Balsių kaitos aprašai nuo Augusto Schleicherio iki Kazimiero Jauniaus

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA A LITVÁN NYELVTUDOMÁNY KÉRDÉSEI XLITI (2000) Gražina AKELAITIVilniaus pedagoginis universitetas ENĖ A MAGÁNHANGZÓ-VÁLTOZÁSOK LEÍRÁSA AUGUST SCHLEICHERTŐL KAZIMIERAS JAUNIUSIG 81. A tő kifejezésének változása számos nyelvész figyelmét felkeltette. Erre vonatkozó utalások már a litván nyelv első nyomtatott nyelvtanában is találhatók. Danielius Kleinas „Apie įvairias raidžių padėtis, arba akcidencijas“ skyriuje mini trejopus „raidžių akcidencijų“ tipus: pasikeitimą, sutraukimą ir nukritimą. Skyriuje išsamiau aptariami pasikeitimai tarmėse ir teigiama, kad kitokie, t. y. pasikeitimai kaitymo atžvilgiu, paaiškėsią iš linksniuočių ir asmenuočių (žr. Kleinas 1957: 427). Skyriuose apie asmenuotes D. Kleinas pagrindinį dėmesį kreipia į pažymimųjų raidziy' pasikeitimus, tačiau užsimena ir apie priešpaskutinio skiemens balsius. Pavyzdžiui, kalbant apie veiksmažodžių būtąjį laiką, nurodoma, kad kai kurie veiksmažodžiai su -auju būtąjį laiką sudaro „visai netaisyklingai“, būtent: palowiau — iš esamojo laiko palauju, būsimojo laiko palausu®. Aptardamas kitų laikų sudarymo išimtis, Kleinas atskirai mini sirgau tipo veiksmažodžius, kurie priešpaskutinio skiemens balsę e „dėl geresnio skambėjimo būsimajame laike pakeičia į i, kuri pasilieka iš jo padarytame būtajame laike“ (Kleinas 1957: 427). Skyriuje „Apie vardą ir jo akcidencijas“ taip pat kalbama apie „raidžių pasikeitimus“. Be pastabų apie balsių keitimąsi paprastų formų linksnių galūnėse, užsimenama apie panašų reiškinį įvardžiuotiniuose (pasak D. Kleino, emfatiniuose) būdvardžiuose ir dalyviuose. Įvardžiuotinio afikso raiškos keitimąsi, kaip ir kitus „raidžių pasikeitimus“, D. Kleinas motyvuoja „malonesniu skambėjimu“ — kitaip tariant, eufoniškai. 82. A litván nyelv magánhangzó-váltakozásai vizsgálatának történetében különleges helyet foglal el Augustus Schleicher. Ő volt az első kutató, aki nemcsak a litván nyelv gyökeinek teljes változatosságát fogta át és írta le, hanem tudományosan meg is alapozta a vokalizmus változásának helyét az indoeurópai alapnyelv hangfejlődésének általános rendszerében. A Litván nyelvtan (Litauische Grammatik) 1856-ban megjelent első, fonetikai fejezetében részletesen leírta a magánhangzók törvényeit. Jelentős, hogy ez a tudós, mint ! A jelölő betűkön D. Kleinas a szóvégi u előtti betűket érti. 2D. Kleinas az igeidők alakjainak kapcsolatát másként fogja fel, mint ahogyan az ma szokásos. Állítása szerint minden igeidő „közvetlenül” vagy „közvetetten” a kijelentő mód jelen idejéből 1957: 479). vezethető le (lásd: Klein maga is hangsúlyozza (lásd Schleicher 1856: 34), világosan megkülönbözteti azokat a törvényeket, amelyek szerint a magánhangzók a szóalkotásban és a ragozásban változnak, a hangok kapcsolódásának törvényeitől. Az első változások olyan rendszert alkotnak, amelyet az összehasonlító indoeurópai nyelvészetben a magánhangzó-váltakozás fokozatainak neveznek. A. Schleicher szerint a litván nyelv magánhangzói gyengülés (vocalschwachung) és erősödés (vocalsteigerung) útján váltakoznak. Az utóbbi esetében két fokozatot különböztet meg, amelyek megfelelnek az ind nyelvi grammatikákból ismert gunaés vrddhi-jelenségeknek. A germán nyelvek összehasonlító grammatikáihoz hasonlóan három magánhangzó-osztályt, illetve sort különböztet meg, amelyeknek fő magánhangzói állítólag az a, i, u. Ezek a magánhangzók és visszhangjaik alkotják szerinte a magánhangzó-váltakozás rendszerét (lásd Schleicher 1856: 62). Például az a-sor vokalizmusának szavai egyrészt úgy alakultak ki, hogy a fő magánhangzó megváltozott a į o („steigerung“), iš o másik oldalon, a főhangzó gyengülésével (,,schwachung®) létrejött változatok su e (vagy megnyújtott ė), i (megnyúj7): tott svirti, svyruoti, sverti, svėriau, svarstyti. Külön megemlítik, hogy ebben a sorban néha megjelenhet u (tampyti, tempti — įtumpas). Iš az a-sorozat szavainak túlnyomó többsége megadva (per 80), iš amelyektől még el kell különíte- : ni a bredu braidyti típusú szavakat, su amelyek az i-sorozattal való keveredést mutatják. az i-sorozat magánhangzó-váltakozásának tagjai a következő ai sorrendben vannak elrendezve: i(y), e(=ie), (dygti, diegas, daiginti); Az u-sor váltakozását a követkeov ző tagok alkotják: u(ū), u(=uo), au, néha av, (kruva“, krauti, kroviau). A. Schleicher főként Ferdinand Nesselmanno munkájára támaszkodik ir Konstantinas Sirvydas írásaival. Egy-egy helyen nyelvjárási vagy más indoeurópai nyelvek szavai szerepelnek. A fő magánhangzó helyzetét néha nem az egész szóval, hanem csak a tővel jelölik. o Így érthetővé válik, hogy a múltban ilyen vokalizmusú szónak kellett léteznie; például az ėd-mi szó esetében az a-vokalizmus helyén csak az adtő van feltüntetve, a slėgti szó esetében a slagtő, a rėkti szó esetében a raktő, a stogas pedig a stagtővel van képviselve. A. A Schleicher által közölt, közös tövű szavak meglehetősen részletes jegyzéke több szempontból is különösen értékes a mai kutatók számára. A közös tövű szavak csoportosításakor csupán egy-egy helyen tévedett, például a mirti szóval szükségtelenül társítja a morai „temetési hordágyak” szlavizmust, a dievas szóval pedig a dyvas szlavizmust, gardus gerti su (lásd Sabaliauskas 1979: 68). A. Schleicher arra a következtetésre jutott, hogy a litván nyelv magánhangzóinak nagy változatossága, akárcsak más nyelveké, nem ősi: több ősi vonás maradt meg az u-sorban, amely a litvánban is csak háromtagú, az i-sor újdonságát pedig az mutatja, hogy abban elkülönült ie és ei található; az a-sor távolodott el leginkább az ősi alaktól (lásd: Schleicher 1856: 62). Amint említettük, A. Schleicher világosan hangsúlyozta, hogy a hangváltozási törvények kétfélék. A fent tárgyalt törvények szerint, mondja ő, a hangok a szóképzésben és a ragozásban változnak. Ezért a tő vokalizmusának változását sem tévesztette szem elől, és A. Schleicher példáiban a krūva, šūvis, lūžti szavakban, valamint más, hosszú magánhangzót tartalmazó tövekben u-t ír. Ū-t csak azokban a jelen idejű alakokban írt, amelyek n-infixumot tartalmaztak (griūvu, pražūvu, kliūvu). 4 a következő, a szóképzésről szóló fejezetben. A magánhangzó-váltakozást itt már nem tárgyalják részletesen*, de a származékok mellett feltüntetett, eltérő vokalizmusú gyökök azt mutatják, hogy a tudós által megfigyelt magánhangzó-váltakozás a képzésben a képzőkkel együtt vesz részt. su Csak nem teljesen világos, milyen elv alapján remdamasis, A. adja meg Schleicher a bemutatott képzett alakok jegyzékében a kiemelt gyökök magánhangzóját, pl.: žiema — Vzim®, Laima — Vlam, atlaida — Vlid, atviras — Vvar, senas — Vsan, kreivas — Vkriv, vár — Vpal, harc — Vku. Úgy tűnik, hogy leggyakrabban a megfelelő magánhangzóváltakozás fő tagját adják meg, amely A. Schleicher és az indiai ir grammatikusok számára a gyenge fokozat volt. Bizonyos típusú képzett alakok példáinak bemutatásakor töredékesen, immár a hangtudomány magától iš értetődő tényeként, néha külön is megemlíti a magánhangzó-- váltakozásokat. Például megemlíti, hogy az -a képzővel alkotott főnevek képzésében a tő magánhangzója gyakran erősödik, o ne gyengül: sargas, dagas, kvapas, takas, tvanas, maras, svaras ir t. t. (Schleicher 1856: 102) A. Schleicher Grammatikájában® bemutatott részletes, elsődleges litván igék osztályozása szintén a tő (vagy általában a szár) kifejezésbeli különbségein alapul. Az osztályokba sorolás alapja a jelen idő sajátosságai — például a tő megnyúlt vagy megváltozott magánhangzója (II. osztály), a jelen időben megjelenő nazális mássalhangzó (I. osztály) stb. Az igét a vokalizmus változási rendszerére figyelemmel írja le: megadja, hogy az egyes osztályok igéi a változás melyik fokát képviselik (lásd Schleicher 1856: 234-254). Lényegében A. Schleicher igékre vonatkozó osztályozására támaszkodnak a mai grammatikák is. §3. A litván szavak tőszerkezetének A. Schleicher által kidolgozott tipológiai osztályozása kétségtelenül jelentős helyet foglalt el az indoeurópai nyelvtudományban. A balti nyelvek grammatikáinak történetében ezt a kérdést tudományosan általában első alkalommal vizsgálták, ezért a későbbi baltisták munkáiban már Schleicher elméletére támaszkodnak. Az 1876-ban kiadott Fridrichas Kuršaitis- -féle grammatikában (Grammatik der litauischen Sprache) bemutatott magánhangzó-váltakozási leírás szinte semmiben sem különbözik A. Schleicher elméletétől. Csak F. Kuršaitis tárgyalja a magánhangzó-váltakozást nem a fonetikáról szóló részben (ott csak a szanszkritra jellemző magánhangzó-váltakozási fokozatokról esik szó), hanem a szóképzés bevezető fejezetében. Ez mintegy azt a felfogást fejezi ki, hogy a magánhangzó-váltakozást a szóképzés részének kell tekinteni. Hogy F. Kuršaitis A. Schleicher magánhangzó-váltakozásokról szóló vizsgálatára támaszkodott, azt ugyanazok a példák, olykor pedig a szóban forgó műre való közvetlen hivatkozások is mutatják (vö. Kurschat 1876: 80-82). 84. 1884-ben jelent meg August Leskien Der Ablaut der Wurzelsilben im Litauischen című tanulmánya (lásd Leskien 1884). Amint maga is kijelenti a bevezetőben, a magánhangzó-váltakozási sorok leírásának nem az volt a célja, hogy támogassa vagy megcáfolja az akkoriban fennálló indogermán nyelv- * Maga A. Schleicher is hangsúlyozta, hogy a képzési fejezetben ez nem teljes körűen, hanem „ami éppen kézre került” módon szerepel (Schleicher 1856: 102). 3 Ezzel a matematikai szimbólummal A. Schleicher a képzett szavak leírásában a gyököt jelölte. 6 A litván nyelv igéinek osztályozását már egy korábbi, 1853m. A kinyomtatott, A. Schleicher Lituanica című művében. A Grammatikában azonban részletesebb. bų a vokalizmus elméletei. Szerinte A. Leskien szerint ez segédeszközként jött létre a szláv nyelvek vokalizmusának vizsgálatához. A. Leskien rámutat, hogy a példákat iš F. Nesselmanno szótárából gyűjtötték, de később saját maga által gyűjtött anyaggal egészítettne ék ki, iš nemcsak a litván, hanem ir iš a lett nyelvét is. A korábbi kutatóktól eltérően A. Leskien öt magánhangzó-váltakozási sort I. különbözė tet meg: ėj iy(i) ei(ej) ai(aj) II. u ū itt au ov III. a)iy (=i)eėa0o (=a) b)eéao (=a) IV.éao(=a) V. a o (=a) (zr. Leskien 1884: 268-269). A három magánhangzó-váltakozási sor hagyományos megkülönböztetése nem volt véletlen. Ez a rokon szavakban szabályosan váltakozó magánhangzók absztrahált sémája. A. Leskien által bemutatott rendszer nem — ji tökéletesebb, csupán jobban megalapozott megvalósítás. Iš lényeg III, IV ir V a sorok megfelelnek A. a Schleicher-- rendszer a-sorának. Ezeket annak alapján különítették el, hogy az adott típusú tövekben az alternációs lehetőségek nem azonos módon valósulnak meg. Például a negyedik és az ötödik sort lényegében azonos vokalizmusú szavak képviselik, csupán az ötödik sor váltakozásait olyan tövekkel illusztrálják, amelyeknek nincs ė-t tartalmazó változatuk (ariu: orė, blaškai: bloškiu, privalau: prievolė). A. Leskien szerint a harmadik sor nem homogén: elkülöníti a III a sort (bildu: beldžiu: baldas) és a III b sort (degu: nuodėgulis: dagas: ato-dogei), jóllehet maga a bevezetésben kijelenti, hogy ezek a sorok szorosan összefüggnek, és egybe is vonhatók (lásd Leskien 1884: 268). A sorok ilyen felosztása talán informatívabb: ez alapján jobban megítélhető a váltakozási típusok produktivitása. Összességében A. Leskien egyértelmű törekvése figyelhető meg arra, hogy minden tőnek minél több alternánsát megtalálja, vagyis bemutassa minden tő valamennyi magánhangzó-- váltakozási fokát. Nagyon gyakran, ha nem találtak litván szót, a váltakozást lett szavakkal illusztrálják (néha kizárólag azokkal), például az ie: ai, i: i vokalizmust a lett la. szemlélteti. kniebju: knaipit, miju: miju (lásd: Leskien 1884: 138). Az ilyen példaválasztás néha kissé eltorzítja a magánhangzó-váltakozások litván nyelvbeli működésének valós képét. Egyes, azonos tövűnek tekintett szavak szemantikai kapcsolata szinkrón szempontból aligha volt már felismerhető (pl.: diržti: diržas: daržas (324. o.); galas: gelti (325. o.); tiltas: patalas: toli (349. o.), ezért A. Leskien kutatását pontosabban diakronikusnak kellene tekinteni". A mű második részében a változások elterjedtségét mutatja be a litván nyelv különböző alrendszereiben. Ez is lényegében nagyon részletesen osztályozott példák rövid kommentárokkal ellátott mutatóiból áll. ' A. Leskien számos új, helyes etimológiai összevetést tett közzé (lásd Sabaliauskas 1979: 74), azonban a szemantika figyelmen kívül hagyása su miatt (vö. még la. didels —la. didit (,,dal*) gyökerének azonosítására vonatkozó felfogás nem tekinthető szinkronikusnak. 6 A. Leskien Der Ablaut der Wurzelsilben im A litván nyelvben sok éven át ez volt az egyetlen olyan munka, amely teljes egészében a litván történeti grammatika egy különálló kérdésének, — a magánhangzir ó-váltakozásoknak volt szentelve; minden kutató számára ne igen jelentős volt, talán bo nem annyira elméleti alapjai, mint inkább gazdag szemléltető anyaga miatt. §5. A. Schleicher ir F. Kuršaitis grammatikái kétségtelenül elméleti alapokat teremtettek az oktatási célból írt Antanas Baranauskas ir Kazimieras Jaunius munkáihoz. A. A Baranausk által a papi szemináriumban tartott előadások be jo saját tudására támaszkodva jelentek meg Kalbomėkslis lėtuviszkos kalbos címmel. A Kalbomokslis második, „Žodžugis“ című részében van egy fejezet a magánhangzók „átalakulásairól“. A. Baranauskas három „mélyhangzóját“ különböztet meg, a, i, u, iš amelyekjo ről szavaival élve azt mondja, hogy „a többi mind kiáradt“. A. Baranauskas magyarázaa ta szerint: „a mélyhangzó gyengülve e-vé válik, még jobban gyengülve i-vé válik, és az a, 0“ felé emelkedik (a többi hasonlóan van magyarázva ir „átalakulások“) (lásd Baranauskas 1896: 9). A váltakozások törvényszerűségét összefoglalva három magánhangzósort is közöl. „Három alapmagánhangzóból indul ki a magánhangzók, kettőshangzók és nazális magánhangzók három sora: Ijacila a ey €6 a o —-——1a, io ¢.h—41q 2aeila i iy é el ai je —iai 3ja eila wu, au, av, u iu, i, iau ų, Ū, ių“ (lásd Baranausov kas 1896: 10-11). A. Baranauskas magyarázatában erősen érezhető A. Schleicher hatása: nemcsak a váltakozási sorok modelljét vette át, hanem a magyarázat módját is. A sorokat szemléltető példák bemutatásakor A. Baranauskas megismétel néhány pontatlan, A. Schleicher által felállított gyökérkapcsolatot; például a morai szlavizmust a mirti gyök szavaival együtt adja meg. A. Baranauskas következő munkájában, a Zamietki o litovskom jazyke i slovare címűben (Baranovskij 1898), a magánhangzó-váltakozást sokkal részletesebben magyarázza. Kétféle, azaz etimológiai és fonetikai folyamatról beszél, amelyek a szavak összetevőiben mennek végbe. Fonetikai folyamatoknak a nyelvjárások fonetikai különbségeit nevezi, etimológiai folyamatoknak pedig a szóképzésben és a ragozásban megjelenő eltéréseket. Amint azt A. Baranauskas maga is jelzi, lényegében A. Schleicher elméletét mutatja be. A terminusok szintén A. Schleicher követését mutatják: német terminusok orosz Š A jelen idézésben nem követjük A. Baranauskas Kalbomokslisának (és ahogy a továbbiakban — K. Jaunius grammatikájának) helyesírását, például a Kalbomokslyje stébjasi szerepel. helyettesítői: oslablenie, količestvennoe uveličenie, podjom (lásd Baranovskij 1898: 10 ir stb. ). A végződések kifejezésének különbségeit A. Baranauskas szintén a magánhangzók három sorának modellje alapján írja le. A végződések kifejezését tárgyalva azonban nem mindig ért egyet A. Schleichernek. Saját (anykštėnų) nyelvjárására támaszkodva három hosszúságú magánhangir zót to különböztetett meg, kritizálta, hogy nem készítette A. Schleicher (lásd Baranovskij 1898: 18). 86. A. Mint ismeretes, Baranauskas által felolvasott litván nyelvi kurzust hallgatta ir K. Jaunius, aki évben tanult a 1871-1875 szemináriumban. Később, a század utolsó évtizedében, csaknem egy időben azzal, hogy ir A. Baranauskas munkái, napvilágot látott maga K. Jaunius Lietuviškas kalbomokslis (1897) című műve is. Ez hektografált munka volt, amely lényegének megváltoztatása nélkül, Būga gondozásában Lietuvių kalbos iš gramatika címmel jelent K. meg. Kétségtelen, 1911 m. hogy K. Jaunius nemcsak A. Baranauskas előadásaira, hanem a ir kiadott nyelvtanokra is támaszkodott. Jo ir a nyelvjárásokról szóló fejezetében világosan kijelentette, hogy megtartja A. Schleicher és F. Kuršaitis „jó dolgait”, de nem fogadja el „tévedéseiket és hibáikat” (lásd Jaunius 1911: 27). A. Schleicher egyik „hibájaként” K. Jaunius a hangsúlyos első és utolsó szótagú magánhangzók „köztes” megkülönböztetését jelölte meg. Ezzel szemben F. Kuršaitisszal kapcsolatban e tekintetben pozitívan nyilatkozott: „Kuršaitis, igazi litvánként, jobban megértette a litván hangsúlyt és a litván hangképzés módját, ezért írásaiban nincsenek csonka szavak”. F. Kuršaitį azonban K. Jaunius azért bírálta, mert az uo-t összekeverte az o-val, az ie-t pedig az ė-vel" (lásd: Jaunius 1911: 27, 28). A „Tarsnymokslio“ című fejezet „Magánhangzó-fokozás“ alcímében K. Jaunius a magánhangzók „szóeredetben való változását“ írja le. A sorok fő tagjainak az a, ie és au tekintendők. Az utóbbiak nyilván informatívabbnak tűntek K. Jaunius számára, mint az i és u, amelyekkel a második és harmadik sort szokás jelölni (az i és u az a-vokalizmusú tövekben is előfordulhat). Íme K. Jaunius magánhangzó-fokozásának egyik „törvénye“: „Ha valamely szó a magánhangzót tartalmazza a tövében, többi rokona tartalmazhat ė, i, V, 0, u, uo, ū hangot, de sem ie, sem au nem lesz bennük“ (Jaunius 1911: 38). Azt állítja, hogy „az egész sorból leggyakrabban csak két—három tagot találhatunk, ezért hasznos dolog az a—sort leginkább négy alsorra felosztani“ (Jaunius 1911: 39). (Lehetséges, hogy erre a felosztásra hatással volt A. Leskien magánhangzó-váltakozásról szóló leírása, jóllehet A. Leskien tanulmányára nincs hivatkozás'.) A g sort „alsorokra“ osztotta: a, ė, o, uo. A „pa-ailes” sorozatot, különösen az uo-t illusztráló példák között olyan szavak is vannak, amelyeknek a gyökere aligha tekinthető az a vokalizmus gyökerének, például: duoti, pulti, puoliau, gulėti, guolis, valamint juosti, juosta. Ezek inkább az u-t, vagyis Jaunius au-sorozatának modelljét, nem pedig az a-sorozatot képviselik. ? Erről A. Baranauskas is említést tett munkájában (lásd Baranovskij 1898: 9). 10 A nyelvészeti terminusok kutatója, Antanas Balašaitis szerint K. Jaunius elsőként nevezte a fonetikai dolgokat valódi nevükön „tarsnYmoksliu”-- nak, vagyis a tarsnisok tudományának, jóllehet tevékenysége kezdetén a hangot K. Jaunius másképpen is nevezte —gaisnisnak (lásd Balašaitis 1961: 184, 186). 1 Hogy K. Jaunius tanulmányozta A. Leskien munkáit, azt más műveiben található megjegyzések és irodalmi hivatkozások is bizonyítják (lásd Drotvinas, Grinaveckis 1970: 99, 138 és másutt). 8 Kétségbe vonható ir még egy-két, a szóban forgó vokalizmus paeilėsét bizonyító szó is, például a paeilė o, be a többiét pedig a bažmas ,,sokaság, rengeteg“, buožė, bužulas „gömböc“, „nagy csomó“ szavak illusztrálják, amelyeket a bokštas szóval hoznak su kapcsolatba. Az ilyen kapcsolat kétséges (vö. lengyel baszta). Nem minden szót, amelyet K. Jaunius egy bizonyos vokalizmus-sor példáiként közölt, lehet akár etimológiailag is összekapcsolni. Ő azonos tőből származó (az a-sor vokalizmusához tartozó) szavaknak tartotta a rimstu, rymau, remiu, rėmiau, ramus, ramentas, romus, romyti és rūmai szavakat. Nyilván abból kiindulva, hogy az orosz pokoi szó („nyugalom, béke”) korábban „szoba” jelentésir sel is rendelkezett, jelentés szempontjából azt javasolja, hogy a »xūmus“ (latin palacium) szót vessük össze az orosz pokoi, počit' „meghalni, elaludni“ szavakkal. Ez K. Jaunius egyik megalapozatlan etimológiai kapcsolata. Az ilyen kapcsolatok értékelésekor a történeti nyelvészek azt állították, hogy K. Jaunius autodidakta nyelvészként olykor a hasonlító nyelvészet tévútjain bolyongott; e bolyongás alapját az képezte, hogy a szemantikailag rokon, de vokalizmusukban, olykor konsonantizmusukban eltérő szóalakokat egyetlen alapalakból igyekezett levezetni, és ezt bizonyos, saját maga kitalálta hangfejlődési törvényekkel magyarázta (lásd Zinkevičius, Kabelka 1958: 23). K. Jaunius „a kötelességről az egyik magánhangzósorból a másikba való átmenetre” is beszél, vagyis a sorok összekeveredéséről. Ezt a jelenséget a szavak ragozásának („hajlításának”) összekeveréséhez hasonlítja, és „szóösszekeverésnek” nevezi. Állítása szerint „az emberi értelem törvényei szerint két sor összekeveredik, ha az egyikben több olyan ízület jelenik meg, mint a másikban” (Jaunius 1911: 39). K. Jaunius szerint az emberek a szóösszekeverés útján a szótöveket egyik sorból a másikba vihetik át, és így olyan szótőből származó szó keletkezik, amelynek alakja „egyáltalán nem illik” e tő többi szavához (lásd: Jaunius 1911: 40). K. Jaunius nem fordított különösebb figyelmet a szóképzésre, ezért nehéz megmondani, hogyan értékelte a magánhangzó-váltakozás szerepét a képzésben. Mindazonáltal a váltakozásokra vonatkozóan még számos utalás található a „Veiksmažodžių lankstymo” (azaz a ragozás) című részben. A tőmagánhangzókat összehasonlítva különbségeiket a magánhangzó-váltakozás leírásaiban szokásos terminusokkal nevezi meg: „magasabb fokú magánhangzó”, „gyengébb magánhangzó”, „erősebb magánhangzó”. 87. K. Jaunius magánhangzó-váltakozásról szóló leírását más kutatók munkáival összevetve látható, hogy K. Jaunius lényegében A. Schleicher magánhangzó-váltakozási elméletét követi, de a törvényeket sajátos módon fogalmazza meg. A magánhangzó-váltakozási rendszer bemutatott összetettebb modellje (a sorok alsorokra bontása) lehetett saját megfontolásainak eredménye, de A. Leskien munkái is hatással lehettek rá. Másfelől az is lehetséges, hogy nem keressük, miben különbözik K. Jaunius magánhangzó-váltakozásról szóló leírása a korábbiaktól, mivel egészítette ki vagy javította ki elődeit. Egészen mást is meg lehet említeni — amint azt K. Jaunius előadásait hallgató Juozas Tumas-Vaižgan12 hangsúlyozza: Az etimológusok szerint a rūmas szót a latin rūs, rūris „falu, uradalom” szóval kell összekapcsolni (lásd. Sabaliauskas így ír: amikor Jaunius valamiféle „váltakozásokon, fokozatokon, eltűnéseken vagy változásokon” vezette át őket, világossá vált számukra, hogyan mozdíthatja meg egy-egy dolgot megszerető ember a világ felét (lásd Tumas 1916: 3). IRODALOM Balašaitis A. 1961: A litván nyelv fonetikai terminusai. —LTSR MA darbai, A sorozat. 1, 183-206. Baranauskas A. 1896: Lietuvių kalbos nyelvtana, LL által kiadva, Tilžė. Baranovskij A. 1898: bapanoBcKu#l A. Samemkru 0 AumoeckKoM s3biKE u caoeape, CaxKxrrierep6ypr. Drotvinas V, Grinaveckis V. 1970: A nyelvész Kazimieras Jaunius, Vilnius. Jaunius K. 1911: Litván nyelvtan, Pétervár. Kleinas D. 1957: Az első litván nyelvtan, felelős szerkesztő. J. Kruopas, Vilnius. Kurschat FE 1876: Grammatik der litauischen Sprache, Halle. Leskien A. 1884: Der Ablaut der Wurzelsilben im Litauischen, Leipzig. Sabaliauskas A. 1979: A litván nyelv kutatásának története 1940-ig, „Vilnius. Sabaliauskas A. 1990: A litván nyelv lexikája, Vilnius. Schleicher A. 1856: Litauische Grammatik, Prag. Tumas J. 1916: [K. Jaunius litván nyelvtanának ismertetése | —Lietuvių balsas 69(98), 3. Zinkevičius 1990: 265). Z., Kabelka J. 1958: Kazimieras Būga. —Válogatott írások 1. Vilnius, 13–100. A magánhangzó-váltakozások leírása August Schleicher-től Kazimieras Jauniusig Összefoglalás August Schleicher kivételes helyet foglal el a litván magánhangzó-váltakozások kutatásának történetében. A litván nyelv későbbi grammatikáinak szerzői, akik foglalkoztak a magánhangzó-váltakozásokkal, mondhatni az ő követői voltak. Kazimieras Jaunius például alapvetően ragaszkodott Schleicher elméletéhez, jóllehet a magánhangzó-váltakozás szabályait eredeti módon fogalmazta meg. Jaunius a magánhangzó-váltakozások rendszerének összetett modelljét mutatta be, amelyben a váltakozó magánhangzók sorozatait további alsorozatokra osztotta. Ez a rendszer saját megfontolásai alapján is kialakulhatott. Másfelől A. Leskien munkái is befolyásolhatták, amelyekről Jaunius kétségtelenül tudott. Grazina AKELAITIENE Beérkezett 2000 02 07 Sevéenkos g. 31 LT-2009 Vilnius, Litvánia E-mail: [email protected] Vilniaus pedagoginis universitetas 10