A. Valeckienė. „Funkcinė lietuvių kalbos gramatika“

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XLII (2000) Áttekintések. Recenziók. Megjegyzések. Opinions. Reviews. Observations Überblick. Rezensionen. Anmerkungen A. Valeckienė. Funkcinė lietuvių kalbos gramatika, Vilnius, 1998: Lietuvių kalbos institutas, 415 p. A nyelvészeket és minden filológust örömmel töltött el Adelė Valeckienė, a Litván Nyelvi Intézet hosszú ideje vezető tudományos munkatársaként dolgozó habilitált doktora „Funkcinė lietuvių kalbos gramatika” című kiadványa. Ez az elméleti munka több évtized litván nyelvtani kutatásait foglalja össze, nyelvészeti szempontból újszerűen tárgyalja és értékeli nyelvünk szintaktikai és morfológiai szerkezetét, és kiválóan ötvözi a hagyományos, illetve az új nyelvészeti elemzési módszereket. Kétségtelen, hogy ilyen munka nem jöhetett létre előzmények nélkül, csak egy hatalmas tudományos tapasztalattal rendelkező szerző készíthette el. A. Valeckienė tollából jelent meg már 1957-ben a „Dabartinės lietuvių kalbos įvardžiuotinių būdvardžių vartojimas” című terjedelmes tanulmány1, a nyelvtani nem kategóriájáról szóló eredeti monográfia2, valamint számos cikk litvániai és külföldi nyelvészeti kiadványokban. Mind a négy akadémiai litván nyelvtan egyik fő szerzője, számos nyelvi kiadvány összeállítója, szerkesztője vagy szerkesztőbizottsági tagja. Funkcionális nyelvtana tehát összetett nyelvtani problémák mérlegelésének és kutatásának összefoglalása. A funkcionális nyelvtan előszóból, bevezetésből és három nagy fejezetből áll: „A mondat rangja”, „A csoport és a szó rangja”, valamint „A morféma rangja”. Felmerülhet a kérdés, miért nem a legkisebb jelentéshordozó nyelvi elemmel, a morfémával kezdi a szerző, hanem a legfontosabbal, a mondattal, amely a kommunikáció legfontosabb egysége. Ez azonban a szerző választása. Az olvasó számára az a lényeg, hogy az anyag ilyen elrendezése nem okoz nehézséget, és logikusan megalapozott kapcsolatot teremt a nyelvi rendszer mindhárom fő rangja között. A bevezetésben a szerző nagyon tömören, mégis világosan és érthetően ismerteti a funkcionális nyelvtan alapfogalmait és legfontosabb terminusait, ezért ezeket a nyelvészeti szempontból nem a legmagasabban képzett olvasó is könnyen megértheti. ¹ Lásd: Literatūra ir kalba 2, Vilnius: a Litván SZSZK Tudományos Akadémiájának Litván Nyelvi és Irodalmi Intézete, 1957, 161–328. ² V a l e c k i e n ė A. 1984: Lietuvių kalbos gramatinė sistema: Giminės kategorija, Vilnius: Lietuvos TSR mokslų akademijos Lietuvių kalbos ir literatūros institutas, Lietuvos TSR mokslų akademijos Centrinė biblioteka. 209 A mondat rangjának tárgyalásakor a nyelvész különösen nagy figyelmet fordít az egyszerű mondat alapvető funkcióira – a tartalmi, az interakciós és a szövegszerű funkcióra –, és alaposan feltárja az ezeket megvalósító grammatikai formákat. Mivel nyelvünk mondatának egyik legfontosabb eleme az ige, a szerző röviden tárgyalja az ige tranzitivitását, jellemzi a formailag tranzitív és intranzitív igék jegyeit és az általuk kifejezett folyamatokat, valamint rendszerezi az igék bővítményeinek szemantikai funkcióit. A szemantika olyan terület, ahol különösen nehéz elkerülni az értelmezett jelenségek megítélésének szubjektivitását. Meg kell jegyezni, hogy a nyelvtan szerzője, aki hatalmas tapasztalattal rendelkezik a nyelvtani jelenségek elemzésében, kifogástalanul megbirkózik ezzel a feladattal. Állításai lényegében nem adnak okot komolyabb kételyre. A funkciók finom differenciálása miatt azonban itt-ott úgy tűnik, hogy a funkciók közötti határok nem egészen világosak. Ezt például a percipiens és az experiens funkcióinak határairól szóló fejtegetés kapcsán lehet elmondani (48. o.), valamint az a) és b) alpontok néhány magyarázatáról és példájáról, amelyek az eszközfunkció különbségeit tárgyalják (50–51. o.). Másfelől itt-ott mintha hiányozna ez a differenciálás. Például az időfunkció tárgyalásakor (60. o.) az áll, hogy a tárgyeset, a részes eset, az eszközhatározói eset és a helyhatározói eset a cselekvés, illetve az állapot időtartamát, időszakát, időszakaszát jelöli (itt sem világos, mi a különbség az ezekkel a szavakkal kifejezett időfogalmak között). A tárgyeset, az eszközhatározói eset és a helyhatározói eset igen. A részes eset jelentése azonban más: az olyan mondatokban, mint Takarékoskodj a kenyérrel holnapra, ne a munkával; Éjszakára több asszonyt hívtunk segítségül, a részes eset egyáltalán nem a cselekvés idejét jelöli, hanem azt az időpontot, amelyre a cselekvés eredményét szánják. Ugyanez mondható el a 61. oldali példákban a részes esettel jelölt időről is. Amint azonban említettük, nagyon kevés az olyan hely, amely hasonló kételyeket ébreszt. Ez azt mutatja, hogy a nyelvtan szerzője elmélyülten foglalkozik a szemantikával, és árnyaltan különbözteti meg annak jelenségeit. A nyelvtan a mondatok szerkezeti típusait a szintagmatikus és szemantikai szókapcsolatok alapján osztályozza. E kapcsolatok szerint a mondatok két fő típusát tárgyalja: a személyes és a személytelen mondatokat, amelyek további altípusokra oszlanak. Lényegében itt ugyanazokat az altípusokat sorolja fel, amelyeket az akadémiai és más szintaxisok is leírnak. A szerző azonban nem elégszik meg a korábbi kutatások eredményeinek ismertetésével, hanem tömören jellemzi szerkezeti sajátosságaikat is: milyen elemek alkotják őket, mik a funkcióik, és milyen sorrendben állhatnak a szerkezeti elemek. Az interakciós funkció magyarázatakor különös figyelmet fordít a mondat módjára (modalitására). A mondat módját itt a kommunikációs funkcióval kapcsolja össze, ezért a fogalom némileg eltér attól, ahogyan általában az ige mód kategóriájáról beszélünk. Így a szokásos kijelentő, felszólító, feltételes és függő mód mellett a kérdő módot is megkülönbözteti, amely elválaszthatatlanul összefügg a kérdő intonációval, és a kérdő mondatok fő megkülönböztető jegye. A mód fogalmának ilyen kiterjesztése nem kétséges, kellően megalapozott és elfogadható. Egyébként a kérdő mód abban különbözik a többi módtól, amelyeknek világosan meghatározott morfológiai formáik vannak, hogy kifejezőeszközei a partikulumok, a kérdő névmások és a kérdő határozószók. E szerint 210 kifejezőeszközei alapján a kérdő mondatok két csoportra oszthatók: 1) eldöntendő kérdésekre és 2) kiegészítendő kérdésekre. Új az is, hogy megállapítást nyert: valamennyi kiegészítendő kérdő mondat kérdő szavának – névmásának és határozószavának – töve a k mássalhangzóból áll, vagy ezzel a mássalhangzóval kezdődik. Kiemelték, hogy a mondat rangjában a módok szerepe nem azonos: a kijelentő, felszólító és kérdő mód a beszédaktushoz kapcsolódik, míg a feltételes és a közvetett mód csak modális árnyalatokban különbözik a többi módtól, és nem alkot új mondattípusokat. A szövegfunkció bemutatásakor a szerző első alkalommal tárgyalja részletesen a téma és a réma fogalmát a litván nyelv nyelvtanában. Különösen részletesen fejti ki, mi a réma, milyen szerepet tölt be a mondatban, mi alkotja a kijelentő és a kérdő mondatokban, milyen morfológiai kifejezőeszközei vannak, és milyen hozzáadott szavak segítik kifejezését. Mindezt ötletesen kiválasztott mondatok szemléltetik, amelyek segítenek világosan megérteni a probléma lényegét. Az igen kiterjedt témák megértését átgondoltan összeállított ábrák segítik, amelyek különféle mondattípusok összetett témáit foglalják magukban. Az összetett mondatról szóló alfejezet ebben a nyelvtanban nagyon tömör, és az akadémiai nyelvtanok összetett mondatokat tárgyaló fejezeteire épül; ezek egyik szerzője a recenzált nyelvtan szerzője. Lényegében ugyanazokat az összetettmondat-osztályozási elveket követi, mint a „Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje” (V., 1994, 1996, 1997), valamint a „Lithuanian Grammar” (V., 1997). Bár az összetett mondatok típusait és altípusait igen tömören tárgyalja, mégis új, korábbi nyelvtanokban nem említett szerkezeti sajátosságokat emel ki. Ez a szerzőnek az összetett mondatok különféle problémáiban való elmélyültségéről, valamint arról tanúskodik, hogy képes feltárni a mondatszerkezet és a mondatszemantika eddig nem vizsgált vonásait. Vitathatónak tűnik az összetett mellérendelő mondatok ötödik alcsoportjának – a nyomatékosító mellérendelés mondatainak – elkülönítése a szokásos kapcsolatos, hasonlító, ellentétes, választó és következtető mellérendelő mondatok mellett. Igaz, a nyomatékosító mellérendelés mondatait maga a szerző már korábbi akadémiai litván nyelvtanokban is elkülönítette és tárgyalta,3 Elkülönítésük azonban már nem egyetlen kritériumon – a kötőszavakon – alapul, ahogyan a mellérendelő mondatok négy alcsoportra osztásakor megszokott volt, hanem a mondatrészek szerkezetének és szemantikájának további sajátosságaira is. A nyelvtan második, „Csoportok és a szó rangja” című részében újszerűen közelítik meg az úgynevezett szófajokat és a szókapcsolatokat. Ez a rész a hagyományt és az újításokat egyaránt ötvözi. Aszerint, hogy mi alkotja a csoport magját, háromféle csoportot különböztet meg: névszói, igei és határozószói csoportot. A névszói csoport magját főnév alkotja, ezért a továbbiakban a főnevek szintagmatikus funkcióit ismerteti. 3 Grammatika litovskogo jazyka, Vilnius: Institut litovskogo jazyka i literatury, 1985, 715–716; Dabartinės lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 1994, 720; Lithuanian Grammar, Vilnius: Institute of the Lithuanian Language, 1997, 768–769. 211 Különösen nagy figyelmet szentel az alapvető névszói kategóriák – a szám, a nem és az eset –, valamint a specifikus kategóriák – a fokozat és a határozottság – tárgyalásának. Ezeket szorosan összekapcsolja szemantikai funkciójukkal és a mondat szintagmatikus szerkezetében betöltött szerepükkel. Eddig egyetlen akadémiai nyelvtanban vagy bármely más litván nyelvű műben sem állt rendelkezésünkre ilyen részletes elemzés és összefoglalás a főnevek, a számnevek és a névmások számbeli kategóriájáról, illetve annak formai kifejezésmódjáról. Az elméleti állításokat mindenütt találóan kiválasztott példák támasztják alá. A névszói csoport magjának a főnevet tekinti. A tőle függő szavakat két csoportra osztja: módosító szavakra és kvalifikátorokra. Módosító szavaknak a mellékneveket és a melléknévi igeneveket tekinti, bizonyos esetekben pedig a számneveket és a névmásokat is. Ezek egyeztetve állnak a főnévvel. Világosan ismerteti a módosító szavak grammatikai sajátosságait és szintagmatikus funkcióit. Nagy figyelmet fordít a névmások szintagmatikus és szemantikai funkció szerinti osztályozására. Ez utóbbit a korábbi osztályozásokhoz képest jelentősen pontosították, és úgy tűnik, ez az eddigi felosztások közül a legmeggyőzőbb és legelfogadhatóbb. Kvalifikátoroknak nevezik a főnevek különféle esetalakjait, illetve az elöljárószókkal álló eseteiket, olykor pedig a ragozhatatlan szavakat is, amelyek rendszerint vonzattal, ritkábban kapcsolással kötődnek a főnévhez. Ismerteti a főnévhez viszonyított helyzetüket. Hasonlóan tömören mutatja be az igei és a határozószói csoport szerkezetét és funkcióit. A nyelvtan szócsoportokról szóló leírása szintetizálja a szókapcsolatok korábbi kutatásait, és összefoglaló képet ad nyelvtani szerkezetükről és funkcióikról. Sok új gondolatot és találó megfigyelést találunk benne a kötőszavakról, a partikulumokról, valamint az indulatszavakról, amelyek nem alkotóelemei a mondatnak vagy a csoportnak, mégis fontos szemantikai funkciókat töltenek be a mondatban, és a morfémákhoz közelítenek. Érdekes, hogy a partikula fogalmát jelentősen kibővítették: itt a nyelvtanokban már felsorolt szócskák mellett a hangutánzó szavakat és a módhatározói alakokat is partikula kategóriába sorolják. A hagyományos nyelvtani sztereotípiákhoz szokott olvasót ez a felfogás elsőre sokkolhatja, a szerző érvei azonban kellően meggyőzőek ahhoz, hogy ezeket a szavakat új módon értékeljük, és a partikulák közé soroljuk – funkciójukat tekintve a hangutánzó szavak és a módhatározói alakok valóban nemigen különböznek a hagyományos partikuláktól. Más a helyzet morfémaszerkezetükkel. Mivel azonban a hagyományos partikulák szerkezete és eredete is különböző, osztályuk hangutánzó szavakkal és módhatározói alakokkal történő bővítése nem jelenthet komoly akadályt – a tehetetlen gondolkodásmódot kell leküzdeni. A „Csoportok és a szó rangja” című rész tárgyalja az azonos mondatrészeket, az értelmezőket, valamint az elkülönített mondatrészeket is. Ezeket hagyományosan azonos mondatrészeknek, közbevetéseknek és megszólításoknak nevezzük. Nyelvtanainkban tárgyalásuk helye nem alakult ki egyértelműen, ezért a szóban forgó nyelvtan „Csoportok és a szó rangja” című részében való bemutatásuk aligha kelthet komoly aggályt bárkiben. A névszói csoport szavainak paradigmatikus síkján fontos sajátosság a nem kategóriája. A szerző ezt a problémát már több szempontból is vizsgálta, és több 212 az elmúlt évtizedben számos korábbi munkájában, ezért ebben a nyelvtanban, mondhatni, e kategória kutatásának szintézisét nyújtja. A litván nyelv főnévi kategóriája sajátos, mivel a főneveknek két, a mellékneveknek, igeneveknek, valamint a számnevek és névmások egy részének pedig három neme van. A főnevek hím- és nőnemét szintagmatikus, formai és szemantikai kritériumok alapján határozzák meg. Ezeket a kritériumokat korábban nem különítették el világosan, és nem tárgyalták olyan következetesen, mint ahogyan az a recenzált nyelvtanban történik, noha intuitív módon már korábban is támaszkodtak rájuk. Itt rendszerezték először az azonos lexikai tővel rendelkező, és a személyeket nemük szerint megnevező hím- és nőnemű főnevek képzőit; számba vették az azonos végződésű, úgynevezett közös nemű, személyeket megnevező főnevek képzőit, és megadták az ilyen főnevek képzési jelentéseit. A nyelvtanban megalapozottan továbbra is érvényesítik és indokolják azt a hagyományos felfogást, hogy a mellékneveknek, az igeneveknek, valamint egyes névmásoknak és elszigetelt számneveknek három nemű alakjuk van. Mivel az említett szófajok semlegesnemű alakjai már a mai litván nyelvben is elkülönültek a hímnemű alakoktól, továbbá nyelvünk régi emlékeiben sem találhatók már semlegesnemű főnevek, ezért ezek ma már semmihez sem egyeztethetők, és csak főnévi használatban fordulnak elő. Irodalmunkban ezért időnként hajlanak arra, hogy ne ismerjék el náluk a nem kategóriájának státuszát, jóllehet világosan azt sem jelölik meg, hogy a nyelvi elemek rendszerezésében milyen helyet kellene elfoglalniuk, illetve milyen terminussal kellene megnevezni őket. A funkcionális nyelvtan szerzője sokéves kutatásaira támaszkodva teljes mértékben indokoltan biztosítja számukra a nem kategóriájának státuszát. A rag kategóriájának lényegét röviden, de informatívan fejti ki. A főnevek eseteinek funkcióit tárgyalva a szerző kreatívan alkalmazza a neves lengyel nyelvész, J. Kuryłowicz nézeteit. A litván mondat szerkezeti elemei közül az egyik legfontosabb az ige. Valamennyi nyelvtanban ennek nyelvtani sajátosságaira jut a legtöbb hely. A recenzált nyelvtanban ezt a szófajt és kategóriáit, mondhatni, meglehetősen tömören tárgyalják, ám minden állítás rendkívül informatív, tartalmas, és összegzi mind más nyelvészek, mind maga a szerző korábbi igei kutatásait. Külön is meg kell említeni a 12. táblázatot (283–284. o.), amely szemléletesen mutatja be az ige cselekvő és szenvedő alakjainak funkcionális viszonyait; ezeket az elméleti állításokban kevésbé jártas olvasó is könnyen megértheti. A könyv harmadik, „A morféma rangja” című része a litván szó alkotóelemeinek, a morfémáknak a kérdésével foglalkozik. Részletesen jellemzi a morfémák típusait, bemutatja felosztásukat és szóban való elhelyezkedésüket, megmagyarázza a tő fogalmát, a tőtípusokat stb. A nyelvtanban első ízben vették számba és vizsgálták meg részletesen a morfémák pozicionális, képzési és rendszerszerű változatait, és tárgyalták, mi határozza meg kialaku 213 lásukat, valamint eloszlásukat. Ez nemcsak a nyelvtanelmélethez járul hozzá jelentősen. Mindezen változatok részletes leírására a nyelvhasználat gyakorlatának is nagy szüksége van. A „Funkcionális litván nyelvtan” utolsó lapját behajtva ki kell mondanunk, hogy ez a litván nyelv nyelvtani rendszerének monumentális leírása, amely nemcsak a szerző, hanem számos más nyelvész nyelvtani kutatásait is összegzi, és teret nyit az újonnan felvetett problémák vizsgálatának. E munka nélkül nem boldogulhatnak sem a hivatásos nyelvészek, sem a litván nyelv és irodalom szakos tanárok, filológushallgatók, illetve a köznyelvet járatosabban használók. A Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas által ízlésesen és vonzó formában kiadott nyelvtan, amelynek megjelentetését a Lietuvos Respublikos Seimo Valstybinė lietuvių kalbos komisija finanszírozta, jelentősen gyarapítja a litván nyelvtudomány kincsestárát. Albertas Ružė Vilniusi Egyetem Kaunasi Bölcsészettudományi Kara A FRANCIA TUDÓS ÚJ MUNKÁI A LITVÁN NYELVRŐL Daniel P e t i t Présentation de la langue lituanienne. – Lalies. Actes des sessions de linguistique et de littérature 19, Paris, 1999, 7–22. Phonologie du Lituanien. Système vocalique et accentuation. – Op. cit., 23–42. Morphologie nominale du Lituanien. Le système des déclinaisons et l’expression du genre grammatical. – Op. cit., 43–74. Morphologie verbale du Lituanien. Diathèse et voix passive. – Op. cit., 75–111. Syntaxe lituanienne. Syntaxe des participes. – Op. cit., 113–135. À propos du lituanien Sámbaris: La racine IE. *bher- en baltique oriental. – Bulletin de la Société de Linguistique de Paris 93(1998), fasc. 1, 229–288. A litván nyelv franciaországi kutatásának Ferdinand de Saussure, Antoine Meillet és Robert Gauthiot idejére visszanyúló régi hagyományai vannak; később Raymond Schmittlein, Paul Garde, Jean Haudry és más nyelvészek folytatták e hagyományt, akik a litván nyelvről írtak, és adatait összehasonlító, valamint tipológiai tanulmányaikban használták fel. Az utóbbi évtizedekben azonban, amikor Lengyelországban, Olaszországban, Németországban és más országokban új baltisztikai központok jöttek létre, a franciaországi litvánkutatás némileg visszaszorult. Ezért nagy érdeklődést keltett a… 214