Ság birtok leírása a garamszentbenedeki apátság alapítólevelében

55 „MAGYAR NYELVJÁRÁSOK” KIADJA XLIX, 55–74 DEBRECEN A DEBRECENI EGYETEM 2011. MAGYAR NYELVTUDOMÁNYI TANSZÉKE TANULMÁNYOK, CIKKEK Ság birtok leírása a garamszentbenedeki apátság alapítólevelében* 1. Az 1075. évi interpolált, azaz a 13. század folyamán az oklevél szövegéhez hozzácsatolt újabb részletekkel meghamisított garamszentbenedeki apátság alapítólevelének nyelvészeti szempontú elemzése által azt kívánom igazolni, hogy a hamis okleveleknek is fontos helye van a nyelvünk történetére irányuló vizsgálatokban. Ha továbbra is elzárkózunk a hamis oklevelek elemzésétől, akkor ugyanis olyan értékes források vallomásától is megfosztjuk a nyelvtudományt, amelyek között szép számmal találhatók csupán bizonyos részleteikben hamis iratok is. A hamis oklevelek speciális fajtájának tekinthető interpolált oklevelek közös ismérve ugyanis az, hogy szövegüket későbbi átírások alkalmával hamisították meg hosszabb-rövidebb részletek betoldásával. Az interpolált oklevelek elemzésekor tehát két olyan oklevélcsoport (a hamis oklevelek és az átiratok) jellemzőivel is tisztában kell lennünk, amelyek nem azonos mértékben ugyan, de a 20. század folyamán annak ellenére szorultak háttérbe a hiteles oklevelek mellett, 1 hogy a nyelvtudomány igen korán, már a 19. század végén foglalkozott a hamis, illetve az átiratban fennmaradt oklevelek nyelvészeti hasznosíthatósága körül felvetődő kérdésekkel. S ZAMOTA I STVÁN például a következőképpen vélekedik az átiratok nyelvtörténeti forrásértékéről: „az átírók gyakran már kétszáz év mulva sem tudták helyesen elolvasni a régebbi okleveleket, ezenkívül pedig a helyés személyneveket igen sokszor nem az eredeti írásmód, hanem saját koruk kiejtése szerint írták le”, de mindehhez azt is hozzáteszi, hogy az „ilyen átírt oklevelek, ha 100-150 * A publikáció elkészítését az OTKA K 100580 számú pályázat, valamint a TÁMOP-4.2.2/B10/1-2010-0024 számú projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg. 1 A század első felében a hiteles másolatban fennmaradt oklevelek is kitüntetett figyelemben részesültek, ennek bizonyításaképp elegendő P AIS D EZSŐ (1939), illetve S ZABÓ D ÉNES (1954) monográfiáira utalnunk. A század második felében azonban az átiratok a hamis oklevelekhez hasonló elbírálásban részesültek. 56 évnél nem későbbiek az eredetihez képest, és ha a bennük előforduló magyar szók helyességének ellenőrzésére egykorú példáink vannak, szükség esetén mégis használhatók” (1895: 129, 130). K NIEZSA I STVÁN pedig néhány évtizeddel később a helyesírásunkat vizsgálva tett közzé fontos megállapításokat a kétes hitelű oklevelekről. A szerző e korai munkájában azonban annak ellenére helyet kaptak mind a hamis, mind az átiratban fennmaradt oklevelek, hogy egyik oklevéltípus szórványainak sem tudta megnyugtatóan meghatározni a kronológiáját (1928: 190). Számba véve a 20. század nyelvtörténeti eredményeit, azzal szembesülünk, hogy a kétes hitelű oklevelekről napvilágot látott vélemények nem hogy nem teremtették meg, de talán meg is gátolták nyelvészeti elemzésük lehetőségét. Az eddig idézett véleményeknél is erősebb kritikát fogalmaz meg az Ó-magyar olvasókönyv, amikor a korábbi korokra visszahamisított oklevelekről azt mondja, hogy „leghelyesebb, ha nyelvtörténeti szempontból figyelmen kívül hagyjuk” őket (ÓmOlv. XXV). Az itt szereplő szélsőséges véleménnyel összhangban azt tapasztaljuk, hogy a hamis oklevelek elemzése többnyire ki is merült annak a felemlegetésében, hogy az efféle oklevelek adatai csak igen nagy körültekintéssel használhatók fel, ha egyáltalán figyelembe vehetők a magyar nyelvtörténeti kutatásokban. Saját tapasztalataim is igazolják, hogy az a kutató, aki ilyesfajta oklevelek elemzésére adja a fejét, igencsak sokféle nehézséggel kényszerül szembenézni. Úgy gondolom azonban, hogy ha a hamis okleveleket nem a hiteles oklevelekre kidolgozott módszerek segítségével tanulmányozzuk, hanem kísérletet teszünk egy új, speciálisan e nyelvemlékcsoportra alkalmazható módszertan kidolgozására, akkor ezáltal lehetőséget teremtünk a hamis oklevelek gazdag tulajdonnévanyagának a kiaknázására is. A hamis és átírt oklevelek nyelvészeti hasznosításának a legnagyobb gátja ugyanis az, ha a bennük található magyar nyelvű elemeket együttesen kezelve kívánjuk vagy az eredeti oklevél megírásának korára, vagy a hamis oklevelek esetében a hamisítás korára, az átiratok esetében pedig a másolat megírásának korára vonatkoztatni. K NIEZSA I STVÁN munkája kiválóan példázza ennek az iránynak a sikertelenségét. A magyar helyesírás a tatárjárásig című tanulmányához ugyanis a hiteles oklevelek névanyaga mellett — ahogyan erre már utaltam — a hamis és az átírt oklevelek szórványanyagát is felhasználta, és az átírt oklevelek adatait egységesen, mindenféle megkülönböztetés nélkül az eredeti oklevél korának helyesírási jellemzésekor veszi figyelembe. A bő két évtized múlva, a század közepén megjelenő nagy ívű munkájában azonban már nyomát sem találjuk a hamis oklevelekből, illetve az átiratokból származó példáknak, a helyesírás történetéről írt monográfiájából ugyanis már teljes egészében kihagyta ezen oklevelek névanyagának helyesírási jellemzését (1952). 2. A hamis oklevelek és köztük az interpolált oklevelek névanyagának nyelvészeti elemzésekor felbecsülhetetlen segítséget nyújthat a kutatók számára az oklevél szövegének összevetése a hamisítás alapjául szolgáló eredeti oklevéllel. 57 I. Gézának az apátság javára tett adományait tartalmazó 1075. évi garamszentbenedeki alapítólevél eredeti példánya a 16. század elején eltűnt, illetve a II. István nevére hamisított 1124-es átirat sem maradt fenn. I. Géza adományait tehát csupán az 1217-re datált, de valójában csak 1270 után papírra vetett, a hiteles oklevél szövegét bizonyos részletek betoldásával meghamisított átirat őrizte meg a számunkra (DHA. 1: 205, 212, 418). Az oklevél szórványainak nyelvtörténeti, névtörténeti vizsgálatát tehát csupán az átírással és hamisítással terhelt interpolált oklevélben szereplő névformákra támaszkodva végezhetjük el. Ez alól csak Ság falu határleírása képez kivételt. A 11. században Csongrád vármegyéhez tartozó birtok leírását ugyanis két átirat is megőrizte a számunkra. A garamszentbenedeki oklevél interpolált változata mellett Ság leírását Péter szerémi püspök 1338. évi oklevele is átírta. És ez utóbbi oklevélről a szakirodalom úgy vélekedik, hogy ez nem az interpolált, hanem az interpolált oklevél alapjául is szolgáló hiteles oklevélből merítette a birtok határleírását. A történészek úgy gondolják ugyanis, hogy a bencések valószínűleg nem merték az oklevél interpolált példányát bemutatni a királyi kápolnaispánként és titkos kancellárként is tevékenykedő püspöknek (vö. K EGLE - VICH 2010: 13, DHA. 1: 204–205). A két oklevélből származó szövegrészlet párhuzamos vizsgálata tehát lehetőséget teremt egyrészt arra, hogy az oklevél hiteles részeit határozottabban elhatárolhassuk a szöveg interpolált, később betoldott, azaz hamisított részleteitől, másrészt pedig egy efféle szembeállítás általánosságban véve is tovább gazdagíthatja arra vonatkozó ismeretanyagunkat, hogy az átírás során miféle változtatásokat eszközöltek a lejegyzők az oklevél latin szövegén, illetve a benne szereplő magyar nyelvű helyés személynevek lejegyzésén. Azt ugyanis korábbi vizsgálatok már igazolták, hogy az átiratot készítők a magyar nevek írásmódját saját koruk kiejtésének megfelelően többnyire megváltoztatták, azaz modernizálták. Mindebből azonban nem szabad arra következtetnünk, hogy az átiratok, illetve az interpolált oklevelek névanyaga kizárólag az átiratok lejegyzési korának nyelvtörténeti jellemzéséhez szolgáltat forrásanyagot. Az átiratok szórványainak kronológiai minősítését ugyanis nem végezhetjük el automatikusan, hiszen a nevek teljes körű modernizált lejegyzésének előfeltétele, hogy az átiratot papírra vető személy az átírandó oklevélben szereplő minden helynévnek ismerje az átírás korában használatos formáját, amelyek között szerepelhettek az adott terület neveként az átirat lejegyzésének időpontjában már nem használatos nevek is. Mindezek mellett az oklevél egészére kiterjedő modernizálást az eredeti oklevélről történő másolás is akadályozhatta valamelyest, a hamis (interpolált) oklevelek esetében pedig feltételezhetően a hitelesség látszatának a fenntartása is negatívan befolyásolhatta a lejegyzőknek a nevek modernizálására irányuló törekvését. 3. Ság birtok leírása ekképpen szerepel az oklevél 13. századi interpolált változatában: 58 1075/+1124/+1217: „Ex alia vero parte Tize villam, 2 que dicitur Sagi, cu m terra s ua mercatumqu e in eadem c u m vado li bero; null us que de hoc parti cip etur, ni si so lus ab bas , dedi cum propriis terminis, qui termini ita dividuntur: primum ubi fluvius Huger de aqua Tiza egreditur, qui circuit totam partem aque Kesekun iuxta aruch dividens, usque ubi stat Scilu piscina, que cum tota insula in partem Sancti Benedicti devenit. Deinde Taka mons terminus est usque ad alium montem nomine Sorul, exinde ad quendam fontem, cuius decursus terminus existit, quoadusque circumveniens intrat ad eundem fluvium Huger, po ste a donec ide m fluvius Huger dec urr ens prope villa m Kur th, qua m sup rad ixi , et cadit in T iza, ulti mus t erminus es t” (DHA. 1: 216–217). A szöveg magyar fordítása így hangzik: „A Tize másik partján pedig adtam egy fal ut a saját határai között, amelyet Sagi-nak neveznek, a f öldjé - vel , vala mint az ot t lévő vásárh ell yel és szabad r é vvel együ tt , és eb ből se nki se rés zesedjék, e gyedü l csa k a z apát . Ezek a határok így oszlanak meg: először, ahol a Tiza vizéből kiszakad a Huger folyó, amely úgy folyik körbe; hogy Kesekun víz egész részét az aruch mentén osztja meg addig, ahol a Scilu halastó áll, amely az egész szigettel együtt Szent Benedek részére jut. Ezt követően a Taka hegy a határ egy Sorul nevű másik hegyig, innen egy forrásig, amelynek lefutása a határ egészen addig, amíg az körülfolyva beleömlik ugyanezen Huger folyóba, azu tá n amí g ugyan - eze n Huger folyó Ku rth fal u kö zeléb en, amel yről fe nteb b s zólt a m, lef utván a Tiza -ba szaka d: ez az uto lsó hatá r”(K IS –K ÖRMENDI 2006: 62). A 14. század közepén készült oklevél pedig a következőképpen írja át a garamszentbenedeki apátság alapítólevelének határleírását: 1075>1338: „Terram, que dicitur Sagy (dedi) cum propriis terminis, qui termini ita dividuntur: Hucu fluvius eru, qui circuit terram totam, partem aque Kesekun iuxta aruk dividens usque, ubi stat Scilu piscina, deinde Tacha mons (terminus) est usque ad alium montem Suryl, (exinde ad quandam fontem) ubi idem fons intrat circumveniens ad eundem fluvium Hucueru” (DHA. 1: 205). 3 A határleírást a következőképpen fordíthatjuk le magyarra: „A Sagy nevű falut saját határaival együtt (adtam), amelynek a határai a következők: Hucu eru folyó, amely úgy veszi körül azt az egész földterületet, amely a Kesekun nevű víz környékén terül el, hogy az aruk mentén osztja meg addig, ahol a Scilu ha2 Ritkított betűtípussal a G YÖRFFY G YÖRGY szövegkiadásában interpoláltként szereplő oklevélrészeket emeltem ki (DHA). 3 Zárójelben G YÖRFFY G YÖRGY véleménye szerint a másoló hibájából az átiratból kihagyott szavak szerepelnek (vö. DHA. 1: 205). 59 lastó áll, innen Tacha hegy (a határ) egy másik, Suryl nevű hegyig. (Innen egy bizonyos forrás felé halad a határ), ahol ugyanaz a forrás körülfolyva beleömlik ugyanabba a Hucueru folyóba”. 3.1. Az egykor Csongrád megyében, a Tisza bal partján fekvő Ság falu valószínűleg a török korban pusztult el, de nevét a Tiszaug és Tiszakürt között elterülő puszta a mai napig fenntartotta (Gy. 1: 899, L ASZLOVSZKY 1981: 20; 1986: 13, FNESz. Sághpuszta). Az országban gyakori Ság-féle nevek etimológiájával kapcsolatban többféle vélekedés is napvilágot látott. Az egyik nézet szerint a Ság helynév az elavult seg ~ ség ’halom, domb, rakás’ jelentésű szavunknak a régiségben feltételezhetően létező mély hangrendű (*ság) párjából származtatható. Felvetődött továbbá a német schache ’erdő, bozót, sövény’ jelentésű szóból való eredeztetés lehetősége is. Harmadik magyarázatként pedig a törzsnévi eredet is feltűnik a szakirodalomban (vö. TESz. ság, FNESz. Ság, S ZABÓ 1954: 16–17). Az 1338. évi átirat mellett az 1217-re datált interpolált oklevél is -i-re végződő formában (1075/+1124/+1217: Sagi, 1075>1338: Sagy) tünteti fel az adományozott birtok nevét, tehát nagy valószínűséggel tarthatjuk ezeket a névformákat az eredeti oklevélből származó változatlan alakoknak. Az oklevél koraisága elvileg támogathatná ugyan az -i-re végződő szórványok tővéghangzós nevekként való értékelését a későbbi korokból származó oklevelek e magánhangzót már nem tartalmazó: 1225: Sagh (Str. 1: 254), 1330: Saagh (DF. 69 666), 1341: Saag (Str. 3: 403) névformáival szemben. A név végén illabiális magánhangzót tartalmazó helynévi szórvány tővéghangzós volta ellen szól azonban az, hogy a Ság nevet viselő helyek tővéghangzós adatai rendre labiális magánhangzóval fordulnak elő a forrásokban, vö. pl. 1138, 1222, 1231: Sagu (K RISTÓ – M AKK – S ZEGFŰ 1973: 40–41). A névnek a *ság ’halom, domb, rakás’ szóból történő származtatását is megtámogatva az átiratokban a nevek végén feltűnő -i magánhangzót ugyanakkor a földrajzi köznévi eredetű helyneveken előforduló helynévképzőnek is tarthatjuk, vö. pl. Bihar megyei Ér település Ér ~ Éri adatait: *1214/550: Her, 1219/550: Er, 1326: Eery ~ Ery (Gy. 1: 615). A képzős–képzőtlen településnév-párok között a képzővel való bővülés és a képzős forma elsődlegessége egyaránt gyakorinak mondható. A Csongrád megyei település alapítólevélbeli adatát összevetve a későbbi adatokkal úgy tűnik, hogy ez a név a képzős nevekből redukcióval alakult képzőtlen nevek számát gyarapíthatja (vö. T ÓTH 1997: 159, 161; B ÉNYEI 2010: 82). 3.2. A középkori oklevélírói gyakorlatnak megfelelően a birtok neve megnevezőszót (dicitur) tartalmazó szerkezettel fordul elő a szövegben: 1075/+1124/ +1217: „ vill am, que dicitur Sagi” és 1075>1338: „terram, que dicitur Sagy”, amely szerkezetnek a főtagja mindig egy latin földrajzi köznév. A nevén nevezett hely fajtáját megjelölő lexéma szerepét azonban más-más nyelvi elem tölti 60 be az elemzésünk tárgyát képező két átiratban: amíg ugyanis a hiteles oklevelet átíró 1338-as oklevélben a terra, addig az 1217-es interpolált oklevélben a villa tűnik fel ebben a szerepkörben. A két oklevél eltérő földrajziköznév-használata nem az interpolációk által előállt szövegmódosulásokat gyarapítja, hiszen nem utólagos beillesztésről van szó, csupán egy meglévő szónak egy másik, vélhetően az átírás korában fennálló állapotokat pontosabban kifejező szóra történő cseréjéről. A magyar nyelvű tulajdonneveknek a korabeli kiejtéshez igazító modernizált lejegyzése mellett az efféle változtatások is minden bizonnyal az átiratok jellemző jegyeinek tekinthetők. Az oklevelek magyar nyelvű helynevei mellett álló, a megjelölt hely jellegére utaló latin közszók vizsgálata a nyelvészeti elemzések számára is hasznos információkat nyújthat. B ENKŐ L ORÁND például a különböző településekre utaló földrajzi köznevek alapján állapította meg a Petlend nevekről, hogy azok nem nevezhettek meg falut, hanem inkább ’mezőföld, mezőgazdasági hasznosítású terület, földbirtok’ jelentést tulajdoníthatunk nekik, hiszen mellettük mindig terra, possessio vagy praedium fordul elő, és soha nem bukkan fel a szövegkörnyezetükben a villa vagy a pagus földrajzi köznév (2003: 201). Az 1217-es interpolált oklevélben Ság neve mellett feltűnő villa a középkori magyar írásbeliségben „kezdettől fogva falut jelentett, s más jelentése nem is volt” (S ZABÓ 1966: 36). Mellette azonban az oklevelek latin szövegeiben már a 11. századtól kezdve például a terra és a praedium köznevek is állhattak falvak nevei előtt. S ZABÓ I STVÁN a falvak megjelölésére használt földrajzi köznevek nagy számára az írásgyakorlat kiforratlan terminológiája, illetve a falutelepülések eltérő fejlettségi szintjének megjelölése mellett legerősebb indokként a falvak birtokjogi viszonyának a kifejezésre juttatását hozza fel. A villa-val szemben a terra, a praedium és a 13. századtól a possessio is afféle iratokban tűnik tehát fel leginkább falvak megjelöléseként, amelyekben a kérdéses hely birtokjogi viszonyának a kifejezése kapta a legnagyobb hangsúlyt, tehát az, hogy kinek a tulajdonában van az adott terület (1966: 38). B ENKŐ L ORÁND nak a Petlend nevekről kifejtett véleményével összhangban úgy gondolom, hogy a garamszentbenedeki oklevél 1338-as átiratában szereplő és minden bizonnyal a hiteles oklevélből származó terra földrajzi köznév használatából Ság környékének 11. századi állapotára következtethetünk, vagyis arra, hogy ebben az időszakban még nem alakult ki a későbbi település. Ennek a terület kétséget kizáróan a 11. századból származó határleírása sem mond ellent (ehhez vö. S ZABÓ 1966: 42). Az 1338-as átiratból kikövetkeztetett hiteles oklevélbeli terra-nak az interpolált oklevélben villa földrajzi köznévre történő felcserélése pedig már minden bizonnyal Ság falutelepülés jellegét hivatott kifejezni. Ezt az elképzelést megtámogatandó kell megemlítenünk, hogy a későbbi okleve- 61 lekben Ság egyszer sem bukkan fel terra-ként, a gyakori villa mellett egy-két alkalommal azonban a possessio földrajzi köznévvel is találkozunk (vö. Gy. 1: 899). 4 . A két oklevél határleírásának további különbségeit számba véve elsőként azt kell megemlítenünk, hogy az interpolációknak két fő típusát különböztethetjük meg: egyrészt a nyelvészeti vizsgálatok szemszögéből irreleváns interpolációkat, amelyek nem tartalmaznak magyar nyelvi elemet, valamint a releváns, tehát magyar nyelvi elemet is tartalmazó interpolációk csoportját. Ság határleírásán belül is találunk példát mindkét típusra. 4.1. A határleírás nyelvészeti elemzését nem befolyásolja például az, hogy csupán az oklevél hamisításakor került a latin szövegbe vagy már a hiteles oklevél is utalt Ság vásártartó szerepére, illetve szabad révjére. Fontos azonban megjegyezni, hogy a történeti szakirodalom az alapján, hogy Ság falut már I. Géza oklevelében vásáros helyként említik, a település igen korai kialakulására következtetett (vö. L ASZLOVSZKY 1981: 20). G YÖRFFY G YÖRGY szövegkiadása ugyan nem minden esetben fedi fel az oklevél hiteles és interpolált részeinek elkülönítése mögött meghúzódó okokat, ebben az esetben azonban az a sejtésünk lehet, hogy Ság falu vásárának és szabad gázlójának az adományozására kitérő szövegrészletet éppen azért sorolta a szerző az oklevél 13. században keletkezett részéhez, mert valószínűtlennek tartotta, hogy a 11. században Ság nevet viselő terület (amelyet ekkor még nem faluként említenek) már rendelkezhetett a vásártartás jogával. Mindez szoros kapcsolatban állhat az imént bemutatott, a hely eltérő jellegére utaló latin közszavak oklevélbeli előfordulásaival is. 4.2. A garamszentbenedeki oklevél interpolált változata Ság utolsó határpontjaként a Huger nevű folyónak a Tiszába ömlését nevezi meg Kürt falu mellett: „postea donec idem fluvius Huger decurrens prope villam Kurth, quam supradixi, et cadit in Tiza, ultimus terminus est”. Ezt az 1338. évi átiratban nem szereplő szövegrészletet G YÖRFFY G YÖRGY a határleírás interpolált részének tekinti. Ez az utólag beillesztett szövegrészlet tehát az imént említettel ellentétben a nyelvészeti vizsgálatok szemszögéből is releváns interpolációk csoportjába tartozik, minthogy benne három magyar nyelvű szórvány (fluvius Huger, villam Kurth, in Tiza) is található. E nevek közül azonban csupán a Kurth szórvány nyelvtörténeti és névtörténeti forrásértékének a meghatározása okozhat nehézséget. Az e névvel jelölt objektum 11. századi meglétére ugyanis az oklevél szövege nem nyújt fogódzókat, amíg ezt a segítséget a Huger esetében megadja például az a körülmény, hogy a név a határleírás korábbi részeiben is feltűnik, illetve a hiteles oklevélre támaszkodó 1338. évi oklevélben is szerepel. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei mai Tiszakürt település egykori Kürt nevének kronológiai meghatározása során önmagában az elnevezés törzsnévi jellegére nem szabad túlzottan támaszkodnunk. Azt a korábbi felfogást ugyanis, misze- 62 rint a törzsnévi eredetű helynevek csak és kizárólag a 10. század folyamán és esetleg még a 11. század első felében keletkezhettek, K RISTÓ G YULA cáfolta, utalva arra, hogy az efféle helynevek a 11. század közepe után is még évszázadokig születhettek, „hol még a törzsbe tartozás valóságos tudatának lecsapódásként, hol már személynévből, névköltöztetéssel vagy más módon” (1976: 42). A Kurth szórvány 11. századi névtörténeti forrásként való felhasználhatóságát azonban — meglehetősen bizonytalanul — esetleg a területről előkerült honfoglaláskori leletek valószínűsíthetik (L ASZLOVSZKY 1981: 19, B OTKA 1989: 485). A garamszentbenedeki oklevél hamisítója a szövegrészletnek az oklevélhez csatolásával minden bizonnyal Ság birtok határának a kiterjesztését kívánta elérni. Ez azonban az elemzett oklevélrészben szereplő Kurth szórványnak az eredeti oklevél korára (1075) vonatkozó névtörténeti adatként való felhasználhatóságát természetesen nem befolyásolja, minthogy a falu 11. századi létére vannak feltételes utalásaink. Amíg tehát a szórvány talán 11. századi névtörténeti forrásként értékesíthető, addig a szövegrészlet 13. századi lejegyzése miatt nyelvtörténeti adatként (pl. hangés helyesírás-történeti tekintetben) inkább a 13. századra vonatkozóan hasznosíthatjuk. 5. Az 1217-re datált oklevél interpolált volta miatt azt feltételezhetjük, hogy az ebben az átiratban feltűnő, az 1338. évi oklevélben — amely, mint láttuk, valószínűleg a garamszentbenedeki apátság hiteles okleveléből vette át a határleírást — szereplő leíráshoz képest bővebb információk jelentős hányada az interpoláció számlájára írandó. Emellett azonban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a határleírás vonatkozásában az 1338-as oklevél is csupán átirat, tehát előfordulhatott, hogy az interpolált oklevélbe a hiteles oklevél nyomán (azaz nem hamisítás útján) bekerült bizonyos részletek a határleírás 1338-as átiratakor maradtak ki a szövegből, és nem az interpoláció során illesztették be őket a hiteles oklevélbe. Az interpolált oklevél például az „Ex alio vero parte Tize” (magyarul: a Tisza másik partjáról) szavakkal kezdi Ság adományozását, előtte ugyanis Csany és Alpár adományozásáról értesülünk, amely birtokok a Tisza jobb partján, míg Ság a folyó bal partján helyezkedett el. A garamszentbenedeki oklevél 1338-as átirata azonban az apátság tiszai birtokai közül csupán Ság határleírását közli, egy efféle megkülönböztetés tehát nyilvánvalóan felesleges, sőt egyenesen zavaró lett volna. Az indokolt kihagyások mellett a másolás során figyelmetlenségből elkövetett tévesztések is hozzájárultak továbbá a két idézett szövegrészlet közti különbségekhez. A másoló tévesztésével magyarázható például, hogy az 1338-as oklevélben a határleírást bevezető „terram, que dicitur Sagy” szerkezet után elmaradt az adományozást kifejező latin dedi (’adományoztam’) ige. Ide sorolható továbbá a Taka nevű hegynek mint határpontnak a megjelölésében a névszói-igei állítmány névszói részének a hiánya is: „Tacha mons (terminus) est”. 63 5.1. Az 1338. évi átiratból imént idézett szókihagyások a szöveg értelmét nem befolyásolják, és az interpolált oklevél ismeretének hiányában is minden nehézség nélkül kikövetkeztethetők lennének, G YÖRFFY G YÖRGY azonban ezek mellett egy harmadik hiányosságra is ráirányítja a figyelmet (DHA. 1: 205). A határleírásban két hegynév is szerepel határpontként: 1075/+1124/+1217: „Deinde Taka (Tacha) mons terminus est usque ad alium montem nomine Sorul (Suryl)” 4 , majd ezek után az interpolált oklevél a következő szavakkal folytatja a határleírást: „exinde ad quendam fontem, cuius decursus terminus existit, quoadusque circumveniens intrat ad eundem fluvium Huger”. Ezzel a leírással szemben az 1338-as oklevélben ez áll: „ubi idem fons intrat circumveniens ad eundem fluvium Hucueru”. Ság leírása alapján a két hegynek mint határpontnak az érintése után tehát a birtok határa egy forrás felé veszi az irányt. A két oklevélből idézett szövegrészleteknek először a hasonlóságait számba véve egyrészt azt említhetjük meg, hogy mindkét szövegben tulajdonnév nélkül bukkan fel a fons ’forrás’ jelentésű latin földrajzi köznév, másrészt pedig azt, hogy mindkét oklevél beszámol ennek a forrásnak a Huger ~ Hucueru néven emlegetett vízfolyásba ömléséről. Ezen hasonlóságokon túl azonban a két szövegrészlet között egy nem elhanyagolható különbségre is figyelemmel kell lennünk. A Taka és Sorul néven szereplő hegy említése után az interpolált oklevél térben tovább haladva azt mondja, hogy innen („exinde”, a Sorul nevű hegytől) egy bizonyos forrás felé („ad quendam fontem”) halad a határ. Az 1338. évi átirat leírása ezzel szemben azt fejezi ki, hogy a Taka nevű hegy a határ egy másik, a Sorul nevű hegyig, ahol („ubi”) ugyanaz a forrás („idem fons”) beleömlik a Hucueru nevű vízfolyásba. Ebben az oklevélben tehát a Suryl hegynek mint határpontnak a megnevezése után a határ nem halad tovább a térben, hanem a hegy közelében maradva említi meg a forrást. Az idem ’ugyanaz’ jelentésű névmás az oklevelekben többnyire a korábban már nevén nevezett helyek újbóli említésekor fordul elő, amikor a visszautaló szerepű névmás vagy a magyar nyelvű szórvánnyal együtt, vagy a magyar nyelvű szórvány helyett csupán az idem névmás megfelelő alakja + a hely fajtájára utaló latin földrajzi köznév tűnik fel a szövegben. A névmás 1338. évi oklevélbeli felbukkanására azonban nem tudunk efféle magyarázatot adni. A fons ugyanis sem önmagában, tulajdonnév nélkül állva, sem tulajdonnév környezetében nem tűnik fel a határleírás korábbi részein. Ugyanakkor két víznév is szerepel a határleírásban, de ezek közül az egyik egy halastó (Scilu piscina), a másik pedig az az ér (fluvius Huger), amiről fentebb azt mondtuk, hogy a határleírás 4 Zárójelben az 1075>1338 oklevélnek az 1075/+1124/+1217 oklevéltől eltérő névformáit tüntettem fel. 70 ban a tővégi magánhangzó szerepét az i magánhangzó töltötte be (OklSz. ér). Az alapítólevél egyedülálló eru formája e magánhangzónak a labializációjára utalhat (B ÁRCZI 1951: 73, E. A BAFFY 2005: 321). A Hucueru szórvány kapcsán azt is fontos még megemlítenünk, hogy a Tisza jobb partján, Ságtól délre fekvő Csany (ma Csanytelek) határleírásában az interpolált oklevél ugyancsak megemlít egy Hucu nevű folyót (a fluvio Hucu). Az oklevélben Hucu, illetve Huger (Hucueru) néven szereplő vízfolyások későbbi történetére vonatkozóan igen csekély és bizonytalan adataink vannak. A Csany határában említett Hucu folyó kapcsán egyfelől azt érdemes megemlíteni, hogy a G YÖRFFY G YÖRGY munkájához csatolt, Csongrád vármegye 14. századi állapotát tükröző térképen Huk (Ik?) néven találjuk meg a vízfolyást. Másfelől pedig azt, hogy F ORGÓ I STVÁN Csanytelek történetével foglalkozva a Csongrád és Csanytelek környékén lévő mai Vidra/Vidre-ér nevű vízfolyást minden indoklás nélkül azonosítja az oklevélbeli Hucu szórvánnyal (2005: 22). A Ság határában említett Hucueru folyó történetére vonatkozóan azonban több információval rendelkezünk, ugyanis egy 1421. évi oklevél Wger alio nomine Appasara (K NAUZ 1890: 241) szerkezete alapján arról értesülünk, hogy az Ug-ér név mellett a 15. század elején a vízfolyásnak Apát ? sara elnevezése is használatban volt, amely elnevezés L ASZLOVSZKY J ÓZSEF szerint a környék elmocsarasodásával lehet összefüggésben (1983: 5). 7. Végezetül röviden a határleírásban szereplő 1075/+1124/+1217, 1075> 1338: Scilu piscina szórványról kell még szólnunk. A szil fanévből származó halastó megnevezésének véghangzós formája a név korai voltára, az sz hang sc jelölése pedig a név írásbeli alakjának az átiratok korában bekövetkezett módosítására enged következtetni. I. Géza idején ugyanis, amikor az átiratok alapjául szolgáló oklevél készült, az sz hang jeleként a z és az s betűk tűntek fel a magyar nyelvemlékekben. Az sc jel a 11. és 12. század fordulóján bukkan fel elsőként, és a 14. század végéig van jelen a magyar helyesírásban (K NIEZSA 1952: 15–57). Ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy az átiratokban találhatók olyan szórványok is, amelyek részben megőrizték eredeti alakjukat, részben pedig módosításon estek át, vagyis két kor helyesírását és hangállapotát tükröztetik egyidejűleg. A Scilu piscina szerkezet magyaros szórendjéről pedig ugyanaz mondható el, mint amit a Taka mons szerkezet kapcsán már kifejtettünk, azaz elképzelhető, hogy a latin piscina fajtajelölő szóban a név utótagjaként álló magyar tó lexéma latinra fordítását láthatjuk. 8. A garamszentbenedeki alapítólevélbeli Ság birtok határleírásának elemzésével arra mutattam példát, miként használhatjuk fel azokat az interpolált okleveleket, oklevélrészleteket a nyelvtörténeti kutatásokban, amelyeknek más forrásból is ismerjük a megszövegezését, legyen az az eredeti oklevél vagy az 71 eredeti oklevélre támaszkodó átirat. Korábbi írásaimban a garamszentbendeki oklevélhez más aspektusból közelítve, illetve más apátsági birtoknak a leírását elemezve azonban — reményeim szerint — azt is igazoltam már, hogy abban az esetben is eredményre juthatunk és hasznosíthatjuk az interpolált oklevelek névanyagát a nyelvészeti kutatásokban, ha nem áll rendelkezésünkre egyéb szöveg, csak az interpolált. Nem ritkán ugyanis maga az oklevél nyújt fogódzókat az irat interpolált részeiben szereplő szórványok értékeléséhez. A legfontosabb módszertani alapelv tehát, amire az interpolált oklevelek nyelvészeti elemzésekor tekintettel kell lennünk, az, hogy az oklevél hiteles és hamis részében feltűnő helynevek mind névtörténeti, mind nyelvtörténeti szempontból külön kezelendők. Az interpolált oklevélszórványok között emellett aszerint is érdemes különbségeket tenni, hogy a határleírás egészét vagy annak csak egy részét érintette a hamisítás. Végül pedig az is különböző forrásértékkel ruházhatja fel az interpolált szórványokat, hogy egy hiteles birtokadomány hamis határleírásában tűnnek-e fel, vagy a határleírás hamis volta mellett magának a birtoknak az adományozása sem tekinthető hitelesnek. S ZŐKE M ELINDA Irodalom A. = Anjoukori okmánytár. 1–6. N AGY I MRE szerk. Budapest, 1878–1891. 7. T ASNÁDI N AGY G YULA szerk. Budapest, 1920. E. A BAFFY E RZSÉBET (2005): Az ómagyar kor. Hangtörténet. In: K ISS J ENŐ –P USZTAI F ERENC szerk.: Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 301–351. ÁSz. = F EHÉRTÓI K ATALIN (2004): Árpád-kori személynévtár (1000–1301). Budapest, Akadémiai Kiadó. B ÁRCZI G ÉZA (1951): A tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék. Budapest, Akadémiai Kiadó. B ÁRCZI G ÉZA (1958): Magyar hangtörténet. Második, bővített kiadás. Budapest, Tankönyvkiadó. B ENKŐ L ORÁND (1998): Név és történelem. (Tanulmányok az Árpád-korról). Budapest, Akadémiai Kiadó. B ENKŐ L ORÁND (2003): Beszélnek a múlt nevei. (Tanulmányok az Árpád-kori tulajdonnevekről). Budapest, Akadémiai Kiadó. B ÉNYEI Á GNES (2010): Helynévképzés a magyarban. Kézirat. (Doktori disszertáció). Debrecen, Debreceni Egyetem, Magyar Nyelvtudományi Tanszék. B OTKA J ÁNOS (1989): Adatok Szolnok megye történetéből 2. Szolnok, Szolnok Megyei Levéltár. DF. = Diplomatikai Fényképgyűjtemény. URL: http://mol.arcanum.hu/dldf/opt/a110505 htm?v=pdf&a=start). (2011. 12. 12.). 72 DHA. = G YÖRFFY G YÖRGY szerk. (1992): Diplomata Hungariae Antiquissima 1. Budapest, Akadémiai Kiadó. FNESz. = K ISS L AJOS (1988): Földrajzi nevek etimológiai szótára. 1–2. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó. F ORGÓ I STVÁN (2005): Csanytelek története a kezdetektől. Szeged, „Európa Csanytelekért” Közalapítvány–Bába Kiadó. Gy. = G YÖRFFY G YÖRGY (1963–1998): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 1–4. Budapest, Akadémiai Kiadó. G YŐRFFY E RZSÉBET (2004): Az Árpád-kori folyóvíznevek lexikális szerkezetének jellemzői a Sajó vízgyűjtő területén. In: H OFFMANN I STVÁN –T ÓTH V ALÉRIA szerk.: Helynévtörténeti tanulmányok 1. A Magyar Névarchívum Kiadványai 8. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. 129–144. G YŐRFFY E RZSÉBET (2011): Korai ómagyar kori folyóvíznevek. A Magyar Névarchívum Kiadványai 20. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó. H AVASSY P ÉTER (1981): Adatok a Tiszazug Mohács előtti történeti földrajzához. In: S ZABÓ L ÁSZLÓ szerk.: 10 éves a Tiszazug kutatása. (Kutatási beszámoló). Szolnok, Damjanich János Múzeum. 30–47. H OFFMANN I STVÁN (2004): Az oklevelek helynévi szórványainak nyelvi hátteréről. In: H OFFMANN I STVÁN –T ÓTH V ALÉRIA szerk.: Helynévtörténeti tanulmányok 1. A Magyar Névarchívum Kiadványai 8. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. 9–61. K EGLEVICH K RISTÓF (2010): A garamszentbenedeki apátság története az Árpádés az Anjou-korban. Kézirat. (Doktori disszertáció). ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola. K IS P ÉTER –K ÖRMENDI P ÉTER (2006): A garamszentbenedeki apátság alapítólevele. In: M AKK F ERENC –T HOROCZKAY G ÁBOR szerk.: Írott források az 1050–116 közötti magyar történelemről. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely. 51–69. KMHsz. = H OFFMANN I STVÁN szerk. (2005): Korai magyar helynévszótár 1000–1350. 1. (Abaúj–Csongrád vármegye). A Magyar Névarchívum Kiadványai 10. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. K NAUZ N ÁNDOR (1890): A Garan-melletti Szent-Benedeki apátság 1. Budapest, Esztergomi Főkáptalan. K NIEZSA I STVÁN (1928–1929): A magyar helyesírás a tatárjárásig. Magyar Nyelv 24: 188–197, 257–265, 318–327; 25: 27–34. K NIEZSA I STVÁN (1952): Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Budapest, Akadémiai Kiadó. K RISTÓ G YULA (1976): Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. Acta Historica 40. Szeged, József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara. K RISTÓ G YULA –M AKK F ERENC –S ZEGFŰ G YULA (1973): Adatok „korai” helyneveink ismeretéhez 1. Acta Historica 44. Szeged, József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara. 73 L ASZLOVSZKY J ÓZSEF (1981): A Tiszazug középkori emlékeinek régészeti kutatása. In: S ZABÓ L ÁSZLÓ szerk.: 10 éves a Tiszazug kutatása. (Kutatási beszámoló). Szolnok, Damjanich János Múzeum. 17–29. L ASZLOVSZKY J ÓZSEF (1983): A Tiszazug középkori településtörténete. Kézirat. (Egyetemi szakdolgozat). ELTE BTK Régészeti Tanszék. L ASZLOVSZKY J ÓZSEF (1986): „Dedi eciam terram, que adiacet circa aquam, que vocatur Tiza”. (Adatok az 1075-ös garamszentbenedeki oklevél helyneveinek lokalizálásához). Zounuk 1: 9–24. N YIRKOS I STVÁN (1987): Az inetimologikus mássalhangzók a magyarban. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem. OklSz. = S ZAMOTA I STVÁN –Z OLNAI G YULA (1902–1906): Magyar Oklevél-szótár. (Pótlék a Magyar Nyelvtörténeti Szótárhoz). Budapest. ÓmOlv. = J AKUBOVICH E MIL –P AIS D EZSŐ szerk. (1929): Ó-magyar olvasókönyv. Pécs, Danubia. [Hasonmás kiadás: Holnap Kiadó, Budapest, 1995.] P AIS D EZSŐ (1918a): Ugra, Ug, Ugod, Ugocsa. Magyar Nyelv 14: 193–196. P AIS D EZSŐ (1918b): Ugron. In: Emlék Szily Kálmánnak a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnökének nyolczvanadik születésnapja alkalmából. Budapest, A Magyar Nyelv Dolgozótársai. 42–45. P AIS D EZSŐ (1939): A veszprémvölgyi apácák görög oklevele mint nyelvi emlék. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 50. Budapest. R ESZEGI K ATALIN (2006): Két hegyvonulat Árpád-kori névállományának összevető vizsgálata. In: H OFFMANN I STVÁN –T ÓTH V ALÉRIA szerk.: Helynévtörténeti tanulmányok 2. A Magyar Névarchívum Kiadványai 11. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. 159–180. R ESZEGI K ATALIN (2008): A régi hegynevek névterjedelmének kérdéséről. In: H OFFMANN I STVÁN –T ÓTH V ALÉRIA szerk.: Helynévtörténeti tanulmányok 3. A Magyar Névarchívum Kiadványai 13. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. 135–144. R ESZEGI K ATALIN (2011): Hegynevek a középkori Magyarországon. A Magyar Névarchívum Kiadványai 21. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó. R EUTER C AMILLO (1982): Ug, Kékug és Kékesd. Magyar Nyelv 78: 460–465. Str. = F ERDINANDUS K NAUZ –L UDOVICUS C RESCENS D EDEK szerk. (1874–1924): Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. 1–3. Strigonii. S ZABÓ D ÉNES (1954): A dömösi adománylevél helyés vízrajza. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 85. Budapest. S ZABÓ I STVÁN (1966): A falurendszer kialakulása Magyarországon. X–XV. század. Budapest, Akadémiai Kiadó. S ZAMOTA I STVÁN (1895): A tihanyi apátság 1055-iki alapítólevele. Nyelvtudományi Közlemények 25: 129–167. S ZENTGYÖRGYI R UDOLF (2008): A Tihanyi alapítólevél kangrez szórványáról. In: H OFFMANN I STVÁN –T ÓTH V ALÉRIA szerk.: Helynévtörténeti tanulmányok 3. A Ma- 74 gyar Névarchívum Kiadványai 13. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. 29–52. S ZENTGYÖRGYI R UDOLF (2009): Terminológiai széljegyzet a Tihanyi alapítólevél kétnyelvű meghatározásaihoz. Magyar Nyelv 105: 62–68. TESz. = B ENKŐ L ORÁND főszerk. (1967–1984): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. 1–3., 4. Mutató. Budapest, Akadémiai Kiadó. T ÓTH V ALÉRIA (1997): Vizsgálódások a korai ómagyar kor képzett helyneveinek körében. Magyar Nyelvjárások 34: 147–170.