edicions 62. Nadal Josep M., Prats Modest 1996: Història de la llengua catalana II.: El segle XV, Barcelona: Edicions 62. Nadal Josep M., Prats Modest 2001: Història de la llengua, Enciclopèdia de la llengua catalana, Barcelona: Edicions 62. Rigobon Patrizio 2018: Lingua e tradizione letteraria: la valenza politica della singolarità catalana, in La nazione catalana. Storia, lingua, politica, Costituzione nella prospettiva plurinazionale, Napoli: Editoriale Scientifica, 25–43. Įžvalgos / Insights 187 PIETRO U. DINI Veny Joan 1978: Estudis de geolingüística catalana, Barcelona: Edicions 62. Tavani Giuseppe 1994: Breu història de la llengua catalana, Barcelona: Edicions 62. Vila F. Xavier, Bretxa Vanessa 2013: The Analysis of Medium-Sized Language Communities. – In Vila F.X., Survival and Development of Language Communities, Bristol: Multilingual Matters, 1–17. Įteikta 2020 m. balandžio 7 d. PIETRO U. DINI Pizos universitetas via S. Maria 36, I-56126 Pisa, Italija [email protected] 188 Acta Linguistica Lituanica LXXXII