Adalékok személynévi eredetű településneveink nyelvi kérdéseihez

43 „MAGYAR YELVJÁRÁSOK” KIADJA XLVII, 43–59 DEBRECE A DEBRECEI EGYETEM 2009. MAGYAR YELVTUDOMÁYI TASZÉKE Adalékok személynévi eredetű településneveink nyelvi kérdéseihez* 1. A fenti címet látva bizonyára sokakban megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon mi újat lehet még mondani arról a névtípusról, amelynek — lévén a legősibbnek tartott névadási mód — túlzás nélkül állíthatjuk, könyvtárnyi szakirodalma van. A puszta személynévi névadás jellegzetességeit több neves kutatónk is összefoglalta már (lásd pl. M ELICH 1925–1929, K NIEZSA 1943, B ÁRCZI 1958 több helyén), majd többen is újragondolták, kiegészítették további adalékokkal (K RISTÓ 1976, K ISS 1997), és az újragondolások, kiegészítések eredményeinek fényében aztán frissebb összegzések is születtek e névadási eljárásról (T ÓTH 2001a: 32–37, R ÁCZ 2005: 90–104). Mégis: úgy vélem, a személynévi eredetű névadás kérdéseiről még mindig nem tudunk eleget, s a névtípusnak bőven vannak még feltáratlan sajátosságai. A puszta személynévi névadás kétségkívül igen régóta foglalkoztatja a magyar helynévtörténet kutatóit, és valóban számos vonását a legapróbb részletekig, megnyugtatóan sikerült is tisztáznia az eddigi kutatásnak, míg másokról pedig — a kérdés egyfajta lezárásának a szándékával — kimondták, hogy azok aligha deríthetők fel valaha is a több évszázad vagy még inkább egy évezred távlatából. Mivel ezekről a kérdésekről, a névkutatás e téren ezidáig felmutatott eredményeiről jól tájékozódhatunk a szakirodalomban, az alábbiakban ezeket csupán röviden, mindössze a főbb gondolatokra kitérve foglalom össze. A puszta személynévi névadásról azt tartja a szakirodalom, hogy ez a legrégibb és egyben a legtipikusabban magyar névadási mód, amely Közép-KeletEurópában egyedülállóan csak a magyarság névadásában található meg, a környező népeknél ismeretlen. Ez pedig azt is jelenti egyúttal, hogy a személynévből mindenféle formáns nélkül alakult helynevekről akkor is bizton állítható a magyar névadóktól való származásuk, ha a személynévi alapszó idegen eredetű. A puszta (vagy pontosabb megfogalmazásban: formáns nélküli) személynévi helynevekből tehát etnikai tekintetben — függetlenül az alapjául szolgáló személynév szláv, német vagy éppen latin eredetétől — egyetlen, de annál lényegesebb következtetés adódik: a névadóknak a magyar nyelvű etnikumhoz való tartozása. * Előadásként elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság Debreceni Csoportjának ülésén 2009. december 10-én. 44 A névtípus a leginkább eleven a 11–13. század időszakában volt, ám — mint névadási modell — produktivitása lényegében mind a mai napig nem szűnt meg teljesen. A nyilvánvaló háttérbe szorulásában ugyanakkor bizonyosan szerepet játszott az, hogy az általa hordozott szemantikai tartalom kifejezésének funkcióját (a hely birtokosának vagy használójának a megjelölését) idővel egy másik lexikális-morfológiai modell vette át: a személynévvel alkotott összetett nevek típusa. Ezt a névadási modellekben bekövetkező eltolódást pedig a nyelvünkben működő általánosabb tendenciák is minden bizonnyal befolyásolták: a névtípusok produktivitásának módosulása ugyanis természetszerűen tágabb nyelvi kontextusban értékelendő, attól aligha lehet bármely korban is független. A puszta személynévi névadásnak előkerültek a szakirodalomban olyan kérdései is, amelyek a helynevek nyelvi jellemzőit kevésbé érintik, és elsősorban történettudományi vagy szociológiai (esetleg névszociológiai) problémákat hoznak a felszínre. Inkább csak elvi szinten ragadható meg többek között például az a kérdés, hogy az efféle településnevek vajon az adott személy (a névadó) életében vagy annak halála után jöttek-e létre. Annak ellenére, hogy e tekintetben igen súlyos, helyenként a személyeskedésektől sem mentes vita zajlott le a szakirodalomban, úgy vélem, a kérdésre esetlegesen megfogalmazódó válasz (leginkább persze az, hogy az esetek túlnyomó többségében az illető személy életében, sőt leginkább általa, de olykor a halála után is alakulhattak efféle névstruktúrák) nemigen visz közelebb bennünket a névtípus megértéséhez. És alább azt is látni fogjuk, hogy amennyiben a névadás névszociológiai körülményeibe mélyebben betekintünk, ez a kérdés valójában értelmezhetetlenné is válik. Ugyancsak kevés nyelvi természetű hozadéka lehet annak a felvetésnek is, hogy milyen okok állhatnak a névtípus egyedeinek létrejötte mögött. Az e téren előhozott magyarázatoknak egy közös (és valóban lényeges) tanulsága azért mégis van: a névtípus keletkezéséről annyit bizonyosan állíthatunk, hogy a személynévi helynevek alapja mindenképpen a személy és a nevével jelölt hely valamilyen kapcsolata lehetett. A névadó személy megállapításának és a településhez fűződő viszonyának az ügye más megközelítésben ugyancsak többeket foglalkoztatott, ám ez a kérdés az első pillanattól kezdve magában hordozta a bizonyos mértékig eleve megválaszolhatatlan voltát is. Az oklevelek csak a legritkábban tudósítanak ugyanis a névadó kilétéről és a névadás aktusáról — igaz viszont, hogy ezek a csekély számú példák feltétlenül megbízható analógiákat szolgáltatnak arra, hogy a településnév-adás eseménye az Árpád-kor időszakában minden bizonnyal általában véve is hasonlóképpen zajlott le. (A puszta személynévi névadás ide vágó részletkérdéseiről lásd összefoglalóan T ÓTH 2001a: 32–37, R ÁCZ 2005: 90–104; mindkét helyen bőséges szakirodalom is található.) Az efféle névszociológiai jelenségek, azaz régi településneveink névadóinak kérdése az utóbbi években fontos tudományos problémává lépett elő nem csupán 45 a személynévi eredetű településnevek, hanem általában a településnév-adás terén is. Az már más kérdés, hogy a névadás aktusát leginkább éppen a minket most közelebbről érdeklő személynévből származó névformák esetében lehet tetten érni az írásos dokumentumokban (az oklevelekben és az elbeszélő kútfőkben egyaránt). Több fórumon érintette a névadók ügyét az utóbbi időben például H OFFMANN I STVÁN , s látva az érdekérvényesítő törekvések helynevekben is kifejezésre jutó szándékát, konklúzióként annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a tudatos névadói tevékenység főképpen a települések neveinek létrehozásában az Árpád-korban jóval nagyobb fokú lehetett, mint azt a szakirodalom általában feltételezi (2005: 121–123). Nem egy olyan oklevélrészletet ismerünk ugyanis, amelyekben a birtokosoknak a névadásban, a névváltoztatásban játszott szerepe szövegszerűen is nyomon követhető. 1 (A birtokosoktól induló névadási aktusokhoz lásd még példákkal együtt K RISTÓ 1976: 13–14 és M EZŐ 1982: 31– 33.) Ilyen szempontokat mérlegelve pedig a korábban a szakirodalomban felvetett és nagy vitát kavart kérdés, az tudniillik, hogy a személynévi helynevek a névadó életében vagy halála után keletkeztek-e, okafogyottá is lesz egyúttal, hiszen az általános(nak gyanított) névadási aktussal szemben felmutatható néhány ellenpélda inkább különlegessége miatt érdemel figyelmet, semmint úgy, mint amely a kor névadási szokásait képviselné. A fenti gondolatmenet alapján ugyanis nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy a birtokos halála után a nevének felhasználásával realizálódó névadási mód semmiképpen nem lehetett szokványos eljárás. 2. Ebből a csupán dióhéjba sűrített összefoglalásból is világosan látható két dolog. 1. A történeti helynévkutatást a személynévi helynevek kapcsán elsősorban a névadás háttere, illetve bizonyos történeti kérdések érdekelték, és kevésbé kerültek elő az olyan témakörök, mint például a helynevek és az alapjukul szolgáló személynevek nyelvi alkata. 2. A személynévi helynévadás kérdéseit boncolgató írásokban egyúttal nagyfokú aránytalanságot is tapasztalhatunk: a szakemberek csaknem kizárólagosan a személynévből formáns nélkül alakult helynevekre összpontosítottak, a névformánsokkal alakultak alig kaptak számottevő 1 Azt pedig, hogy a birtokosoknak a személynévi (közte a puszta személynévi) névadásban meghatározó szerepük lehetett, egy sajátos érvvel is megtámogathatjuk: Anonymus gesztájának helynevekből kreált személyneveinek tanulságaival. Amennyiben ugyanis Anonymus korában nem lett volna élő gyakorlat egy-egy előkelő (vagy csupán egy-egy birtokos) részéről az az eljárás, hogy megszerzett birtokát magáról elnevezze, és már pusztán ezzel az aktussal is a földre mintegy jogot formáljon, valószínűleg gesztaírónk sem fordított volna oly nagy gondot arra, hogy saját maga által (éppen a helynévkincs felhasználásával) életre keltett hőseit a nevükkel megegyező várakba, földekbe „iktassa be”. És B ENKŐ L ORÁND sem kaphatta volna rajta olyan turpisságokon, amelyek elsődleges (ám mélyen a szöveg mögé rejtett) célja az volt, hogy saját korának valamilyen szempontból fontos (vagy hozzá közel álló) nemzetségeinek — akár a honfoglalás koráig visszavezetett — birtoklását helynevekkel is alátámassza. (Anonymus személynévalkotásairól, az érdekérvényesítő törekvéseknek a gesztában tetten érhető eseteiről B ENKŐ L ORÁND több írásában is szót ejt, vö. pl. 1998, 2003, 2009 egyes helyei.) 46 figyelmet. Ez a fajta egyoldalúság persze valamelyest érthető, ha — mint tudományos motivációs tényezőt — a névtípus különleges helyzetét tekintjük, de korántsem indokolható a helynév-tipológia egészének szempontjából. Meggyőződésem, hogy a puszta személynévi névadás előbb említett és oly sokakat foglalkoztató névszociológiai természete annak fényében világosodhat meg az eddigieknél jobban előttünk, ha a nyelvi természetét illető kérdések alapjaiban tisztázódnak. És mivel ez a névadási mód nem „légüres” térben született meg és funkcionált, tanulmányozni is teljes kapcsolatrendszerében, azaz legszűkebben véve is a személynévből való településnév-alkotás valamennyi típusával (a képzővel és az összetétellel alakultakkal) együtt célszerű. 3. Az, hogy a személynévi eredetű településnevek kutatásában jó ideig a személynévi alapszó kérdése nemigen került a vizsgálatok homlokterébe, tulajdonképpen érthető. A személynevek elemzésének fontosságát (sőt nélkülözhetetlen voltát) hangsúlyozták ugyan kutatóink, ám összefoglaló források, kompendiumok híján kevés esélyt láttak arra, hogy a személynevek problematikáját eredményesen bekapcsolhassák a helynévtörténeti kutatásokba. Elsőként K NIEZSA I STVÁN figyelmeztetett arra, hogy mindaddig, míg a régi személynevek összegyűjtése meg nem történik, ez áthághatatlan akadályként tornyosul a névtípust tanulmányozni szándékozók elé, minthogy személynévszótár híján számos helynév személynévi eredete nem deríthető fel megnyugtató módon (1943: 127). Bő harminc év elteltével K RISTÓ G YULA lényegében még mindig csak megismételni tudta K NIEZSA gondolatát, azt is hangsúlyozva egyidejűleg, hogy a puszta személynévi helynevek vitás kérdéseiben nem lehet anélkül állást foglalni, hogy a személynevekre is ki ne terjesztenénk a vizsgálatot (1976: 17). A kniezsai tétel K RISTÓ tól való megerősítését követően is eltelt aztán újabb majd harminc év, míg végre napvilágot látott a hőn áhított kézikönyv: F EHÉRTÓI K ATALIN Árpádkori személynévtára (ÁSz.). Kutatóink kívánsága végül tehát teljesült, és azt remélhettük, hogy a személynévtár meghozza a fordulatot nemcsak a személynevek, hanem a személynévi helynevek kutatásában is. A fordulat azonban mindezidáig elmaradt. F EHÉRTÓI K ATALIN szótárát a szakemberek messze nem használják fel lehetőségei és érdemei szerint, legfeljebb annyi történik, hogy ha egy-egy helynév személynévi származtatását igazolni óhajtjuk, felütjük a szótárt a megfelelő személynévi alapszó után kutatva. Pedig F EHÉRTÓI szótára az utóbbi idők magyar történeti névkutatásának egyik legfontosabb kézikönyve, amely évszázados hiányokat pótol, és hatalmas lehetőségeket rejt magában elsősorban a személynév-, de a szoros összefonódások miatt a helynévkutatás számára is. A szótár megjelenését követő öt év tanulságaként ezért úgy módosíthatjuk K NIEZSA megfogalmazását, hogy mindaddig esélyünk sincs a személynévi településnév-adást (és ezen belül a puszta személynévi településnév-adást) az eddigieknél biztosabb alapokra helyezni, amíg maga a régi magyar személynévadás, az Árpád-kori személynevek rendszere monografikus feldolgozásban nem részesül. 47 A továbbiakban — ezt a megállapítást is igazolandó — azt igyekszem bemutatni, miként is függ össze a személynévi eredetű helynevekről való tudásunk magukról a személynevekről való ismereteinkkel. Valójában egyetlen régi személynév névrajza szolgál ehhez keretül: ezen kívánom érzékeltetni, miféle segítséggel (és egyúttal miféle nehézségekkel) szolgálhatnak a helynevek kutatójának a személynevek. Egy ilyen célkitűzéshez nyilvánvalóan olyan személynevet érdemes kiindulási alapul választanunk, amelynek személynévként is és helynévként is gazdag a névbokra, vagy másként fogalmazva: sokszínűek a rendszerkapcsolatai. Az efféle, nagy frekvenciájú nyelvi elemek ugyanis vélhetően a felszínre hozzák mindazokat a problémákat, amelyekkel a személynévi helynevek feltérképezése során általánosságban véve is szembe kell néznünk. A személynév megválasztásában azt is fontosnak tartottam, hogy az adott névforma lehetőleg idegen eredetű (leginkább egyházi latin személynév) legyen: az ilyen nevek kapcsán ugyanis módunkban áll azt is tanulmányozni, hogy milyen megoldásokat alkalmazva illesztette be azt a nyelvünk a személynevek rendszerébe. A latinból érkező személynevek jó lehetőséget biztosítanak továbbá a latin– magyar névformák használati különbségeinek a felderítésére is, vagyis annak megállapítására, hogy a személynév használatában a nyelvi presztízsviszonyok miképpen tükröződnek. Megítélésem szerint ugyanis mindezek a tényezők a személynevek helynévi szerepben való feltűnését nem csekély mértékben befolyásolhatták. A fentiek alapján az egyházi latin névformák közül több is alkalmas lehetne ugyan egy átfogó vizsgálat kiindulási alapjaként, a szóba jövő lehetőségek közül a Péter személynév mellett döntöttem: ennek Árpád-kori névtörténetén keresztül mutatom tehát be a személynevek és a helynevek nyelvi összefüggéseit. 4. Mielőtt azonban erre a fő csapásra kanyarodnánk, egyfajta mellékösvényen haladva néhány jellemző példán azt is célszerűnek látom szemléltetni, hogy a puszta személynévi helynevek magyarázataiban milyen típusú ellentmondásokra vezetett a megfelelő személynévi alapszó Árpád-kori történetének, etimológiai és morfológiai kapcsolatrendszerének hézagos ismerete. Ezek az ellentmondások ugyanis egyúttal azokra a kérdésekre is ráirányítják a figyelmet, amelyeket tisztázva érdemes aztán a személynévi névadás terén új utakat keresnünk. A helynevek magyarázatában, etimológiájuk felderítésében érthető módon meghatározó szerep jut a morfológiai szerkezet azonosításának. Ez sok esetben azért okoz gondot, mert a helynévi alakon felismerhető morféma az Árpádkorban a helynevek és a személynevek alkotásában egyaránt funckionáló képzőelem volt. A Földrajzi nevek etimológiai szótárában K ISS L AJOS a helynévképző fogalmát nem használja ugyan, mégis jól elkülöníthetők munkájában azok az etimológiák, amelyekben a képzőt a helynévvé válásban szerepet játszó elemnek tekinti, illetőleg azok, amelyekben a morféma általa feltételezett szerepe egyértelműen a személynévképzés. Arra ugyanis, ha az adott képzőelemet kicsinyítő- 48 becéző szerepűnek, azaz személynévképzőnek gondolja, minden esetben utal. Ennek ismeretében aztán néhány névpár szócikkét áttekintve K ISS L AJOS e tekintetben alkalmazott (etimológiai) alapelveit nagy vonalakban meg is ragadhatjuk. A Peterd — Petri, Páld — Pályi, Miháld — Mihályi helynévpárok kapcsán például úgy tűnik, hogy a FNESz. szerzője a -d képzőelemet kicsinyítő-becéző formánsnak (azaz személynévképzőnek) tartja, az -i képzőt pedig olyan, birtoklást kifejező képzőnek, amely a helynévvé válásban játszott szerepet (tehát a mi fogalmaink szerint helynévképzőnek tekintendő). A fent idézett szótárban azonban találunk mindkét itt kikövetkeztetett alapelvnek ellentmondó helynév-etimológiákat is. Az Ádánd településnév -d elemét — az előzőekkel összhangban — személynévképzőként elemzi ugyan a szótár, az ezzel azonos morfológiai struktúrával bíró (személynév + -d szerkezetű) Acsád nevet viszont úgy magyarázza, mint amely az Acsa személynévből alakult -d képzővel (azaz helynévképzővel). Az általa az -i képzővel azonos morfémának (valójában annak alakváltozatának) tartott -j képzős nevek kapcsán szintén ilyen kettősséget találunk: míg az Uraj, Ohaj településnevek -j eleme (az Ura, Aha személynévhez járuló) birtoklást kifejező képző, az Apaj -j-je (az Apa személynévhez kapcsolódva) kicsinyítő-becéző elemként jelenik meg nála. Ezeknél a magyarázatoknál jól láthatóan egy másik (valóban nem elhanyagolható) szempont vezette az etimológust: adatolható-e személynévként a képzős variáns vagy sem (az előbbi esetben személynévképző a morféma, az utóbbi esetben a helynévvé válást segíti elő) — ám ez a kritérium sem érvényesül következetesen. K ISS L AJOS etimologizáló tevékenységében körvonalazódni látszik tehát néhány alapelv (amelyek azonban olykor keresztezik is egymás érvényességi körét), de sok esetben inkább — a tudományos kutatásban egyébként nem elhanyagolható — intuíció szerepét láthatjuk a képzők vonatkozásában megnyilvánulni, máskor pedig a pontatlan fogalmazás okozhat félreértéseket. És ha már a helynév-etimológiák ellentmondásait hozzuk elő, említsünk meg néhány példát a FNESz. utáni kutatónemzedék tolla alól kikerült magyarázatok közül is! Nevezetesen azt illusztrálandó, hogy efféle hibákat például én magam is elkövettem annak ellenére, hogy az általam alkalmazott megközelítésben a helynévképző fogalmának jól megragadható kritériumai vannak. Az Abaúj és Bars vármegyék Árpád-kori helyneveit bemutató szótár (T ÓTH 2001b) megírása során a FNESz.-hez képest differenciáltabb megfogalmazásokra törekedtem, s ezekben igen nagy hangsúlyt kapott a többek által is sokszor hangoztatott alaptétel: az „így is lehetett, úgy is lehetett” elv alkalmazása. Jól tükröződik ez a megközelítés például Csobád település nevének szócikkében. A Csobád névforma létrejöttében eszerint két lehetőséggel számolhatunk: alakulhatott a Csaba személynévből -d helynévképzővel (azaz morfematikai szerkesztéssel) éppúgy, mint a Csabád személynévből metonimikus névadás eredményeképpen. Személynévszótár és településtörténeti körülmények ismerete híján úgy látom, effé- 49 le kettősséggel számolva, több lehetőséget felvetve festhetjük a leginkább reális képet egy-egy név keletkezéséről. Ez az alapelv is sérül azonban bizonyos helynevek magyarázata során, amikor is alaposabb indoklás nélkül határozottabb állásfoglalást találunk a névalakulási folyamat kérdésében. A morfológiai szerkezetüket tekintve azonos felépítésű Fügöd és Karácsond településnevek esetében például az előbbit egyértelműen puszta személynévi névadással keletkezettnek, az utóbbit pedig személynévből képzéssel alakultnak tekintettem. Zsupcs és Kemecs példája még szemléletesebben mutatja ezt a jelenséget. Mindkét névforma olyan, amelynek csupán -cs nélküli változata adatolható személynévként (Zsup, Keme), mégis eltérő származtatásukat olvashatjuk a szótárban: Zsupcs esetében a -cs-t helynévképzőnek, Kemecs esetében pedig személynévképzőnek minősítettem. Mindezek fényében jól látható az egyik fontos kérdéskör, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, ha a személynévi helynévadásról nyilatkozni kívánunk: bizonyos, a helynevek és a személynevek alkotásában egyaránt szerephez jutó képzőelemek funkciójának megítélési nehézségei ugyanis például a puszta személynévi helynevek gyakorisági mutatóit alapjaiban érintik. Ezzel a kérdéssel ezért véleményem szerint részletesebben is foglalkozni kell, mégpedig a kérdést olyan összefüggések felé is kitágítva, hogy a személyneveken található képzőelemnek az Árpád-kor időszakában milyen funkcióját tételezhetjük fel. A személyés helynévképzői funkció elkülöníthetősége mellett a szótárakban tapasztalható ellentmondások a személynévi névadásnak egy másik, ugyancsak kulcsfontosságú tényezőjére is ráirányítják a figyelmet. A helynevek elemzői bizonyos esetekben igyekeznek a neveket „bokorban” vizsgálni: a FNESz. Apa — Apaj — Apagy településnévi szócikkei között etimológiai vonatkozásokban kapcsolatot és ráadásul „harmóniát” is tapasztalunk. Mindhárom névforma puszta személynévi eredetűnek minősül ugyanis, s az Apaj, Apagy névformákban az Apa személynév kicsinyítő-becéző képzős származéka ismerhető fel a helynévhez alapul szolgáló névként. Más esetekben azonban a nyilvánvaló személynévi kapcsolat ellenére is egészen más körbe tartozónak ítéltetnek a névalakok: a Bag ugyan puszta személynévi helynév csakúgy, mint a Bagod, ám arra, hogy a kettő kapcsolatban lenne egymással, nem történik utalás; a Bagos pedig egyenesen más etimológiai rétegbe (a szláv jövevényelemek közé) sorolódik át. 2 Ezek a példák megítélésem szerint azzal a lényeges tanulsággal járnak, hogy a személynévi helynevek vizsgálatát érdemes névbokrokra koncentrálva végezni, s ezeket a névbokrokat ráadásul nem csupán a helynevek között kell együtte2 Nem gondolom persze, hogy az efféle személynevek között okvetlenül lennie kell etimológiai összefüggésnek. Csupán azt kívánom hangsúlyozni, hogy az egyes személynevek közötti esetleges kapcsolat kizárását nem tartom minden megokolás nélkül követendő eljárásnak. Különösen azt látva nem, hogy a régi személynévrendszerben a nevek kapcsolatai milyen rendkívül sokszálúak lehettek. 50 sen kezelni, hanem előzetesen a feltehető alapként szolgáló személynév kapcsolatrendszerét is célszerű — a lehető legteljesebb kört meghúzva — feltárni. Ezt a módszert alkalmazom a továbbiakban magam is. 5. A latin Petrus átvételeként a magyarban gyökeret vert Péter személynév nyelvünkben már igen korán az egyik leggazdagabb névbokorral bír. A magyar személynévrendszerbe történő beilleszkedése jószerével — a továbbiakban a l a p n é v k é n t tekintett Péter kivételével — képzőelemek segítségével történt (e képzők sokféleségéhez lásd többek között pl. S ZEGFŰ 1991: 251–253, K ÁLMÁN 1989: 63–64, D. B ARTHA 1958: 103–118 stb.). A magyar képzőmorfémák a Petrus csonkított alakjához járultak, mégpedig kétféle kapcsolódást mutatva: a névcsonkítás realizálódhatott ugyanis egyrészt az -us végződés elhagyásával (Petrtövet eredményezve), de éppoly tipikusnak mutatkozik a második szótag elhagyása (azaz a Pettő létrehozása) is. A Péter alapnévvel genetikus kapcsolatban álló, a Pet- ~ Petrtövekből különböző képzőelemekkel alakult személynévi formákat s z á r m a z é k n e v e k n e k nevezem. Egyáltalán nem szokatlan ugyanakkor, hogy utóbb aztán maguk a származéknevek is alapul szolgálnak további képzésekhez, azaz újabb származéknevekhez. Amint azt az 1. és 2. ábrán (amelyek egyrészt a Petr-, másrészt pedig a Pettőből képzett személynévi formákat ábrázolják) láthatjuk, a latin Petrus személynévnek, illetve a magyar megfelelőjeként tekintett Péter alapnévnek az Árpád-kor magyar nyelvében 33 féle személynévi származéka dokumentálható F EHÉRTÓI K ATALIN névtárában. 3 Az 1. ábrán szerepeltettem a latin Petrus névformát is, mégpedig nem csupán úgy, mint a névbokor kiindulópontját, hanem mint olyan személynevet is, amely az Árpád-kor írott forrásaiban igen gyakran fellelhető. Azt, hogy ez a névalak milyen névhasználati szereppel bírhatott a korban, a későbbiekben még érinteni fogom. A Péter alapnév ugyancsak szerepel az 1. ábrán mint több származéknév közvetlen előzménye. Az ábrák *-gal jelölt alakjai egyedi előfordulásúak az adott korszakban, és több tekintetben is kétséges a nyelvi realitásuk, a tényleges személynévi szerepük. Ezen túlmenően pedig általában is hangsúlyoznunk kell, hogy az egyes névformák között gyakoriságuk tekintetében eleve igen szembetűnő különbségek jelentkeznek. Amíg ugyanis a Pete, Peta, Petes, Petk(ü) vagy a Péter, Petre személyneveket számosan viselték az ómagyar kor első évszázadaiban, a Peti, Peted vagy a Petra névalakok alig egy-két adattal dokumentálhatók. Az egyes származéknevek Árpád-kori gyakoriságát az ábrákon a körök nagyságával igyekeztem jelezni. 3 Ez a hallatlan gazdagság persze nem kell, hogy meglepjen bennünket, hiszen elég analógiaként csupán a mai nyelvünkre gondolni: a személyek megnevezésében (nevezetesen a becézés terén) ma is hasonló nyelvi sokszínűséget találunk. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy ugyanazok a hatóerők, amelyek a mai magyar nyelvben ezt a fajta gazdagságot eredményezik, másként működtek volna a régiségben. 51 1. ábra. A Péter alapnév személynévi származékai 1.: a Petrtő 2. ábra. A Péter alapnév személynévi származékai 2.: a Pettő PetPete Peta Petőc Petke Pető Petős Peted *Petic *Peti *Petenya Peteny Petk(ü) Petes Petese Petkó Petka Peten(y)e Peten(y)ed Petenyeg PetrPetrus Peter ~ Petur Petres Peterka Peterke Petre Peterd *Petergy *Petera *Petric *Petri Petra *Petros *Petras 58 Anélkül tehát, hogy ennek a részletkérdéseibe itt most belemélyednénk, egy fontos felvetést meg kell fogalmaznunk, amely esetleg magyarázatot nyújthat a Péter személynév névbokrával kapcsolatba hozható helynevek sajátos megoszlására is. Megítélésem szerint ugyanis az Árpád-kor oklevelezési gyakorlatában a személyek megnevezésének rögzítésében a Petrus formák nagy gyakoriságát részben az okozza, hogy a Péter alapnév valamennyi származéknevét ezzel a formával latinosították. (Az emellett felhozott érvekre itt azonban ugyancsak nincs mód kitérni.) Talán efféle „standardizálást” tapasztalhatunk a Péter személynévvel összetartozó származéknevek helynévvé válása kapcsán is azzal az eltéréssel, hogy a helynevek részeként sohasem a személynév latinosított változata jelentkezik, hanem a Péter alapnév mint egyfajta ugyancsak standard névvariáns. 8 Megítélésem szerint ez magyarázhatja a Péter igen sűrű helynévi előfordulásaival szemben a származéknevek szórványos, szinte egyedi jelleggel való feltűnését helynévi szerepben. Végezetül pedig mindebből az a kézenfekvő tanulság adódik a személynévi helynevek kutatója számára, hogy a személynévi eredetű helynevek vizsgálatát maguknak a személyneveknek a — nem elszigetelt, hanem nagyon is rendszerszerű — vizsgálatával kell kezdenünk. T ÓTH V ALÉRIA Irodalom ÁSz. = F EHÉRTÓI K ATALIN (2004): Árpád-kori személynévtár. (1000–1301). Budapest, Akadémiai Kiadó. B ÁRCZI G ÉZA (1958): A magyar szókincs eredete. Második, bővített kiadás. Budapest, Tankönyvkiadó. D. B ARTHA K ATALIN (1958): A magyar szóképzés története. Budapest, Tankönyvkiadó. B ENKŐ L ORÁND (1998): :év és történelem. (Tanulmányok az Árpád-korról). Budapest, Akadémiai Kiadó. B ENKŐ L ORÁND (2003): Beszélnek a múlt nevei. (Tanulmányok az Árpád-kori tulajdonnevekről). Budapest, Akadémiai Kiadó. B ENKŐ L ORÁND (2009): A Szovárd-kérdés. (Fejezetek egy ómagyar nemzetség történetéből). Budapest, Akadémiai Kiadó. B ÉNYEI Á GNES (2009): Még egyszer a -d helynévképzőről. In: H OFFMANN I STVÁN – T ÓTH V ALÉRIA szerk.: Helynévtörténeti tanulmányok 4. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. 85–103. 8 Nemegyszer tapasztaljuk például, hogy az oklevél szövegében egy-egy birtokos neve latinosítva szerepel ugyan, de ugyanez a személynév a település nevében magyarul áll, pl. 1279: v. Neugrad (…) quam quondam Marcellus nomine suo Marcelfoluua nuncupavit (N ÉMETH 2008: 176). 59 FNESz. = K ISS L AJOS (1988): Földrajzi nevek etimológiai szótára. 1–2. Negyedik, javított és bővített kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó. H OFFMANN I STVÁN (2005): Régi helyneveink névadóinak kérdéséhez. :évtani Értesítő 27: 117–124. K ÁLMÁN B ÉLA (1989): A nevek világa. Negyedik, átdolgozott kiadás. Debrecen, Csokonai Kiadó. K ISS L AJOS (1997): Korai magyar helynévtípusok. In: K OVÁCS L ÁSZLÓ –V ESZPRÉMY L ÁSZLÓ szerk.: Honfoglalás és nyelvészet. Budapest, Balassi Kiadó. 177–185. K NIEZSA I STVÁN (1943): Keletmagyarország helynevei. In: D EÉR J ÓZSEF –G ÁLDI L ÁSZLÓ szerk.: Magyarok és románok 1. Budapest, Athenaeum. 111–313. K RISTÓ G YULA (1976): Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. Acta Historica. Tomus 40. Szeged, József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara. M ELICH J ÁNOS (1925–1929): A honfoglaláskori Magyarország. Budapest. M EZŐ A NDRÁS (1982): A magyar hivatalos helységnévadás. Budapest, Akadémiai Kiadó. N ÉMETH P ÉTER (2008): A közékori Szatmár megye települései a XV. század elejéig. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Kiadványai 60. Nyíregyháza. R ÁCZ A NITA (2005): A régi Bihar vármegye településneveinek nyelvészeti vizsgálata. A Magyar Névarchívum Kiadványai 12. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. RMCsSz. = K ÁZMÉR M IKLÓS (1993): Régi magyar családnevek szótára. (XIV–XVII. század). Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság. S ZEGFŰ M ÁRIA (1991): A névszóképzés. In: B ENKŐ L ORÁND főszerk.: A magyar nyelv történeti nyelvtana 1. (A korai ómagyar kor és előzményei). Budapest, Akadémiai Kiadó. 188–255. T ÓTH V ALÉRIA (2001a): :évrendszertani vizsgálatok a korai ómagyar korban. A Magyar Névarchívum Kiadványai 6. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. T ÓTH V ALÉRIA (2001b): Az Árpád-kori Abaúj és Bars vármegye helyneveinek történetietimológiai szótára. A Magyar Névarchívum Kiadványai 4. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke.