Dėl XVIII a. raštų kalbos

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXIX (1998) Juozas KARACIEJUS Litván Nyelvi Intézet, Vilnius A XVIII. SZÁZADI ÍRÁSOK NYELVÉRŐL A XVIII. század Litvánia történelmének legbonyolultabb és legellentmondásosabb időszaka, mivel szinte az egész évszázadon át agonizált a közös litván–lengyel állam, amelyet állandó háborúk és egymással versengő csoportok viszályai kísértek. Magától értetődik, hogy ilyen helyzetben a kulturális élet is jelentősen hanyatlott. Erről azonban egyelőre nem könnyű beszélni, mert ezt az időszakot filológusok, történészek és kultúrtörténészek egyaránt a legkevésbé kutatták.1 Igaz, az utóbbi időben a történészek és a régi litván irodalom kutatói nagyobb figyelmet szentelnek ennek az időszaknak, a nyelvészek viszont továbbra is valószínűleg még a XX. század első évtizedeiben filológiai szakirodalmunkban kialakult véleményt vallják, miszerint a XVIII. századi litván írások nyelve hanyatlott, a litván írások akkoriban valamiféle litván–lengyel zsargonban íródtak (vö. Zinkevičius 1990: 15), és hogy a „néptől elszakadt és a lengyel főnemesség »úri« kultúrájának befolyása alá került katolikus papok, a litván írások szerzőinek többsége felhagyott Daukša és Sirvydas szép hagyományaival, és nem törődött tovább a litván írott nyelv fejlesztésével” (Palionis 1995: 112). Valójában a XVIII. században Litvánia területén megjelent litván írások nyelve (konkrétan a szókincsük) jelentősen különbözött a XVI–XVII. századi írások nyelvétől, mivel a XVIII. századi írásokban jóval több jövevényszót (különösen polonizmust) használtak, mint a korábbi írásokban. Éppen ezért a XVIII. századi katolikus írásokat mindmáig sajátos „átok” kíséri, amely a szovjet években különösen elhatalmasodott, a katolikus egyháznak a litván kultúrára gyakorolt negatív szerepét hangsúlyozandó. Ezenkívül a XVIII. századi katolikus írások nyelvének megnevezésére jelenleg két terminust használnak filológiai szakirodalmunkban: hagyományos írott nyelv (Z. Zinkevičius) és egyházi koiné (J. Palionis). Ez nem szerencsés. A terminológia ilyen következetlensége jelentős zavart okoz. Véleményünk szerint az első jobb és alkalmasabb, mert a másodiknak egyéb hiányosságai mellett mintha negatív felhangja is lenne. Igaz, J. Palionis a második terminust védelmezve így indokolja annak használatát a „Lietuvių rašomosios kalbos istorija” című műben: „A XVIII. századi vallási írások közül sok másban is olyan nyelven fordítottak, amelyben…” 1 Ezt világosan mutatja J. Jurginis és I. Lukšaitė „Lietuvos kultūros istorijos bruožai” című műve, amelynek alcíme „A feudalizmus kora. A XVIII. századig”, noha I. Lukšaitė itt a barokk kor művészetét tárgyalva megjegyzi, hogy az a XVIII. század harmadik évtizedéig tartott (lásd Jurginis, Lukšaitė 1981: 330-331). 134 bizonyos nyelvi keverékben, egyfajta koinéban folyt, amelynek alapját a középső aukštaitis nyelvjárások fonológiai és morfológiai alakjai képezték, többé-kevésbé žemaitizmusokkal vagy rytizmusokkal elegyítve” (Palionis 1995: 120). J. Palionis azonban sokkal több érvet hozott fel e terminus alkalmassága mellett Z. Zinkevičius „Lietuvių kalbos istorija” című műve negyedik, „Lietuvių kalba XVIII–XIX a.” című kötetének recenziójában. Rámutatott, hogy Z. Zinkevičius „által javasolt hagyományos írott nyelv terminus túlságosan általános ahhoz, hogy egy sajátos szakkifejezés (terminus specificus) funkcióját betölthesse”, hiszen „hagyományosnak bármely korábbi írott nyelvet nevezhetünk…”; ezért „a hagyományos írott nyelv terminus […] sem »pontosabb«, sem általában véve nem jobb, mint az egyházi koiné terminus” (Palionis 1994: 97). Egyébként J. Palionis ugyanott azt mondja, hogy lehetséges, „hogy a kettőnél jobb lenne a középső nyelvjárási írott koiné, mert szemantikailag kiemelné annak az írott nyelvnek a nyelvjárási alapját, amely a XVIII. században alakult ki, és a fonológia, valamint a morfológia szintjén jobban általánosult, ez a terminus azonban hosszabb az egyházi koiné terminusnál, ezért kevésbé kényelmes”. Következésképpen az utóbbi megjegyzés arra enged következtetni, hogy J. Palionis hajlik az egyházi koiné terminus pontosítására. Az itt javasolt pontosítás is elfogadható, mert a középső nyelvjárási írott koiné terminus ugyan hosszabb, de véleményünk szerint a hagyomány folytonosságát is hangsúlyozná2.” J. Palionis azonban a Z. Zinkevičiusszal folytatott „terminológiai vita” lezárásakor még hozzáteszi: „Arról is lehetne vitatkozni, hogy ez a középső nyelvjárási írott koiné Zinkevičius úgynevezett »középső írott nyelvi változatának« folytatása volt-e, vagy új képződmény. Ez azonban már egy másik, fontosabb probléma, amely egyaránt kapcsolódik az 1705-ös evangéliumi szöveg nyelvi átalakulásához, valamint általában a vallási és nem vallási írások további nyelvjárási irányához, és további külön nyelvészeti és történeti kutatásokat igényel” (Palionis 1994: 97). Ez az utóbbi állítás nemcsak azt magyarázza meg, miért nem hajlik Palionis a hagyományos írott nyelv terminus elfogadására, hanem egyúttal a legtöbb kétséget is felveti, mivel véleményem szerint semmi alapja annak, hogy a XVIII. századi katolikus írások nyelvét valamiféle új jelenségnek tekintsük, amelyet nem kapcsolunk össze a hagyományos írott nyelvvel; ennek két oka van. Először is, miután a keleti írott nyelvi változat elsorvadt, a XVIII. század első felének valamennyi szerzője a középső írott nyelvi változathoz kezdett igazodni, amelyet – mint tudjuk – a žemaitis püspökségben a XVI. század vége óta használtak. Ezért J. Jaknavičius keleti változatban írt evangéliumait is középső nyelvjárási változattá alakították 1705-ben. A második ok, amiért a XVIII. századi írások nyelvét nem lehet új képződménynek tekinteni, az, hogy a középső írott nyelvi változat alakjait bizonyos értelemben kodifikálták az 1737-es névtelen nyelvtanban, amelynek címe: „Litvánia nyelveinek egészét e fejedelemség fő nyelvjárásainak szabályai szerint leírva és a buzgó neopalemonok számára elkészítve” (K. Eigminas fordítása). Ezt a művet 2J. Lebedys is hangsúlyozta, hogy ez a hagyomány nem szakadt meg, amikor a XVII–XVIII. századi közéletben a litván nyelv használatáról tervezett monográfiájának töredékeit ismertette (Lebedys 1976: 20). 135 egy ismeretlen szerző így kezdi: „E szerény munka címe azt mutatja, hogy ez a nyelvjárás (amennyire tudomásunk van róla) egész Litvániában mindenki által elfogadott. Bár a helyek változatossága miatt egyes helyeken a beszéd is változik, ez a változat olyan kis mértékben tér el, hogy aki így (ahogyan itt le van írva) beszél Isten nagyszerű műveiről, azt mindenütt megértik, és szívesen hallgatják. Ezért nincs szükség arra, hogy itt más nyelvjárásokról is szóljunk” (Universitas 1981: 61). Noha az említett grammatika szerzője nem jelöli meg, melyik ez a nyelvjárás, kutatója, K. Eigminas megállapította, hogy „az Universitas nyelvjárásának alapját az a litván terület alkotja, ahol keveredni kezdenek a nyugati aukštaitiaiak šiauliai és a keleti aukštaitiaiak déli panevėžysi nyelvjárásainak sajátosságai” (Eigminas 1981: 38), és nincsenek benne semmiféle žemaitiai formák (vö. Jonikas 1952: 111). Ebből következik, hogy az ebben a grammatikában közölt közép-litván írott nyelvváltozat alakjai P. Jonikas szerint „csupán bizonyos iránymutatások voltak, amelyek elsősorban az adott kor vallási írásainak nyelvére vonatkozó általános nyelvjárási irányt jelölték” (Jonikas 1987: 128). Külön kérdés azonban, hogyan tudták más nyelvjárások beszélői követni az itt megadott alakokat, különösen annak fényében, hogy a XVIII. századi vallási írások szerzőinek többsége Žemaitijából származott. Érthető, hogy nehéz volt elkerülniük anyanyelvjárásuk sajátosságait, noha a XVIII. század első felében ők is a közép-litván írott nyelvváltozathoz igyekeztek igazodni, amelynek már egy jó évszázados hagyománya volt. Éppen ezért véleményem szerint a XVIII. századi írások nyelvét hagyományos írott nyelvnek nevezhetjük. Korábban már említettük, hogy a XVIII. századi írások nyelvének legszembetűnőbb jellemzője a szlavizmusok (különösen a polonizmusok) megszaporodása, amit leggyakrabban a főnemesség és a katolikus papság elpolonizálódásával magyaráznak. Azt is állítják, hogy „akkoriban hiányoztak a lengyel nyelv megnyitásához a tehetségesebb, a litván nyelvet jól ismerő írók, akik hozzájárulhattak volna a litván nyelvi kultúra emeléséhez és fejlődéséhez” (Jonikas 1987: 126). Úgy tűnik, az ilyen jellegű kijelentésekkel csak részben érthetünk egyet. Természetesen, ha a XVIII. századi írások nyelvét kizárólag a helyesség és a tisztaság mércéjével értékeljük, valóban gyengének tűnik. A lexikai jövevényszavak nagy száma azonban még nem jelenti azt, hogy a XVIII. századi szerzők jócskán elfelejtették volna a litván nyelvet. Ha elfelejtették volna, vagy rosszul tudták volna anyanyelvüket, azt azonnal észre kellene vennünk a morfológiában. Sajnos ezen a szinten nem találhatók a nyelv elfelejtésének vagy rossz ismeretének nyilvánvaló jelei. Ráadásul, amíg nem állnak rendelkezésünkre a régi írások szintaxisáról szóló alapos tanulmányok, nem állíthatjuk (még kevésbé hihetjük), hogy a XVII. századi írásokban jelentős számban jelentek meg nem litván, újító szintaktikai szerkezetek (vö. Palionis 1995: 164), mert csak a XVI–XVII. századi írásokban használt nem litván szerkezetek vizsgálata és a XVIII. századi írások nem litván szerkezeteivel való összevetése után derülne ki, hogy megszaporodtak-e, és ha igen, milyen mértékben. Talán az ilyen kutatások hiányát érzékelve és az elhamarkodott kijelentéseket kerülve fogalmaz óvatosabban P. Jonikas. A XVIII. századi írásokban megszaporodó lengyel elemeket tárgyalva ezt írja: „A lengyel elemek többnyire lexikaiak, mind a vallásos könyvekben, mind pedig még inkább az említett publicisztikai és politikai írásokban, ahol a litván nyelv még nem volt annyira alkalmassá téve a kulturális és politikai élet különféle elvont fogalmainak kifejezésére, mint amennyire a lengyel nyelv akkorra már alkalmassá vált, ezért számos lengyel szó került be e fogalmak megnevezésére. Hiszen egy nyelv szókészleti rétegére sokkal könnyebben hatnak az idegen nyelvek, mint a nyelvtani szerkezetére” (Jonikas 1987: 127). 136 „A nyelvtani szerkezetére.” (Jonikas 1987: 127). A lengyel nyelv hatását tehát nem tagadva, úgy vélem, feltehető a kérdés: vajon a polonizmusok ilyen áradata mögött nem állhatott-e más ok is? A régi litván irodalom kutatói ugyanis rámutattak, hogy Lengyelországban a XVII. században és a XVIII. század elején rendkívül népszerűvé vált a makarónikus irodalom, amely „a korai felvilágosodás időszakában is tovább élt” (Patiejūnienė 1992: 217), és e műfaj első próbálkozásai már a XVI. században megjelentek. Következésképpen a Lengyelországban népszerűvé vált makarónikus irodalom időben egybeesik a litván írott nyelv „hanyatlásával”, különösen mivel a polonizmusok intenzív beszivárgása a litván nyelvbe valószínűleg már a XVII. század második felében megkezdődött. Két-három XVIII. századi évtized alatt aligha jelenhetett meg belőlük ilyen sok. Ezért úgy tűnik, hogy az ebben az időszakban népszerűvé vált makarónikus irodalmat a polonizmusok korabeli litván írásokba való beáramlását elősegítő egyik oknak tekinthetjük. Természetesen a XVIII. századi vallásos irodalom jelentősen különbözött a kor makarónikus irodalmától, de amint azt a régi litván irodalom legújabb kutatásai mutatják, a XVIII. századi litván vallásos írásokat kisebb-nagyobb mértékben befolyásolták az akkori „irodalmi divatok” (vö. Radzevičius 1997: 319–327; Tereškinas 1992: 104-163). E feltevésre talán egy további tény is okot ad. A fennmaradt legnagyobb XVIII. századi kéziratos litván prédikációgyűjteményekben, a „Contiones litvanicae”-ben (1720 körül) és K. Lukauskas „Pamoksle isz Prisakimu Diewa” című művében (1797), amelyek az egyszerű hívőnek, a parasztnak szólnak, latin idézeteket találunk a Bibliából, a patrisztikai művekből és neves teológusok munkáiból. Magától értetődik, hogy az egyszerű hallgató nem érthette őket. Ezért a prédikátornak vagy le kellett fordítania őket, vagy röviden át kellett adnia a gondolatukat. Az említett gyűjteményekben így is történik. E két forrás között azonban ebből a szempontból igen szembetűnő különbség van. Az ismeretlen szerző a „Contiones litvanicae”-ben többször annyi latin idézetet használ, mint K. Lukauskas. A XVIII. század végén írt utóbbi prédikációiban viszonylag kevés van belőlük. Ezért feltehető, hogy amikor a latin nyelv elveszítette korábbi pozícióit, helyét a litván írásokban – különösen lexikai szinten – részben a makarónikus irodalom hatására a kor népszerűbb és közelebbi nyelve, a lengyel vette át. Ezt részben M. Alšauskas (Olševskis) „Broma atverta ing viečnastį” című műve is alátámaszthatja, amelyben nemcsak latin idézeteket találunk, hanem olykor egy kölcsönszó mellett annak litván megfelelője is szerepel. Hogy van-e alapja ennek a feltevésnek, az csak további filológiai és művelődéstörténeti kutatások után derül ki. Visszatérve a lengyel nyelv, pontosabban a Litvániában használt változata, a „polszczyzna litewska” (bővebben lásd róla: Zinkevičius 1988: 115–127) XVIII. századi litván írásokra gyakorolt hatására, meg kell jegyezni, hogy akkorra ez a nyelv presztízsnyelvvé vált – mindenki igyekezett megtanulni valamennyire. Ezért a lengyel nyelv presztízsnyelvi státusza összefügghetett a „magas” és „alacsony” stílusokra vonatkozó elvárásokkal. Könnyen lehetséges, hogy a XVIII. századi litván írások szerzői úgy vélték: a lelki dolgokról úgy írni, ahogyan a köznép beszélt 137 A parasztok nem voltak alkalmasak erre, mivel a megvetett „parasztok nyelvét” beszélték, amely az „alacsony” stílushoz tartozott. A litván írásbeliség „magas” stílusváltozatának megteremtése érdekében a 18. századi szerzők tudatosan teletűzdelhették szövegeiket a tekintélyes lengyel nyelv szavaival. De ez is további kutatást igényel. Összefoglalva azt szeretném mondani, hogy ezeknek a megjegyzéseknek egyetlen céljuk volt: felhívni a kutatók figyelmét a 18. századi katolikus írásokra, és megpróbálni enyhíteni az róluk irodalmunkban kialakult negatív véleményt. Hiszen a 18. századi írások kultúránk részét is képezik, ezért nem lehet őket kitörölni a litván írásbeliség fejlődéséből. A 18. századi katolikus írásokat nem a mai nyelvművelés szempontjából kell értékelni, hanem a nyelvtörténet nézőpontjából; nemcsak a bennük található kölcsönszavak nagy számát kell megállapítani, hanem mindenekelőtt meg kell próbálni feltárni megjelenésük valamennyi okát. Beérkezett: 1998. 03. 17. LITERATŪRA E i g m i n a s K. 1981: Kalbos šaltiniai ir terminis pamatas. – Universitas Lingvarum Litvaniae. Vilnius: Mokslas, 1981. 23–38. J o n i k a s P. 1952: Lietuvių kalbos istorija, Chicago. J o n i k a s P. 1987: Lietuvių kalba ir tauta amžių būvyje, Chicago: Lituanistikos instituto leidykla. J u r g i n i s J., L u k š a i t ė I. 1981: Lietuvos kultūros istorijos bruožai: Feodalizmo epocha. Iki aštuonioliktojo amžiaus, Vilnius: Mokslas. L e b e d y s J. 1976: Lietuvių kalba XVII–XVIII a. viešajame gyvenime, Vilnius: Mokslas. P a l i o n i s J. 1994: [Rec.] Z i g m a s Z i n k e v i č i u s. Lietuvių kalbos istorija IV. Lietuvių kalba XVIII–XIX a. – Baltistica 27(2), Vilnius, 96–100. P a l i o n i s J. 1995: Lietuvių rašomosios kalbos istorija, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. P a t i e j ū n i e n ė E. 1992: P. Roizijaus makaronikas „Apie kelionę per Lietuvą“. – Senoji Lietuvos literatūra 1. Senosios literatūros žanrai, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 216–222. R a d z e v i č i u s A. 1997: Senosios lietuvių literatūros ir kultūros akiračiai, Kaunas: Aesti. T e r e š k i n a s A. 1992: Stiliaus ir žanro problemos M. Alšausko ir K. Luka u s ko pamoksluose. – Senoji Lietuvos literatūra 1. Senosios literatūros žanrai, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 104–163. U n i v e r s i t a s 1981: Universitas Lingvarum Litvaniae, Vilnius: Mokslas. Z i n k e v i č i u s Z. 1988: Lietuvių kalbos istorija 3. Senųjų raštų kalba, Vilnius: Mokslas. Z i n k e v i č i u s Z. 1990: Lietuvių kalbos istorija 4. Lietuvių kalba XVIII–XIX a., Vilnius: Mokslas. ÜBER DIE SCHRIFTSPRACHE DES 18. JAHRHUNDERTS Zusammenfassung Im vorliegenden Beitrag werden zwei Probleme erörtert. Zuerst wird darauf hingewiesen, daß für die Bezeichnung der Schriftsprache des 18. Jahrhunderts gegenwärtig zwei Termini verwendet werden: die „Kirchenkoine“/ „bažnytinė koinė“ (J. Palionis) und „die traditionelle Schriftsprache“/ „tradicinė raštų kalba“ (Z. Zinkevičius). Dabei vertreten wir den Standpunkt, 138 daß der Terminus „traditionelle Schriftsprache“ vorzuziehen sei, da er dem Wesen dieser Sprache eher entspreche. Weiterhin versuchen wir zu begründen, daß das Vorliegen der vielen Polonismen in der litauischen Schriftsprache des 18. Jahrhunderts nicht durch die ungenügenden litauischen Sprachkenntnisse der Autoren zu erklären sei sondern durch das Prestige des Polnischen als Modesprache der Literatur. 139