Neužmirštamasis dvasios ir kūno daktaras

PRAEITIES AIDAI Stasys KEINYS A LÉLEK ÉS A TEST FELEDHETETLEN ORVOSA Ne vedd a fejedbe azt a gondolatot, hogy már elérted azt a tökéletességet, amellyel még egyáltalán nem rendelkezel. (J. Pabrėža atya elhatározásaiból) 225 év telt el azóta, hogy a múltba veszett az az 1771. január 15-i nap, amikor Jonas és Rozė Pabrėža családjában, Vėčių faluban, a határvidéken fiúgyermek született, akit a Lenkimai plébánia anyakönyveibe latinul Georgius néven jegyeztek be (žemaitul ez Jurgis), majd 46 évvel később, amikor belépett a kretingai ferences (bernardin) kolostorba, az Ambraziejus nevet kapta. Ezért nemcsak napjainkban, hanem olykor már akkor is a žemaitiai papi szeminárium e növendékét – aki előzőleg két évig, a Litván Nagyfejedelemség összeomlása előtt, Litvánia legrégibb felsőfokú iskolájában tanult, amelyet akkoriban Litvánia Főiskolájának neveztek – Jurgis Ambraziejus Pabrėža papnak hívták, s ő maga is gyakran így írta alá a nevét. Ennek az embernek, aki már csaknem másfél évszázada nyugszik békében (1849. november 11-én hunyt el), az a sors jutott, hogy a „Feledhetetlen” címet vívja ki magának. J. A. Pabrėža kétségkívül a nemzet legnagyobb férfiai, a legdicsőbb žemaitiai közé tartozik. Az alig elhunyt férfi barátja, a žemaitiai püspökség kormányzója, a káptalan vikáriusa, Jonas Krizostomas Gintila (1788–1857) az egész püspökségnek ezt jelentette: „A néhai Ambraziejus Pabrėža, világi papként hosszú éveken át szolgálta Isten Egyházát, majd a kretingai kolostorban, Szent Ferenc Harmadik Rendjének ruháját magára öltve, mindenféle erény példaképe volt mások számára. <...> Számos kéziratot hagyott hátra žemaitiai nyelven, lelki és világi témákban egyaránt”1. 1 Vaizganto Raštai. K., 1929. T. 11. P. 72. Iš lotynų kalbos šį vyskupystės kurijos pranešimą skelbdamas išvertė pats Vaižgantas. Kalbos dalykai čia netaisyti. 79 J. A. Pabrėžát azonban már életében is nagyra becsülték. Az 1848-ban megjelent „Žemaitju Wiskupistėje” című műben Motiejus Valančius atya (1801–1875), még mielőtt žemaitiai püspökké lett volna, a „Művelt litván férfiak” című fejezetben Petras Roizijus, Motiejus Strijkovskis, Mikalojus Daukša, Pranciškus Šrubauskis, Konstantinas Sirvydas, Mykolas Olševskis és Stanislovas Čerskis után felvette „a még életben lévő, istenfélő íródeákot, K. Jurgis Embraziejų Pabrėžát” (azt írja, hogy a Skuodasi plébánián született), és neki szentelt több helyet, mint bárki másnak. Pabrėžát itt különösen kiváló prédikátorként emeli ki („Az emberek úgy hallgatják prédikációit, mint valami apostolét, a legnagyobb figyelemmel, és sok hasznuk származik belőle”)2, valamint botanikusként („Pabrėža atya ismeri vidékünk minden egyes növényét, mindegyiknek tudja a nevét és a családját, és azt is tudja, melyik mire való”)3; műveinek és egyéb érdemeinek tekintélyes sorát is felsorolja. Így zárja: „Ez a szerzetes sohasem jut munkái végére. Alighogy elimádkozta a zsolozsmát és elvégezte más teendőit, nap nap után ír. Hosszabbítsd meg, Istenem, életét, és adj neki gazdag pártfogót, aki a vele megíratott könyveket kinyomtatva közzétenné az emberek számára!”4 Sajnos sem akkor, sem a J. A. Pabrėža halála óta eltelt 146 év során nem akadt ilyen pártfogó. Ezért kevés műve jelent meg; mindenekelőtt M. Valančius saját fáradozásának köszönhetően csak a „Parakratimą tan saužinės” című vallásos könyvecske (1849; hamis impresszumú kiadvány, ezért az évszám nem hiteles) látott napvilágot, továbbá Amerikában, a „Dirva” folyóiratban 1900-ban, valamint a S. Daukantas Irodalmi Társaság költségén különnyomatként megjelent botanikai mű, a „Botanika arba taislius auguminis” egy része. Apróságok különféle kiadványokban jelentek meg. Gražiai J. A. Pabrėžą apibūdino ir kitas amžininkas Liudvikas Adomas Jucevičius (1813–1846), 1841 m. pažymėtame rankraštyje “Biografinės ir literatūrinės žinios apie mokytus žemaičius <...>” rašydamas: “Tai puikus žemaičių kalbos ir senovės žinovas, be to, talentingas pamokslininkas, tačiau ypatingai jis domisi botanika ir jau yra parašęs lietuvių kalba to dalyko knygą paprastiems žmonėms naudotis”5. 2 Valančius M. Raštai. V.: Vaga, 1972. T. 2. P. 274. 3 Uo. P. 275. 4 Uo. 5 Jucevičius L. Mokyti žemaičiai / Reng. M. Lukšienė, V. Raudeliūnas. V.: Vaga, 1975. P. 112. 80 J. A. Pabrėža plébános valamennyi feladatát és tisztségét lelkiismeretesen, odaadóan, és – kétség sem fér hozzá – ahol kellett, alkotó módon látta el. Ezt kéziratainak sokasága, valamint az emberek nagy szeretete és tisztelete is bizonyítja. Pabrėža az emberek között, velük és értük dolgozott, ezért igen fontos és kedves ember, illetve pap volt számukra. Erről tanúskodnak a gyóntatószék előtti, bizony nem kitalált sorok, a még a távolabbi plébániákról is nagy számban összesereglett igehallgatók (és ő maga is sokfelé utazott, templomról templomra járva prédikált), valamint a nem kisebb sorok a várótermében, ahol a betegek vagy csak rosszulléttel küszködők vártak rá. Munkájának komolyan vételét és felelősségtudatát meggyőzően mutatja, hogy minden feladatára odaadóan készült. Minden prédikációját alaposan átgondolta és leírta, sok mindent pedig emlékezetből megtanult. Amikor tanítói munkáját a kretingai kolostori iskolában kezdte, tanulási segédanyagokat készített a diákoknak, és talán ő volt az első litván földrajztankönyv szerzője. Az emberek testi egészsége iránti gondoskodásból botanikai és orvosi szakirodalmat tanulmányozott, növényeket vizsgált. És még hol vannak a plébános, majd később a szerzetes számos további kötelességei... Ó, milyen ritkák az ilyen emberek, és mennyire hiányoznak Litvániának! A korábbi évszázadok felejthetetlen alakjait a mai ember gyakran szoborszerűnek képzeli, talapzatra vagy oltárra emelve. Mintha a mindennapi élettől, annak kötelességeitől és gondjaitól, földi vágyaktól, kívánságoktól és bűnöktől mentes emberek volnának. Sőt, érzések és élet nélküliek. Mindannyiuk élete hasonló: megszülettek, tanultak, dolgoztak, írtak, majd végül az örökkévalóságba távoztak. De miféle emberek voltak? Talán valamicskét meg lehetne látni vagy legalább kitapintani belőlük, ha figyelmesen olvassuk és vizsgáljuk műveiket. A kutatást azonban mindenkinek magának kell elvégeznie: szinte nincsenek olyan jellegű tanulmányok, amelyek megpróbálnák a művekből, szövegekből kikövetkeztetni a szerző jellemének és lelkivilágának megnyilvánulásait. Végül is vajon mindent ki lehet olvasni ezekből a szövegekből? Milyen ember volt Jurgis Ambraziejus Pabrėža? „Alacsony termetű, sötét hajú, =juodbruvys, mindig nagyon vidám, szerette a dalokat” – így tanúskodik Vaižgantas6. És még: „Ünnepnapokon rendkívül szép prédikációkat mondott”7. Mindkét állítás minden bizonnyal az emberek visszaemlékezéseiből származik, 6 Vaizganto Raštai. T. 11. P. 69. 7 Ten pat. 81 hiszen maga az író nem látta, nem hallotta Pabrėžát, és nem is láthatta, hallhatta. Végül is szép kép: gyermekek csoportjától körülvéve jár a mezőkön, erdőkben, folyópartokon, növényeket gyűjtve. Ez már a tudós és az emberek orvosának gondja. Mit mutat a meglehetősen sok fennmaradt „elhatározása”? Talán azt, hogy kerülte a plébániai híveket, visszavonultan élt, elmélkedésbe és töprengésbe merülve (vö.: „Ne járjon a plébániai hívekhez, és ne vendégeskedjen náluk”,8, „Mindenkivel csak annyit beszéljen, amennyi feltétlenül szükséges”9, „Kerülje a világot”10, „Haljon meg a világ számára, megvetve minden hiúságát, szórakozását és állhatatlanságát”11 stb.)? Vagy talán a vidám természetű, az embereket kedvelő és szerető fiatal pap csupán arra törekedett, hogy korlátozza ezeket a találkozásokat, és több ideje maradjon felkészülni a papi és tudósi hivatás nagy feladataira, illetve elvégezni azokat? Hiszen ugyanezek az elhatározások az emberekről való állandó gondoskodásról és irántuk tanúsított tiszteletről is árulkodnak: „Ne említsd a többieket, különösen a szegényeket és a szolgákat <...>”12, „A prédikációkban kerüld a durvaságot”13, „A gyóntatószékben ne morogj, és ne ródd meg az embereket”14, „A pap legyen nyájas, mindig nyugodt arccal, az emberekkel való kapcsolataiban pedig kedves. <...> Mindenki számára együttvéve és külön-külön is a legjobb apa és testvér legyen”15. J. A. Pabrėža jól ismerte az emberek életét. Prédikációi még az emberek viselkedésének és öltözködésének részleteit is bőven taglalják. Honnan tudhatta ezeket? Aki pedig kerüli az embereket, azt az emberek is kerülik. Pabrėžához és Pabrėža köré özönlöttek az emberek. Úgy látszik, nem okozott csalódást nekik. Bizonyára szeretett kapcsolatot tartani másokkal. Erre utalnak a korabeli žemaitė értelmiségiekkel és másokkal ápolt széles körű kapcsolatai, valamint a magasabb társadalmi rangú emberekkel fenntartott baráti viszonyai is. Máskülönben vajon írt volna az említett J. K. Gintilának még egy ilyen tréfás stílusú megjegyzést is: „Bõwa pri musõ hoc anno No- 8 Kun. J. Pabrėžos dienotvarkė ir ryžtai Raudėnuose // Gidžiūnas V. Jurgis Ambraziejus Pabrėža (1771 – 1849). Roma – Vilnius, 1994. P. 233. 9 Ryžtai, daryti 1800 m. gale // Ten pat. P. 237. 10 Ryžtai, daryti Tveruose 1801 m. // Ten pat. P. 239. 11 Ryžtai, padaryti Kartenoje 1809 m. // Ten pat. P. 243. 12 Kiti ryžtai, daryti 1800 m. // Ten pat. P. 236. 13 Ryžtai, daryti Tveruose 1801 m. // Ten pat. P. 238. 14 Ryžtai, padaryti Plungėje 1802 m. // Ten pat. P. 239. 15 Ryžtai, padaryti Plungėje 1806 m. // Ten pat. P. 242. 82 bilis Juvenis néven emlegetve Jomiiesta Pons Symóns Dawkąts: hic atsytoolindams a nobis ku S. Pieters Burg mnogo spopondit, ut primum hanc urbem advienet, sieyczas pas mus paraszik. – De ha nem beteg valamilyen betegségben, vagy az úton nem történt vele valami, vagy ha nem ült be valamilyen szertartásra a szwarckamera-beli gyűjteménybe, o? quam valde hreszny. Hiszen már negyedszer van itt az anya, ő pedig még egy szót sem írt tartózkodási helyéről. Quid hic de hocce Juvenę dumare? O? per multum mendax? Ha módunk lenne találkozni vele, kérnénk Önöket, hogy figyelmeztessék erre a legsúlyosabb vétségre, és jól megdorgálják”¹⁶. Talán nem véletlen ez a háromnyelvű keverék. Ez talán az akkori művelt emberek, köztük a papok zsargonjának lenyomata. Milyen szép, játékos stílus! Pabrėža, J. A. tiszteletes nagy stiliszta volt. Prédikációi valóban csodálatosak, ma is érdemes olvasni őket. Bennük a XVIII. század végi és a XIX. század első feléből származó tengerparti žemaitok élő nyelve lélegzik. Nem lehet tovább játszani a sorssal. Ezeket a 150–200 évvel ezelőtt írt, fennmaradt prédikációkat (idén éppen 200 éve annak, hogy J. Pabrėžát Varniuose pappá szentelték), mint a žemait nyelv egyik legnagyobb emlékét és az akkori emberek életének, szokásainak legértékesebb forrását, végre egy csokorba kell gyűjteni és ki kell nyomtatni. Pabrėža rögtön kultúránk számára nem kevésbé jelentőssé válna, mint a régi prédikációk (posztillák) szerzői vagy szerkesztői. Tanítóként, embereket gyógyítva, növényeket gyűjtve, vizsgálva és leírva J. A. Pabrėža egyúttal jelentős nyelvi munkát is végzett. Szülőföldjének nagy rajongója volt. Ezért mindent, amihez hozzáfért, a legújabb ismereteket is gondosan tanulmányozva, igyekezett saját megfigyeléseivel és kutatási következtetéseivel együtt anyanyelvén közreadni. E célból a žemait prozódiát kifejező helyesírást dolgozott ki¹⁷. A növények általa alkotott neveit, helyesírását, valamint azt a jogot és szükségességet védelmezve, hogy mindezt önállóan tegye, egy másik, J. K. Gintilának írt levelében (1835. március 20-án 16 J. A. Pabrėžos laiškai kun. J. K. Gintilai // Ten pat. P. 263. 17 1834. október 19-i levelében J. K. Gintilának erről Pabrėža ezt írta: “<…> a žmudzkį Pólglowek przyjął do swojej Pisowni podwóywnę samogłoski, a to dla pokazania w wyrazach žmudzkich prozodyi tego języka nie tylko dla człodowiezmów niezbędnie potrzebney, lecz i dla samych rodaków wielce pożytecznej <…>” (Uo. 263. o.). 83 d.) felkiáltott: “Niech sobie Grecy będą ze swojemi literami i ich brzmieniem Grekami: a Žmudžini Žmudžinami” (A görögök legyenek görögök a saját betűikkel és azok kiejtésével, a žemaitok pedig žemaitok)18. Három évvel később, 1838. október 9-én pedig ugyanannak a címzettnek azt írta, hogy a Litvániához közel álló Žemaičių vyskupystės esperességek papjai úgy vélik: a žemaitoknak nemcsak litvánul kell írniuk és beszélniük, hanem lélegezniük is, majd rögtön hozzáteszi: “Niech będzie Litwa Litwą: mieszanyć mieszańcami: a Žmudžini Žmudžinami” (Litvánia legyen Litvánia, a keverékek keverékek, a žemaitok pedig žemaitok)19. J. A. Pabrėža egész életében a žemaitok között, velük és értük dolgozott. Nagy ember volt, igazi žemait hős, e föld egyik nagy hazafija. J. A. Pabrėža papként, szerzetesként és tudósként is sokat és odaadóan dolgozott. „Žemaitul többet írt, mint a XIX. század első felének összes többi írója együttvéve – talán csak S. Daukantát kivéve” – életrajzírójának, V. Gidžiūnasnak ez a gondolata20 kétségtelenül túlzó. Az azonban igaz, hogy még most is, az idő vasfoga által már jócskán megrágva és megfogyatkozva, Pabrėža kéziratos hagyatéka továbbra is lenyűgöző. 1939-ben, halála után kilencven évvel ezt írták: „Tudósaink tanulhatnának tőle tervszerűséget, alaposságot és a munka szeretetét; a dolgozót és az irodalmárt megindítaná a žemait nyelv és helyesírás iránti aggodalma és törődése, a papoknak pedig, ha csak egyetlen prédikációját is elolvasnák, el kellene pirulniuk a mai prédikációk üressége és időszerűtlensége miatt”21. Nijolė Kišūnienė összeállította J. A. Pabrėža bibliográfiájában22 összegyűjtötte ennek az embernek minden fennmaradt, valahonnan ismert vagy valaki által említett munkáját. Itt Pabrėža 107 írása szerepel, közülük 8 jelent meg nyomtatásban (életében mindössze négy vers!). Kéziratai a földrajz (1), a botanika (19), az orvostudomány (17) és a vallás (18) területét ölelik fel. „Lie- 18 Ten pat. P. 265. 19 Ten pat. P. 270. 20 Ten pat. P. 214. 21 Povilionis J. K. Ambraziejaus Pabrėžos pamokslų stilius // Dienovidis. 1939. Nr. 3. P. 122. 22 Kišūnienė N. J. Pabrėžos bibliografija // Jurgis Pabrėža (1771 – 1849). V.: Mintis, 1972. P. 95 – 107. 84 Az „…litván enciklopédia” azt írja, hogy Pabrėža 250 prédikációszöveget hagyott hátra, összesen 3104 oldalon23. A kéziratos hagyaték fennmaradó 44 darabja (107–8–55) különféle ügyekben írt irat, kivonat, kézirattöredék és levél (sok minden lengyelül íródott). Sajnos Pabrėža kéziratainak jelentős része eltűnt, talán örökre elveszett. A sors és az emberek e szorgalmas žemaitis hagyatékával szemben igen könyörtelenek voltak, és azok mindmáig. J. A. Pabrėža összegyűjtött és rendezett herbáriumának sorsa sem volt jobb: talán csupán egyhatoda (mintegy 150 lap) jutott el napjainkig Litvániában. Ezt R. Jankevičienė és Ž. Lazdauskaitė közzétett adatai mutatják24. E megismételhetetlen, a múlt század első feléből származó növénygyűjtemény legnagyobb részét felelőtlenül szétosztották, elszállították, és nem adták vissza: odaveszett. J. A. Pabrėža születésének kétszázhuszonötödik évfordulóját szülőföldje végre egy róla szóló monográfia megjelenésével ünnepelhette: Viktoras Gidžiūnas „Jurgis Ambraziejus Pabrėža (1771 – 1849)” című könyvével, amely a Litván Katolikus Tudományos Akadémia gondozásában jelent meg 1993-ban Rómában25. A könyv száz oldala Pabrėža életével foglalkozik (az első rész címe: „Pabrėža személye és apostolkodása”), a következő száz pedig prédikációinak elemzésével (a második rész címe: „A žemaitiai plébániák Pabrėža prédikációiban”). Nagyon értékesek a könyv függelékei is, amelyek egy prédikációt, a pap elhatározásait, néhány verset, végrendeleteket, egy csomó levelet, a prédikációk jegyzékét és még egy-két dokumentumot közölnek. Sajnos nagy, felejthetetlen emberünknek ezúttal sem kedvezett a sors: a könyv szerzője csak ennyit tudott elvégezni. A V. Gidžiūnas által összegyűjtött anyagból, jegyzetekből és vázlatokból I. Vaišvilaitė által megírt, a harmadik részre („Pabrėža – tudós, orvos és pietista”) szánt néhány oldal csupán félénk pillantást vet Pabrėža tevékenységének és hagyatékának arra a területére, amely a litván tudománytörténet szempontjából a legjelentősebb. Ezt a területet azonban jóval korábban alaposan feldolgozták a Botanikai Intézet 1972-ben megjelent „Jurgis Pabrėža (1771 – 1849)” című könyvében. 23 Litván enciklopédia. [Boston, 1960]. 21. köt. 303–304. o. 24 Jankevičienė R., Lazdauskaitė Ž. J. Pabrėža magasabb rendű növényeinek fennmaradt herbáriuma // Jurgis Pabrėža (1771 – 1849). 26–27. o. 25 Sajnos ebben az érdekes könyvben meglehetősen sokféle nyelvi hiba található. 85 A könyv J. A. Pabrėžát sokoldalúan mutatja be emberként, különösen pedig papként és szerzetesként. Nagyon becsületes, tisztességes és kötelességtudó ember volt. Nem önmagával törődött, nem magasabb tisztségekkel vagy saját életének jobbításával, hanem e földi vándorok lelki és testi egészségével, akikkel együtt kellett járnia az élet útjain. Egész életét, egész önmagát másoknak adta. E bemutatás után nem meglepő, hogy a szóban forgó könyv szerzője, V. Gidžiūnas a „Litván enciklopédiában” azt írta J. A. Pabrėžáról, hogy „megvan benne mindaz a tulajdonság, amelyet az Egyház megkövetel a boldoggá avatásra jelöltektől”26. Nagyon-nagyon sajnálatos, hogy mindmáig nem akad olyan ember, aki vállalkozna J. A. Pabrėža tudósként, a litván tudományos nyelv megteremtőjeként és az emberek orvosaként való alapos kutatására és bemutatására. Most is, ahogyan egy-két évtizeddel vagy néhány évtizeddel ezelőtt, bátran megismételhetjük, hogy művei továbbra is fontos forrásai a tudománynak, a terminológiának és általában a nyelvnek, mert ő volt az első, aki tudatosan és rendszeresen alkotott litván műszavakat, és ezt maga is felismerte. Elsőként fogalmazta meg a litván tudományos terminológia kialakításának elveit, és különösen e célból hangsúlyozta az élő nyelv jelentőségét. Végül ő kezdett elsőként litván terminológiai szótárakat írni. Igaz, Pabrėža mindezt žemaitiai nyelven tette, világosan tudatában volt žemaitiai identitásának, és ezt hangsúlyozta is. A „Megjegyzések a Žemaitija flórájának helyes összeállításáról” („Uwagį tyczące się ułożenia doskonałey Flory Żmudzkiey. Miłośnikom Flory Żmudzkiey i znawcom języka żmudzkiego, poświęcone”) című írásában részletesen kifejtette, hogy a valódi žemaitiai botanikusnak magának kell összegyűjtenie a növényneveket, különösen az idős asszonyoktól és füvesasszonyoktól; nem csupán a saját plébániáján vagy környékén kell gyűjtenie, hanem egész Žemaitijában és Litvániában, fel kell derítenie, hol mely növényeket milyen néven nevezik, majd alapos kutatásra támaszkodva ki kell választania a legmegfelelőbb neveket27. 26 Litván enciklopédia. 21. köt. 304. o. Egyébként V. Biržiška szavai szerint már a második világháború előtt felmerült a gondolat, hogy Pabrėžát boldoggá avassák (lásd: Biržiška V. Aleksandrynas. Chicago, 1963. 2. köt. 311. o.). Ám úgy tűnik, azt hiszik, vagy azt a meggyőződést akarják kialakítani és fenntartani, hogy Isten lábánál is könnyebben jut hely a nemeseknek és a magasabb rangú papoknak, mint az egyszerű papoknak, nem is beszélve a gyóntatókról. 27 Iš Pabrėžos nespausdintų botanikos raštų // Kosmos. K., 1923. Sąs. 2. P. 183 – 184. 86 Alapos és részletes tanulmányozásra érdemes J. A. Pabrėža nyelve is, amely meglehetősen jól tükrözi a 18. század végi és a 19. század első feléből származó tengerparti žemaitiaiak élő beszédét, ugyanakkor gondosan csiszolt, kecses, harmonikusan hullámzó ritmusú, akár a közelben hol csendesen morajló, hol vadul zúgó Žemaitija-tenger. Pabrėža prédikációi a szónoklás művészetének és az élő nyelvnek csodálatos ötvözetei, egy igazi szóvirtuóz alkotásai. Más írásainak nyelve is kiváló. Pabrėža írásmódjával is az élő nyelv folyamát akarta visszaadni. J. K. Gintilának írt leveleiben többször is szóba hozta írásmódjának különféle kérdéseit, hangsúlyozva, hogy „a legjobb úgy írni, ahogyan beszélünk”28. Írott nyelvről vallott felfogásában J. A. Pabrėža jelentősen különbözhetett fiatalabb barátjától, S. Daukantastól. Utóbbi idővel igyekezett valamennyi litvánhoz igazodni, talán olykor azért, hogy tengerparti žemaitiai nyelvjárása könnyebben válhasson a litván köznyelv alapjává, de talán inkább engedett annak az írásbeli hagyománynak, amely más nyelvjárások alapjára épült. Pabrėža viszont bőséges írásaiban arra törekedhetett, hogy saját tengerparti žemaitiai nyelvét a lehető leghívebben megőrizze (Daukantasszal mindketten ugyanabból, a Lenkiemų plébániából származtak). Mint a kor nyelvének hiteles emlékei, Pabrėža írásai ezért rendkívül értékesek, ám sajnos mindeddig nem becsülték és nem értékelték őket kellőképpen. Kétségtelen, hogy J. A. Pabrėžának sokkal kedvezőbb körülményei voltak élő anyanyelvjárásának megőrzésére, mint S. Daukantasnak. Hiszen szinte egész életét Žemaitijában töltötte (néhány vilniusi tanévet kivéve), és annak legnagyobb részét anyanyelvjárása közegében, különféle körülmények között folyton olyan emberekkel érintkezve, akik másképp beszélni nem is tudtak. De a körülményeket az ember rendszerint maga teremti meg. Pabrėža úgy rendezte be az életét, hogy folyton a žemaitiaiak között legyen, ne valamilyen tisztviselőként vagy az emberektől elszakadt személyként, hanem egyszerű, szívélyes és gondoskodó lelki és testi orvosukként. Ő megértette az embereket, és az emberek is megértették őt. Az emberek megértették Jurgis Ambraziejus Pabrėžát, és nem felejtették el. Sírjánál nem hervadnak el a virágok, és nem nő be az ösvény. Az emberek még térden is körbejárják a sírt, segítségért imádkozva betegségeikben és földi gondjaikban— 28 J. A. Pabrėža levelei J. K. Gintila tiszteleteshez // Gidžiūnas V. Min. veik. P. 264. 87 mert „emberemlékezet óta Ambraziejus atya a kretingai környék népe szemében szentnek számít”29. Ő maga is ilyen akart lenni: élete delén, plungi káplánként 1806-ban elhatározta, hogy szent és feddhetetlen lesz, lélekben és testben, életvitelében, példamutatásában, tudásában és dicséretre méltó tetteiben30. A szent ember tiszteletét J. A. Pabrėžának szeretett žemaitiai népe, gyermekeik és unokáik szíve adta meg, és immár második évszázada őrzi. Tökéletessége halála után vált a legvilágosabban láthatóvá. 29 Placidas Barius atya, OFM. A tartományfőnök magyarázata // Uo. P. XIII. 30 Az 1806-ban Plungében hozott elhatározás // Uo. P. 241. 88