Kalbotyros terminai poezijoje

VÁLTOZATOSSÁGOK Skirmantas VALENTAS NYELVÉSZETI SZAKKIFEJEZÉSEK A KÖLTÉSZETBEN Az eső fonetikája az ajkadon (BE 227) A. Nyka-Niliūnas nyelvészeti szakkifejezései (állítmány, tárgy, főnév, eset, betű stb.), amikor a költészetben tárgyalja őket, meglepik az olvasókat. Az ilyen használat magyarázataként azokat a verseket, amelyekben e terminusok előfordulnak, olykor nyelvészeti költészetnek nevezik. „Az úgynevezett nyelvészeti költészet létrehozására irányuló törekvést mutatják a (V. Rubavičius — S. V.) verseiben található nyelvészeti terminusok, amelyeket mesterségesen más szavakhoz ragasztottak: már egy betűn át szúr; születéseken át habzó mondatok..."- '. A nyelvészeti költészetet azonban nem volna szabad egyes vagy más terminusok összeragasztásával azonosítani (barba non facit philosophum!- ), legalább két okból. Először is, ilyen logika alapján azokat a verseket, amelyekben matematikai vagy kémiai terminusok fordulnak elő (példákat — ha nem is a litván költészetben — találhatnánk), „matematikai költészetnek” vagy „kémiai költészetnek” kellene neveznünk. Ez pedig már abszurdum. Másodszor, a nyelvészeti költészet — meglehetősen szigorú struktúrával rendelkező jelenség. Ide tartoznak az egyértelmű etimológiák is (lásd a jotvingiai, prūsai, Dubysa ir stb. szavak eredetmagyarázatait S. Geda „Žalio gintaro vėriniai” című ir művében), hasonló formák ismétlése ugyanabban ar a szomszédos sorokban (vö. A. Žukausko Hány kövecske, kövecskécske, kövecsike, kövecs). Ez hasonlít arra a į kísérletre, hogy a költészetben sajátos, bár naiv, grammatikát alkossanak. Tačiau itin glaudų poezijos gramatikos ir ryšį matome tada, kai tekste nėra jokių terminų, kai jame glūdi paslėpta kalbos analizė – aliteracija, anagrama, užmaskuota etimologija. Pastaruosius reiškinius galima pavadinti jos — lingvistiškumu, kurį kalbotyros terminai apimtų tik tuo atveju, jeigu pavyktų rasti vartosenos p o e z logiką. į jų Prieš tris dešimtis metų R. Jakobsonas garsųjį straipsnį, kuriame nuodugniai aptarė poezijos ir ir kalbotyros ryšius, pradėjo O. Mandelštamo eilėmis: H rjarojibibix OKOHUaHHAŪ KOJIOKOJI / Mue B Janu yKa3biBaeT "Kniūkšta P. Az író ir szava. V., 1981. P. 35. 78 nyTb „És az igevégződések harangja /A távolban mutatja nekem az utat“. Hasonló sorokat találunk mind ugyanennek az O. Mandelstamnak a költészetében (említi a görög nyelv igei aorisztoszát, augmentumát stb.), mind pedig litván költők (S. Geda, Just. Marcinkevičius, V. Rubavičius és mások) verseiben. Egyes költők műveiben a nyelvészeti terminusok ritkák, szinte véletlenszerűek, másokéban pedig gyakoriak, a gondolat magvát alkotják. Miért fordulnak elő a költészetben leggyakrabban nyelvészeti, és nem, mondjuk, természettudományos terminusok? Talán azért, mert a nyelv az ember számára mindig egyszerre tűnt egészen közelinek és titokzatos lénynek. Erről már Homérosz műveiben is szó esik, amelyekben az istenek nyelvének és az emberek nyelvének szavaira történik utalás (Iliász XX 72—74, Odüsszeia X 305—306). A nyelvészeti terminusok használata sok esetben a nyelv világának könnyen érthető izomorfizmusával, azaz ir jų strukturális azonosságával magyarázható. A nyelv olyan struktúra, amelyet az ember az evolúció folyamatában hozott létre. Ezzel egyidejűleg az ember más képződméir nyeket is létrehozott, például településeket. Léteznek ir olyan struktúrák is, amelyeket az ember csak részben hozott létre, iš például a táj. Érthető, hogy sem a település, sem a táj nem kapcsolható közvetlenül a nyelvhez. su Tik palyginamos struktūros gali būti jų lyginamos. Ez nem fantasztikum: a koppenhágai nyelvészeti iskolában kidolgozott módszer (gloszematika) a nyelv kutatására szolgál, azonban másfajta objektumok, ir például városok — ir — struktúrájának feltárására is alkalmas. Az ilyen univerzalitás könnyen megmagyarázható: miért kellett gi volna az embernek minden egyes képződményhez más-más struktúrákat kitalálnia? Ezért beszélhetünk a városi tájkép grammatikájáról: városunkat ar az ősz személytelen grammatikája elfantáziálta utcák tetoválták reklámokkal nők mosolyával szívünkben kedvesem az idő csupán ir bővítmény a szabálytalanul o hangsúlyozott könnyeid ir (EI 29) A fenyvesek, folyók, tavak grammatikáját veszem (BM 182) Úgy tűnik, hogy a nyelvészeti terminusok használata a költészetben nem alkot kitapintható rendszert, ezért minden szerző életművénél külön-külön kell megállnunk. Talán a legkorábbi példákat Žlabis-Žengė „A J. tavasz 1927 m. grammatikája” című versében találjuk: Lekonyultak, Lekonyultak a fejről Főnevek. 79 Elég! A tavasz ragozza a virágokat: — A virágokét, Virágok, Virágoknak. Neki, amikor kibomlottak A szőke haj főnevei... I] Lekonyult egy nagy, O nagy főnév, Átölelve a nyugati égbolt felét. de még Ar emlékszel arra, amikor egyszer A főnévben csillagok voltak. (PG 89--91) E négyszéljáró költészetére kétségtelenül hatással volt a „Négy szél” lázadóinak az a felfogása, hogy a költészet és a nyelvészet elválaszthatatlan dolgok ir (ezt az állítást az említett kiadvány valamennyi számában folyamatosan ismétlik). Mintha e felfogás megerősítései lennének A. -- Nyka-Niliūnas néhány évtizeddel később írt sorai, amelyek látható párhuzamot vonnak a grammatika és a világ között: A Hatalmas Grammatika, a Szótár Birodalma, ahol a Nemes Ige, a kövér Melléknév és a meztelen Főnév uralkodik, Ahol elfér minden mi Fájdalmunk <...> <...> április Az eső fonetikája az ajkadon, a szél A szintaxis és a hó ábécéje, -- Az egyetlen lét az idő Áradatával szemben <...> (BE 227) 80 Ezek A. Nykos-Niliūnas által leírt, a világ ir grammatikáját alkotó kapcsolatok gyakran olyan szorosak, hogy a versben megkezdődik a szavak költői szófajokba sorolása. Különleges esetként meg lehet említeni Igaz. Marcinkevičius versét „A nyelv háza“. Csak ezeket a sorokat emeljük ki: A főnevek teteje, az igék ajtaja, a melléknevek ablakai. (BP 43) Ar ezek csak metaforák? O ha itt metaforák ir (hiszen a metafora — a megismerési ar folyamat részecskéje), rejlik už jų valamilyen valóság? Iš Az egyenlőség = főnév tető, ige ajtó, = melléknév ablak = segítségével korrelációt lehet létrehozni: főnév tető, : ige ajtó, = melléknév : ablak. = : Ha közelebbről megvizsgáljuk, látjuk, hogy ezek az egyenlőségek megalapozottak: tető (főnév) az, ami — szilárd ésnem mozog, ajtó (ige) az, ami — állandóan mozog (mivel nyitják-csukják), az ablak megmutatja, milyen a világ, ezért melléknév. Su ezzel az értelmezéssel nyilván könnyen egyetértenének az irodalomkutatók, akik úgy vélik, hogy „a kifejezett világmodell a nyelvtől függő” (V. Daujotytė). Ši A megközelítés széles körben ismert mint a Sapir–Whorf-hipotézis, jóllehet már a XVII. a. században hasonló gondolatokat vetett fel B. Spinoza, aki a héber nyelvtanban egy különleges világ tükröződését látta. Ezért az ir a gondolat, hogy a fogalmat „ajtó” igével kellene kifejezni, nem tekinthető pusztán költői leleménynek. Néhány évtizeddel ezelőtt B. Lee Whorfas merész kérdést vetett fel az európai nyelvekben a szófajok tökéletlen osztályozásáról: miért főnév a žaibas szó, ha folyamatot jelent, tárgyat? o ne Just. Marcinkevičius osztályozását alátámasztja e cikk szerzője által végzett pszicholingvisztikai kísérlet. során a hallgatók közöttvalamiért elfelejtettem a ir pontos fordítást? Jo ... 100 (csak azoknak, akik még soha nem olvasták és nem ar hallották ezt a verset) meg kellett állapítaniuk, hogy melyik szófajhoz (főnévhez, melléknévhez, igéhez) tartoznak ezek a szavak: tető, ajtó, ablak. A kísérlet résztvevői két feltételt kaptak: a szavak csoportosításakor kizárólag a tárgyak jelentésére, a grammatikai jelölőkre és a szintaktikai į pozíciókra kellett (o ne į figyelniük, azonban ar mindegyik szófajhoz csak egyetlen szó tartozhatott. Az eredmények összesítésekor kiderült, hogy a 2/3 kísérlet résztvevőinek perze úgy vélte, hogy a tető főnév, az ablak melléknév, az ajtó pedig ige. — — A kísérleti személyek tehát ugyanazt a szöveget szintetizálták, mint amelyet az említett versben találunk. Ebben az esetben a költői képzelet egybeessu ik a jelentéstani elemzéssel. 6—880 81 A világ és a grammatika hasonló egymás mellé állítását megtaláljuk J. Erlickas humoros O költészet- — ében is: a — hónap Ir félig részes igenévként emelkedik, a csillagok pontjai beszélgetnek, Hogy jó természetű körülmények Örökre elhagytak engem. r Csak egy kis bolondos részecske énekel a Résztvevők lakomáján... (R 152) A költészeti terminusok bősége V. Rubavičius költészete egy ideig nemcsak az olvasók, hanem az ne irodalomkritikusok és a ir nyelvészek figyelmét is felkeltette. P. Žemgulytė šį így jellemzi a költő alkotói munkásságának jellegzetességét: „V. Rubavičius költészetében a betű, a mondat, a grammatika, a metafora és más fogalmak ir gyakran használt kifejezések, amelyek tudatunkban nagyon világos határokkal rendelkeznek. A költő igyekszik kitágítani ezeket azáltal, hogy a szót új formában vagy szokatlan szókapcsolatban használja („saját betűtlen szememmel“ és hasonlók)“?. A kritikus egy ir érdekes kérdést vet fel, megpróbál ir į jį válaszolni: „Miért V. kapaszkodik Rubavičius į ennyire a nyelvi dolgokba? Talán mert filológus, és ne csak most találkozik azzal, amit a felsőoktatási intézményben su tanítottak ko nekünk?” Szeretnénk ellentmondani: V. Rubavičius műveiben nem találunk olyan nyelvészeti terminusokat, amelyek ne volnának ismertek a iš középiskolai tananyagból, ezért ir mindenki számára érthetők. Tehát az ilyen terminushasználat valószínűleg a költő iš azon törekvéséből fakad, hogy a nyelv világát ábrázolja, o ne iš abból a vágyból, hogy a költészetet „tudományosítsa”. Mi a terminushasználat logikája? Próbáljunk válaszolni a į šį kérdésre a „Laiįtampa” című gyűjteményko re támaszkodva (1981) ir „Rendes történet” (1985). A ir leggyakoribb legsikeresebb próbálkozások akkor születnek, amikor megpróbálják su összekapcsolni a nyelvtanát a látható világ szerkezetével, azaz amikor megpróbálják sugallni, hogy létezik a ir világ nyelvtana: Ši egy óra az — örökkévalóság fecskéje a város csendben rágja az altató holdtabletir tát nem — jo alszik el az utcák elszabadult hordái elárulva a grammatikai į normákat benyomulnak a szerető agyakba, mint a megkésett képek (LĮ 61) *Žemgulytė P. A siker és a kudarc — mérlegének serpenyőin // Irodalom ir művészet. 1986 október | 1. P. 6—7. * Ugyanott 82 Iš az összes nyelvtani egység legnagyobb terhe V. Rubavičius költészetében a ragozás jut az esetragnak: felkel Ő, egészen az ürességig elragozva a sorsodat (LĮ fájdalmas 20) életed, bennem foglyul ejtett álom, légy erős, átkozd el a mondatok mesterségbeli tudását, a ritmust, a hétköznapokir at, amelyek a szenvedést úgy ragozzák, mint egy borospoharat (LĮ a nap a 46) vérig megtanít a sorakozás szabályaira, a világ megold minket, elragoz ir (El 28) A lifiksnis terminus itt nyilván úgy értendő, mint „valamely tárgy összes lehetséges formája“. Érdekes, hogy az antik hagyományban ezt a š terminust (gr. ptosis = lat. casus „esés“) nagyon tág értelemben értették, pl. minden igeidőt, kivéve a jelen időt, ragozási eseteknek is neveztek. Nagyon sok figyelmet V. Rubavičius a nyelv grafikai (látható) aspektusának szentel: minket a madarak pontjai választanak el, vesszők, a ir kékes távoli sirály felkiáltójellel fúródik bele kitárt ajkaidba į (El az 32) utcák éles felkiáltójelei békében hagyják testünket (LĮ a 90) tavaszi eső által megkopasztott — dombok ironikusan fájdalmas központozási hiba (LĮ 52) Azokban a példákban, amelyek a nyelv grafikai aspektusáról szólnak, leginkább a betű kifejezés į tűnik szembe: a szél körülöttünk dühösen és olvashatatlanul betűzött (EI 49), haláluk szükséges a betű számára (LĮ 70), mint a pókok, amelyek az ég zenéje között pókhálót szőnek 83 ir — į Jį üresség jut be, — megszületnek a ir magánhangzók, mássalhangzók (LĮ 69) A kifejezés használata nagyon tág. Ji az egyértelmű metaforától: néhány madárbetű a hóban (LĮ elrepülünk, 107) amikor elfelejtenek minket, amint elfelejtenek minket, betű szerint elszállunk (LĮ a 78) teljes abszurditásig: a kutya hamarosir an csendben elszalad, megszállottan a betűktől (LĮ 75) A kifejezés: betű (megfelel. szó szerint, magánhangzó, mássalhangzó) bizonyult a legéletképesebbnek. Az idő múlásával a költő nyelvészet iránti ir figyelme lassanként elhalványult. A ir „Más természet erői ege” című könyvben csak ezt találjuk: ir nyomot (D 14) betű rágjon meg hogy az emlékezetnek könnyebb legyen biztonságosabb betűtlen mosoly kortya (D 41) a konzerv szó szerint (D 48) váratlansu ul elgurult iš a torok gyökerénél kitépi az első magánhangzót (D 58) Le lehet vonni azt a következtetést, hogy a nyelvészet su terminusaival végzett, az olvasót sokkoló kísérletet a költő feltehetően befejezte. A kísérlet érdekes volt, 84 azonban sikertelen. A sikertelenség oka egyszerű: a terminusok a tudományos stílushoz tartoznak (a metanyelvi funkció), míg a vers a költői funkcióra épül. A metanyelv poétikai funkciójának ir ellentétes pólusai: — ezért legalábbis napjainkban a nyelvtanokat nem versben írják, a költeményekben pedig ritkán találunk tudományos terminusokat. Végezetül két dolognál szeretnénk megállni S. Gedos versei. Ennek a költőnek a műveiben a nyelvészeti gondolat gyakran nagyon világosan O kifejezésre jut, a nyelvi ir elemzés pedig – bár költői leleménnyel és fantáziávir al átszőve – könnyen érdekesnek bizonyul. a strukturális általánosításnak „engedő” Ilyenek a versek, monas l= Daukantas, aki ír „Biida az ókori litván žemaičiai”: ir Daukantas leginkább egyetlen kiútként kesergett a lélek emanációja miatt, hogy a jo tudás jelenlétében a žemaičiaiak megdermedtek, a Balti-tenger főnevesedett, a melléknév pedig mindig semmit sem mondott, elkezdett gyötrődni és kővé válni, valahol az ir indulás és az indulni fogó között. ir (ŽGV 42) ir „Megjegyzés 1985“: Vytautas nem volt Bložė sem felejtette el: egyetlen Skomanto főnevének az ókori jadzvingok államában csak igék (ŽGV 43) A két verset egymás mellé állítva világosan kimondott ellentétet látunk: a főnevesedő žemaitisok és a főnevekkel nem rendelkező ir jadzvingok között. Ez az ellentét még 85 érthetőbb lesz, ha felidézzük, hogy a žemaitisok keleti baltiak, a jadzvingok pedig nyugati baltiak. Így tehát, akárcsak Just. Marcinkevičius „A nyelv házában” című művében, — költői osztályozással van 0 dolgunk. Az utóbbi esetben azonban ezt már semmiféle nyelvi anyaggal nem lehet alátámasztani — ez csupán elbűvölő költői ötlet. E néhány megjegyzés arra a következtetésre enged jutni, hogy a versekben a nyelvészeti terminusok, bár önmagukban nem teremtenek nyelvészeti költészetet, gyakran lehetővé teszik az embert körülvevő nyelvi tér átgondolását. Rövidítések BE — Nyka-Niliūnas A. A lét eróziója. V. 1989. BM — Žukauskas A. Hajléktalan szerelem. V., 1983. BP — Marcinkevičius Just. Áldd meg. ir V., 1980. D — Rubavičius V. Az égbolt ir a természet másik ereje. V., El” 1988 — Rubavičius V. Hétköznapi történet. V., 1985. Ll - Rubavičius V. Az idő feszültsége. V., 1981. PG — Žlabys-Žengė J. A tavaszok grammatikái. V., 1992. R — Erlickas J. Írások ir stb. V., ŽGV 1987. — S. Geda. Zöld borostyán nyakláncai. V., Die Zahlen 1988. nach der po Abkürzung geben die Seite an, der iš das Zitat entnommen wurde. 86