J. Balčikonis apie stilių

LITVÁN NYELV SZERKEZETÉNEK KUTATÁSAI LITVÁN NYELVÉSZETI KÉRDÉSEK, XXVI (1987) JUOZAS PIKČILINGIS J. BALČIKONIS A STÍLUSRÓL Professzor Juozas Balčikonis tanárával és su munkatársával együtt ir Jonu Jablonskis, úgy tűnik, ezt mondhatná: į a stílusba nem avatkozom bele, engem a nyelv helyessége érdekel. Iš valójábne an egészen így van. Igaz, a professzor hagyatékában a stílusról szóló közvetlen gondolatokból alig találunk egyet-kettőt, de a javítások jo jelentős része nem ne más, mint stilisztika. O ka ir beszélni az útról, tą amelyet a fordítás és jo szerkesztés során a lehető legjobb jo stilisztikai változat keresése közben tettünk meg. Hiszen annak a mondatnak, amelyet olvasunk „Az Ezeregyéjir szaka”, Grimm, Hauff, Andersen, Perrault meséi ar Dzs. Swift A „Gulliver utazásai” Ž. és Verne szépirodalmi műveinek fordításaiban a végső szerkesztés sok iš lehetséges változat közül lett kiválasztva: talán három, ar talán öt, sőt hét közül. ir Egyébként amikor a nyelvgyakorlati kérdésekről ír, gyakran egyszerűen a stílusról beszél. ką ir Tegyük fel, hogy a gondolkodásról beszélve olyan nyelvi sajátosságokra ir jo utalok, mint a su világosság és az érthetőség. A cikkben „Miért kell jól tudnunk a saját nyelvünket”, ezt olvassuk: „Semmi más nem tanít meg annyira logikusan gondolkodni, mint a nyelv, mert a be nyelvek nem a gondolat.” Csak a nyelv világossága által érjük el a gondolat világosságát.” Itt, o ir Másutt érintik ugyan, bár konkrét néven nem nevezik meg, a stílus ir egyéb sajátosságait is: az elevenséget, a szuggesztivitást. O íme, az emlékiratokban erről J. Jablonskiról hangsúlyozzák: ha ott beszélsz, ahol a szó esztétikai feladatot tölt be, ne téveszd szem elől a szó konnotációjának sajátosságait és árnyalatait, érezd a szó színét. iš — jo Idézik J. Jablonski szemrehányását azokkal szemben, akik ezt figyelmen kívül hagyják: „hogyan nézné ő, a nyelv használója, annak a festőnek a munkáját, į akiről látszik, hogy a festő iš nem érti, nem törődik azzal, hogy to megértse a színek ir jelentőségét a festészetben, a festmény anyagát, alakját (formáját)?“? A professzor azonban a stílusról a legnyíltabban, mint ir J. Jablonskis, az írókkal folytatott vitában su nyilatkozik. Olvassuk el a választ B. Sruogának: „Tévednek az írók, amikor azt gondolják, hogy csak ők Tudják, mi a stílus. Azzal, hogy a nyelv legnagyobb hibáit a stílus sajátosságaival próbálják megmagyarázni, csupán azt mutatják, hogy ir egyáltalán nem értenek a stílushoz. A jó stílus első követelménye a nyelvhelyesség. — Ahol a nyelv helytelen, ott élettelen, ahol pedig ji élettelen, ott o döcögős, hogyan lehetne hát jó a stílus. A stílus elválaszthatatlan a nyelvtől. A stílus változatos lehet, de nem lépheti át a nyelv által számára kijelölt iš kereteket””*. 1 Balčikonis J. Válogatott írások. — V., 1978, t. 1, p. 106. 2 Balčikonis J. Emlékek J. Jablonskisról. — Nyelvészet, 1962, t. 5, p. 61. 2 Balčikonis J. Válasz az úrnak Baliui Sruogai. — Knyv. : Válogatott írások. V., 1978, t. 1, p. 57. 24 Vannak ugyanis szerzők, akik úgy teremtenek stílust, hogy eltérnek az általánosan elfogadott szótári és grammatikai normáktól, e ir vakmerő, semmivel sem indokolt szabályszegéssel, amelyet legfeljebb az az egyetemes ir „költői szabadság” igazol. Ilyen utalások előfordultak ir B. Sruoga vitairatába- — n, a következő című cikkben: „A nyelvészekir ről író írókról” („Lie-tuva”, Itt, Balčikonis 1927). professzor J. szavaival élve, „saját (vagyis az írók) legnagyobb hibáit” hajlamosak vagyunk támogatni „stílusjegyekkel” igazolni. Egy idő elteltével B. Sruoga megírja a „Az író és a grammatika” című cikket, amelyben egyebek mellett ezt találjuk: „Ha a grammatikus, nos, legyen nyelvész, a halottasház szakembere, akkor éppen kötelessége meghatározni az életfenntartás szükséges törvényeit, ir az élő jo szervezet veszélyektől való megmentésének törvényeit! *” A nyelvész — anatómus, aki hullákat boncol, nem túl kellemes munkát végez, és mennyi jót tesz az emberiségnek: megtanítja, hogyan kell fenntartani az életet. B. Sruoga ebben az esetben a nyelv életére gondol. Úgy vélem, ez a cikk, bár közvetett, mégis őszinte visszhangja annak, amire J. Jablonskis és J. Balčikonis emlékeztette az írókat: tartsák szem előtt a nyelv fejlődésének törvényeit, annak helyességét. És mindenekelőtt, úgy vélem, talán bocsánatkérés J. Balčikonistól, akit az említett cikkben megtámadtak. A stílust J. Balčikonis nem egy másik cikkében és recenziójában is kifogásolják. Tegyük fel, a „Néhány megjegyzés V. Mykolaitis-Putinas „Az oltárok árnyékában” című regényének nyelvéhez” (1935) címűben. Vö.: „Ami minket (= bennünket) illet, akár egész télen is nyaralhattál volna”; „Sejtette, hogy az ismeretség a bárónő kívánságára (= a bárónő akaratából) jött létre“; Hiszen ez közelebb áll a beszélt nyelvhez, amaz pedig könyvszerűbb. A regény szerzője főmondat nélküli mellékmondatokat használ: „Mert én mégis emlékezni fogok magára“. De hiszen ez hozzátoldó szerkezet, amely itt stilizálásul szolgál. Így aligha van igaza itt a recenzensnek, amikor e szerkezet normálisabb változatát követeli. Még egy-két példa más cikkekből és recenziókból: —„Kérem (= tessék) bejönni — mondta Rimukas“; „Arra törekszenek (= akarják, igyekeznek), hogy felemeljék a terméshozamot“; „dicsérően nyilatkozott a könyvekről (= jól nyilatkozott a könyvekről, megdicsérte a könyveket)“. Igaz, prof. J. Balčikonis valószínűleg a fent említett dolgokat inkább mint helytelenségeket javítja, de a mi szemünkkel nézve ezek illenének a stílushoz — a javítás rendszerint közelebb áll a beszélt nyelvhez, vagy legalábbis kevésbé könyvízű, és stilárisan más szempontból is jobb. Ez különösen azokra az esetekre vonatkozik, amelyekben több megfelelőt adnak meg. Például a „Gogol műveinek fordításai a litván nyelvre“ című recenzióban a „puiki bobikė“ kifejezés megadásakor azt „gražia mergaite“-re kellene változtatni, vagy ha nem, akkor „dailia merguže- “-re, sőt akár „gražia varliūkšte“-re. Vagy V. Mykolaitis-Putinas „Sukilėliai“ című művének „ruošėsi- ... šienapjūtei“ kifejezését így kellene megváltoztatni: „galvojo apie šienapjūtę“, „taisési šienauti- “, „rengėsi į pievas“. Ezzel szemben azonban vannak olyan esetek, amikor nem vállalkoznak annak kijavítására és megfelelőbb változat megadására, hanem csak elmarasztalják. Ez ott fordul elő, ahol a stílus speciálisabb kérdései kerülnek szóba. Íme, „A V. Mykolaitis-Putino „Sukilėliai“ című művének kétes nyelvi jelenségei“ végén még ez áll: „A szerző helyenként valahogy élettelenül fejezi ki gondolatait“. Mi értendő ez alatt? „Figyelmesen végighallgatta az egész felolvasást“. Hiszen ez valójában nem éppen sikerült, kissé mesterkélt szókapcsolat! Nem különösebben meggyőző a „glūdėti“ [meghúzódni] ige képe sem: „Az egész tanya fájdalmas nyugalomban húzódott meg“; „A Bagynai kastély 4 Sruoga B. Művei. —V., 1957, 6. köt., 333. o. 25 továbbra is a szemétben hever, mint valami elhagyatott medvefekhely“, Vajon heverhet-e egy kastély a szemétben- ?.. Ezenkívül ezt a metaforát megszoktuk pozitív értelemben, valakiről melegen nyilatkozva látni használva, vö.: „Ha a fiának lesz kenyere, az anya is közel húzódhat hozzá” (Surviliškis- ). „Nálam még ott lapult az a dal” (Daugėliškis). „A forradalmi erők a nép és a katonák szövetségében rejlenek.” A recenzensnek egyébként leginkább a ruošti(s) ige szúr szemet, amelyet valóban nem túl stílusosan használnak, és amely többek között ezeket a szavakat is kiszorítja: taisyti(s), virti, gaminti, daryti, rengti, kelti, rašyti stb., vö.: „megparancsolta, hogy készítsenek (= taisyti) szállást a vendégnek- ”; „az anya Genével elkészítette (= pataisė, išvirė, pagamino) a reggelit”; „készítsétek elő (= darykite, renkite, kelkite) az esküvőt”; „az igazi kiáltványt már készítik (= írják?)”, továbbá az előbb már említett „ruošėsi... šienapjūtei”. J. Baltušis „Parduotų vasarų” (I) című művének nyelvéről szóló megjegyzésekben: „minden elő van készítve (= pataisyta, sutvarkyta)”; „elkészítettétek (= megtanultátok) az órákat?”; „a kiállítást Kaunasban készítik elő (= javítják, csinálják)”; „Milyen zűrzavart készítesz (= javítasz, keversz) ott az ajtó előtt?”; „Mendelis megy! Készítsétek (= ragadjátok meg, fogjátok meg, javítsátok...) a botokat!” A formák közül a stílus szempontjából főként a két említett műben vétettek, amikor a professzor szerint „a jelen idő első személyét, a prašau szót, amelyet egyik nyelvjárásunk sem ismer, használják; ehelyett a prašom határozószó alkalmazandó. „Kérem, üljön le ”. „Kérem, bocsásson meg, hogy elkéstem®; ,,... most pedig kérem, befelé...” „—És ez így van az egész könyvben” —bosszankodik a recenzens. Ugyanez szerepel J. Baltušis „Parduotų vasarų” című művének nyelvéről szóló bírálatban is, ahol a következő javításokat találjuk: „Kérem, felügyelő úr;” „Ezért kérem önöket, jöjjenek a szobába”. Ezt a formát a professzor szintén helytelennek tartja. Mi, stiliszták úgy véljük, itt inkább azt kellene felróni a szerzőknek, hogy nem használják ki azokat a lehetséges stilisztikai árnyalatokat, amelyeket a prašom, prašyčiau, prašytume szinonim formák kínálnának; így a beszélgetőpartner túl hivatalosan és hidegen szólal meg. ir į A „Sukilėliai” című műről szóló recenzió egész bekezdését a határozói igenévi — jų szerkezetek javításának szentelik. Íme: „A földet csak úgy lehet kiváltani, ha megállapodsu unk az úrral, ir amikor ő beleegyezik (= az ő beleegyezésével); Skrodskis, miután a parasztok visszautasították (= a parasztok visszautasítása miatt), behívta a katonaságot; a büntetést a birtok ispánja hajtja végre” Rubikis, a dragonyosok segítségével (= a dragonyosok támogatásával; a dragonyosok segítségével); Miután a lázadók megtagadták, hogy átadják vezetőjüket a hatóságoknak (= a lázadókhoz, akik megtagadták, hogy átadják vezetőjüket a hatóságoknak)... a hadsereg lövéseket adott le“. Itt többféle magyarázatot be javítottak, ezért nehéz megmondani, ezeket a szerkezeteket ar helytelennek, élettelennek, talán jónak, ilyeneknek, ar olyanoknak ar tartották-e. ko ir ir Most helyesnek tartanánk — őket, talán csak az utolsó előtti esetet kivéve, amely helytelen; javítandónak azért, mert túlságosan könyvszagúak, újságnyelvi — csengésük van. Még néhány példa, amelyeket stilárisan javítandónak tartanék, mert így vagy úgy művészileg nem meggyőzőek, kissé ar mesterkéltek, teljesen pontosak: ir ne „És most ő (az óra) fáradhatatlanul, (= be szüntelenül) ketyegett; Varsónak sok pénzébe került) sok (= pénzt emésztett fel; már másnap a következő napon) húsz (= férfi... el kell foglalnia į a birtokot. (J. Baltušis: (a méh) lejjebb ereszkedett a követke- (= ző másik) virághoz.) Ta a hír be kétségtelenül károsan (= hatna jo ártana) az egészségnek; A napnak tavasziasan vidámnak kellett lennie kellemesnek, (= derűsnek); Micsoda óriási (= nagy, félelmetes...) benyomást tett; A viselkedés teljes helytelenségének (= feltárása (nem megfelelő); Feleslegesen eszik ir kenyere- (= t, kimeríti, elszegényíti, kifárasztja) őket magukat“. 26 Ezt a listát kiegészíthetnénk J. Baltušis „Eladott nyarak” (I) című művének nyelvére vonatkozó megjegyzésekkel, szavára vonatkozóan is, ezek között szintén akadnak olyanok, amelyek inkább stiláris, mint helyességi kérdések. Mindenütt igaza volt a recenzensnek? Egy-két esetben talán nem! Kezdjük egy nagyon elemi példával. Mondjuk, amikor V. Mykolaitis-- Putinasnak szemrehányást tesz, amiért a „kavolių” szót használja a „kalvio” helyett: „—Kavoliau (= kovács), íme, elkopott és elszakadt az egyik brizgilo-gyűrű”. Surviliškis környékén ugyanis az emberek rendszerint azt mondják: „kalvis”. Ezt a szót a „Parduotose vasarose” című műben is kijavítják: „Kavoliu (= kovácsként) aš nebūsiu” („Én nem leszek kovács”). De hát itt az írók stilizálnak. Hiszen a „Sukilėliai” nyelve az a nyelv, amely száz évvel ezelőtt Surviliškisben hangzott, és lehet, hogy akkor a kalvis helyett kavolis volt használatban. Nem, nem védem ezt a barbarizmust. Elég emlékeztetni arra, hogy nem lehet mindent, ami az emberek nyelvében előfordult, válogatás nélkül átvinni a szépirodalmi műbe. Csakhogy itt már nem elegendő a helyesség mércéje — figyelembe kell venni a szó használatának célszerűségét is. Az efféle javításoknak tehát nem kellene ugyanabba a kategóriába kerülniük, mint például a szabálytalan eszközvagy helyhatározói eseteknek. Hiszen ez az író eszmei-művészi szándékának a megnyilvánulása. És egyáltalán nem helyeslik azoknak a szavaknak a megváltoztatását, amelyek régi, hagyományos réteget alkotnak és általánosan használatosak: a gandrą „gužu“-ra, a sukilėlius „maištininkais“-ra, a beždžionę „malpa“-ra stb. Sokkal problematikusabb dolog az írók által metaforikusan használt, kifogásolt szavak kérdése. A „Šis tas dėl „Parduotų vasarų“ kalbos“ című cikkben az avietyno pavėnėj éneklő „girtas nuo saulės uodas“ helyett zyziančiu, zvimbiančiu uodas szerepel, a balandis pedig..., sėdintis sau apmiręs helyett tupinčiu. E képek szerzője, mint emlékszünk, semmiképpen sem hajlandó lemondani róluk.“ És ebben őt illeti a döntő szó. Hiszen képletesen akartak fogalmazni! A szúnyog énekel, a galamb pedig úgy ül, akár az ember. És nehéz ellentmondani annak az írónak, aki ilyen trópust használ. Hasonlóképpen aligha indokolt megvédeni azt, hogy a felhőket ólomszínűnek, nem pedig feketének, sötétnek, a hópelyheket pedig letelepedőknek, nem pedig fekvőknek, hullóknak nevezi. A stílushoz közel álló számos dolgot és tanácsot arra vonatkozóan, hogyan mondjuk jobban, a „Javítani kell a sajtó nyelvét” című cikkben találunk. Íme, ezek: „Idén, az istállóidőszak kezdete előtt (= mielőtt az állatokat az istállóba zárták volna), a kolhoz vezetői megígérték, hogy nem ismételnek meg hasonló hibákat”; „A kombájnok közül egyet sem használnak cséplésre (= nem használható cséplésre)- ”; „Hideg őszi (= őszből való, őszi) eső zuhog.” Hiszen itt minden esetben valóban azt kívánja a gondolat, hogy ne a divatnak behódolva mondjuk ki — az odaillő és oda nem illő módon erőltetett istállóidőszakok nélkül, a célhatározó igei főnév részes esetű szerkezetével való kifejezése nélkül, a származéknévvel kifejezett egyeztetett jelző nélkül, amikor az élő nyelv azt tanácsolja: használjuk az egyeztetetlen jelző birtokos esetét. Még néhány példa: „A vezetők kötelesek (= kell) a kolhozba elküldeni (= eljuttatni) saját aratógépeiket“; „Gyors ütemben fejlesztik (= növelik, bővítik) a sertéstenyésztést“; „Barkūnast a méhek nagyon szívesen látogatják (= A méhek nagyon sok nektárt hordtak a barkūnról)- “; „A kolhozparasztok versengése még tovább fog bővülni, új győzelmeket hozva (= és új győzelmeket hoz) a mezőgazdaságnak“; „A kolhozparasztok (= tömegeit szervezi a kolhozparasztok tanácsának ülése (= határozatainak végrehajtására a határozatok végrehajtására); „Jobb- ® Baltušis J. A kreatív munkáról. — Könyv. : Írások. V., 1959, t. 3, p. 71—72. 27 hűen tükrözi (= ábrázolja, kiemeli, visszatükrözi...) irodalomkritikánk jelenlegi helyzetét”; „A szabadságszerető (= a szabadságot nagyra becsülő, szabadelvű) egyiptomi nép egységesen harcba száll”; „Szó sem lehet róla, hogy Egyiptom készen állna arra, hogy Amerika karjaiba vesse magát (= megtámadja Amerikát)”; „A nők készülődnek (= rendbe teszik a házat)”; „A földet átadta a dolgozó parasztságnak (= a parasztoknak); „Mély csend uralkodik (= nagy, teljes csend)“; „Magas (= nagy, bőséges) termések mestereivel beszélget“. Az élő nyelv így tanácsol — így foglalhatnánk össze J. Balčikonis professzor javításainak indítékait és alapját, azt az elvét, hogy hol kell támaszt keresni a jó stílushoz. Hogy élőbeszédszerűen hangzott-e el vagy sem — ezt kellene itt kérdésként felvetni. Számos aforizma szól a jó stílusról. Egyesek szerint e jóság meghatározó jegye a világosság, mások szerint a pontosság, a harmadikak szerint a tömörség, megint mások szerint a képszerűség, a csengés stb. J. Balčikonis professzor számára mindennek a kezdete és mércéje az elevenség: „Ami ellentétes az élő nyelv szellemével, az nem lehet jó“*, — mondja. Természetesen a stílus egyéb sajátosságait sem vetik el. Például az említett világosságot: „Csak a világos és eleven nyelven kifejtett gondolatok jutnak el a hallgatók szívéhez, és eresztenek ott mély gyökeret, míg ami nehezen érthető nyelven kerül előadásra, az anélkül halad el a felszínen, hogy megérintené az ember lelkét, és úgy tűnik el, mint a szappanbuborék a levegőben““. És így, vagyis élő és hatásos akkor lesz, ha minél közelebb maradunk a beszélt nyelvhez. Ezért jobb nem is nő, hanem ne, nem patkó, hanem patkószeg, nem felhő, hanem felhők stb. Itt, az emberek élő nyelvében rejlő, kimeríthetetlen, élettel teli kifejezőeszközök forrásai bőkezűen táplálják a professzor —mesék és útleírások fordítójának mondatát, annak szókincsét, szintaxisát: „A királykisasszony szeme előtt teljes szépségében terpeszkedett a legszélesebb tenger” —íme egy példa azok közül, amelyekből tucatjával találunk a fordítások lapjain, és amelyek megmutatják, hol kér tanácsot a fordító, amikor egy szót, szókapcsolatot, alakot, szintaktikai szerkezetet választ. Itt, a beszélt nyelv forrásainál talál egy még ritkább, de nagyon szükséges szót is, amelyet nem tudtunk használni, mert talán nem is sejtettük, hogy egyáltalán létezik. Tegyük fel, a trukinti igét: „A házigazda vidám természetű volt, történeteivel éjfélig tudta szórakoztatni a vendéget”; az atsveikinti igét: „A legény egy fejbiccentéssel elbúcsúztatta őt, és így szólt...” Hasonló példákat szép számmal lehetne feljegyezni, de a legjobb szó keresése és megtalálása J. Balčikonis professzor mese-fordításaiban —nem ennek a cikknek a témája. Itt csupán szeretnék hozzáfűzni egy csokorra valót azokból a stilisztikai javításokból, amelyek nem kerültek be a közzétett számadatokba, mivel kézzel (ceruzával) írták őket a már nyomtatott könyv egyes sorai közé, mielőtt ezt odaadták annak, aki segített a korrektúrát elolvasni. Ez vagy maga a fordító észrevétele, ami a fordítás vagy a fordítás átnézése közben elkerülte a figyelmét, vagy a szerkesztő állította helyre, miután megváltoztatta. ką Tehát Az ir „Ezeregyéjszaka” meséiben: „Mardzsána nem felejtette el, amit Ali-Baba parancsolt. Először megkereste neki a mosnivalót, és odanyújtotta, hogy vigye el egy rabszolganőnek, aki még nem feküdt le (=... egy még le nem feküdt® rabszolganőnek). 6 Balčikonis J. Válogatott írások. — V., 1978, t. 1, p. 106. 7 Ugyanott, p. 106. 28 A Ne kuri... szerkezet nem jelzői mellékmondat, hanem igenévi... a korábban még le nem feküdt helyett, mivel az első nem egészen ugyanazt az információt közvetítené, ráadásul itt kissé könyviesen használták. Másodszor, nem a būti „lenni” igét, hanem az atsigulti „lefeküdni” igét kell tagadni. És egyáltalán talán nem lesz fölösleges megemlíteni, hogy J. Balčikonis elkerülte a hipotaktikus jelzői mellékmondati szerkezetet, amely ma, mondhatnánk, oly agresszívan terjed mindenütt; láthatólag azért, mert gyanította, hogy ez nem mindenütt egyezik az „élő nyelv szellemével”. Ennek kapcsán — egy-két példa. Mind a „Grimm testvérek”, mind Andersen hajlamos olyan mondattal kezdeni a mesét, amelyben „kuris” szerkezet szerepel. „Volt egyszer egy asszony, aki egy egészen kicsi gyermekre vágyott.- ..” ; „Réges-régen volt egy szabó, akinek három fia volt és csupán egyetlen kecskéje”; „Finom kezével belenyúlt a csípős csalánokba, amelyek olyanok voltak, mint a tűz”. A fordító így kezdi a mesét: „Élt egyszer egy asszony, nagyon szeretett volna egy kisgyermeket...” ; „Élt egyszer egy szabó, akinek három fia és csak egy kecskéje volt”; „Ő szép kezével tépni kezdte a csalánt, az pedig úgy égette, mint a tűz” A mellékmondatot itt gyakran igenévi szerkezet, egyszerű mondatrész váltja fel, de különösen hajlik arra, hogy a „az, aki; az, amelyik” szerkezet révén közvetlenül megszólítsa az olvasót. Hasonlítsuk még össze a Grimm testvérek „A brémai muzsikusok” című meséjének végét: Ach, in dem Haus sitzt eine greuliche Hexe, die hat mich ihren langen Fingern mir das Gesicht zerkratzt; und vor der Tūr steht ein Mann mit einem Messer, der hat mich ins Bein gestochen; és az udvaron fekszik egy fekete szörnyeteg, amely egy fabunkóval nekem rontott; és odafent a tetőn, ott ül, aki Richter, der rief:,Bringt mir den Schelm her“. A házban egy rettenetes boszorkány ül, hosszú karmaival megragadott, és összekarmolta az arcomat; az ajtó előtt pedig egy ember áll késsel, ő a lábszáramat vágta meg; az udvaron egy fekete rémisztő alak fekszik, az a bunkósbotjával úgy megütött, hogy alig éltem túl; a tetőn pedig egy bíró ül, ő parancsolta meg, hogy fogjanak el, és vezessenek hozzá. De térjünk vissza az elhagyott gondolatmenethez — az arab mesékhez: „Ali Baba követte Marzsánát (= Marzsánával együtt)“. Nyilvánvalóan elő kell tárni a barátnő aspektusát: hiszen nem ugyanaz valakit követni, mint valakivel együtt követni. „Éjjel elősziszegte magát a rettenetes kígyó, és minden oldalról kúszni kezdett a máglyám körül, de az ágakon és éles tüskéken keresztül (= át) nem tudott elérni engem“. Át? Miért? Azért, mert nem azt kell kifejezni, hogy min keresztül nem lehetett átbújni, hanem azt, hogy min keresztül nem lehetett elérni. „Rettenetesen elfáradtunk (= kimerültünk), már nem tudtuk vonszolni a lábunkat, lefeküdtünk és mélyen elaludtunk“; kimerültek, nem elfáradtak; az elfáradni túl kevés volt. „A halász látta, amint a víz alatt úszva (= úszván) rengeteg halat...“ ; úszva, mert egy ismétlődő cselekvést kell kifejezni. „A halász utat vezetett. Hamarosan eljutottak ahhoz (= egy ilyen) a hegyhez... ; Egy ilyenhez, mert előzőleg ez állt: „A szultán magához hívatta azt a halászt, és miután kikérdezte, hol fogta a halakat, egész udvari férfiseregével lóra ült, és megpara29 ncsolta, hogy lovagoljanak arra a helyre“. Az a hegy — pontatlan információ; Hiszen itt ezt kell mondani: ... egy ismeretlen hegyhez lovagolt, egyetlen hegyhez. „—Rémület fog el arra gondolva, milyen szerencsétlenség érné felségedet (= hatalmasságodat), ha a tündér bosszújában gonosz vágyat ébresztene a hercegben, hogy letaszítson téged a trónról..- .” ; Nem felség, hanem hatalmasság... Úgy látszik, a felség szónak nincs hagyománya az emberek nyelvhasználatában. „Feleségül adom a lányomat a fiadhoz, ha negyven aranytálcát küld nekem, tele ugyanolyan drágakövekkel, amilyeneket most hoztál.” Azokat a köveket negyven fekete (= fekete színű) rabszolgának kell elhoznia, akik közül mindegyik egy fehér (= fehér színű) rabszolgát vezessen magával..- .” ; Miért használjuk — a drágakövek mellett — a rabszolgák jelzőinek határozott formáit is? Hiszen itt csupán a tulajdonság egyszerű megnevezésére van szükség: sem elkülönítésre, sem kiemelésre nincs szükség. „Eközben Aladdin felépült ijedtségéből, és így szólt: —Mit kell tennem? Kérlek, mondd (= mondd el)?“; Rövidített forma használatos, mert ez jellemzőbb a beszélt nyelvre, továbbá ha a teljes sakyti forma maradna, ismétlődne a -ti: daryti —sakyti —, és mintha valamiféle monofonikus hangszerelés lenne. A továbbiakban — még egy csokorra való javítás mindenféle magyarázat nélkül: —Mit mondasz, királynőm — mondta a herceg —, az a Skaibar a te bátyád? Bármilyen szörnyű is legyen, tisztelni és szeretni fogom, mint a legközelebbi rokonomat (= az én rokonomat)!“ „—Most menj, gyermekem, és tedd, ahogy mondtam — mondta a táltos! —Mindketten gazdagok leszünk egész életünkben (= a mi életünkben)“. „Királyi ruhába öltöztették, trónra ültették, és megesküdtek neki hűségükre (= hűségesküjükre- )“ „A hely, ahová a madár hozott, minden oldalról felhőket (= felhőket) támasztó hegyekkel volt körülvéve...“ (Vö.: K. Donelaitisnál: „A daru, miközben csodálatosan felkapaszkodott a fekete felhőkig..- .“) „Menet közben gyémántokon tapostam a lábammal, és eszembe sem jutott, hogy legalább egyet (= közülük egyet) felemeljek“. J. Balčikonis professzor stílusról és e tevékenységi területen kialakított barázdáról szóló gondolatainak ezt a kis áttekintését J. Jablonskis egyik tanításával zárom: „Nem annyira a nyelvtani terminusokra, mint inkább az élő nyelvi jelenségekre kell tanítanunk“ (kiemelés tőlem —J. P.). Valójában J. Balčikonis sem nyelvtani tankönyvet, sem stilisztikát, sem fordítási tankönyvet nem írt, de mind az előadói emelvényről, mind recenzióival, fordításaival és egyéb tevékenységével mindvégig „az élő nyelvi jelenségekre“ tanított. Ezek között meglehetősen jelentős hely illeti meg a stílust is. 30 10. BAJIbYHKOHHC O CTHJIE Pe31oMe Ilja Repenkon nem hagyta figyelmen kívül a litván stilisztikával kapcsolatos kutatásokat sem, mindazonáltal a stílussal és a hozzá kapcsolódó kérdésekkel számos munkájában foglalkozott. A stílussal kapcsolatos álláspontját a legvilágosabban és legteljesebben a litván lexikográfussal folytatott vitában fejtette ki. Sruogis (1927). A jó stílus fő előfeltételeiként mindenekelőtt a beszéd grammatikai, szóalkotási helyességét és a nyelv fejlődési törvényszerűségeinek való megfelelést emeli ki. A stílus nem választható el a nyelvtől. [Ezért a helyes beszéd nélkül elképzelhetetlen a megfelelő és jó stílus, amely formáinak és árnyalatainak minden sokfélesége mellett sem léphet túl a nyelvi rendszer által megállapított kereteken. Ezzel egyidejűleg a nyelvészetben is. Valjunkonisa gyakran beszélt és írt a nyelvi érzék fontosságáról, valamint a szó, a mondatok szemantikájának stilisztikai árnyalatainak megértéséről. A stílus lényeges tulajdonságai a professzor véleménye szerint a kifejtés logikussága és a kifejezés tömörsége. OO 3ToM rosopurcs B crathe „IlotueMy Hano XODpONO 3HATb CBOH si3bIK“. Az összes, a ...-szal szemben támasztott követelmény közül a jó stílushoz kapcsolódóan első helyen áll Ha annak világossB ága, amelyben megmutatkozik az a követelmény, hogy tudjon BHIDAKATHCS XHBO, HOO »HEXHBOE He MOxeT GrITh XOpoInM“, Karas petub cCuHTaeTCSA KUBO H KaKast NEVOMBOM, — 00 3TOM HAHOOJIEC OTHO MBI Y3HAŠM M3 ero perteH3HH Ha JIMTepaTypHbIE TIpOH3BEJIEHHS JIUTOBCKHX IMCaTENici H JIATOBCKHME IEpeBOJIbI HpOMH3BEJIEKHĖ MHDOBOKH JTHTEPATYPHI, a TAKXE H3 NIDpaPpJIEHHLIX HM JIATOBCKHX TEKCTOB APYIHX cTHIeH (OcoOemHo mepmommyeckoif revarn). I“ OBODpHTb XOPOIIHM CTH= NEKIK — 3TO 3HA4WT, coryiacHO FO. BajibunKOHHCY, JIEDXATECHA IO LEHETŐSÉGEK Óceán K JKHBOR HApO/IHOM peun, YIHTECS Y Hee, CJIe/[OBATb ee yumm obpasnaM. ĮlaHHOTO TIDHHIMIIA TINATEJILHO: NpHJIEpXHBAJICHA CAM Ipodeccop Kak B OPHTHHANBHEIX CBOMX paboTax, Tak H B IIEpeBOJIaX CKa30K („Tricgua Hi ojmma HOWL", Gparss I'pumm, X. Arnepcen, III. Ileppo) H XYJ10xecCTBEHHLIX IDOH3BEJeHHH JpyruxX xaHpoB. Ero MHOIMOH4HCIJICHHbICE IepeBOJILI IpejicTABJISIOT COGOH IIPEeKpacHyIoXNIKOJIY HE TOJIBKO IIDaBHJILHOŽ H JXHBOH peuK, HO H XODOILUEro CTHIIA.