Aloyzui Vidugiriui – 80

ALGIRDAS SABALIAUSKAS Litván Nyelvi Intézet ALOYZAS VIDUGIRIS 80 ÉVES Aloyzas Vidugiris barátai, akikkel már fél évszázada ugyanazokat a feladatokat végezte, gyakran ugyanazokon az örömökön osztozott, és együtt szomorkodott valódi, olykor pedig csak vélt szerencsétlenségek – például elveszített kosárlabda-mérkőzések – miatt, mindig nagyon fiatalnak látták. Talán ennek valós alapja is volt. Emlékszem, hogyan szórakoztunk mi, három barát – a nemrég örökre eltávozott Kazys Morkūnas (1929–2008), Aloyzas Vidugiris és e cikk szerzője – egy dialektológiai expedíció alkalmával, egy szép vasárnap délután Zarasaiban, miután csak egyetlen jegyet vettünk, felváltva egy tánctéren. Aloyzas a Vilniusi Pedagógiai Intézet harmadéves hallgatójával táncolt, és amikor elmondta partnerének, hogy ő is ugyanannak az intézetnek és karnak a hallgatója, a lány elmagyarázta neki, hogy a felsőbb évfolyamok hallgatói gyakran nem emlékeznek fiatalabb évfolyamos társaikra… Aloyzas Vidugiris ekkorra már nemcsak elvégezte a Pedagógiai Intézetet, hanem második éve sikeresen dolgozott a Litván Nyelvi és Irodalmi Intézetben. Aloyzas Vidugiris 1928. december 25-én, vagyis éppen karácsonykor született. Születési faluja Panevėžys járásában akkor Gakūnai volt a neve, 1936-ban pedig Tauįvilusra keresztelték át. Aloyzas nagyapja földjén született— 326 KALBOS KULTŪRA | 81 —, amelyet a nagyapa a szabadságharcokban elesett önkéntes fiáért kapott, majd később egy másik fiának, Aloyzas apjának adott át. Mielőtt megkezdte volna tanulmányait a Tiltagaliai elemi iskolában, a leendő nyelvésznek egy nehéz nyarat kellett eltöltenie egy kis pásztorral egy hatalmas, teljesen gondozatlan nagybátyja-féle tehéncsorda mellett. Gyermekkori emlékei közül különösen élénken maradt meg Aloyzasban néma öccsének, az aranykezű mesterembernek a készítette fából készült kerékpár, amelynek kerekei szinte úgy forogtak, mint az igazié, és amelynek láttán az emberek csodálkozva felkiáltottak. Aloyzas Panevėžysben kezdte középiskolai tanulmányait, és 1950-ben Subačiusban fejezte be. Itt nemcsak jól tanult, hanem az iskolai zenekarban hegedült is. E művészet iránti hajlamát feltehetően apjától örökölte, aki nemcsak példásan művelte a földet, hanem híres falusi zenész is volt. Többek között halála előtt kikötötte gyermekeinek, hogy temetésén fúvószenekar játsszon. Aloyzas Vidugiris nyelvészeti pályája nem volt egyenes út. Még az érettségi bizonyítványában is, ahol minden tantárgyból „jeles” szerepelt, litvánból és oroszból csak „jó” osztályzatot kapott. Látva, hogy szülei aligha tudják támogatni felsőfokú tanulmányait, elhatározta, hogy jelentkezik a Katonai Orvosi Akadémiára. Hamar kiderült azonban, hogy egy balti számára semmi esély bejutni egy ilyen rangos felsőoktatási intézménybe. A leendő nyelvészt baráti társaságával együtt egy valamiféle híradós katonai iskolába küldték Arzamaszba (Moszkvától messze keletre). Két hetet töltött a régi kolostorban berendezett laktanyában, de a katonai tanulmányok iránti vágya teljesen elpárolgott. Az írásbeli vizsgán Vidugiris elhatározta, hogy megreformálja az orosz helyesírást, és annyi litván betűt vezetett be, hogy a vizsgabizottság úgy döntött: erre a jelentkezőre nem lehet felelősségteljes katonai szolgálatot bízni. Így sikerült eljutnia Vilniusba. A Pedagógiai Intézetben a litván nyelv, pedagógia és pszichológia szak elsőéves hallgatói számára még maradt egy hely; ezt Aloyzas Vidugiris nagy nehezen el is foglalta. Itt már nyelvésznek érezte magát. Tetszettek neki Riĉardas Mironas és Jonas Kabelka előadásai. A szülőföldi nyelvjárásról szóló dolgozatára az akkor még fiatal oktató, Zigmas Zinkevičius figyelt fel. A leendő dialektológus számára nagy segítséget jelentett Elzbieta Mikalauskaitė docens gondos támogatása. Az ő ösztönzésére vett részt dialektológiai expedíciókon. Még közvetlenül az államvizsgák előtt is, amikor társai el sem mozdultak könyveik és jegyzeteik mellől, Vidugiris Kybartai és Virbalis környékének nyelvi példáit jegyezte fel. Aloyzas Vidugiris 1954 és 1989 között a Litván Nyelvi és Irodalmi Intézetben dolgozott (1956–1959-ben az intézet aspirantúráján tanult), 1990-től 2001-ig pedig a Litván Nyelvi Intézetben. Ezekben az években a litván dialektológia egyik legjelentősebb alakjává, egyúttal haldokló nyelvjárásaink leggondosabb megmentőjévé vált. A. SABALIAUSKAS. Aloyzui Vidugiriui – 80 327 A litván nyelvtudomány történetében alighanem mindig említeni fogják Aloyzas Vidugiris 1962-ben megvédett doktori disszertációját, „A zietelai litván nyelvjárás” című munkát. A nyelvész a disszertáció témájáról számos cikket publikált. A disszertációból nőtt ki a fontos monográfia, A zietelai litván beszéd (2004), a Danguole Mikulėnienėvel közösen készített A zietelai nyelvjárás szövegei (I. rész, 2005), valamint a hatalmas A zietelai nyelvjárás szótára (1998). Érdekes hangtani, nyelvtani és szókincsbeli sajátosságai, valamint földrajzi fekvése – távol a litván nyelv fő területétől, minden oldalról szláv nyelvekkel körülvéve – miatt a zietelai litván nyelvjárás már a XIX. század végén felkeltette a nyelvészek figyelmét. Talán elsőként Eduardas Volteris érkezett ide Szentpétervárról. Akkoriban több mint ezren beszéltek litvánul ezeken a vidékeken, ám a járási hivatal falán egy táblát is látott, amelyre ezt írták: Po litovski govorить strogo vospreščajetsia1. A helyi litván nyelvet tanulmányozta Kazimieras Būga, a Szentpétervári Egyetem akkori hallgatója, Jan Rozwadowski, a Krakkói Egyetem professzora, Jurgis Gerulis, a Lipcsei Egyetem professzora, Christian Stang, az Oslói Egyetem professzora, Pēteris Arumaa, a Tartui Egyetem professzora, a fiatalabb litván nyelvészek csoportja, valamint orosz nyelvészek is. Mindezen nyelvészek kutatásainak összegzése és az utolsó szó kimondása erről a mára teljesen kihalt nyelvjárásról azonban Aloyzas Vidugirisre várt. Munkái ennek a litván nyelvjárásnak egyfajta nekrológjai. A nekrológok mindig szomorúak. Ez a monográfia is szomorú. Vidugiris nemcsak a zietelai litván nyelvjárást írta le részletesen, hanem azokat az embereket is, akik ezen a nyelvjáráson beszéltek, talán a „mi legszegényebb testvéreinket”. Miután megvédte disszertációját, annak egyik példányába a nyelvész feljegyezte mindazok nevét és vezetéknevét, akikkel Zietela környékén találkozott, és akik litvánul beszéltek, továbbá születésük (a nyelvjárás legidősebb beszélője 1866-ban született) és haláluk évét. Akkor még nem mindenkinek volt feljegyezve a halálozási éve. Ám lassanként egyre újabb halálozási dátumokat jegyeztek fel. Az utolsó ilyen dátumot 1988-ban írták be. Így tehát pontosan ismerjük ennek a litván nyelvjárásnak az eltűnési idejét. Vidugiris monográfiájának bevezető részét talán még az is elolvashatná többször, afféle megrendítő elbeszélésként, akit nem érdekelnek a nyelvtudomány kérdései. 1921-ben a lengyel hatóságok elűzték Zietelából az utolsó litván papot, és megszüntették a litván nyelvű istentiszteleteket. A litván embert eltávolították a községi elöljárói tisztségből. 1928-ban bezárták a litván iskolát. Háborúk, váltakozó megszállások, tűzvészek és a kollektivizálás rombolták a nyelvjárást. Igaz, a zietelai litván identitás utolsó jelképe, a templom még sokáig fennmaradt: 1 Litvánul beszélni szigorúan tilos. 328 KALBOS KULTŪRA | 81 templomában: nem sokkal a halála előtt a lengyel plébános egy ott még megőrzött litván imakönyvet ajándékozott Aloyzas Vidugirisnek… már a mi korunkban. A zietelai vidék litvánjai nagyon megszerették kutatójukat: „ha meglátlak, kedves testvért látok; ha vele elbeszélgetek, az nekem öröm; mintha a legkedvesebb testvéremet látnám viszont.”2 A kutató pedig kenyeret, édességet és gyógyszert is vitt nekik… A kutatott területen Aloyzas Vidugiris, úgy is mondhatnánk, még vérnyomokat is hagyott maga után. 1987. augusztus 23-án, amikor egy disszidens csoport Vilniusban, Adomas Mickevičius emlékművénél összegyűlt, hogy megemlékezzen a Molotov–Ribbentrop-paktum tragikus évfordulójáról, nyelvészünket a nagy költő szülőhelyének közelében helyi huligánok megverték – a nyelvjáráskutató expedíció számára a vilniusi Szent Jakab Kórház traumatológiai osztályán ért véget, majd később a fehéroroszországi Varenavai járás bíróságán folytatódott. Vidugiris valósággal a szenvedélyévé tette a nyelvjáráskutató expedíciókat. Egyet külön is érdemes megemlíteni. A zietelai vidék egyik idős asszonya, aki még jól beszélt litvánul, elárulta neki, hogy Oroszország mélyén, valahol a Volga közelében, Szamarai kormányzóságban van egy litván templom, litván a plébánosa, és ott egymás mellett 122 litván tanya található. Vidugiris kiderítette, hogy azok a litvánok az 1863-as felkelők leszármazottai. Hogyan lehetett odajutni? A nyelvész jól tudta, hogy disszertációs témavezetője, Borisas Larinas akadémikus maga is nagy expedíciórajongó. Neki köszönhető, hogy Vidugiris is írhatott disszertációt a zietelai nyelvjárásról, mivel voltak, akik azt állították, hogy egy ilyen disszertáció a másik köztársaság ügyeibe való beavatkozás. Kiváló alkalom kínálkozott: a felkelés századik évfordulója. Aloyzas Vidugiris és mitológiánk kutatója, Norbertas Vėlius (1938–1996) Saratovba repült. A repülőtéren a Leningrádból érkező Borisas Larinas akadémikussal kellett volna találkozniuk. Sajnos telegram várta őket azzal a hírrel, hogy az akadémikus súlyosan megbetegedett. Mindkét tudós boldogan tért vissza az expedícióról: litván templomot és litván plébánost természetesen már nem találtak ott, de még 42 litván család élt a vidéken. Amikor negyven évvel később e tájra, Čiorna Padina településre érkezett családtagjaival és számos ajándékkal, hogy körülnézzen szülőföldjén a híres amerikai üzletember és litván közéleti személyiség, Juozas Kazickas (aki 1921-ben szüleivel együtt tért vissza erről a vidékről Litvániába), nem csupán néhány litvánt talált ott, hanem egy egész Kazickas családot is – sajnos ott már senki sem beszélt litvánul. Így hát Aloyzas Vidugirisnek egy újabb litván nyelvjárás nekrológját kellett megírnia… És ez sem az utolsó. 2 A nyelvjárásban rögzített szövegekből. A. SABALIAUSKAS. Aloyzui Vidugiriui – 80 329 Kartu su iš šio krašto kilusiu žurnalistu Jonu Petrausku (1915–2006) Vidugiris išleido kitos kalbininkų numylėtinės, jau baigiančios išnykti Baltarusijos teritorijoje esančios lietuvių tarmės – Lazūnų tarmės žodyną (1985), vienas paskelbė Lazūnų tarmės tekstus (1987), minėto žodyno papildymus (1991). O netrukus turėtų pasirodyti ir monografija Lazūnų lietuvių šnekta. Danguole Mikulėnienével és Kazys Morkūnasszal Vidugiris összeállította a nagyon archaikus és érdekes litván nyelvjárás, a Dieveniškės-i nyelvjárás szótárát (I. kötet, 2005). Aloyzas Vidugirisnek több évtizeden át a litván dialektológia legfontosabb művén, a Lietuvių kalbos atlasas (I–III, 1977–1991) című munkán kellett dolgoznia. E kiadvány számára 40 lakott településen végzett kutatásokat (e téren Vidugirist senki sem múlta felül), és a szerkesztők egyike volt. A Lietuvių kalbos atlasas készítésében végzett munkájáért 1994-ben másokkal együtt megkapta a Litván Köztársaság tudományos díját. Vidugiris a Lietuvių kalbos tarmės (1970) című szöveggyűjtemény egyik szerzője is. Tarp lietuvių kalbininkų Aloyzą Vidugirį, galbūt su Kazimieru Eigminu (1929–1996), reikėtų laikyti ir aktyviausiu mūsų kraštotyrininku. Šios srities jo darbai taip pat buvo gražiai įvertinti – kartu su kitais kraštotyros entuziastais 1994 metais jam buvo paskirta valstybinė Jono Basanavičiaus premija. Vidugiris cikkeket írt a kétnyelvűségről, a történeti dialektológiáról, a litván nyelv kutatásának történetéről és a nyelvművelés kérdéseiről. Összeállította a „Lietuvių kalbos tarmių ir jų sąveikos tyrimo programa. Leksika” (1995) című munkát. A nyelvész legnagyobb szerelme azonban mégis a zietelai nyelvjárás volt. Miután már könyveket adott ki erről a nyelvjárásról, és régen feljegyezte az utolsó nyelvjárási beszélő halálának dátumát, 2005-ben feleségével ismét útra kelt. Felkereste azokat a tanyákat, ahol a legtöbbet dolgozott. Itt-ott a könyveiből is hagyott, noha tudta, hogy itt senki sem fogja elolvasni őket. Egyikük-másikuk azonban talán mégis rápillant majd szülei vagy nagyszülei, illetve szegényes kunyhóik fényképeire, amelyek tudományos könyvekbe kerültek. Aloyzas Vidugirist a litván nyelvtudományért szerzett érdemeiért 2002-ben a Litván Nagyfejedelemről, Gediminasról elnevezett renddel tüntették ki. A mi neves dialektológusunkról szóló történet a zarasai expedíció során történt találkozással kezdődött. Aloyzas Vidugiris számára ez a találkozás sorsdöntő volt: itt látta meg először leendő feleségét, Vitát, a kémiai tudományok doktorát, aki szibériai száműzetést szenvedett. Aloyzas Vidugiris életében és tudományos munkásságában Vita mindig nagyon biztos támasza volt3. Annak, hogy az a találkozás létrejött, a történet szerzője is hajlamos magának tulajdonítani némi érdemet. 3 Sajnos Vitai Vidugirienėnek nem adatott meg, hogy megérje férje jubileumát: súlyos betegség után hunyt el, mindössze három hónappal a jubileum előtt. 330 KALBOS KULTŪRA | 81