„Kalbos kultūros“ šaknys ir kylantys modernizacijos vėjai

V. Labutis. A nyelvi kultúra gyökerei és a feltámadó modernizációs szelek 9 A NYELVI KULTÚRÁNAK – 50 éve VITAS LABUTIS A NYELVI KULTÚRA GYÖKEREI ÉS A FELTÁMADÓ MODERNIZÁCIÓS SZELEK A Nyelvi kultúra fennállásának szép 50. évfordulója – megfelelő alkalom arra, hogy beszéljünk arról, hogyan, milyen körülmények között és kinek a gondoskodása révén jött létre ez a kiadvány a lituanisztika világában, mi határozta meg irányát, feladatait és jellegét. Ezzel együtt felmerül a vágy, hogy kissé elgondolkodjunk e kiadvány jelenéről és jövőjéről. HOGYAN JÖTT LÉTRE A NYELVI KULTÚRA A környezet, amelyben 1961 előtt érlelődni kezdett a nyelvgyakorlattal foglalkozó állandó kiadvány ötlete, nem volt egyszerű azok számára, akik litván nyelven alkottak valamit, könyveket fordítottak, cikkeket írtak, különösen pedig azoknak, akiknek litvánul megírt szöveget kellett szerkeszteniük. A múlt század hatvanas éveinek végére a kegyetlen sztálini rezsim után már megkezdődött valamiféle „olvadás”. Miután megérezték, hogy a kommunista párt szorítása valamelyest enyhült, a fiatalabb nemzedék legenergikusabb nyelvészei (Vytautas Ambrazas, Jonas Palionis, Juozas Pikčilingis, Zigmas Zinkevičius és mások) tudományos kutatásaik eredményeit kezdték közölni az induló kiadványokban – a Lietuvių kalbotyros klausimai, a Kalbotyra, a Literatūra ir kalba és más folyóiratokban. Újjáéledt az átdolgozott Lietuvių kalbos žodynas. Megjelentek a nyelvgyakorlat szempontjából fontos művek: a Dabartinės lietuvių kalbos žodynas (1954), valamint Kazimieras Būga Rinktiniai raštai című műve (1–3. köt., 1958–1962), amelyet különféle, nehezen hozzáférhető munkákból gyűjtöttek össze, és Z. Zinkevičius gondosan készített elő. 10 KALBOS KuLtūRA | 84 Az olvasók számára végre hozzáférhetővé váltak Jonas Jablonskis legfontosabb művei is; a Rinktiniai raštai (1957–1959) két kötetét J. Palionis készítette elő, és széles körű bevezetővel tette közzé. Némi segítséget jelentettek az iskolák számára kiadott tankönyvek is – Juozas Žiugžda Lietuvių kalbos gramatikos című művének I. és II. része, valamint Napalys Grigas és Antanas Lyberis Lietuvių kalbos rašybos žodynas mokykloms című helyesírási szótára. Mindazonáltal az újságírókat, szerkesztőket, fordítókat, terminológusokat és a nyelvgyakorlati ismeretekben hiányt szenvedő más munkatársakat állandóan gyötörték a kétségek, hogyan válasszák ki a megfelelő szót, hogyan fejezzék ki pontosan a gondolatot; sok gond volt a helyesírással, az írásjelekkel, a kiejtéssel és a hangsúlyozással kapcsolatban is. Ha valaki ismerte a háború közötti Litvániában megjelent (1933–1940), a nyelvgyakorlatnak szentelt Gimtoji kalba folyóiratot és az abból kinőtt összefoglaló kiadványt, a Kalbos patarėjast (1939), ezekre hivatkozni nem volt szabad. Hét lakat alatt őrizték Juozas Balčikonis által kiadott J. Jablonskis-írások 5 kötetét (1933–1936). tehát a múlt század 6os évtizedének közepén nagy hiány volt egy állandó, a litván nyelv gyakorlati használatával foglalkozó kiadványból, amely tanácsot adhatott volna arra, hogyan írjunk vagy beszéljünk, mely gondolatkifejezési módok megfelelőek, és melyek szúrják majd mindenki szemét nyelvi hibaként. Nemcsak útmutatásokra vártak, hanem magyarázatra és meggyőzésre is, hogy hol és hogyan használjunk valamit. Nem különösebben fontos, ki mondta ki elsőként, hogy a litván nyelv gyakorlati használatához szükség van valamiféle állandó kiadványra. Vannak adatok arról, hogy ezt a gondolatot 1957-ben (vagy 1958-ban) Valdas Petrauskas, a Tudományos Akadémia kiadványainak szerkesztője vetette fel a Litván Nyelvés Irodalomtudományi Intézet igazgatóhelyettesének (vagy az egész vezetőségnek?). Amikor e cikk szerzője nagyjából akkor közvetlen főnökének, Jonas Kruopasnak egy informális beszélgetésben megemlítette, hogy a nyelvgyakorlat számára periodikus kiadványra van szükség, J. Kruopas azt válaszolta, hogy hasonló kívánság már érkezett, és az intézetben megvitatás alatt áll. Az első Kalbos kultūra-füzet borítója V. Labutis. A nyelvi kultúra gyökerei és a kibontakozó modernizációs szelek 11 Sajnos nem sikerült elegendő levéltári adatot összegyűjteni a vizsgált nyelvhasználati kiadvány kezdeti csíráiról, ezért többnyire azzal kell beérnünk, amit a Nyelvi kultúra szerkesztője, Kazys ulvydas programadó cikkeiben közzétett, fel kell használnunk a levéltári adatok töredékeit, hozzá kell fűznünk saját emlékezetünk kevéssé megbízható foszlányait, és meg kell próbálnunk ezt-azt kikövetkeztetni. A nyelvhasználati kiadvány szükségességének gondolatától a Nyelvi kultúra megjelenéséig nem rövid, kanyargós és göröngyös utat kellett megtenni. Minden valószínűség szerint a szélesebb közönségnek szánt nyelvhasználati kiadvány tervét a Szótári Osztály vezetője, J. Kruopas, a Mai Irodalmi Nyelv Osztályát (az osztályokat akkor szektoroknak nevezték) vezető K. ulvydas és az Intézet igazgatója, Kostas Korsakas értekezve érlelte. Hiszen fel kellett fogniuk egy ilyen kiadvány irányát, meg kellett fogalmazniuk feladatait, és még alaposan fel is kellett készülniük arra, hogy a többlépcsős vitákban bizonyítsák: a kiadványra nagy szüksége van a társadalomnak. Az Intézet tudományos tanácsában a nyelvhasználati kiadvány ügyei aligha akadtak fenn (a jegyzőkönyveket nem sikerült megtalálni). Akkoriban azonban a Litván Nyelvés Irodalomtudományi Intézet a Tudományos Akadémia részlege volt, ezért egyetlen kiadvány (különösen egy folytatásos, a társadalomnak szánt kiadvány) sem jelenhetett meg a Tudományos Akadémia Elnökségének jóváhagyása nélkül. Előbb vagy utóbb a döntő szót a kormánynak és a mindenható kommunista párt vezetésének kellett kimondania. Így az indítvány előterjesztői nehezen remélhették, hogy diplomáciai érzék, olykor pedig ravaszság és tapasztalat alkalmazása nélkül bármit is elérhetnek, ahogyan ez történik. 1960. augusztus 12-én a Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Osztálya a Litván Nyelv és Irodalom Intézete kiadványainak tervében más munkák mellett úgy határozott, hogy 1961-ben megkezdi egy 5 szerzői ív terjedelmű különbulletin kiadását, Kalbos kultūros klausimai címmel. Itt rámutatnak, hogy a kommunizmust építő Köztársaság társadalma egyre inkább érdeklődik a nyelvkultúra kérdései iránt, és hogy az Intézet munkatársai folyamatosan adnak tanácsot különféle kérdésekben, valamint meg kell oldaniuk a vitatott ügyeket, ezért mindezt egy külön bulletinben tervezik megvitatni, amelyet évente kétszer kellene kiadni. A Társadalomtudományi Osztályt K. Korsakas vezette. A Tudományos Akadémia Elnöksége az Intézet 1961. évi tervét, így az említett bulletin kiadását is, 1960. december 23-án hagyta jóvá. Az Intézet új kiadványát itt bulletinnek nevezik, a címét pedig talán a Moszkvában 1955-től megjelenő Вοпросы культуры речи című kiadvány analógiája alapján adták. A nyelvi tanácsadások sokasága valóban nyomta az Intézet osztályain dolgozók vállát, később még egy tanácsadási telefonszámot is kijelöltek és közzétettek, 12 NYELVI KULTÚRA | 84 amelynél felváltva kellett ügyeletet tartaniuk a Szótári és a Modern irodalmi nyelvi osztály munkatársainak. a tanácsadási ügyek azonban ürügyként is szolgáltak a nyilvánosságnak szánt kiadvány kérelmezéséhez, amelynek feladatai jóval szélesebb körűek voltak a tanácsadásnál. A NYELVI KULTÚRA ELNEVEZÉSÉRŐL ÉS STÁTUSZÁRÓL Nem sikerült pontos adatokat találnunk arról, hogy miért és kinek a kezdeményezésére nevezték el a kiadványt Nyelvi kultúrának. Talán a korábban említett A nyelvi kultúra kérdései cím azt a benyomást kelthette volna, hogy ez csupán egy moszkvai kiadvány litván nyelvű fordítása lesz, vagy talán a „kérdések” szó nem tetszett, amelyet a korábban megindítani szándékozott Litván nyelvészeti kérdések című kiadvány már viselt? A Nyelvi kultúra címre az akadémia által 1961 elején összeállított, az 1961–1980 közötti időszakra vonatkozó távlati munkatervekben találunk említést (ott orosz nyelvű megfelelője, a Культура речи is szerepel). Nem szeretnénk szó nélkül elmenni egy valószínűleg kevesek által ismert tény mellett: a tervben 1969-től egy önálló Litván Nyelvi Intézet létrehozását irányozták elő, mivel a nyelvészek munkájának terjedelme igen széles volt, ráadásul ilyen intézet már működött 1941–1952 között. Sajnos önálló Litván Nyelvi Intézet a szovjet korszakban végül nem alakult újjá. A Nyelvkultúrát később sehol sem nevezik közlönynek, az egyes kiadványok pedig füzetek. Amíg 60–70 oldalas volt, talán illett rá a füzet elnevezés, most azonban, hogy jóval meghaladja a 300 oldalt, természetesen már valódi kötetek. A kiadvány valódi státusát a Nyelvkultúra 1. füzetének „Előszava” határozza meg – a széles közönségnek szánt, a Litván Nyelvés Irodalomtudományi Intézet nem periodikus kiadványa. Kezdetben még szerkesztőbizottság sem volt, csak minden egyes füzetnek voltak tanácsadói. Az első füzet elkészítésében az Intézet két nyelvésze – V. Ambrazas és J. Kruopas –, az irodalmár (aki akkor szintén az Intézetben dolgozott) Petronėlė Česnulevičiūtė, a Pedagógiai Intézetből Vincentas Drotvinas, valamint a Vilniusi Egyetemről Juozas Pikčilingis működött közre tanácsadóként. 25 év elteltével, amikor már megkezdődött az úgynevezett átalakítás, K. Ulvydas a Nyelvkultúra 50 füzetét értékelve ismét a kezdetekről beszélt: „A nyelvgyakorlati munkát összpontosítani kellett, periodikus kiadványt kellett alapítani.” Ezt az elképzelést támogatta az akkori Akadémia és az Intézet vezetése, különösen K. Korsakas igazgató. Így jött létre a háború utáni években az első új periodikus V. Labutis. A nyelvi kultúra gyökerei és a modernizáció feltörő szelei 13 kultūra (51., 31. füzet). Ami 25 éven át leplezve volt, a helyzet megváltozásával lelepleződött. Már a tanácsadókat is a 36. füzettől „Szerkesztőbizottságnak” nevezik. Hogy a nyelvi kultúra státuszát hosszú időn át rejtegetni kellett, azt egy ilyen, mondhatni „lírai kitérő” is igazolhatja. 1966-ban el kellett készíteni az 1–10. füzet mutatóját. Nem kis fejtörést okozott, hogyan csoportosítsák tematikailag az ez idő alatt nyomtatásban megjelent cikkeket. Melyik cikket melyik fejezetben kell feltüntetni, amikor magukban a füzetekben sincsenek így csoportosítva? Igaz, így volt ez a Kalbos kultūros 1. füzetének tartalomjegyzékében, később azonban elálltak ettől. A fiatal, lelkes fejnek úgy tűnt, hogy minden füzetben külön tematikus fejezeteknek kellene lenniük. És a füzet összeállítása is könnyebb lenne, ha a terminológus a terminológiai cikkeket gyűjtené össze, a névtan szakemberei pedig a saját területükhöz tartozókat, és így tovább. Miután K. Ulvydasnak előadtam ezeket az okfejtéseket, ő sok kommentár nélkül elutasította ezt az elképzelést: elég egy összeállító, nincs szükség külön füzetfejezetek kitalálására. kiadvány, amely a nyelvgyakorlat kérdéseivel foglalkozott – a Nyelv akkoriban mertem szándékomat az Intézet igazgatója, K. Korsakas elé tárni. Hozzátettem, hogy nagyon szükség van egy rövid kérdés-felelet rovatra. Az igazgató röviden és határozottan kijelentette, hogy a jelenlegi terv teljesen jó, örülnünk kell, hogy jó kiadványunk van. Mivel semmit sem értem el, néhány nappal később egy nem hivatalos beszélgetésben, amikor senki más nem hallotta, J. Kruopunak panaszkodtam sikertelen „hadjáratom” miatt. Feltárta az igazságot: a külön fejezetekkel rendelkező és meghatározott időközönként megjelenő kiadványt periodikának tekintenék, amelyhez külön moszkvai engedélyt kellene szerezni, erre pedig nem lehet számítani. Természetesen a legfontosabbak a Nyelvkultúra tartalmi ügyei. Időnként szemrehányást tesznek a kiadvány felelős szerkesztőjének, K. Ulvydasnak a szovjet rendszer előtti behódolás miatt. Így például a Nyelvkultúra 1. füzetének programadó cikke egy minőségileg új litván irodalmi nyelvi szakaszról, a végbement kulturális forradalomról ír, ugyanakkor szemrehányást tesz a polgári Litvániában fennállt nehéz körülmények miatt (lásd: 1. füzet, 3). ezek nem mások, mint propagandisztikus fedőbuborékok. Hiszen ez a cikk is úgy kezdődik, ahogy egy jó litván nyelvészhez illik: „A mai litván irodalmi nyelv – a nemzet hatalmas kincse, amelyet számunkra több tucat, korábban élt nemzedék halmozott fel. szent kötelességünk ezt a vagyont megőrizni, gyarapítani és átadni a jövő nemzedékeinek. Nincs jogunk ebből a vagyonból semmit elveszíteni, szétszórni”. az ilyen szavak ma is nagyon fontosak. Idézzünk még egy gondolatot K. Ulvydastól a nyelvművelés fogalmáról szóló elméleti fejtegetésekből: „A litván irodalmi nyelv funkcióival együtt 1 Az első szám a füzet számát, a második az oldalt jelöli. 14 NYELVI KULTÚRA | 84 terjedésével pedig növekszik használóinak felelőssége is annak tisztaságáért, helyességéért, szépségéért és kifejezőerejéért” (9. sz., 7). A Kalbos kultūra folyóiratban nem tízesével, hanem százával jelentek meg különféle általánosabb vagy egészen konkrét egyedi kérdéseket tárgyaló cikkek, amelyek szerzői szinte mind az Intézetben dolgozó nyelvészek, valamint számos felsőoktatási oktató, szerkesztő, újságíró, fordító, sőt a természettudományok munkatársa voltak. Itt még csak nem is kíséreljük meg áttekinteni a kiadványban tárgyalt valamennyi témát és a Kalbos kultūra hosszú útjának egészét. Erről e kiadványban is, valamint más, összegző jellegű munkákban is sokat írtak. Hangsúlyozható, hogy a szovjet korszakban a Kalbos kultūra utat tört a nyelvgyakorlati munkák előtt – a Mūsų kalba, a Kalbos praktikos patarimai és egyes szerzők e témakörbe tartozó munkái előtt. Litvánia függetlenségének helyreállítása után számos új feladat merült fel. Az ötven év alatt három főszerkesztő (Kazys Ulvydas, Pranas Kniūkšta, Rasuolė Vladarskienė) vezetésével megjelent kiadvány alapvetően megőrizte viszonylag magas tudományos színvonalát és a nyelvi kérdésekhez való felelősségteljes viszonyulását. A NYELVI KULTÚRÁT SZÉTSZÓRÓ SZELEK A megnövekedett Kalbos kultūra-fa ma minden irányban elágazik. ez természetes, ezért akár örülni is lehetne neki. azonban a feltörő újító szelek kezdik lengetni ennek a fának az ágait. Hangosan kimondott fejtegetések hangzanak el arról, hogy a nyelvi normák szabályozásának korszaka már csak a múlté, hogy maga a Kalbos kultūra mint kiadvány, és az ilyen kultúra mint jelenség állítólag már elavult dolgok. ilyen kijelentések kezdenek elhangzani a hiperglobalizált és szupermodernizált nyelvészek ajkáról. Hagyjuk a publicisztikai metaforákat, és gondoljunk át legalább néhányat ezek közül a posztmodern koncepciók közül. Megpróbálják a nyelvvel kapcsolatos valamennyi munkát két szigorúan ellentétes csoportra osztani – preskriptív munkákra, amelyek előírják, hogyan helyes és hogyan helytelen beszélni, valamint deskriptív munkákra, amelyek leírnak mindent, amit beszéd közben egyáltalán használnak. Az utóbbi szemlélet propagálói szerint minden, akár csak kissé is normatív jegyeket mutató munka preskriptívnek és egyáltalán nem tudományosnak tűnik. E szemlélet alapján ebbe a csoportba sorolnák J. Jablonskis munkáit, valamennyi normatív szótárt és nyelvtant. A lényegbe való belemerülés nélkül, a preskripció példájának tekinthető szinte az egész Nyelvművelés. Hogy ne térjünk el az elméleti viták irányába, vessünk egy pillantást Adelė Valeckienė, a Nyelvművelés 1. füzetében megjelent, a névmási melléknevek jelentéseiről szóló cikkére. A szerző a disszertációjához gyűjtött anyagra támaszkodik; ezt az utat V. Labutis. A nyelvi kultúra gyökerei és a modernizáció feltörő szelei 15 A névszói melléknevek kartotéka (nevezhetjük specializált korpusznak is) először részletesen leírja a névszói melléknevek négy szemantikai funkcióját, majd néhány pontatlan használati esetüket tárgyalja. Vagyis A. Valeckienė először deskriptivistaként dolgozik, a végén pedig preskriptivistaként. követte leggyakrabban Jonas Jablonskis műveiben, valamint a litván nyelv valamennyi normatív nyelvtanában és szótárában. A Nyelvművelés számos cikke szintén megfelel ennek a modellnek. Ha pedig a nyelvi hibákat rögtön leírják, akkor a használati esetek általános pozitív „képe” ott lebeg a szemük előtt. Vagyis a preskripció (más szóval a normázás, a nyelvápolás) elválaszthatatlan a nyelvi tények leírásából (deskripcióból) levezetett nyelvi törvényektől. Meg lehet nevezni a mai angol nyelv olyan szerzőit, akik nyelvtanaikban nem csupán a deskripció és a preskripció szembeállítására támaszkodnak. Így például a Cambridge-i Egyetem által kiadott angol nyelvtan szerzői nemcsak a nyelvtani leírásokban felfedezhető deskriptivizmus és preskriptivizmus közötti ellentétet ismerik el2. Ebben az alapvetően deskriptív nyelvtanban nem nélkülözhetők a különleges jelek annak jelölésére, mi grammatikailag helytelen, mi szemantikai vagy pragmatikai anomália, mi kétséges grammatikusságú, és mi teljesen szabványellenes. A szerzők nem ígérik, hogy elvetik azt, ami a hagyományos nyelvtanokban jól le van írva. tehát primitív dolog mindent pusztán a deskripció és a preskripció szembeállításával mérni; a deskripció (leírás) gyakran a preskripciót (normázást) is követi. K. Ulvydas közzétett egy programadó cikket „Nagyobb figyelmet az irodalmi köznyelvi beszélt nyelvre” címmel (2. sz., 3–10. o.). liberális individualistáink teli torokból kiabálják, hogy a beszélt nyelvet nem lehet normázni, mert állítólag minden, amit hallottam, nyelvi tény, amelynek joga van működni. Egyik nyári reggelen, amikor busszal Vilniusból Kybartai felé utaztam, a sofőr zanavyki akcentussal rákiáltott egy idős utasra: „Nekem aztán teljesen mindegy, hány éves!” Nos, vajon mostantól a litván nyelvben az iki lemputės fordítás egyenértékű legyen az olyan litván kifejezésekkel, mint: Man tai nerūpi... (Engem ez nem érdekel...), Kas man darbo...? (Mi közöm hozzá...?) Pillantsunk bele még egy nyelvtanba – a The Longman Grammar of Spoken and Written („A beszélt és írott nyelv Longman-nyelvtana”)3 című műbe, amelynek egyik külön fejezete a „Társalgási nyelvtant” írja le. És itt sem nélkülözhetők a különleges jelek: „nem megfelelő”, „nem igazán megfelelő”, „nem kívánatos”2 Huddleston R., Pullum G. K. 2002: The Cambridge Grammar of the English Language, Cambridge: Cambridge university Press. 3 Biber, D., Johansson S., Leech G., Conrad S., Finegan E. 1999: A beszélt és írott angol nyelv Longman-nyelvtana, London: Longman. 16 KALBOS KuLtūRA | 84 tina“. ez valódi leíró nyelvtan, ám benne a beszélt nyelv is bizonyos értelemben szűrésen megy keresztül. a modern nyelvtanírók sok mindent azzal akarnak igazolni, hogy a nyelv változik, ám nem akarják felismerni, hogy a nyelv változása folyamatos gondozást igényel. Vagyis az élő nyelvet továbbra is szabályozni kell, nem szakadhat el a nyelv már megállapított törvényeitől és tendenciáitól. A nyelvi kultúra kiadványa, amely mind vastagságában, mind terjedelmében növekedett, csodálatot, ugyanakkor aggodalmat is kelt. Talán a túl nagy súly a kiadványnak, akárcsak az embernek, árt az egészségének és népszerűségének? Leválhatna belőle a szociolingvisztika önálló ága, bár a nyelvművelés szintén társadalmi jelenség. A vékonyabb Nyelvművelés kiadványt olcsóbban lehetne megvásárolni. Egy újabb kívánság. Talán nem is baj, hogy ebben a kiadványban nem bocsátkoznak aprólékos vitákba, ám amikor a nyelvtörvény új változatát vitatják meg, amikor a folyóiratokban és konferenciákon a litván nyelv és a nemzet kapcsolatáról beszélnek, a Nyelvművelésben uralkodó csend – nem jó jel. A Nyelvművelésnek mindenféle ellenszél és viszontagság ellenére kívánjuk, hogy továbbra is a nyelv ápolásának útján haladjon. Beérkezett: 2011. 12. 12.