Iš A. Dambrausko kalbos ir terminologijos veiklos

A TERMINOLÓGIA TÖRTÉNETE Stasys KEINYS Litván Nyelvi Intézet A. DAMBRAUSKAS NYELVI ÉS TERMINOLÓGIAI TEVÉKENYSÉGÉBŐL A 19. század közepén és második felében született litván művelt emberekre hárult az a szent kötelesség, hogy lángra lobbantsák és/vagy kibontakoztassák a nemzeti újjászületési mozgalmat, amely egyharmad évszázad alatt alapvetően megváltoztatta Litvánia helyzetét. E mozgalommal együtt kezdődött és egyre szélesebb körben folytatódott az összes litván számára közös, példás nyelv megteremtésének, művelésének és tanításának munkája; ennek köszönhetően a 20. század első évtizedeiben ez a nyelv története során először foghatta át az ország életének és lakói tevékenységének valamennyi területét. A litván nemzet egyesülésének és az új, önálló életre való gyors érésének időszaka volt ez. Egyúttal a litván nyelv példátlan gyarapodásának, szerepe bővülésének és a mai köznyelv kialakulásának kora is. Kétségtelen, hogy a mai köznyelv alapjainak legnagyobb megteremtője, művelője és tanítója Jonas Jablonskis (1860–1930) volt. Mellette azonban — ki egyetértve vele és folyamatosan támogatva, ki hevesen vitatkozva, de mégis figyelembe véve véleményét — a tudomány, a technika, a kultúra és a vallás különböző területeinek számos munkása dolgozott. Ezek az emberek, gyakran egymással tanácskozva, olykor hosszabb-rövidebb időre össze is ülve, lerakták a mai szaknyelv és szépirodalmi nyelv alapjait, megújították a vallás nyelvét, és megalkották, illetve fejlesztették az állami élet, a gazdaság, a közép- és felsőoktatás, a tiszta tudomány és más területek terminológiáját. Ha visszatekintünk azokra az időkre, nem hallgathatjuk el, és még kevésbé hagyhatjuk figyelmen kívül J. Jablonskis kortársát, Aleksandras Dambrauskas professzor-prelátust, aki rendkívül tevékeny volt, számos területen munkálkodott, rengeteget írt és szerkesztett, valamint másokat is tanított; kultúrtörténetünk inkább Adomas Jakštas néven ismeri és említi, noha Druskiaus és más álneveken is írt. 32 A. Dambrauskas és J. Jablonskis nemcsak kortársak, hanem egykorúak is voltak: mindketten ugyanabban az évben, 1860-ban születtek, csupán A. Dambrauskas volt három hónappal idősebb (szeptember 8-án született, J. Jablonskis pedig december 30-án). Mindketten a nemzeti újjászületés, a sajtó betiltásának és újbóli engedélyezésének korszakában váltak a tudomány és a kultúra neves alakjaivá; munkájukért mindkettőjüket üldözte, sőt büntette is a cári hatalom. Útjaik, különösen a nyelv művelésének területén, gyakran keresztezték egymást, és ezekből az érintkezésekből nemegyszer szikrák pattantak ki. J. Jablonskis javaslatai általában nem tetszettek A. Dambrauskasnak. A „Mūsų naujoji literatūra” kétkötetes művében J. Jablonskist (Rygiškių Jonas) közvetlenül jó ötvenszer említi, és legalább ennyiszer általánosító, helyenként gúnyosan használt filológus néven is utal rá. A. Dambrauskasnak nem tetszett J. Jablonskis helyesírása, számos általa bevezetett terminust rossznak tartott, és folyton kifogásolta a nyelvtant, valamint az egyéb suvalkiai, žemaitiai, sőt dusetai nyelvi sajátosságokat (A. Dambrauskas maga a Litvánia középső részén fekvő, a mai Kėdainiai járáshoz tartozó Pagiriai járásból, vagyis a keleti aukštaitiai nyelvjárás peremvidékéről származott). Meg kell jegyezni, hogy a több évtizeden át A. Dambrauskas által támadott J. Jablonskis méltóságát megőrizte: egy-két szakmai nézeteltérés miatt csupán egyszer felelt bővebben kritikusának, és néhányszor röviden magyarázott meg valamit. Maga A. Dambrauskas pedig, még száz vagy csaknem száz évvel az akkori események után is, elfogultnak, J. Jablonskis iránti szeretet híján valónak és sok esetben igazságtalan akadékoskodónak tűnik, annál is inkább, mert olykor előfordult, hogy valahol elmarasztalta vagy akár kigúnyolta J. Jablonskis valamely javaslatát, másutt pedig maga is használta azt. A. Dambrauskas tevékenysége rendkívül szerteágazó volt. A „Lietuviškoji enciklopedija” róla szóló szócikkének szerzői, Pr. Dovydaitis és Vacl. Biržiška ezt írták: „D. bár hajlott arra, hogy dolgozószobájába zárkózó tudós-specialistává váljon [= tudós specialistává. – St. K.], nem tudott egyetlen munkaterületre korlátozódni, hanem akarva-akaratlanul enciklopédistává kellett válnia. Egyszerre volt egyházi személy és elméleti teológus, matematikus és filozófus, költő és szatirikus, politikus és publicista, nyelvész, történész és irodalomkritikus, végül talán az első litván eszperantista. Több mint 50 éven át tevékenykedett ezeken a területeken, és mindegyiken létrehozta a maga sajátos világát, a litván közélet számára pedig mindenütt otthagyta saját, jakštiškas ant-” 33 sajtó1. Kétségtelen, ez igaz. A. Dambrauskas az „Aušra” idejétől kezdve a litván sajtó rendkívül termékeny munkatársa volt, ráadásul maga is több folyóirat alapítója és szerkesztője volt. Életében több mint félszáz könyvet és füzetet adott ki. Írásos hagyatékának legnagyobb része litvánul íródott és jelent meg, de lengyel, latin, francia, orosz és eszperantó nyelvű publikációi is vannak. Anélkül, hogy azon töprengenénk, illik-e nyelvésznek nevezni vagy sem (ő maga műkedvelő filológusnak nevezte magát2), A. Dambrauskas bevonult a litván nyelvtudomány történetébe. Elmondható, hogy tevékenységének és alkotói munkásságának teljes időszaka alatt élénken érdeklődött az irodalmi litván nyelv kérdései iránt, gondoskodott e nyelv fejlesztéséről, és maga is közvetlenül hozzájárult létrehozásához és kibontakoztatásához. Logikai, geometriai és trigonometriai tankönyvek készítésekor, valamint filozófiai, teológiai, matematikai és egyéb területeken írt munkáiban egyike volt a jelenlegi szaknyelv és terminológia megteremtőinek. A 20. század elején J. Laukaitisszal, J. Jablonskissuval, K. Būgával és más papokkal, illetve nyelvészekkel együtt megvitatta a vallási szertartások, az imák, általában pedig az egyházi nyelv és terminológia megújításának kérdéseit3, és maga is imakönyveket, valamint énekeskönyveket állított össze. Később tagja volt az állami és tudományos célokra a húszas évek elején létrehozott, az Oktatási Minisztérium mellett működő Terminológiai Bizottságnak, a harmincas évek közepén pedig érdeklődött a Litván Nyelvi Társaság Terminológiai Szekciójában tárgyalt általános filozófiai terminológiai kérdések iránt4. A. Dambrauskas élénken reagált szinte minden terület litván nyelvű szépirodalmi, művészeti és tudományos műveire, publicisztikai könyveire és egyéb kiadványaira; sokukról hosszabb-rövidebb cikkeket, recenziókat vagy legalább ismertetőket írt. És itt az a fontos, 1 Pr. D. ir Vc. B-ka. Dambrauskas (Aleksandras) // Lietuviškoji enciklopedija. Kaunas, [1937]. T. 5. Sk. 1399. 2 Jakštas A. Mūsų naujoji literatūra (1904–1923). T. 2: Mūsų naujoji prozos literatūra (1904–1923). Kaunas, 1923. P. 39. 3 Piročkinas A. J. Jablonskis – bendrinės kalbos puoselėtojas: 1904–1930. Vilnius, 1978. P. 62. 4 Šalkauskis St. Raštai. Vilnius, 1991. T. 2. P. 127. 34 hogy szinte soha nem felejtett el, ha bővebben nem is, legalább egy-két szót szólni a nyelvükről. Aki olvasta A. Jakštas „Mūsų naujoji literatūra” című két könyvét – az 1923-ban Kaunasban megjelent „Mūsų naująją poeziją (1904–1923)” és „Mūsų naująją prozos literatūrą (1904–1923)” című műveket –, az ezt a saját szemével láthatta. A különféle kiadványok nyelvéről szóló megjegyzéseiből világosan kitűnik, hogy A. Dambrauskas számára fontos volt az írott nyelv litván jellege és közös jellege. Sokszor felhívta a szerzők – írók, tudósok és publicisták – figyelmét arra, hogy kerülni kell az idegen szavakat. Ezt Maironis „Pavasario balsai” című kötetének versein is számon kérte – a szintaxis lengyel hatású fordulatai nagyon ártanak nekik (1. köt., 34. o.)⁵. Nem kedvelte a helyi nyelvjárási alakok használatát, amelyeket leggyakrabban provincializmusoknak nevezett, ezért több írót is megfeddett. Íme, L. Gira „Beauštanti aušrelė” című darabjáról (Vilnius, 1913) A. Dambrauskas ugyanabban az évben, 1913-ban ezt írta a „Draugija” folyóiratban: „<…> nyelve tele van mindenféle helyi provincializmussal: loc, butau, niaugi, porinti, uogela, širdela, kumula, ledokas stb. A mano, tavo, savo helyett ma, ta, sa formákat használ. E három rövidített alak közül a kaunasi litvánok csak a sa-t használják, de azt is csak kutyához szólva (sa, sa, sa), emberekhez nem. Az ilyen provincializmusokat az írott nyelvbe erőltetni annyi, mint egyenesen megrontani azt. Ez ellen már korábban is tiltakoztunk, és továbbra is tiltakozni fogunk” (1. köt., 140. o.). Ugyanezen szerző „Tėvynės keliais” című verseskötetével kapcsolatos észrevételeit pedig így foglalta össze: „L. Girát nem csupán vilniusinak és dzūkainak, hanem egész Litvánia dalnokának tartjuk, ezért jogunk van megkövetelni, hogy ne vilniusi módra, hanem tiszta litván nyelven énekeljen” (1. köt., 139. o.). Putinasnak azt tanácsolta, óvakodjék „a szerencsétlen suvalkiai múlt idejű igealakok rövidítésétől” (skambė, spindė; skambėjo, spindėjo) – ez állítólag „a nyelv undorító megrontása”, sem Žemaitijában, sem Aukštaitijában nem rövidít így senki (1. köt., 209. o.); V. Krėvéről pedig azt írta, hogy „ha nem is báró, de valóban bárói fantáziája van – szétzúzni a nyelvtanunkat és az igeragozásunkat”, hiszen nem a közös litván alakokat használja: bū- 5 Az idézetek, az ismertetett állítások és a példák mellett feltüntettük a „Mūsų naujoji literatūra” kötet- és oldalszámát. Az idézetekben semmit sem változtattunk (a nagyobb hibák javításait szögletes zárójelben, zárójelek között közöljük). 35 čiau, būtumei, būtumet, a dzūkai būtu, būtai, būtut és más hasonló alakokat használnak (1. köt., 385. o.). Mindezek mintegy összegzésének tekinthetők a „Šarūnas” és a „Dainavos šalies senų žmonių padavimai” nyelvéről írt szenvedélyes megjegyzései. Az utóbbi rövid cikkben ez áll: „Szeretni kell a szülőföldet és a saját nyelvjárást, de nem szabad bálványt csinálni belőlük, és másokat sem szabad arra kényszeríteni, hogy tiszteljék őket”, majd rögtön így folytatódik: „V. Krėvė nyelvjárása tény, de az írott litván nyelv is tény. Az elsőt becsülni, a másodikat megvetni annyit jelentene, mint káros szeparatizmust és oktalan provincializmust bevezetni irodalmunkba. A nyelvjárásoknak teljes joguk van uralkodni, de csak a folklór, nem pedig a szépirodalom területén” (2. köt., 56. o.). Ma is, akárcsak akkor, sokan nagyobb szabadságot adnának az íróknak, a művészi nyelv alkotóinak (a szaknyelv más kérdés), még akkor is, ha tudják, hogy A. Dambrauskas elsősorban a szavak és szókapcsolatok hangzásbeli és nyelvtani változatainak használatára gondolt. Többször bírálta a „kantikákat utánzó verselést” és a „hangsúly eltorzítását”. Amikor recenzálta P. Bendoris tanító „Vaikų žvaigždutė” című, az általános iskola második és harmadik osztálya számára összeállított könyvét (Vilnius, 1909), és idézett belőle két verses részletet (például: A szöcske vidáman töltötte a napot, / Tavaszt énekelve), A. Dambrauskas helyesen írta, hogy „a gyermek ezekből a versekből akarva-akaratlanul vagy a saját nyelvét fogja elrontani, vagy a költészet szabályait fogja megszegni” (2. köt., 479. o.). Ezek a gondolatok ma is nagyon fontosak. Aktív sajtómunkásként A. Dambrauskasnak sok gondja akadt a helyesírással. A 19. század végén és a 20. század elején megjelent kiadványok helyesírása változatos volt, és a nyelvészek, valamint a különféle kiadványok szerkesztői sem értettek egyet benne. A. Dambrauskasnak megvoltak a saját helyesírási alapelvei (ezeket az 1914-ben kiadott „Mūsų alfabeto klausimas” című füzetben fejtette ki); már jóval korábban is foglalkozott e kérdésekkel (például az 1900-ban a „Tėvynės sarge” című lapban megjelent „Ar jau turim gerą rašybą?” című cikkében), és később is visszatért rájuk. Különösen elégedetlen volt J. Jablonskis helyesírásával, és amikor alkalma nyílt rá, ezt vagy azt kifogásolta benne. Úgy tűnik, bosszantotta az általa elfogadhatatlannak tartott helyesírás térnyerése, de fegyelmezett ember lévén alapvetően mégis követte azt. Egyébként A. Dambrauskas helyesírási javaslatainak némelyike nagyon is megfelelt volna a Jablonskis utáni helyesírási reformereknek, különösen az az elve, hogy minden hanghoz egyetlen különálló jelre van szükség, 36 és ez alkalomból, úgy tűnik, szilárdabb alap nélkül J. Jablonskinak még „írásbeli konzervativizmust és határozatlanságot” is tulajdonítottak6. A „Mūsų naujosios literatūros” mindkét kötetében sok megjegyzés található a recenzált kiadványokban használt terminusokkal kapcsolatban. Különösen sok van belőlük a második kötetben, amelynek címe „Mūsų naujoji prozos literatūra”; ebbe kerültek a tágabb értelemben vett prózai művek (nemcsak szépirodalmi, hanem tudományos, vallási, oktatási, állami élettel foglalkozó könyvek, periodikák és más kiadványok) recenziói és ismertetései, amelyeket a sajtó felszabadítása utáni első két XX. századi évtizedben tettek közzé. Itt a terminusok litván jellegének és nemzetköziségének, állandóságának, egységességének és változatosságának, a kölcsönzött terminusok forrásainak, valamint litvánosításuknak a kérdéseit vetik fel. A. Dambrauskas fenntartás nélkül fellépett az akkori nyelvhasználat és terminológia azon idegenszerűségei ellen, amelyeket többnyire barbarizmusoknak neveznek. 1907-ben a „Draugija” folyóiratban recenzálta a lengyelből fordított, kétkötetes „Meditacijos arba dvasiški apdūmojimai” című művet, amely a recenzens szerint a szemináriumok meditációs kézikönyveként szolgál majd, és „a litván papok többségének lelki vezetőjévé” válik. Miután a nyelvet szépnek és szabályosnak dicsérte (azt mondták, a fordítást „jól ismert fiatal filológusunk, K. Būga” javította), és megemlítette, hogy a polonizmusok többsége helyett litván szavakat használnak, például: yščius / yščius (ma iščios), malonė, mirtis, nem pedig živatas, loska, smertis stb., ugyanitt megjegyzi, hogy megmaradtak a polonizmusok: asaba, apiera, griekas, pasikłonioti, Traice stb., majd hozzáteszi: „A javító nyilván úgy vélte, hogy nem az ő dolga a teológiai terminusok javítása. Az igazat megvallva, egy világi ember számára ez a feladat leküzdhetetlen. Ehhez feltétlenül maguknak a papoknak kell hozzájárulniuk” (2. köt., 212. o.). A recenzió azzal a megjegyzéssel zárul, hogy az új kiadás számára „litvánosabb teológiai terminológiáról is gondoskodni kellene” (uo.). A XX. század elején felülvizsgálták a vallási kiadványok nyelvét, javították a szertartáskönyveket, katekizmusokat, imádságokat, énekeket és más szövegeket. A bevett szövegek javítása körül nézeteltérések és ellenállás is mutatkozott. Az 1916-ban a Žemaitija-i püspökség számára kiadott „Tikybos pirma-” bemutatásakor 6 Salys A. A†A. A. Dambrauskas-Jakštas (1860–1938) // Gimtoji kalba. 1938. Sąs. 2 (52). P. 18. Tas pats: Salys A. Raštai. Roma, 1985. T. 3. P. 126. 37 mokslių“ (str. „Nauji tikybos vadovėliai“. – „Ateitis“, 1917, Nr. 2), dėl naujos poterų redakcijos A. Dambrauskas rašė: „Tiesa, vienam kitam kritikui, rasit, nepatiks naujai ištaisytoji ir čia pirmoj vietoj padėtieji poteriai. Kai kas, nesugebėdamas surasti, kuo nauji terminai bei posakiai pakeisti, gal pagailestaus, kodėl nesilaikyta senovės teksto. Tiems čia primenam, kad poteriuose yra du dalyku: 1) glūdinti juose Dievo apreišktoji mintis ir 2) tą Dievo mintį žmogiškais žodžiais išreiškiančioji forma. Dievo mintis palikta nepaliesta ir naujuose poteriuose; jei čia kas pakeista, tai vienas kitas žodis bei sakinio sustatymas, t. y. jų išorinė forma. Ši gi, kaip ir visa, kas yr žmogiška, nėra nekintama. Kas tuo abejo­tų, tepasiklausia istorijos: iš ten sužinos, jog poterių tekstas XVI ir XVII amžiais buvo kitoks, negu XVIII ir XIX. Tai yra faktas, gal kam ir nemalonus, bet nieko čia nepadarysi. Kintant šiaipjau gyvai žmonių kalbai, negali nekisti ir poterių tekstas, gyva kalba kalbamasi. Ne mūsų galioje tas kitimas sustabdyti. Kas šiandien nauja, ryt bus visai paprasta, poryt jau sena. Kritikai pamurmėję nusiramins, o jaunuomenė naują tekstą su padėka priims. Dievas gi, kursai ne niekino senų poterių, lygiai mielai klausys ir naujųjų, nes jam rūpi mintis ir meilė, o ne raidė bei žodžiai. Tai žinom iš jo paties pamokymo apie tai, kad „raidė užmuša, dvasia gaivina” (t. 2, p. 241–242). Teisingai ir labai įtikinamai pasakyta. Más esetekben is kijelentette A. Dambrauskas, hogy litván terminusokat kell használni. A „Paskaitas iš biologijos ir bakteriologijos” című mű (Bruklinas, 1912) recenzálásakor szemére veti A. Garmus szerzőnek, hogy „nyilván vakon követte az orosz forrásokat”, amire a nem megfelelő terminusok utalnak: ličinkos, probirkos stb. (2. köt., 432. o.). A. L. Graičiūnas „Sveikata arba tiesus ir trumpas kelias į sveikatą. Pamatinės žinios iš anatomijos, fiziologijos ir hygienos” című, 1911-ben Chicagóban elemi iskolák és a nagyközönség számára kiadott tankönyvének recenziójában pedig ezt írja: „A paraziták nevei mind latinul maradtak. A szerző nyilván nem tudta litvánul megnevezni őket. Iskoláknak szánt tankönyvben ilyesminek nem volna szabad előfordulnia” (2. köt., 429. o.). Tíz évvel később is ezt a nézetet vallotta, amikor S. Garbačiauskas „Futbolas” című könyvecskéjét (Kaunas, 1921) tárgyalta, amely a recenzens szerint „a sok idegen szó miatt nehezen lesz érthető”. 38 sunki suprasti. Pav., kas supras tokius sakinius, kaip „Centro forvardas turi būti geras žaidėjas“, arba „Havbekai - bėgantieji turi tai prisidėti prie forvardų, tai prie bekų“ (16). Mūsų išmanymu, visi tie bekai, inseitai, golkiperiai, korneriai būtinai reikėjo sulietuvinti, nes jie, būdami angliški, lygiai netinka lietuviams kaip ir kitoms tautoms“ (t. 2, p. 572). Vėliau, kaip visi dabar žino, futbolo terminai buvo puikiai sulietuvinti, išliko tik pats angliškos kilmės to žaidimo pavadinimas. Tikriausiai prie to žygio ir A. Dambrauskas savo laiku pasakyta pastaba bus prisidėjęs. Apskritai imant, geroką pluoštą įvairių skolintų terminų A. Dambrauskas yra siūlęs keisti lietuviškais ar kartais kitais, įprastesniais, skoliniais arba pritaręs kitų siūlytiems pakaitams, pvz. (visi čia pateikti pavyzdžiai iš antro „Mūsų naujosios literatūros“ tomo): ataka = antpuolis (p. 544), distancija = atstumas, atstogumas, tolis (p. 544), kielikas = taurė (p. 138), linza = lęšis (p. 338), nervas = dirksnis (p. 339 ir kt.; dabar rašoma dirgsnis), objektas = dalykas, regimentas = pulkas, sousas = padažas (p. 141; tai 1910 m.!), spižius = ketus (p. 338), škicas = eskizas (p. 178) ir kt., jam netiko „Pėstininkų rikiuotės komandų ir terminų“ knygelėje (Kaunas, 1919 m.) „visai be reikalo“ paliktas „rusų iš prancūzų skolintasis“ marš, tad siūlė komandas bėgte bėk, žengte ženk (p. 543; beje, komandose bėgte marš, žengte marš labai nepaprastai vartojami būdiniai, ir dėl to jos tikrai yra keistos, išimtinės). Dėl anuomet kuriamų Lietuvos kariuomenės statutų bei įstatų A. Dambrauskas pateikė nemažai įdomių ir taiklių pastabų bei siūlymų (žr. t. 2, p. 541–553), į dalį jų naujuose tų dokumentų leidimuose buvo atsižvelgta. A. Dambrauskas recenzálta a második évtized végén kiadott litván terminológiai szójegyzékek csaknem mindegyikét. Különösen sok kifogást emelt M. Šikšnys „Aritmetikos ir algebros terminų žodynėlis” (Vilnius, 1919) című munkájával és az általa készített „Matematikos terminų projektas” című tervezettel szemben („Lietuvos mokykla”, 1918, 11. sz.), valamint Z. Žemaitis „Geometrijos ir trigonometrijos terminų rinkinėlis” című művével kapcsolatban (Kaunas, 1920). Elismerve, hogy e szójegyzékek terminusainak nagyobb része jó és megfelelő, a recenzens szenvedélyesen bizonygatta, hogy a bennük szereplő terminusok jó része nem megfelelő, kezdve – saját szavai szerint – a négy alapművelet sikertelen elnevezéseivel (sudėtis, atimtis, daugyba, dalyba). Itt, 39 mint ahogyan nem egy másik helyen is, nyilvánvalóan megmutatkozik a kritikus nyelvi kérdésekről alkotott felszínes, külsődleges felfogása, továbbá az annak makacs, sőt talán vak védelme, amit maga kigondolt vagy elfogadott (amint említettük, A. Dambrauskas maga is írt matematikai tankönyveket és más munkákat). Íme például, hogyan magyarázza e számtani műveletek elnevezéseinek helytelenségét: „Az összeadásnak már megvan a maga jelentése – sostav, a kivonás inkább vyčet, nem pedig vyčitanie lesz; az osztás oroszul dielež, a szorzás pedig pomnožka. Az igék főnévi igenévi alakjából képzett főnevek a cselekvés eredményét jelentik; ezzel szemben a számtani műveletek valódi műveletek és folyamatok, tehát sokkal helyesebb lett volna, ha a vilniusi matematikusok így nevezik őket: dėstymu, imstymu, dauginimu és dalymu” (2. köt., 332. o.). Sem a litván szavak lehetséges orosz megfelelői, sem pedig az a ki tudja mire alapozott állítás, hogy a főnévi igenévből képzett főnevek nem jelölhetnek cselekvést, nem bizonyítja, hogy a kifogásolt terminusok rosszak. Ebben és néhány más írásában A. Dambrauskas nagyon igyekszik az orosz terminusokhoz kötni a litván terminusokat, ráadásul – a korábban említett esettel ellentétben – itt már makacsul védi az úgynevezett nemzetközi terminusokat, litvánosításukat pedig lengyel hatásnak tekinti. Ez tévedés, mert „A tudomány nemzetközi dolog, ezért a terminusoknak is nemzetközieknek kell maradniuk. Az olyan terminusokat, mint a perpendicularis, paralėlis, katetas, hipotenuzė, diametras, perimetras, diagonale, mediana, bisektrisė, elipsė, parabolė, hiperbolė stb., egyáltalán nem kell nemzetiesíteni. Ha nemzeti formát adunk nekik, csak megnehezítjük a jövő nemzedékei számára a más nemzetek matematikai irodalmának használatát, a más nemzetek olvasói számára pedig a jövőbeli matematikai műveink olvasását” (2. köt., 335–336. o.). Úgy látszik, örök, bár naiv ez az érv, és még ma is él a nemzetközi szavak meghonosítóinak fejében. Egyébként érdekes, hogy egyes fizikusok még most is, amikor a spindulys terminus már szilárdan meghonosodott, A. Dambrauskashoz hasonlóan a stipinas szót tartják jobbnak. Erről a terminusról A. Dambrauskas így írt: „A Radijus – spindulys tiszta polonizmus (vö. lengyel promien). Ahogyan a krug’hoz csak az egyetlen [= röv. – St. K.] litván ratas vagy ratilas illik, úgy a radius’hoz sincs megfelelőbb terminus a stipinasnál” (2. köt., 348–349. o.). Nagy figyelmet szentelt a matematikai tankönyveknek is – legalább 15-öt tárgyalt. Itt is sok mindent felrótt e tankönyvek egy részének, különösen P. Ma- 40 šioto és M. Šikšnys írásainak terminusaival kapcsolatban (egyébként J. Jablonskival együtt P. Mašiotas, M. Šikšnys és Z. Žemaitis matematikatanárok az első világháború idején gimnáziumukkal Voronyezsbe kerülve megalkották és rendezték azokat a matematikai terminusokat, ezért A. Dambrauskas voronyezsieknek nevezte őket). Kétségtelen, hogy nem volt jó, hogy az akkori tankönyvekben kétféle terminust használtak, így egyet lehet érteni A. Dambrauskas javaslatával a matematikai terminusok egységesítésére (2. köt., 416–417. o.). Úgy látszik azonban, egységesítették is őket, csak éppen a kritikus által nem eléggé megfelelőnek tartott, úgynevezett voronyezsi terminológiát részesítették előnyben. Ezt mutatja A. Smetona „Aritmetikos teorija” című műve terminusainak sorsa: 1918-ban megjelent a második, javított kiadás, amelyben az első kiadás vilniusi terminusait voronyezsiekre cserélték, de zárójelben a vilniusiakat is feltüntették (A. Dambrauskas jegyzetében dicsérte e terminusok meghagyását, 2. köt., 407. o.). Később azonban ezekből a vilniusi terminusokból szinte semmi sem maradt – a tankönyv készítője, A. Smetona a hatodik kiadás előszavában ezt írta: „A voronyezsi litván tanítók abban a nehéz, de munkával teli megszállási és deportálási időszakban szintén tankönyveken dolgoztak, mégpedig komolyabb és nagyobb erőkkel, mint mi, akik Vilniusban maradtunk. Az Oroszországból visszatérő tanáraink jelentős terminológiai anyagot hoztak magukkal a tudomány és az oktatás valamennyi ágához. A második kiadás esetében, az általam előkészített számtanelmélet nyomtatásakor J. Jablonskis nyelvész és P. Mašiotas matematikus hozzáigazította a voronyezsi megállapodás szerinti terminusokat, és egyébként is sok javítást végzett <...>. Ez a hatodik kiadás annyiban javított, hogy az első terminusokat, amelyek zárójelben maradtak, most többnyire törölték”7. A. Dambrauskas általában nagyon nagyra értékelte a matematikatanítást, olykor, úgy tűnik, túlságosan is. Sem az akkori körülmények között, sem ma nem fogadható el az a javaslata, hogy az alsó tagozatosokat a nyelvi tárgyakra szánt idő elvonásával tanítsák geometriára – az 1920-ban kiadott, A. Busilo „Jaunas matininkas. Geometrijos vadovėlis pradedamajai mokyklai” című könyvecskéjét tárgyalva A. Dambrauskas ezt írta: „Busilo tankönyvét szívesen ajánljuk minden tanárnak. Ha valahol az időhiány akadályozná a geometria tananyagának bevezetését 7 Aritmetikos teorija. 7. kiad. Kaunas – Vilnius, 1924. 3. o. 41 hiány, azt tanácsolnánk, hogy rövidítsék le a litván nyelvtan és helyesírás tanítását, és az így megtakarított időt fordítsák a geometria oktatására. A geometriai ismeretek ugyanis valóban hasznosak lesznek a tanulóknak az életben, a különféle nazális és hosszú magánhangzók elméletének száraz, meddő tanítása pedig úgysem éri el [= nem éri el. – St. K.] az elemi iskolában a célját. Ezért nem is kellene feleslegesen gyötörni vele az elemi iskolás gyerekeket” (2. köt., 423. o.). Vajon nem J. Jablonskis munkáival szembeni nagyfokú ellenkezésből fakadtak az ilyen gondolatok? A. Dambrauskas gyakran vetette össze az általa értékelt terminusokat más nyelvek megfelelőivel, és ha úgy találta, hogy a litván terminus megnevezési alapja eltér, nemegyszer kifogásolta azt. J. Elison „Trumpas zoologijos terminų projektas” című, 1919-ben a „Lietuvos mokykla” folyóiratban közzétett munkájában a voratinklio indai terminust, az orosz „волосные сосуды” megfelelőjeként, „kétes értékűnek” minősíti, mivel az nem felel meg sem a latinnak, sem az orosznak, sem más nyelveknek, és úgy véli, hogy a волосный szó legjobb litván megfelelője a plaukinis vagy a kapiliaras lenne (2. köt., 339–340. o.). E témakörhöz tartozik többek között a deguonis és a vandenilis története is – J. Baronas „Gamtos pradžiamokslis” című művének (Tilžė, 1920) ismertetője ezt írja: „<...> a szerző a savképzőt jablonskisi módon deguoniu-nak, a vízképzőt pedig vandeniu-nek nevezi <...>. Ha Baronui már nem felel meg a régi rūgštigamis és vandengamis, akkor jobb lett volna a nemzetközi oksigenas és hidrogenas mellett maradni” (2. köt., 437–438. o.; lásd még V. Ruokys „Chimijos vadovėlis” című művének Vilniusban, 1920-ban megjelent ismertetőjét, 439–440. o.). Ilyen esetekben A. Dambrauskas más terminusalkotási alapelvet követ, mint J. Jablonskis, mert J. Jablonskis először igyekezett tisztázni, mit jelöl az adott terminus, és csak azután keresett litván kifejezési formát, mindenekelőtt az emberek nyelvhasználatára támaszkodva8, A. Dambrauskas viszont inkább más nyelveket követett. Egyébként ez a hajlam ma is nagyon jellemző a különféle szakterületek szakembereire. Emiatt a terminológiában nincs hiány tükörfordításokból és még fordítási másolatokból sem, holott komolyan véve ez nem helyes. A. Dambrauskas sokszor felvetette és tárgyalta a jövevényszavak, mindenekelőtt az úgynevezett nemzetközi szavak litvánosításának kérdését is. Határozot- 8Bővebben lásd: Kalbotyra. Vilnius, 1967. 18. köt. 22–23. o. 42 ehhez tartotta magát, hogy ezekben a szavakban a la, lo, lu alakokat kell használni – a lia, lio, liu használatát (pl. iliuzija, ventilacija stb.) az orosz kiejtés hatásának tulajdonította (2. köt., 341., 453. o. stb.); a sinusas, kosinusas szavak a „kiment a divatból” Jezusas Kristusas alakot juttatták eszébe (2. köt., 335. o.), vagy a šabas, kutosus alakokat (2. köt., 411. o.). A. Dambrauskas sok efféle dolgot javított, és javításai közül jó néhány meghonosodott. Például több esetben határozottan és azonnal szembeszállt a szerzők vagy kiadók azon hajlamával, hogy idegen szavakat más nyelvek kiejtése szerint használjanak: a francia egoizmė, klasikis, kulturelis (1. köt., 274. o.), az orosz kamanda, kamendantas = helyett komanda, komendantas (2. köt., 546., 549. o.), hozzátéve, hogy „Az orosz kiejtésnek nem kell helyesírási normánknak lennie” (2. köt., 550. o.); vagy a német špora = helyett spora (2. köt., 433. o.). A görög és más nyelvek példáira hivatkozva V. Ruokisnak azt tanácsolta, hogy chemija alakot használjon, ne pedig chimija alakot (2. köt., 438., 452. o.); gúnyolódott az f, ch, h kerülőin, és azt írta, hogy K. Jaunius „arra a kérdésre, hogyan kell írni az olyan szavakat, mint fizika, fiziologija, tip, gimn, ieroglif és mások, azt felelte, hogy ha csak a filológiát nézzük, így kellene írni őket: puzikė, puziologija, tupas, umnas, ieroglupas stb. Ám jól felmérve e formák különösségét, s még inkább elismerve az olyan alakok helytelenségét, mint a pizikė, piziologija stb., arra buzdított, hogy teljesen litván műszavakkal váltsák fel őket, például a puzikė vagy pizikė helyett használják az esybmokslis szót stb.” (2. köt., 568. o.; lásd még 1. köt., 379. o. stb.). Többször is fellépett a nemzetközi szavak eltorzítása ellen, pl. eroplanas = helyett aeroplanas (2. köt., 546. o.), divizė = helyett divizija (2. köt., 547., 552. o.) stb. Egyébként ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy néhány (bár nem túl sok) terminust maga A. Dambrauskas az eredeti nyelv helyesírásával, vagyis egyáltalán nem fonetikusan (részben grammatikailag sem) litvánosítva használt, például a francia chef d’oeuvre’as (2. köt., 40. o.), „edition [=édition. – St. K.] de luxe” (2. köt., 362. o.), évadés „a papi hivatást elhagyók, volt papok” (2. köt., 231. o.); az orosz „otečestvoviedenije” (2. köt., 435. o.), „otsiebiatina” (2. köt., 44. o.), valamint a német „Durchsichtigkeit (2. köt., 410. o.: a szövegből hiányzik az, amit a németek „Durchsichtigkeit”-nak neveznek), „Kunststück’as” (1. köt., 323. o.), „Lebenslauf” (2. köt., 260. o.), „Lebensphilosophie” (2. köt., 745. o.), „Liebesgeschichte” (2. köt., 72. o.), „Sachregister’is” (2. köt., 248. o.), „übermenschizmas” (1. köt., 255. o.) és „uebermensch’as” (2. köt., 9. o.). Szinte mindegyik ilyen terminus idézőjelben szerepel, ezért feltehetőleg idézetként kell értelmezni őket, 43 talán olykor stilisztikai okokból is használták őket. Ezt kétségtelenül mutatja az orosz кукольная комедия kifejezés ilyen használata: Az orosz terminológiát használva ezt a művet „kukolnaja komedija”-nak, azaz bábszínházi komédiának lehetne nevezni (2. köt., 197. o.). És még egy egészen különös szemrehányás Molière A fösvényének (Marijampolė, 1920) fordítójával, A. Iešmantával szemben: a francia ételt, a ragout-t „litván raguvá” tette (2. köt., 178. o.). Kár, hogy ezt a szemrehányást nem fejtette ki, így nem világos, A. Dambrauskas szerint hogyan kellett volna litvánosítani a ragout-t. A különféle kiadványokban használt terminusokkal kapcsolatos megjegyzéseiben A. Dambrauskas olykor egyetértett bizonyos terminológiai megoldásokkal. Például a vora szó „oszlopsor” jelentésben rövidsége miatt igen megfelelő, csak a köznyelvben nem hallani (2. köt., 544. o.); a parlamentininkas (oroszul парламентёр) szerinte „hosszú, nehézkes, sőt egyenesen nevetséges szó, hiszen a ’parlamentioras’-nak semmi köze a parlamenthez”, és valószínűleg a Tarlos vezetéknévből alkotott tarlys szót javasolta, mivel „ahogy azt az embert, akit kérni, hívni küldenek, piršlysnek, kvieslysnek nevezik, úgy azt, akit tárgyalni küldenek, tarlysnek vagy tarlának kell nevezni” (2. köt., 547. o.); a rikiuotę szót a rike szóval javasolta felváltani (2. köt., 543., 549. o.). Másfelől az iskriestinio apskritimo spindulys kifejezés az „apofema” [= „apotema”. – St. K.] jelentésében szerinte „nem terminus, hanem inkább meghatározás, csak éppen ügyetlenül megfogalmazva” (2. köt., 346. o.); az vaškuota paukščių snapo odelė pedig az orosz восковица megfelelőjeként „leírás, nem pedig terminus. A terminushoz egyetlen szó, a vaškuotinė is elegendő volna” (2. köt., 340. o.). Néha azonban nem volt egységes az álláspontja. Például az aritmetikatankönyveket bírálva az egyik helyen azt tanácsolja, hogy „minden fogalomra egy nevet használjanak, ne kettőt vagy többet, mert ez megnehezíti a gyermekek tanulását” (2. köt., 416. o.; lásd még a 405. o.), másutt viszont dicséri a kétféle terminus használatát, mert a tanulók, különösen a tanárok, maguk „össze tudják hasonlítani, melyik terminus jobb” (2. köt., 407. o.). Ugyanezen okból helyeselte az 1920-ban induló Medicinos folyóirat első számát, és az alkalmat megragadva ismét felidézte a matematikai terminusokat: „A terminusok ügyében nem ígérnek vitát, hanem kiválasztásukat a természetes szelekció folyamatára bízzák. Nagyon helyes álláspont. Kár, hogy matematikusaink nem tartják magukat ehhez az elvhez, és makacsul örökre [= örökössé. – St. K.] akarják tenni a rossz voronyezsi terminusaikat” (2. köt., 699. o.). Végül harmad- 44 ízben úgy látja, hogy az olvasóra hagyott terminusválasztás szabadságának jó és rossz oldalai egyaránt vannak (2. köt., 338. o.). Egyes helyeken a terminusok élő volta pozitívumként jelenik meg, másutt élettelenségüket, mesterkéltségüket rója fel. J. Elison korábban említett Trumpo zoologijos terminų projekto című munkájának terminusaiban nem talál semmi kifogásolnivalót; többségük az élőbeszédből származik, ezért „az anatómiai szakkifejezések e gyűjteményének elolvasása hasznos volna minden anyanyelvét szerető ember, különösen az irodalmár számára” (2. köt., 340. o.). A harmonikus terminusokat is dicséri: „Legfőbb jellemzőjük a természetességük; olvasásuk közben semmiféle mesterkéltséget, kovácsoltságot nem érzünk, még ott sem, ahol kétségtelenül mesterségesen alkották őket” (2. köt., 339. o.). Hozzáteszi, hogy A. Dambrauskas Vaižgantast is dicsérte népi terminológiai ismereteiért. A Pragiedruliai című műről ezt írta: „Kevés írónk ismeri olyan jól népünk életét, mint Vaižgantas. Szinte nincs az életnek egyetlen zugocskája sem, amely ismeretlen volna előtte. Ha a szövés mesterségéről kezd beszélni, mindjárt látszik rajta, hogy igazi szakértő, aki a szövés teljes terminológiáját jobban ismeri, mint nem egy megöregedett takács. Ha a ló befogásának leírására kerül sor, azt is úgy ábrázolja, hogy a befogás minden részét a lehető legalaposabban felsorolja, mint egy valódi szakértő” (2. köt., 38. o.). Majd hozzáteszi: „Műkedvelő filológusként számomra mindezeknek a növényekre, lószerszámokra, övmintákra és szövésfajtákra vonatkozó elnevezéseknek érdekességük és értékük volt, egyszerű olvasóként azonban itt-ott mintha kissé elnyomottnak, akadályozottnak éreztem volna magam; a költészet helyett a filológia területére tévedtem. Mert még a jó dolgok is terhessé válhatnak, ha mértéktelenül zúdítják őket ránk” (2. köt., 39. o.). Itt már szóba kerül a terminusok vagy terminológiai elemek szépirodalmi használata és annak célszerűsége. * * * A. Dambrauskas maga is alkotott, és élénken vitatta a különböző szakterületek mások által létrehozott vagy módosított litván terminusait, valamint általában a nyelvi kérdéseket. Ez azt mutatja, hogy a modern köznyelv kialakulásának idején aktív szerepet vállalt. Munkásságával számottevően hozzájárult a köznyelv fejlesztéséhez és elterjedéséhez. Nyelvészeti, azon belül terminológiai munkásságának azonban sokat ártott, hogy a nyelvtudomány és e terület alaposabb… 45 a munka alapjainak hiánya, a nyelv rendszerének elégtelen ismerete. Emiatt számos nyelvhelyességi javítása, megjegyzése és javaslata nem kellően megalapozott, gyakran teljesen megalapozatlan, és mindenekelőtt ezért ezek jelentős részét nem vették figyelembe, annál is inkább, mert nem egyszer ő maga is következetlen, sőt ellentmondásos volt. A. Dambrauskas nyelvművelői tekintélyének aligha tett jót J. Jablonskis munkáival, javaslatainak egy részével szembeni szinte állandó ellenkezése, sőt időnkénti lekicsinylése vagy kigúnyolása. J. Jablonskis bírálójából nem hiányzott a bátorság és a hevesség. Aki csak A. Dambrauskast olvasta, azt hihette, hogy J. Jablonskis valamiféle kudarcot vallott filológus volt, aki több kárt okozott a nyelvnek, mint amennyi hasznot hajtott. Az élet azonban megmutatta, hogy A. Dambrauskas által bírált J. Jablonskis-féle nyelvi megoldások közül sok szilárdan meghonosodott a köznyelvben, ma is használatos, és kétségkívül még sokáig fennmarad. Ez azt mutatja, hogy J. Jablonskis a köznyelv kialakításának már meglehetősen régi időszakában, a mai köznyelv megteremtésekor, hivatásos nyelvészként mindenkinél jobban ismerte az élő és az írott nyelvet, és mindenkinél jobban értette nyelvünk rendszerét és szellemét. A. Dambrauskasból hiányoztak ezek az adottságok. Ezért kétségtelenül ő maga is sok nyelvi dolgot tanult J. Jablonskistól, és sokat el is sajátított tőle. Jó lenne, ha a jövőben valaki alaposan megvizsgálná A. Dambrauskas nyelvszemléletét és saját nyelvhasználatát, s ennek kapcsán áttekintené azt is, mennyire követte J. Jablonskis javaslatait az írásmód, a nyelvtan és a szókincs terén. A XIX. század végének és a XX. század elejének egyik kiemelkedő alakjaként ezt valóban megérdemli. Befejezésül még el kell mondani, hogy A. Dambrauskas nyelvi tevékenységét alighanem pontosan jellemezte A. Salys a „Gimtoji kalba” című folyóiratban közvetlenül a halála után megjelent nekrológjában, amikor így írt: „Ahogyan mindenben, úgy nyelvi kérdésekben is A. Jakštas szigorú, olykor túlságosan heves, de mindig egyenes volt”.9. 9 Salys A. Min. veik, ugyanott. 46 A. DAMBRAUSKAS NYELVÉSZETI ÉS TERMINOLÓGIAI TEVÉKENYSÉGÉRŐL Összefoglalás A tanulmány A. Dambrauskas (1860–1938) nyelvészeti, különösen terminológiai tevékenységével foglalkozik. A. Dambrauskas író, pap, vallási és tudományos gondolkodó, a kultúra és a sajtó munkása volt. Az elemzés mindenekelőtt két kötetbe gyűjtött cikkeit és recenzióit veszi alapul, amelyek „Mūsų naujoji literatūra (1904–1923)” címmel jelentek meg Kaunasban 1923-ban, A. Jakštas jól ismert írói álneve alatt. A. Dambrauskas e gyűjtemény szinte minden írásában értékelte a tudományos és vallási irodalom, a tankönyvek és a szépirodalom nyelvét. Gyakran tárgyalta a nyelvhelyesség és a terminológia kérdéseit, valamint azok elfogadhatóságát. Javításai és javaslatai közül néhány meghonosodott a modern nyelvben, de jelentős részük nem vert gyökeret, mert nem volt kellően megalapozott, és túlságosan szubjektív volt. Munkásságára kedvezőtlenül hatott a J. Jablonskis (1860–1930) nyelvész munkáival és javaslataival folytatott állandó vitája; Jablonskis képviselte a modern irodalmi litván nyelv megteremtésének fő irányvonalát abban az időben. A. Dambrauskas széles körű és sokrétű tevékenysége alapján kijelenthető, hogy a modern irodalmi litván nyelv kialakulásának időszakában kiemelkedő személyiség és e folyamat aktív résztvevője volt. Stasys KEINYS Litván Nyelvi Intézet Antakalnio g. 6 LT-2055, Vilnius Beérkezett: 2000. 11. 17. 47