Balsių kaitos aprašai nuo Augusto Schleicherio iki Kazimiero Jauniaus

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XLIII (2000) Gražina AKELAITIENĖ Vilniusi Pedagógiai Egyetem A magánhangzó-váltakozás leírásai Augustas Schleicheristől Kazimieras Jauniusig §1. A tőalak váltakozása sok nyelvész figyelmét felkeltette. Erre már az első nyomtatásban megjelent litván nyelvtanban is találhatunk utalásokat. Danielius Kleinas „A betűk különféle helyzeteiről, vagyis akcidentáliáiról” című fejezetében a „betűk akcidentáliáinak” három fajtáját említi: a változást, az összevonást és a lekopást. A fejezet részletesebben a nyelvjárási változásokat tárgyalja, és megállapítja, hogy másfajta, vagyis a ragozás szempontjából jelentkező változások a névszóragozásból és az igeragozásból válnak majd világossá (lásd Kleinas 1957: 427). Az igeragozásról szóló fejezetekben D. Kleinas főként a jelölő betűk1 változásaira összpontosít, de a szóvégi előtti szótag magánhangzóit is megemlíti. Például a múlt időről szólva megjegyzi, hogy egyes –auju végű igék „egészen szabálytalanul” alkotják múlt idejüket, mégpedig: palowiau – a jelen időből palauju, a jövő időből pedig palausu2. Más igeidők kivételes képzését tárgyalva Kleinas külön említi az sirgau típusú igéket, amelyek az utolsó előtti szótag e magánhangzóját „a jobb hangzás érdekében a jövő időben i-re változtatják, amely az ebből képzett múlt időben is megmarad” (Kleinas 1957: 427). Az „A névről és annak akcidentáliáiról” című fejezet szintén „betűváltozásokról” szól. A közönséges alakok esetragjaiban bekövetkező magánhangzó-váltakozásra vonatkozó megjegyzéseken kívül egy hasonló jelenségre is utal a határozott névelős (D. Kleinas szóhasználatában: emfatikus) melléknevekben és igenevekben. A határozott névelős képző alakváltozását, a többi „betűváltozáshoz” hasonlóan, D. Kleinas „kellemesebb hangzással” indokolja – más szóval eufonikusnak tartja. §2. A litván magánhangzó-váltakozások vizsgálatának történetében különleges helyet foglal el Augustas Schleicheris. Ő volt az első kutató, aki nemcsak áttekintette és leírta a litván nyelv gyökeinek teljes változatosságát, hanem tudományosan meg is alapozta a vokalizmus változásának helyét az indoeurópai alapnyelv hangfejlődési rendszerében. Az 1856-os Litván nyelvtan (Litauische Grammatik) első, fonetikai fejezete részletesen ismerteti a magánhangzók törvényeit. Jelentős, hogy ez a tudós, amint 1 D. Kleinas jelölő betűknek a szóvégi u előtti betűket nevezi. 2 D. Kleinas az igeidők alakjainak összefüggését a maitól eltérően értelmezi. Szerinte valamennyi igeidő „közvetlenül” vagy „közvetve” a kijelentő mód jelen idejéből vezethető le (lásd Kleinas 1957: 479). 3 pats pabrėžia (žr. Schleicher 1856: 34), aiškiai skiria tuos dėsnius, pagal kuriuos balsiai keičiasi žodžių daryboje ir kaityboje, nuo garsų sandūros dėsnių. Pirmieji kitimai sudarą sistemą, kuri lyginamojoje indoeuropiečių kalbotyroje vadinama balsių kaitos laipsniais. Anot A. Schleicherio, lietuvių kalbos balsiai kitę silpnėjimo (vocalschwächung) ir stiprėjimo (vocalsteigerung) būdu. Pastarojo skiriamos dvi pakopos, atitinkančios iš indų kalbų gramatikų žinomus guṇo ir vṛddhio reiškinius. Kaip ir lyginamosiose germanų kalbų gramatikose, jis skiria tris balsių klases, arba eiles, kurių pagrindiniai balsiai esą a, i, u. Šie balsiai ir jų atbalsiai, anot jo, sudarą balsių kaitos sistemą (žr. Schleicher 1856: 62). Pavyzdžiui, a-eilės vokalizmo žodžiai susidarę, iš vienos pusės, pakitus pagrindiniam balsiui a į o („steigerung“), iš kitos pusės, susilpnėjus („schwachung“) pagrindiniam balsiui, atsiradę variantai su e (arba pailgintu ė), i (pailgintu ī): virti, svyruoti, sverti, svėriau, svarstyti. Atskirai minima, kad kartais šioje eilėje gali atsirasti u (tampyti, tempti – įtumpas). Összesen az a-sorozatba tartozó szavakból szerepel a legtöbb (több mint 80); ezek közül még elkülöníti a bredu: braid(y)ti típusú szavakat, amelyek az i-sorozattal való keveredést mutatják. Az i-sorozat magánhangzó-váltakozásának tagjai a következő sorrendben szerepelnek: i(y), e (=ie), ai (dygti, diegas, daiginti); az u-sorozat váltakozását pedig ezek a tagok alkotják: u(ū), u (=uo), au, olykor av, ov (krūva³, krauti, kroviau). A. Schleicheris főként Ferdinandas Nesselmannas és Konstantinas Sirvydas írásaira támaszkodik. Egy-egy helyen nyelvjárási vagy más indoeurópai nyelvi szavakat is közöl. Az alaphangzó helyzetét néha nem a teljes szóval, hanem csak a tővel jelöli. Ebből arra lehet következtetni, hogy a múltban léteznie kellett ilyen vokalizmusú szónak: például az ėd-mi szó a-vokalizmusú sorában csak az ad- tő szerepel; a slėgti szóhoz a slag- tő, a rėkti szóhoz a rak- tő tartozik, míg a stogas szót a stag- tő képviseli. A. Schleicher meglehetősen részletes, közös tövű szavakat felsoroló jegyzéke több szempontból is különösen értékes a mai kutatók számára. A közös tövű szavakat csoportosítva csak egy-két helyen tévedett, például a meghalni szóval szükségtelenül egybeveti a szláv eredetű morai ’temetési hordágyak’ szót, a isten szóval pedig a szláv eredetű dyvas, gardus su gerti alakot (lásd Sabaliauskas 1979: 68). A. Schleicheris arra a következtetésre jutott, hogy a litván nyelvnek – más nyelvekhez hasonlóan – a magánhangzók gazdag változatossága nem ősi eredetű: több ősi vonás maradt fenn az u-sorozatban, amely a litvánban is mindössze háromtagú; az i-sorozat újabb voltát az mutatja, hogy benne különvált az ie és az ei; az ősi alakjától a legtávolabb az a-sorozat került (lásd Schleicher 1856: 62). Amint említettük, A. Schleicheris világosan hangsúlyozta, hogy a hangváltozási törvények kétfélék. Szerinte a fent tárgyalt törvények szerint a hangok a szóalkotásban és a ragozásban változnak. Ezért a tővokalizmus váltakozása sem kerülte el a figyelmét, és 3 A. Schleicher példáiban a krūva, šūvis, lūžti szavakban és más, hosszú magánhangzót tartalmazó tövekben u-t ír. ū-t csak azokban a jelen idejű alakokban írt, amelyekben n infixum volt (grūvu, pražūvu, kliūvu). 4 a másik, a szóalkotással foglalkozó fejezetben. Itt már nem tárgyalja részletesen a magánhangzó-váltakozásokat4, de a származékok mellett megadott, eltérő vokalizmusú tövek azt mutatják, hogy a tudós felismerte: a képzésben a képzőkkel együtt magánhangzó-váltakozás is részt vesz. Nem teljesen világos azonban, hogy A. Schleicher milyen elv alapján jelöli meg az elkülönített tövek magánhangzóját a képzett alakok felsorolásában, például: žiema – Vžim⁵, Laima – Vlam, atlaida – Vlid, atviras – Vvar, senas – Vsan, kreivas – Vkriv, pilis – Vpal, kova – Vku. Úgy tűnik, hogy leggyakrabban az adott magánhangzó-váltakozás alaptagját jelöli meg, amely A. Schleicher számára – az indiai grammatikusokhoz hasonlóan – a gyenge fok volt. Bizonyos típusú képzett alakok példáit felsorolva töredékesen, olykor külön is említ magánhangzó-váltakozásokat, immár a hangtan egyértelmű tényeként. Például utal arra, hogy az -a képzővel alkotott főnevek képzésében a tő magánhangzója gyakran erősödik, nem pedig gyengül: sargas, dagas, kvapas, takas, tvanas, maras, svaras stb. (Schleicher 1856: 102) A. Schleicher Gramatikoje6 című művében bemutatott, az elsődleges litván igékre vonatkozó részletes osztályozás szintén a tő (vagy általában a szótő) kifejezésbeli különbségein alapul. Az osztályokba sorolás alapját a jelen idő sajátosságai adják, például a megnyúlt vagy megváltozott tőmagánhangzó (II. osztály), a jelen időben megjelenő nazális mássalhangzó (I. osztály) stb. Az igét a vokalizmus váltakozási rendszerére figyelemmel írja le: megadja, hogy az egyes osztályok igéi a váltakozás melyik fokát képviselik (lásd Schleicher 1856: 234-254). A. Schleicher igerendszerezésére lényegében a mai nyelvtanok is támaszkodnak. §3. A. Schleicher tipológiai osztályozása a litván szavak tőstruktúrájáról kétségtelenül jelentős helyet foglalt el az indoeurópai nyelvészetben. A balti nyelvek nyelvtanainak történetében ezt a kérdést általában elsőként vizsgálták tudományosan, ezért a későbbi baltisták munkái már Schleicher elméletére támaszkodnak. Az 1876-ban kiadott Friedrich Kurschat-nyelvtanban (Grammatik der litauischen Sprache) bemutatott magánhangzó-váltakozási leírás alig tér el A. Schleicher elméletétől. F. Kurschat azonban a magánhangzó-váltakozásokat nem a fonetikáról szóló részben tárgyalja (ott csak utal a szanszkritra jellemző váltakozási fokokra), hanem a szóalkotás bevezető fejezetében. Ezzel mintha azt az álláspontot fejezné ki, hogy a magánhangzó-váltakozás a szóalkotás része. Azt, hogy F. Kurschat A. Schleicher magánhangzó-váltakozásokról szóló vizsgálatára támaszkodott, azonos példái, olykor pedig a szóban forgó műre történő közvetlen hivatkozásai mutatják (vö. Kurschat 1876: 80–82). §4. 1884-ben jelent meg August Leskien tanulmánya, Der Ablaut der Wurzelsilben im Litauischen (lásd Leskien 1884). Amint a bevezetőben maga is kijelenti, a magánhangzó-váltakozási sorok leírásának nem az volt a célja, hogy alátámassza vagy cáfolja az akkoriban létező indogermán nyelv- 4 Maga A. Schleicher hangsúlyozta, hogy a szóalkotási fejezetben mindezt nem részletesen, hanem „ami éppen kéznél volt” alapon mutatta be (Schleicher 1856: 102). 5 A. Schleicher ezzel a matematikai szimbólummal jelölte a tövet a képzett alakok leírásában. 6 Lietuvių kalbos veiksmažodžių klasifikacija jau buvo pateikta ankstesniame, 1853m. išspausdintame, A. Schleicherio darbe Lituanica. Tačiau Gramatikoje ji išsamesnė. 5 a vokalizmus-elméletekben. A. Leskien szerint ez a szláv nyelvek vokalizmusának vizsgálatát segítő eszközként jött létre. A. Leskien megjegyzi, hogy a példákat F. Nesselmann szótárából gyűjtötték, később azonban saját gyűjtésű anyaggal egészítették ki, nemcsak a litván, hanem a lett nyelvből is. A korábbi kutatóktól eltérően A. Leskien a magánhangzó-váltakozás öt sorát különíti el: I. i y(ī) ē ei(ej) ej ai(aj) II. u ū ū au ov III. a) i y (=ī) e ē ą o (=ā) b) e ē ą o (=ā) IV. ė a o (=ā) V. a o (=ā) (vö. Leskien 1884: 268–269). A magánhangzó-váltakozás hagyományos, három sorra történő felosztása nem volt véletlen. Ez a rokon szavak magánhangzó-váltakozásának törvényszerűségét elvonatkoztató séma. A. Leskien rendszere nem tökéletesebb, csupán a megvalósulást támasztja alá alaposabban. Lényegében a III., IV. és V. sor A. Schleicher rendszerének a-sorával felel meg. Elkülönítésük azon alapul, hogy az ilyen típusú gyökökben a váltakozási lehetőségek nem egyformán valósulnak meg. Például a negyedik és az ötödik sort lényegében azonos vokalizmusú szavak képviselik, csakhogy az ötödik sor váltakozásait olyan gyökök példázzák, amelyeknek nincs ė-t tartalmazó változatuk (ariu: orė, blaškai: bloškiau, privalau: prievolė). A. Leskien szerint a harmadik sor heterogén: elkülöníti a III. a sort (bildu: beldžiu: baldas) és a III. b sort (degu: nuodegulis: dagas: ato-dogei), noha maga a bevezető azt állítja, hogy ezek a sorok szorosan összefüggenek, és összevonhatók (vö. Leskien 1884: 268). A sorok ilyen felosztása talán csupán informatívabb: jobban meg lehet belőle ítélni a váltakozástípusok produktivitását. Általában jól érzékelhető A. Leskien törekvése arra, hogy minden gyöknek minél több váltakozó alakját megtalálja, vagyis bemutassa az egyes gyökök valamennyi magánhangzó-váltakozási fokát. Nagyon gyakran, ha nem találtak litván szót, a váltakozást lett szavakkal szemléltették (néha kizárólag azokkal); például az ie: ai, i: ī vokalizmust a lett kniebju: knaipīt, miju: miju alakok példázzák (vö. Leskien 1884: 138). Az ilyen példaválasztás olykor kissé eltorzítja a magánhangzó-váltakozás litván nyelvbeli tényleges működésének képét. Némelyik, azonos gyökerűnek tartott szó között szinkrón szempontból aligha lehetett szemantikai kapcsolatot felismerni (pl.: diržti: diržas: daržas (324. o.); galas: gelti (325. o.); tiltas: patalas: toli (349. o.)), ezért A. Leskien kutatását helyesebb diakronikusnak tekinteni7. A mű második része a váltakozások elterjedését mutatja be a litván nyelv különböző alrendszereiben. Ezt is lényegében rendkívül részletesen osztályozott példákból álló, rövid megjegyzésekkel kiegészített mutatók alkotják. 7 A. Leskien számos új, helytálló etimológiai párhuzamot tett közzé (vö. Sabaliauskas 1979: 74), a szemantika figyelmen kívül hagyása miatt azonban (vö. még lett didels – lett didit („dal”) a gyök azonosításáról alkotott felfogása nem tekinthető szinkrónnak. 6 A. Leskien Der Ablaut der Wurzelsilben im Litauischen című munkája sok éven át az egyetlen olyan mű volt, amely teljes egészében a történeti litván nyelvtan egy különálló kérdésének – a magánhangzó-váltakozásoknak – volt szentelve, és valamennyi kutató számára igen jelentős volt, talán nem is annyira elméleti alapjai, mint inkább gazdag szemléltető anyaga miatt. §5. A. Schleicher és F. Kuršaitis nyelvtanai kétségtelenül megteremtették az elméleti alapokat Antanas Baranauskas és Kazimieras Jaunius oktatási célból írt munkáihoz. A. Baranauskasnak a papi szemináriumban tartott előadásait tudta nélkül adták ki Kalbomokslio lietuviškos kalbos címmel. A Kalbomokslio második részében, amelynek címe „Žodžugis”, van egy fejezet a magánhangzók „átalakulásairól”. A. Baranauskas három „alapmagánhangzót” különböztet meg: a, i, u, amelyekből – szavai szerint – „minden más kiárad”. A. Baranauskas magyarázata: „az alap-a gyengülve e-vé válik, majd még jobban gyengülve i-vé, fölfelé törekedve⁸ pedig i a, o-vá” (a többi „átalakulást” is hasonlóképpen magyarázza) (lásd Baranauskas 1896: 9). A váltakozások szabályszerűségét összegezve három magánhangzósort is megad. „A három alapmagánhangzóból három magánhangzó-, kettőshangzó- és nazális hangsort kapunk: 1. sor a e, i, y, ė, ā, o — — — ia, io ę, į, — ą, ią 2. sor i i, y, ė, ei, ai i, — — — — — — iai 3. sor u u, ū, au, av, ov iu, iū, iau ų, ių” (lásd Baranauskas 1896: 10–11). A. Baranauskas magyarázatában erősen érezhető A. Schleicher hatása: nemcsak a váltakozási sorok modelljét vette át, hanem a magyarázat módját is. A sorokat szemléltető példákat bemutatva A. Baranauskas megismétel néhány pontatlan, A. Schleicherre visszavezethető tőkapcsolatot; például a morai szláv jövevényszót a mirti tő szavaival együtt hozza fel. Kitame A. Baranausko darbe Zamietki o litovskom jazyke i slovare (Baranovskij 1898) balsių kaita aiškinama daug plačiau. Jis kalba apie dvejopus, t. y. etimologinius ir fonetinius procesus, vykstančius žodžių sudedamosiose dalyse. Fonetiniais procesais vadina tarmių fonetikos skirtybes, o etimologiniais procesais – žodžių daryboje ir kaityboje atsirandančius skirtumus. Kaip A. Baranauskas pats nurodo, jis iš esmės pateikia A. Schleicherio teoriją. Terminai taip pat rodo sekimą A. Schleicheriu: vartojami vokiškų terminų rusiški 8 Az idézetekben itt nem követjük A. Baranauskas Kalbomokslio helyesírását (ahogyan a továbbiakban K. Jaunius nyelvtanának helyesírását sem); például a Kalbomokslyje alakban stėbjasi szerepel. 7 pakaitalai: oslabenie, količestvennoe uveličenie, podjom (žr. Baranovskij 1898: 10 ir kt.). A. Baranauskas a végződések kifejezésbeli különbségeit szintén a három magánhangzósor modellje alapján írja le. A végződések kifejezésének tárgyalásakor azonban nem mindig ért egyet A. Schleicherrel. Saját (anyikščiai) nyelvjárására támaszkodva három hosszúsági fokú magánhangzót különített el, és bírálta A. Schleichert, amiért ezt nem tette meg (lásd Baranovskij 1898: 18). §6. Mint ismeretes, K. Jaunius is hallgatta A. Baranauskas litván nyelvi kurzusát, aki 1871–1875 között volt a szeminárium hallgatója. Később, a század utolsó évtizedében, szinte A. Baranauskas műveivel egy időben látott napvilágot maga K. Jaunius Lietuviškas kalbomokslis (1897) című munkája. Ez hektografált mű volt, amely lényegében változatlan formában, K. Būga szerkesztésében 1911-ben Lietuvių kalbos gramatika címmel jelent meg. K. Jaunius kétségtelenül nemcsak A. Baranauskas előadásaira támaszkodott, hanem a megjelent nyelvtanokra is. Saját nyelvjárási fejezetében világosan kijelenti, hogy megtartja A. Schleicher és F. Kuršaitis „jó dolgait”, de nem veszi át „tévedéseiket és furcsaságaikat” (lásd Jaunius 1911: 27). A. Schleicher egyik „furcsaságaként” K. Jaunius a cirkumflexus és akut akcentusú magánhangzók „félig hosszú” megkülönböztetését említi. F. Kuršaitisról viszont e tekintetben kedvezően nyilatkozik: „Kuršaitis, az igazi litván, jobban megértette a litván hangsúlyt és a litván szótagolás módját, ezért írásaiban nincsenek nyomorék szavak.” K. Jaunius azonban azért bírálta F. Kuršaitist, mert az összekeverte az uo-t az o-val, az ie-t pedig az ė-vel (lásd Jaunius 1911: 27, 28). A Tarsnymokslio10 „A magánhangzók fokozatai” című fejezetében K. Jaunius a magánhangzók „szóeredetbeli váltakozását” írja le. A sorok alapvető tagjai az a, ie és au. Ezek K. Jaunius számára nyilván informatívabbnak tűntek, mint az i és u, amelyekkel a második és a harmadik sort szokás jelölni (az i és u az a-vokalizmusú tövekben is előfordulhat). Íme K. Jaunius egyik „törvénye” a magánhangzó-fokozatokról: „Ha egy szónak a hangja van a tövében, rokonainak lehet e, ē, i, y, o, u, uo, ū hangja, de sem ie, sem au” (Jaunius 1911: 38). Azt állítja, hogy „az egész sorból legfeljebb két-három tagot találhatunk, ezért leginkább hasznos dolog az a sort négy alsorra bontani” (Jaunius 1911: 39). (Lehetséges, hogy e felosztásra A. Leskien magánhangzó-váltakozásról szóló leírása is hatással volt, bár A. Leskien tanulmányára nincs hivatkozás11.) Az a sort „alsorokra” osztotta: a, ē, o, uo. Az ezeket az „alsorokat”, különösen az uo-t szemléltető példák között olyan szavak is vannak, amelyek tövét aligha lehet a-vokalizmusú tőnek tekinteni, például: duoti, pulti, puoliau, gulėti, guolis, valamint juosti, juosta. Ezek inkább az u-t, vagyis Jaunius modelljének au sorát, nem pedig az a sort képviselik. 9 Apie tai savo darbe yra užsiminęs ir A. Baranauskas (žr. Baranovskij 1898: 9). 10 A nyelvészeti szakkifejezések kutatója, Antanas Balašaitis szerint K. Jaunius nevezte először valódi nevén a fonetika tárgykörét: „tarsnymokslis”-nak, vagyis a beszédhangok tudományának, bár pályája kezdetén K. Jaunius a hangot másként is nevezte: „gaisinis”-nek (lásd Balašaitis 1961: 184, 186). 11 Arra, hogy K. Jaunius tanulmányozta A. Leskien műveit, más munkáiban található megjegyzések és szakirodalmi hivatkozások utalnak (lásd Drotvinas, Grinaveckis 1970: 99, 138 és másutt). 8 Egy-két, az említett vokalizmus alsorait bizonyító szóval kapcsolatban is kétség merülhet fel; például az o alsort többek között a bažmas „sokaság, tömeg”, buožė, bužulas „gömbölyű dudor”, „nagy csomó” szavak szemléltetik, amelyeket a bokštas szóval hoz összefüggésbe. Ez a kapcsolat kétséges (vö. lengyel baszta). K. Jauniusnak nem minden, egy adott sor vokalizmusát példázó szavát lehet akár etimológiailag is összekapcsolni. Azonos tövű (az a sor vokalizmusához tartozó) szavaknak tekinti ezeket: rimstu, rymai, remiu, rèmiau, ramus, ramentas, romus, romyti ir rūmai. Mivel az orosz pokoi szó („nyugalom, béke”) korábban „szoba” jelentésű is volt, úgy tűnik, jelentésük alapján a rūmus12 (lat. palacium) szót az orosz pokoi, počit „meghalni, elaludni” szavakkal javasolja összevetni. Ez K. Jaunius egyik megalapozatlan etimológiai kapcsolata. Az ilyen összefüggéseket értékelve a történeti nyelvészek azt állították, hogy K. Jaunius autodidakta nyelvészként időnként eltévedt az összehasonlító nyelvészet tévútjain; tévelygésének alapja az volt, hogy a szemantikailag rokon, de vokalizmusukban, olykor konsonantizmusukban is eltérő szóalakokat egyetlen alapformából próbálta levezetni, saját maga által kitalált, bizonyos hangváltozási törvényekkel magyarázva őket (lásd Zinkevičius, Kabelka 1958: 23). K. Jaunius a magánhangzósorok közötti „átlépésről”, vagyis a sorok keveredéséről is beszél. Ezt a jelenséget a szavak ragozási („hajlítási”) keveredéséhez hasonlítja, és „szókeveredésnek” nevezi. Állítása szerint „az emberi elme törvényei szerint két sor keveredik, ha az egyikben több olyan tag jelenik meg, amilyen a másikban is van” (Jaunius 1911: 39). K. Jaunius szerint az emberek a keveredés révén átvihetik a szó töveit egyik sorból a másikba, így olyan tövű szó keletkezik, amelynek alakja „egyáltalán nem illik” ugyanazon tő többi szavához (lásd Jaunius 1911: 40). K. Jaunius nem fordított különösebb figyelmet a szóalkotásra, ezért nehéz megmondani, hogyan ítélte meg a magánhangzó-váltakozás szerepét a szóalkotásban. A váltakozásra azonban még számos utalás található az „Igeragozás” (azaz a ragozás) című részben. A tőmagánhangzókat összehasonlítva, különbségeiket a magánhangzó-váltakozás leírásaiban megszokott terminusokkal nevezi meg: „magasabb fokú magánhangzó”, „gyengébb magánhangzó”, „nagyobb magánhangzó”. §7. K. Jaunius magánhangzó-váltakozásról szóló leírását más kutatók munkáival összevetve látható, hogy K. Jaunius alapvetően A. Schleicher magánhangzó-váltakozási elméletét követi, de a törvényeket sajátosan fogalmazza meg. A magánhangzó-váltakozási rendszer bemutatott, összetettebb modellje (a sorok alsorokra bontása) lehet saját töprengéseinek eredménye, de A. Leskien munkái is hatással lehettek rá. Másfelől azt is megtehetjük, hogy nem keressük, miben tér el K. Jaunius magánhangzó-váltakozásról szóló leírása a korábbiakéitól, illetve mivel egészítette ki vagy javította ki elődeit. Egészen másra is felhívhatjuk a figyelmet – arra, amit K. Jaunius előadásainak hallgatója, Juozas Tumas-Vaižgan- hangsúlyozott. 12 Az etimológusok szerint a rūmas szót a latin rūs, rūris „falu, birtok” szóval kell összekapcsolni (lásd Sabaliauskas 1990: 265). 9 …; amikor Jaunius valamilyen „váltakoztatás, fokozás, elhalás vagy változtatás” révén vezette le őket, világossá vált számukra, hogy egyes emberek, ha beleszeretnek valamibe, hogyan tudják azzal a fél világot megmozgatni (lásd Tumas 1916: 3). LITERATŪRA Balašaitis A. 1961: Lietuvių kalbos fonetikos terminai. – LTSR MA darbai, serija A. 1, 183–206. Baranauskas A. 1896: Kalbomokslis lietuviškos kalbos, išdūtas per LL, Tilžė. Baranovskij A. 1898: Барановский А. Заметки о литовском языке и словаре, Санктпетербург. Drotvinas V., Grinaveckis V. 1970: Kalbininkas Kazimieras Jaunius, Vilnius. Jaunius K. 1911: Lietuvių kalbos gramatika, Peterburgas. Kleinas D. 1957: Pirmoji lietuvių kalbos gramatika, ats red. J. Kruopas, Vilnius. Kurschat F. 1876: Grammatik der litauischen Sprache, Halle. Leskien A. 1884: Der Ablaut der Wurzelsilben im Litauischen, Leipzig. Sabaliauskas A. 1979: Lietuvių kalbos tyrinėjimo istorija, iki 1940 m., Vilnius. Sabaliauskas A. 1990: Lietuvių kalbos leksika, Vilnius. Schleicher A. 1856: Lituaische Grammatik, Prag. Tumas J. 1916: [K. Jauniaus lietuvių kalbos gramatikos rec.] – Lietuvių balsas 69(98), 3. Zinkevičius Z., Kabelka J. 1958: Kazimieras Būga. – Rinktiniai raštai 1. Vilnius, 13–100. THE DESCRIPTION OF VOWEL ALTERNATIONS FROM AUGUST SCHLEICHER TO KAZIMIERAS JAUNIUS Summary August Schleicher occupies an exceptional place in the history of the investigation of Lithuanian vowel alternations. The authors of subsequent grammars of Lithuanian who dealt with vowel alternations could be said to be his followers. Kazimieras Jaunius, for example, basically adhered to Schleicher’s theory though he formulated the rules of vowel alternation in an original way. Jaunius presented a complex model of the system of vowel alternations, with the series of alternating vowels further divided into subseries. This system could have been devised on the basis of some considerations of his own. On the other hand, it could also have been influenced by A. Leskien’s works, which were undoubtedly known to Jaunius. Gražina AKELAITIENĖ Vilniaus pedagoginis universitetas Ševčenkos g. 31 LT-2009 Vilnius, Lietuva El. paštas [email protected] Gauta 2000 02 07 10