Dėl XVIII a. raštų kalbos

LITVÁN NYELVÉSZETI KÉRDÉSEK XXXIX (1998) Juozas KARACIEJUS Litván Nyelvi Intézet, Vilnius -RÓL XVIII a. ÍRÁSOK A XVIII. század a litván történelem legösszetettebb és legellentmondásosabb időszaka, mivel szinte az egész évszázadban a Litván–Lengyel Államszövetség agóniája zajlott, amelyet állandó háborúk és egymással versengő csoportosulások viszályai kísértek. Magától értetődik, hogy ilyen helyzetben a kulturális élet is jelentősen hanyatlott. Erről azonban egyelőre nem könnyű beszélni, mert ezt az időszakot mind a filológusok, mind a történészek, mind pedig a művelődéstörténészek a legkevésbé kutatták- .! Igaz, az utóbbi időben a történészek és a régi litván irodalom kutatói nagyobb figyelmet fordítanak erre az időszakra, a nyelvészek pedig továbbra is ahhoz a véleményhez tartják magukat, amely valószínűleg már a XX. század első évtizedeiben megjelent filológiai irodalmunkban: hogy a XVIII. században a litván írások nyelve leromlott, hogy a litván írásokat akkoriban valamiféle litván–lengyel nyelvi zsargonban írták (vö. Zinkevičius 1990: 15), és hogy a „néptől elszakadt, és a „nemesi” lengyel főúri kultúra hatása alá került katolikus papok, a litván írások szerzőinek többsége elhagyta Daukša és Sirvydas szép hagyományait, és nem törődött a litván írott nyelv további fejlesztésével” (Palionis 1995: 112). Valójában a XVIII. században Litvánia területén megjelent litván írások nyelve (konkrétan a szókincsük) jelentősen különbözött a XVI–XVII. századi írások nyelvétől, mivel a XVIII. századi írásokban sokkal több jövevényszót (különösen polonizmust) használtak, mint a korábbi írásokban. Éppen ezért a XVIII. századi katolikus írásokat mindmáig egyfajta „átok” kíséri, amely különösen a szovjet években burjánzott el, a katolikus egyház litván kultúrára gyakorolt negatív szerepének hangsúlyozása érdekében. Ezenkívül a XVIII. századi katolikus írások nyelvének megnevezésére filológiai irodalmunkban ma két terminust használnak: a hagyományos írásnyelv (Z. Zinkevičius) és az egyházi koiné (J. Palionis). Ez nem jó dolog. A terminusok ilyen egyenetlensége meglehetősen sok zavart okoz. Úgy véljük, az első jobb és célszerűbb, mert a másodiknak egyéb hiányosságai mellett mintha negatív árnyalata is lenne. Igaz, J. Palionis, a második terminust védelmezve, használatát a „A litván írott nyelv történetében” így indokolja: „Sok más XVIII. századi vallási írásban is így fordították- ! Ezt mutatja a legvilágosabban J. Jurginis és I. Lukšaitė „A litván kultúrtörténet vázlatai” című, „A feudalizmus korszaka” alcímet viselő műve. A tizennyolcadik századig- ”, jóllehet I. Lukšaitė itt, a barokk korszak művészetét tárgyalva, megjegyzi, hogy az a XVIII. század harmadik évtizedéig tartott (lásd: Jurginis, Lukšaitė 1981: 330-331). 134 si bizonyos nyelvjárási keverékkel, egyfajta koinéval, amelynek alapját a közép-felvidéki nyelvjárások fonológiai és morfológiai alakjai alkották, ir többé-kevésbé žemaitizmusokkal vagy ar kelet-litván elemekkel elegyítve” (Palionis 1995 : 120). De sokkal több érv szól e terminus alkalmassága mellett J. Palionis előterjesztette Z. Zinkevičiaus a „Lietuvių kalbos istorijos” negyedik kötetének „Lietuvių kalba XVIII–XIX. század” című recenziójában, rámutatva, hogy Z. Zinkevičius „a hagyományos írott nyelv megjelölésére javasolt terminusa túl általános ahhoz, hogy egy speciális terminus (fermus specificus) funkcióit betölthesse- ”, mivel „hagyományosnak bármely korábbi írott nyelv nevezhető...” ezért ir „a hagyományos írott nyelv [...] kifejezés nem „pontosabb”, és általában véve sem jobb az už egyházi koiné kifejezésnél” (Palionis 1994: 97). Egyébként ugyanott J. Palionis azt mondja, hogy talán „jobb lenne ez a kettő közül a už középlíti írott koiné, mert szemantikailag kiemelné annak XVIII. a. században kialakult, a ir fonológia és a morfológia szintjén általánosabbá vált írott nyelvnek a nyelvjárási alapját, de hosszabb az egyházi koiné kifejezésnél, ezért kevésbé kényelmes”. už Vagyis az utóbbi gondolat arra ir engedne következtetni, hogy J. Palionis az egyházi koiné kifejezést hajlik pontosítani. Ir a javasolt pontosítás elfogadható, mert a közép-litván írott koiné kifejezés, bár hosszabb, úgy véljük, hangsúlyosabbá tenné a hagyomány folytonosságát. De J. Palionis, ir amikor lezárja a Z. Zinkevičiusszal folytatott „terminológiai vitát”, még hozzáteszi: „Arról is lehetne vitatkozni, hogy ez a közép-litván írott koiné a Zinkevičius által «a középső írott nyelvi változatnak» nevezett változat folytatása volt-e, vagy új képződmény. Ez azonban már egy másik, fontosabb probléma, amely mind az 1705. évi evangéliumszöveg nyelvi átalakulásával, mind általában a vallásos és nem vallásos írások további nyelvjárási irányával kapcsolatos, és még külön történeti, illetve nyelvészeti kutatásokat igényel” (Palionis 1994: 97). Az utóbbi állítás nemcsak megmagyarázza, miért nem hajlik Palionis a hagyományos írott nyelv kifejezésének elfogadására, hanem egyben a legtöbb kétséget is felveti, mert véleményem szerint semmi alapja sincs annak, hogy a XVIII. századi katolikus írások nyelvét valamilyen új jelenségnek tekintsük, anélkül hogy összekapcsolnánk a hagyományos írott nyelvvel, két okból kifolyólag. Először is, miután a keleti írott nyelvi változat elsorvadt, a XVIII. század első felének valamennyi szerzője a középső írott nyelvi változathoz kezdett igazodni, amelyet — mint tudjuk — a XVI. század végétől használtak a žemaitijai püspökségben. Ezért középiesítik 1705-ben a J. Jaknavičius keleti változatban írt jų evangéliumait is. A második ok, amiért a XVIII. századi írott nyelvet nem lehet új képződménynek tekinteni, az, hogy a középső írott nyelvi változat alakjai bizonyos értelemben kodifikálva voltak az 1737-ben megjelent névtelen nyelvtanban, amelynek címe: „Litvánia nyelveinek összessége e hercegség fő nyelvjárásának törvényei szerint leírva és a buzgó neopalemonok számára előkészítve” (K. Eigminas fordítása). Azt ? * Hogy ez a hagyomány nem szakadt meg, azt J. Lebedys is hangsúlyozta a litván nyelv XVII–XVIII. századi közéletben való használatáról tervezett monográfiájának töredékeiben (Lebedys 1976: 20). 135 az ismeretlen szerző így kezdi: „E csekély munka címe azt mutatja, hogy a ši nyelvjárást (amennyire ismeretes) egész Litvániában mindenki elfogadja. Bár a helyek sokfélesége miatt itt-ott a beszéd is változik, mégis oly csekély mértékben, hogy ha így (ahogyan itt le van írva) beszélünk, az Isten magasztos műveiről szólót mindenütt megértik és szívesen hallgatják. Ezért itt más nyelvjárások tárgyalására nem volna szükség” (Universitas 1981: 61). Bár az említett nyelvtan szerzője nem jelöli meg, milyen nyelvjárásról van szó, kutatója, K. Eigminas megállapította, hogy „az Universitas nyelvjárásának alapját Litvánia azon területe alkotja, ahol a nyugati aukštaitisok šiauliškiai és a keleti aukštaitisok déli panevėžiškiai nyelvjárásának sajátosságai kezdenek keveredni” (Eigminas 1981: 38), és nincsenek benne semmiféle žemaitisi formák (lásd Jonikas 1952: 111). Ennek megfelelően az ebben a nyelvtanban bemutatott középső írott nyelvi változat alakjai P. Jonikas szerint „csupán bizonyos irányelvek voltak, amelyek mindenekelőtt az adott század vallásos írásainak nyelve számára jelezték az általános nyelvjárási irányt” (Jonikas 1987: 128). Külön kérdés azonban, hogy más nyelvjárások képviselőinek miként sikerült betartaniuk az itt bemutatott alakokat, annál is inkább, mivel a XVIII. századi vallásos írások szerzőinek többsége Žemaitijából származott. Érthető, hogy nehéz volt elkerülniük az anyanyelvi nyelvjárás sajátosságait, noha a XVIII. század első felében ők is igyekeztek a középső, már egy jó évszázados hagyománnyal rendelkező írott nyelvi változathoz igazodni. Éppen ezért, úgy vélem, a XVIII. században. Az írások nyelvét hagyományos írott nyelvnek nevezhetjük. Kezdetben már említettük, hogy a XVIII. századi írások nyelvének legszembetűnőbb jellemzője a szlavizmusok (különösen a polonizmusok) megszaporodása, amelyet leggyakrabban a nemesség és a katolikus papság elpolonizálódásával magyaráznak. És azt állítják, hogy „a lengyel nyelv ellensúlyozásához akkoriban hiányoztak a tehetségesebb, a litván nyelvet jól ismerő írók is, akik hozzájárulhattak volna a litván nyelv kultúrájának emeléséhez és fejlődéséhez” (Jonikas 1987: 126). Az efféle kijelentésekkel, úgy tűnik, csak részben lehet egyetérteni. Természetesen, ha a XVIII. századi írások nyelvét csupán a helyesség és a tisztaság kritériumai alapján értékeljük, valóban gyengének fog mutatkozni. A lexikai kölcsönszavak bősége azonban még nem jelzi azt, hogy a 18. századi szerzők már meglehetősen elfelejtették volna a litván nyelvet. Ha elfelejtették volna, vagy rosszul tudták volna anyanyelvüket, ezt azonnal észre kellene vennünk a morfológiában. Sajnos az elfelejtésnek vagy a nyelv gyenge ismeretének nyilvánvaló jelei ezen a szinten nincsenek. Ezenkívül, amíg nem rendelkezünk a régi írások szintaxisának alapos tanulmányaival, nem állíthatjuk (még kevésbé hihetjük el), hogy a XVII. századi írásokban számos nem litván innovatív szintaktikai szerkezet is megjelent (vö. Palionis 1995: 164), mivel csak a XVI–XVII. századi írásokban használt nem litván szerkezetek tanulmányozása és a XVIII. századi írások nem litván szerkezeteivel való összehasonlítása után válna világossá, hogy megszaporodtak-e, és mennyivel szaporodtak meg. Talán az ilyen kutatások hiányát érzékelve és az a priori kijelentéseket kerülve óvatosabb P. Jonikas. A XVIII. századi írásokban tapasztalható lengyel elemek megszaporodását tárgyalva ezt írja: „A legtöbb lengyel elem lexikai jellegű, mind a vallásos könyvekben, mind pedig az említett publicisztikai és politikai írásokban, amelyekbe azért került sok lengyel szó az ilyen fogalmak megjelölésére, mert a litván nyelv még nem volt annyira alkalmassá téve a kulturális és politikai élet különféle elvont fogalmaira, mint amennyire a lengyel nyelv már akkorra alkalmassá vált. Mert valamely nyelv szókincse sokkal könnyebben befolyásolható idegen nyelvek által, mint annak grammatikai szerkezete- “. 136 (Jonikas 1987: 127). Tehát a lengyel nyelv hatását nem zárva ki, úgy vélem, feltehető a kérdés: nem ösztönözhette-e a ar polonizmusok ilyen áradatát még más ok is? ir A régi litván irodalom kutatói is rámutattak, hogy Lengyelországban XVII a. ir XVIII elején a. nagyon népszerűvé vált a makaróni költészet, amely „még a korai felvilágosodás időszakában is létezett” (Patiejūnienė 1992: 217), ir szerint ennek a költészetnek az első próbálkozásai már XVI a. Vagyis a Lengyelországban népszerűvé vált makaróni költészet időrendben egybeesik a su litván írásbeliség nyelvének „degradációjával”, annál is inkább, mivel a polonizmusok intenzív behatolása a litván nyelvbe į valószínűleg már A XVII. a. század második felében. Hiszen általában du — három A XVIII. a. évtized nem jų jelenhetett meg ilyen nagy számban. Ezért úgy tűnik, hogy az ebben az időszakban népszerűvé vált makarónirodalmat a polonizációs áradatot ösztönző egyik oknak lehetne tekinteni. iš mų į to eldobom a litván írásokat. Természetesen, vallási A XVIII. a. századi irodalom jelentősen különbözött to a kor makarónirodalmától, de amint azt a régi litván irodalom legújabb kutatásai mutatják, a XVIII. századi litván vallásos írásokra a. kisebb-nagyobb mértékben hatással voltak az akkori „irodalmi divatok” (vö. Radzevičius 1997: 319-327; Tereškinas 1992: 104-163). Emellett talán egy további tény is lehetővé tenné, hogy így gondolkodjunk. A fennmaradt XVIII. századi litván nyelvű kéziratos prédikációgyűjtemények közül a legnagyobbakban, a „Contiones litvanicae” (kb. 1720) és K. Lukauskas „Pamoksłas isz Prisakimu Diewa” (1797) című művében, amelyek az egyszerű hívőkhöz, a parasztokhoz szólnak, latin nyelvű bibliai, patrisztikai és nevesebb teológusok műveiből származó idézeteket találunk. Magától értetődik, hogy az egyszerű hallgató ezeket nem érthette meg. Ezért a prédikátornak vagy le kellett fordítania őket, vagy röviden vissza kellett adnia a gondolatukat. A fent említett gyűjteményekben így is járnak el. E két forrás között azonban ebből a szempontból igen jelentős különbség van. A „Contines litvanicae” ismeretlen szerzője a latin idézeteket többször használja, mint K. Lukauskas. Az utóbbi XVIII. század végén írt prédikációiban viszonylag kevés ilyen idézet található. Ezért feltételezhető, hogy amint a latin nyelv elveszítette korábban betöltött pozícióit, bizonyos értelemben a lengyel nyelv, amely akkoriban népszerűbb és közelebb álló volt, a makarónikus költészet hatására elfoglalta helyét a litván írásokban, különösen a lexika szintjén. Ezt részben M. Alšauskas (Olševskis) „Broma atverta ing viečnasti” című műve is mutathatja, amelyben nemcsak latin idézeteket találunk, hanem időnként a kölcsönszó mellett annak litván megfelelőjét is használja. Hogy azonban van-e alapja ennek a feltevésnek, csak részletesebb filológiai és művelődéstörténeti kutatások után derül ki. Visszatérve ismét a lengyel nyelv, pontosabban az annak Litvániában használt változata, a „polszczyzna litewska” (erről bővebben lásd: Zinkevičius 1988: 115-127) XVIII. századi litván írásokra gyakorolt hatására, meg kell jegyezni, hogy ez a nyelv akkorra presztízsnyelvvé vált — mindenki igyekezett valamennyire megtanulni. Ezért a lengyel nyelv presztízsnyelvi státusza összefügghetett a „magas” és az „alacsony” stílus követelményeivel. Teljesen lehetséges, hogy a XVIII. századi litván írások szerzői úgy vélték: a szellemi dolgokról úgy írni, ahogyan az egyszerű parasztok beszéltek, nem illendő, mivel ők a megvetett „chlopok nyelvén” beszéltek, amely az „alacsony” stílushoz tartozott. 137 A litván írások „magas” stílusváltozatának megalkotáa. sa érdekében a XVIII. századi szerzők szándékosan teletűzdelhették szövegeiket a presztízsnyelv, a lengyel nyelv szavaival. De ezek is kutatásra érdemes dolgok. Összefoglalásképpen szeretném elmondani, hogy e megjegyzésekkel egyetlen célt kívántunk elérni: felhívni a kutatók figyelmét į megpróbálni a. enyhíteni a XVIII. századi ir katolikus írásokról ti tą irodalmunkban kialakult negatív véleményt. Hiszen a XVIII. a. századi írások szintén kultúránk részét képezik ir jų nem lehet iš kitörölni a litván írásbeliség fejlődéséből. A XVIII. a. századi katolikus írásokat a mai ne iš nyelvművelési álláspontok alapján, de a nyelvtörténet szempontjából kell értékelni ir ne nem csupán megállapítani bennük a jövevényszavak nagy számát, hanem mindenekelőtt meg kell kísérelni tisztázni az előfordulásjų ukat meghatározó valamennyi okot. Beérkezett 1998. 03. 17-én IRODALOM Eigminas K. 1981: A nyelv forrásai és a nyelvjárási alap. —Universitas Lingvarum Litvaniae. Vilnius: Mokslas, 1981. 23-38. Jonikas P. 1952: A litván nyelv története, Chicago. Jonikas P. 1987: A litván nyelv és a nemzet az évszázadok során, Chicago: A Litvánisztikai Intézet kiadója. Jurginis J, Lukšaitė I. 1981: A litván kultúrtörténet vázlatai: A feudalizmus korszaka. A tizennyolcadik századig, Vilnius: Mokslas. Lebedys J. 1976: A litván nyelv a XVII–XVIII. századi közéletben, Vilnius: Mokslas. Palionis J. 1994: [Rec.] Zigmas Zinkevičius. A litván nyelv története IV. A litván nyelv a XVIII–XIX. században. —Baltistica 27(2), Vilnius, 96–100. Palionis J. 1995: A litván írott nyelv története, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. Patiejūnienė E. 1992: P. Roizijus makarónija „Utazás Litvánián keresztül“. —A régi litván irodalom 1. A régi irodalom műfajai, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 216–222. Radzevičius A. 1997: A régi litván irodalom és kultúra horizontjai, Kaunas: Aesti. Tereškinas A. 1992: A stílus és a műfaj problémái M. Alšauskas és K. Lukauskas prédikációiban. — A régi litván irodalom 1. A régi irodalom műfajai, Vilnius: Tudományos és Enciklopédiai Kiadó, 104–163. Universitas 1981: Universitas Lingvarum Litvaniae, Vilnius: Mokslas. Zinkevičius Z. 1988: A litván nyelv története 3. A régi írások nyelve, Vilnius: Mokslas. Zinkevičius Z. 1990: A litván nyelv története 4. A litván nyelv a XVIII–XIX. században, Vilnius: Mokslas. A 18. SZÁZADI ÍROTT NYELVRŐL SZÁZAD Összefoglalás A jelen tanulmányban két problémát tárgyalunk. Először arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a 18. századi írott nyelv megjelölésére Jelenleg két terminust használnak: a „Kirchenkoine”/„bažnytinė koinė” (J. Palionis) és a „hagyományos írott nyelv”/„tradicinė raštų kalba” (Z. Zinkevičius). Mi azt az álláspontot képviseljük, 138 hogy a „hagyományos írott nyelv” terminust kell előnyben részesíteni, mivel az inkább megfelel e nyelv lényegének. Továbbá megkíséreljük megindokolni, hogy a 18. századi litván írott nyelvben található számos polonizmus nem magyarázható a szerzők elégtelen litván nyelvismeretével, hanem a lengyelnek mint divatos nyelvnek a presztízsével a század Irodalom. 139