Dialektologė iš pašaukimo

a hivatali szervezetek elnevezéseit, lecserélte vagy törölte az elavult dátumokat. Az ilyen szemléltető példák pszichológiailag meggyőzőbbé váltak. A korábbi „Irodai nyelvi tanácsokhoz” képest újdonság az is, hogy a könyvvel együtt elkészült a „Tanácsok” számítógépes változata is. A számítógépesítés korában ez lehetőséget ad azoknak is, akik elszoktak a „szakirodalomtól”, hogy a számukra megszokott módon ellenőrizzenek egy-egy nyelvi tényt. Természetesen aligha várható, hogy az „Irodai nyelvi tanácsok” megoldhatja az ügyiratok nyelvezetének minden fennálló problémáját. A hivatali nyelv csupán a köznyelv egyik változata; rá is a normatív nyelv követelményei, törvényszerűségei és szabályai vonatkoznak. Ha az intézmény alkalmazottja nem sajátította el jól a litván nyelvet, nem érzi annak rendszerét, akkor egy-egy hivatali nyelvi fordulat megtanult használata alapvetően nem javít a helyzeten. De ez már nem csupán a nyelvészek gondja. Ahogyan az sem, hogy Litvánia Európai Unióhoz való „harmonizációja” során ne árassza el ismét a hivatali nyelvet a szó szerint fordított egyezményekből, szerződésekből és más dokumentumokból származó primitív idegen szóhasználat és tükörfordítások áradata. Sajnos már vannak ilyen betegségre utaló tünetek. Ez tanúsítja az áttekintett „Irodai nyelvi tanácsok” kiadvány jelentőségét, és azt mutatja, hogy ennek a munkának (ahogyan a további tökéletesítés lehetőségének is) nincs vége. Gediminas Samulionis HIVATÁSÁNAK ÉLŐ DIALEKTOLÓGUS 1999. szeptember 29-én, hosszan tartó betegség után elhunyt Elena Grinaveckienė, a litván nyelvjárások neves kutatója, a bölcsészettudományok doktora. 1928. június 10-én született Jurbarkasban, a Šuopiai családban. Gyermekkorát a festői Imsrė-völgyben töltötte, ahol szüleinek kis gazdasága volt. 1947-ben, a Jurbarkas-i gimnázium elvégzése után felvételt nyert a Vilniusi Egyetem Történeti és Filológiai Karára, ahol litván nyelvet tanult. Itt szeretett bele a dialektológiába – egy életre. Először szülőföldje nyelvjárását kezdte kutatni. A Jurbarkas környéki nyelvjárást diplomamunkájában is leírta. 1952-ben, az egyetem elvégzése után Elena Grinaveckienė rövid ideig újságíróként dolgozott. Már ugyanabban az évben felvételt nyert a Litván Nyelvi és Irodalmi Intézet aspirantúrájára, és rögtön bekapcsolódott a nyelvjárások tanulmányozásába. „A Mituvos folyó vízgyűjtő területének nyelvjárása” című disszertációjához anyagot gyűjtve bejárta egész Jurbarkas járást, és kiváló készségekre tett szert a nyelvjárási adatok gyűjtésében. A nyugati aukštaitiai nyelvjárás nagy területének részletes leírását tartalmazó disszertációját 1958-ban védte meg. Az aspirantúra elvégzése után Elena Grinaveckienė a Litván Nyelvi és Irodalmi Intézet Nyelvtörténeti és Dialektológiai Osztályán kezdett dolgozni. Már 1950-ben megkezdődött az összes litván nyelvjárás rendszeres kutatása a „Litván nyelv atlasza” kiadásának előkészítéseként. Grinaveckienė azonnal bekapcsolódott ebbe a munkába – a dialektológia hivatásává vált. Fiatal tudományos munkatársként kezdte pályáját, 222 A részlegvezetői tisztségig emelkedett. Később az ő akaratától független körülmények miatt a tisztség elnevezése néhányszor megváltozott, ám ő erre ügyet sem vetve mindvégig gondosan végezte kedvelt munkáját: a nyelvjárási adatok gyűjtését, feldolgozását és közzétételét. Grinaveckienė részt vett a részleg valamennyi fontos közös munkájának előkészítésében vagy szerkesztésében. 1963-ban jelent meg az általa és Juozas Senkus által szerkesztett „Litván folyók és tavak névtára”. 1970-ben adták ki a „Litván nyelvjárások” című, alapvető jelentőségű kötetet, amelynek nagy részét ez a dialektológus állította össze és szerkesztette. A „Litván nyelv atlasza” számára mintegy 20 éven át tartó nyelvjárási adatgyűjtés és -rendezés Grinaveckienė fő munkája volt. Az 1977-ben (Lexika), 1982-ben (Fonetika) és 1991-ben (Morfológia) megjelent háromkötetes mű egyik szerzője, szerkesztője, valamint az 1994-es Köztársasági Tudományos Díj egyik kitüntetettje. Grinaveckienė mintegy 90 tudományos cikket publikált. Ezek közül sok az Intézet periodikus kiadványában, a „Litván nyelvészeti kérdések” (LKK) című folyóiratban jelent meg. A folyóirat első három kötetében (1957, 1959, 1960) disszertációjának egyes fejezeteit közölték. A disszertáció értékes anyaga később is megjelent (például az LKK XV. kötetében, 1974-ben: „A Mituvos vízgyűjtőjének nyelvjárási igéje”). Az expedíciókon gyűjtött anyagot időről időre cikkeiben is megvitatta. Grinaveckienė dialektológiai tevékenysége hamarosan Litvánia határain túlra is kiterjedt. A litván nyelvjárások fehéroroszországi kutatásának szentelte magát. Itt megismerkedett a Fehéroroszországi Nyelvészeti Intézet munkatársaival, bekapcsolódott a fehérorosz nyelvjárásokat és a litván határ menti fehéroroszországi helyneveket kutató expedícióikba, és több, a fehéroroszban használt helynév vagy közszó litván eredetét is tisztázta. Breslauja és Rodūnia járásaiból sok litván nyelvjárási szöveget gyűjtött, és néhány cikket is publikált. Tekintélyt szerezve felkérték a „Fehéroroszország mikrotoponímiája” és az „Északnyugat-Fehéroroszország és határvidékének fehérorosz nyelvjárási szótára” című alapművek szerkesztőjének. „Minszkből telefonálnak neki” – mesélték –, ő pedig siet a vasútállomásra: segítenie, tanácsot adnia kell a szomszédoknak. Grinaveckienė Lettországban, Daugavpils és Kraslava környékén is kutatta a litván nyelvjárásokat, és cikkeket közölt sajátosságaikról (például: „A daugavpilsi litván nyelvjárás néhány nyelvtani sajátossága”, LKK XXIII. kötet, 1983). Megtanult lettül, szívesen tartotta a kapcsolatot a lett nyelvészekkel, és gondjukat viselte, amikor Litvániában rendezett tudományos konferenciákra látogattak. Bár ereje legnagyobb részét a dialektológiára fordította, Grinaveckienė a litván nyelvtudomány más területei, különösen a nyelvművelés iránt sem volt közömbös. Számos cikke jelent meg az Intézet által kiadott „Nyelvművelés” című folyóiratban, a Nyelvi Szekció „A mi nyelvünk” című kiadványában, valamint a sajtóban. Az utóbbi időben cikkeit rendszeresen lehetett olvasni a „Lietuvos aidas” című lapban. Már egyetemi évei alatt Juozas Balčikonis bevonta Grinaveckienė-t a „Litván nyelv szótára” anyagának gyűjtésébe. Ez a munka is kiválóan ment neki. Úgy tudott szóra bírni valakit, hogy az megnyílt, és feléledt benne a már-már elfeledett szókincs. A szógyűjtőknek pedig éppen erre volt szükségük. Minden expedícióról vagy útról nagy kötegnyi cédulával tért haza a szótár számára, rajtuk gondosan feljegyzett, érdekes mondatokkal. 223 Grinaveckienė mintegy 30 000 ilyen cédulát adott le. Csak az általa gyűjtött szavakból is összeállna egy vaskos szótárkötet. Az általa feljegyzett szavak közül sok bekerült a „Litván nyelv szótára” megjelent köteteibe. Sok közülük a szótár kiegészítéseiben is felhasználható lesz. Szavait egész Litvániában, minden litvánul beszélő egyházközségben gyűjtötte. De természetesen leginkább Jurbarkas környékén, ahol szabadságait töltötte, és ahol sokan ismerték és tisztelték. A szótár fájdalmasan nélkülözni fogja ezt a kivételes szógyűjtőt… Nem csoda, hogy egy tehetséges és szorgalmas ember sokat adott a litván nyelvtudománynak. De el lehet-e képzelni, hogy Grinaveckienė munkásságának legnagyobb részét már gyógyíthatatlan betegen végezte el? Minden megtett lépés elviselhetetlenül fájt neki. Szenvedését hordozva járta be újra és újra Litvániát, a litvánokhoz… mígnem befogadták a szülői házból is látható jurbarkasi temető sírjai. Jonas Paulauskas JĀNIS ENDZELĪNS A TANÍTVÁNYOK ÉS MUNKATÁRSAK EMLÉKEZETÉBEN Jānis Endzelīns emlékezik, gondolataiban és leveleiben. Szerk. Dzidra Barbare, Brigita Bušmane. Szerkesztőbizottság: B. Bušmane, A. Stafecka, V. Skujina (a szerkesztőbizottság vezetője), M. Stengrevica. Riga, 1999: Lett Nyelvi Intézet, 323 p. A Lett Nyelvi Intézet érdekes emlékkönyvet adott ki Jānis Endzelīnsről, a lett nyelv legjelentősebb kutatójáról, akit a litván nyelvészek – amint azt ez a könyv is megemlíti – a lettek óriásának neveztek. Közel negyven szerző visszaemlékezéseit közli a kötet. Közülük a legidősebb Mērija Saulė-Sleinė, aki a múlt század végén született, fiatalkorában ismerte meg J. Endzelīnst, és életének utolsó éveit vele töltötte; a legfiatalabb pedig többek között a kötet szerkesztőbizottságának vezetője, Valentina Skujina, aki egy diákküldöttséggel köszöntötte a nyelvészt 85. születésnapján, és a temetési menetben egyik kitüntetését vitte. Mondhatni, valamennyi visszaemlékezésben J. Endzelīns rendkívüli személyiségként jelenik meg. Mindenkire óriási benyomást tett legendás pontossága, a jegyzetek nélkül tartott, tartalmas előadásai, szigorú vizsgái, a nyelvi hibákkal szembeni türelmetlensége (még a legcsekélyebb szovjetizmusokkal szemben is), valamint az, hogy nem hódolt be semmilyen tekintélynek. Különösen sok érdekes információt találunk nemcsak J. Endzelīns személyiségéről, hanem egész Lettország kulturális életéről, mindenekelőtt az egyetemről és professzori karáról is Kārlis Draviņš, felesége, Velta Rūķe-Draviņa, valamint Rūdolfs Grabis visszaemlékezéseiben (ez utóbbiak részben már megjelentek a R. Grabisnak szentelt könyvben: Savai valodai, Riga, 1997). 224