Lithuanian and Indo-European Phonological Parallels

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA XLV (2001), 145–150 Litván és indoeurópai fonológiai párhuzamok William R. Schmalstieg The Pennsylvania State University Azt javasoljuk, hogy a litván nyelvjárásokra (és sok más nyelvre) jellemző monoftongizációk az indoeurópai nyelvben végbement monoftongizációk egyfajta megismétlődését jelentik. A modern litván nyelv „kevert” diftongusaihoz hasonlóan az indoeurópai nyelv régi magánhangzó + nazális vagy likvida szekvenciáit is diftongusként kezelték. In a recent article (Schmalstieg 2000) I have tried to show how the syntax of contemporary Lithuanian may shed light on the internal development of Indo-European. In this article I hope to show how Lithuanian phonology can give us a clue as to the internal phonological history of the common Indo-European language. Köztudott, hogy a nyelvi változások idővel hajlamosak megismétlődni. Erre jól ismert példa a velárisok ismétlődő palatalizációja a szláv nyelvekben. Itt azokat a monoftongizációkat kívánom megvizsgálni, amelyeket a közös indoeurópai alapnyelvre feltételeztem, és amelyekről tudjuk, hogy a balti nyelvek, valamint számos más nyelv történetében megismétlődtek. Antkowski (1956: 50) ugyanis azt írta, hogy a diftongusok monoftongizációjának folyamata valamennyi indoeurópai nyelv történetében jelen volt. Azt szeretném itt felvetni, hogy a litván nyelv dokumentált története több más indoeurópai nyelvével összevetve betekintést nyújthat a protoindoeurópai nyelv lehetséges belső rekonstrukciójába. Zinkevičius (1966: 92) notes that the Eastern High Lithuanian Panevėžiškiai in final circumflex and unstressed position change ai, ei, au respectively into the monophthongs ę, ė, o (or in places o). Thus, e.g., in Biržai, for rankai we encounter the dat./loc. sg. ruj·ke (to the, in the) hand’, for drobei we encounter dat./loc. sg. dró·b’e ‘(to the, in the) linen’, for turgaus we encounter gen. sg. tūr·gos ‘(of the) market’. One can compare the Latvian Tahmian dialect monophthongizations reported by Rudzīte (1963: 166): mêt² < meita ‘daughter, girl’ and lōks < lauks ‘field’. Az ai e-vé és az au o-vá történő monoftongizációjára a tokhár A nyelvben találunk példákat (szemben az eredeti diftongussal, amely a tokhár B-ben maradt fenn): (A) neñci „bizonyára” = (B) nai „jól, igen”; (A) we (nőnemű) „kettő” = (B) wai „és” < indoeurópai *du̯ai (Van Windekens 1976: 30). Vö. még a tokhár A olar és a tokhár B aulāre „társ, bajtárs” alakját (Van Windekens 1976: 32). A vulgáris latinban egy eredeti 146 | WILLIAM R. SCHMALSTIEG A latin ae (korábban ai) egy korábbi rövid e-vel olvad össze, amely például pompeji feliratokban adatolható; vö. a 2. személyű egyes szám jelen idejű queris és a 2. személyű többes szám jelen idejű querite alakot a klasszikus quaero „keresek” mellett (korábban gvairo) (lásd Rohlfs 1970: 24). Vö. még a latin causa „ok, indok” szót, amelyből a francia chose „dolog” lett. Az ókori görög ναί „igen, bizony” szót a modern görögben [né]-nek ejtik. Amikor a gótikus helyesírású ai az indoeurópai *ai, *oi vagy *əi folytatójaként jelenik meg, sok kutató ē-ként ejtette volna, például a részes eset egyes számú gib-ai „(az) ajándék(nak)” alakban, valamint a főnévi igenév laisjan „tanítani” alakjában (Braune & Ebbinghaus 1981: 29-30). Bizonyos hangtani környezetekben ez a diftongus az ófelnémetben is monoftongizálódik, például az -r előtt az ófelnémet lēren „tanítani” alakban; vö. a gótikus laisjan alakkal (Braune & Eggers 1975: 42). Hasonlóképpen a gótikus helyesírású au szekvenciát rendszerint hosszú, nyílt o-hangként értelmezik (Braune & Ebbinghaus 1981: 33-34). A germán au gyakran ófelnémet hosszú ō-ként jelenik meg, például hōh „magas”, vö. gótikus háuhs (Braune & Eggers 1975: 45). Az indoeurópai *oi és *ai szláv összeolvadása *ē-vel, majd későbbi ě-vé válása jól ismert; vö. az óegyházi szláv dativusi/locativusi egyes számú rǫc-ě „(a) kéz(nek), (a) kézben” alakot, amely összevethető a köznyelvi litván rank-ai és a nyelvjárási (lásd fent) rùj-k-ė alakkal, amely párhuzamos, de későbbi monoftongizációt mutat. Hasonlóképpen jól ismert a szláv *au és *ou u-vá alakulása; vö. a *-u tövű főnevek birtokos esetű egyes számú med-u „(a) méz(nek)” alakjával. Az indoeurópai *ai, *ei és *oi a szanszkritban mind *ē-ként olvadt össze; így például az indoeurópai *u̯oid- alapján a szanszkrit ved-a „tudom” alakot találjuk az ókori görög οἶδα és a gótikus wait mellett. Hasonlóképpen az indoeurópai *au, *eu és *ou mind *ō-ként olvadt össze a szanszkritban; vö. a *-u tövű főnevek birtokos esetű egyes számú madh-o-ḥ „(a) méz(nek)” alakjával. Összevethető a szanszkrit *-u tövű főnevek birtokos esetű egyes számú -oḥ végződése a litván nyelvjárási *-u tövű főnevek birtokos esetű egyes számú -os és a gótikus *-u tövű főnevek birtokos esetű egyes számú -aus végződésével (ahol az -au- szekvenciát hosszú, nyílt o-hangként ejtik). Ezek a többé-kevésbé természetes fonológiai folyamatok azonban korántsem korlátozódnak az indoeurópai nyelvekre. Így például a zahlei nyelvjárásban megőrzött klasszikus arab koiné /ay/ és /aw/ kettőshangzói sok nyelvjárásban rendre /e:/ és /o:/ monoftongizálódnak. Például Zahle városában a /bayt/ ‘ház’ és a /lawn/ ‘szín’ alakot találjuk, míg Türoszban, Szidónban és Bejrútban rendre a /bet/ és a /lo:n/ alakot (Cadora 1979: 19). Valójában, ha hiszünk a nyelvi univerzálékban, kétségtelenül azt mondhatjuk, hogy a monoftongizáció nyelvi univerzálé. Ha egy nyelvnek kellően hosszú dokumentált története van, valószínű, hogy monoftongizációval találkozunk benne. Ezért meglepőnek tartanám, ha az indoeurópai nyelv történetében egyetlen monoftongizáció sem ment volna végbe. Mivel azonban az indoeurópai monoftongizációk rekonstruálása egy olyan nyelv belső rekonstrukciója, amely maga is rekonstruált, a bizonyítékok feltehetően szűkösek és nehezen értelmezhetők. A monoftongusok rekonstruálásának egyik nyilvánvaló nehézsége az, hogy az elmélet szerint tautoszillabikus helyzetben nem maradnának diftongusok. A hangtani bizonyítéknak ezért olyan morfémákból kell származnia, amelyek mássalhangzó előtti és magánhangzó előtti helyzetben egyaránt előfordulhatnak, oly módon, hogy az eredeti diftongus második eleme olykor megfelelő mássalhangzóként jelenhet meg, azaz /i/ helyett /j/ vagy /j/, /u/ helyett /w/ vagy /v/ stb. Ha az eredeti diftongus etimológiai, magánhangzó előtti változata LITHUANIAN AND INDO-EUROPEAN PARALLELS | 147 hiányzik, egyáltalán nem áll rendelkezésre tanúsított hangtani bizonyíték egy eredeti kettőshangzóra. Ezért azt javaslom, hogy az indoeurópai *dou- ‘adni’ gyök mássalhangzó előtti helyzetben *dō- > alakra fejlődött: litván inf. dúo-ti, görög 1. személyű egyes számú jelen idejű (δῐ)-δω-μι, szanszkrit (dá)-dā-mi ‘adok’ (lásd Schmalstieg 1980: 150-157). A régi magánhangzó előtti *dou- alak reflexe azonban a litván dāv-ė ‘adott’ alakban, a görög ciprusi δοϝεναι ‘adni’ infinitivusban és az umbriai 3. személyű egyes számú felszólító alakban, (pur)do-vi-t(u) = latin pericito ‘áldozzon’ (lásd Schmalstieg 1980: 151-157) is megtalálható. Nyilvánvaló, hogy ha az etimológiai *dou- alaknak nem lettek volna magánhangzó előtti előfordulásai, nem lett volna mód a kettőshangzó rekonstruálására, mivel valamennyi mássalhangzó előtti reflex *-ō- lett volna. Véleményem szerint ugyanazon *dō-, *dou-, *du- gyök különféle ablaut-alakjainak kontaminációja és átalakulása a *duō ‘kettő’ számnévben (vö. latin duo, görög δύο, litván dù, szláv dva) és a *duōu- alakban (vö. szanszkrit dva-u) figyelhető meg. A *dou- ‘kettő’ alakból származó ige eredeti jelentése ‘kettővé tenni, kettéosztani’ volt, ami a ‘megosztani’ fogalmához vezetett. Például az angol ‘to share something with somebody’ kifejezés jelentheti azt, hogy ‘valakinek adni valamit’. A ‘felosztani, megfelezni (ezt valakinek)’ jelentésből így az ‘adni (ezt valakinek)’ jelentés alakult ki (Schmalstieg 1987: 17). Joggal merül fel a kérdés: ha az etimológiai indoeurópai kettőshangzók zárt szótagokban mind monoftongizálódtak, honnan erednek a zárt szótagokban tanúsított kettőshangzók? Azt javaslom, hogy az indoeurópai nyelvben bizonyos hangsorokban egy eredetileg hangsúlytalan magánhangzó kiesése új zárt szótagokat hozott létre. Így például az *-u tövű főnevek egyes számú birtokos esetének *(medh)-ous végződésében előforduló indoeurópai sor (vö. litván medaũs ‘[a] méznek’) *-óuos alakú volt, a hangsúly a végződés első szótagjára esett, a második magánhangzó pedig kiesett. Az etimológiai protoindoeurópai *-u tövű főnevek egyes számú birtokos esetének végződése azonban *-ouós vagy gyökhangsúlyos *-ouos alakban is előfordulhatott (azaz a végződésen nem volt hangsúly); ebben az esetben az eredmény *-uos. Később az *-u tövű főnevek esetében a *-ous végződés általánosult, az eredeti *-uos pedig többnyire eltűnt. Mindazonáltal mindkét *-u tövű egyes számú birtokos esetű végződés reflexei tanúsítottak a szanszkritban. Macdonell (1968: 296, fn. 7) szerint a Rigvédában az *-u tövű főnevek egyes számú birtokos esete, mádh-vas (véleményem szerint *[medh]-uos < *[médh]-ouos alakból) 67-szer fordul elő, míg a mádh-os (= litván med-aũs, szláv med-u; véleményem szerint *[medh]-ous < *[medh]-óuos alakból) 13-szor. A kettőshangzók létrejöttére rokon gyökök is bizonyítékul szolgálnak: az egyikben a gyök magánhangzója a szonáns után, a másikban pedig előtte áll. Így a szonáns i után álló gyökhangzóval a szanszkrit dyáuḥ ‘nap, ég’ nominatívuszi egyes számú alakja és a görög Ζεύς a *diēu- alakból származik Thumb-Hauschild (1959: 73) szerint. A *diēu- alak pedig egy korábbi indoeurópai *dei̯eu(o)-s alakból származhat. Ugyanezen gyök másik alakját, amelyben a gyök magánhangzója a szonáns i előtt áll, az óperzsa deiws ‘isten’, a latin deus, a litván dievas, a szanszkrit deváḥ stb. képviseli. < *deiu-(ó)-s vagy *dei̯u(o)-s < protoindoeurópai *deieu(ó)-s vagy *de̯ieu(o)-s. A helyzet némileg hasonlít a szláv nyelvekéhez, ahol a jerek kiesnek, azzal a különbséggel, hogy a szlávban a jer kiesésekor az előtte álló szonáns nem feltétlenül válik magánhangzóvá, 148 | WILLIAM R. SCHMALSTIEG vö. például a mai orosz (egyes számú birtokos esetű) bojca ‘(a) harcos(nak)’ < *bojьca alakját, vagy az ovca ‘juh’ < óorosz ovьca alakját, noha a mai szlovénban és ukránban a mássalhangzó előtti -v- kiejtése némileg az angol -w- hangjához hasonlíthat. Véleményem szerint az indoeurópai zárt szótagokban a nazálisokat követő magánhangzók kezelése bizonyos szempontból összehasonlítható a hasonló hangsorok litván nyelvbeli kezelésével. Más szóval, az indoeurópai magánhangzó + *-n, *-m, *-l, *-r + mássalhangzó sorok „nem tiszta” kettőshangzók voltak, ahogyan a mai litvánban is azok. A standard litvánban szóvégi helyzetben és tautoszillabikus, réshang előtti helyzetben a rövid magánhangzó + -n(-) megnyúlik, a nazalitás pedig elvész, például a diẽvą ‘istent’ jelentésű tárgyesetű egyes számú alakban, valamint a gęsta ‘kialszik, elalszik’ jelentésű 3. személyű jelen idejű alakban. Megjegyzendő azonban, hogy standard litvánban a jövő idejű ragozásban analógiásan helyreállt ez a hangsor; például: gyvẽnsiu ‘élni fogok’ stb. Ezért azt javaslom, hogy az indoeurópai nyelv belső története során a tautoszillabikus helyzetű rövid magánhangzó + *-N- (N = m vagy n) mindig hosszú magánhangzóvá fejlődött, valószínűleg egy hosszú nazális magánhangzón át, amelyből később eltűnt a nazalitás; például *-oNC (C = bármely mássalhangzó) > *-øC > *-ōC. Szóvégi helyzetben azonban, akár hangsúlybeli megfontolásokból, akár azért, mert a következő szó mássalhangzóval vagy magánhangzóval is kezdődhetett, olyan változatok alakultak ki, amelyekben vagy hosszú magánhangzó, vagy rövid magánhangzó + nazális mássalhangzó állt. Így a szóvégi *-oN vagy *-ō-vá válhatott (talán ha hangsúlytalan volt, vagy ha a következő szó mássalhangzóval kezdődött), vagy *-oN-ként maradhatott meg (talán ha hangsúlyos volt, vagy ha a következő szó magánhangzóval kezdődött). Itt két példát hozok fel a szóvégi *-oN és *-ō eredeti automatikus váltakozásának morfologizálódására a tanúsított indoeurópai nyelvekben. A másodlagos *-om 1. személyű egyes számú végződésre gondolok, amely a latin sum < *e-sóm alakban, valamint a görög ἔφερον és a szanszkrit ábhar-am ‘vittem’ 1. személyű egyes számú imperfectumban tanúsított; továbbá az elsődleges *-ō 1. személyű egyes számú végződésre, amelyet az 1. személyű egyes számú jelen idejű latin fer-o, a görög φέρω, a szanszkrit bhár-ā-mi (a mediális ragozású -mi végződés másodlagos hozzáadásával) és a litván neš-ù ‘viszek’ (lásd Schmalstieg 1980: 41; 1998) alak tanúsít. Sok indoeuropeista az elsődleges 1. személyű egyes számú *-ō végződést magánhangzó + laringális hangsorból vezeti le, és bizonyítékként a hettita 1. személyű egyes számú (2. konjugációjú) -ah-hi és mediális-passzív -ah-ha végződést idézi. A tanúsított nem anatóliai indoeurópai nyelvekben azonban a *-ō végződés az ige aktív alakjában fordul elő, míg a hettitában az 1. személyű egyes számú -ah-ha végződés a mediális-passzív ragozásban található. Az -ah-hi ragozás jelentése nem világos, és jellemzően arra sem adnak magyarázatot, hogy pontosan hogyan fejlődhetett az -ah-hi *-ō-vá. Következésképpen valószínűbbnek tartom, hogy az elsődleges 1. személyű egyes számú *-ō végződés a másodlagos *-oN-ből, nem pedig magánhangzó + laringális hangsorból származik. A szóvégi *-oN és *-ō reflexei az *-o tövű névmási és névszói dativusi egyes számú végződésekben is megtalálhatók; vö. az etimológiai határozott alakokat: litván t-am-(ui), szláv t-om-u, ahol az etimológiai *-om- végződést a határozott névmás utolsó tagjának utána következő magánhangzója védi. Az etimológiai *-ō-t az *-o tövű névszók latin lup-ō, szanszkrit vṛkāya (a -ya elem másodlagos hozzáadásával), görög λύκῳ és litván vilk-ui ‘(a) farkasnak’ dativusi egyes számú alakja képviseli (a *-i későbbi analógiás hozzáadásával a görögben és a litvánban). A váltakozás további példáit Schmalstieg (1980: 41-42) közli. LITHUANIAN AND INDO-EUROPEAN PARALLELS | 149 Az egyszerű szóvégi magánhangzó és a szóvégi magánhangzót nazális követő hangsor váltakozásának egy részleges párhuzama Zinkevičius (1966: 77) leírásában található meg bizonyos nyugat-litvániai nyelvjárásokra (Klaipėda stb.) vonatkozóan, amelyekben a birtokos többes számú végződésnek a következő változatai vannak: šak-ū̄n vagy šak-ū̄: „(az) ágak (közül)” (az utóbbi alak végső nazális nélkül). Zinkevičius szerint, talán a gyöktől hangsúlyos típus hatására, a második változat jellemzőbb a fiatalabb nemzedékre, és keleten egyes helyeken teljesen kiszorította az első változatot. Létezik egy harmadik változat is végső -m-mel, šak-ū̄-m, amely feltehetően annak az alaknak az általánosulásából ered, amely egy utána következő labiális előtt fordult elő. Zinkevičius (1966: 76) megemlíti a standard litván skųsti ’panaszkodni’ és li̇̀sti ’mászni’ szamogit kettőseit, amelyek fakultatívan skū.ńčti vagy skū.šti, illetve l’ī.ń.čti vagy l’ī.šti. alakban fordulnak elő. Az eredeti, fonológiai környezetek által meghatározott automatikus *-oN és *-ō változatok morfológizálódásának részleges párhuzama az angol történetében is megtalálható. A mai amerikai angolban a határozatlan névelő alakjainak, az a-nak és az an-nak a használatát teljesen automatikusan a következő szó kezdő fonémájának jellege határozza meg, például: a book, de an apple. Hasonlóképpen, a my és a mine közötti különbség eredetileg szintén teljesen automatikus volt, mára azonban ez az eredetileg fonológiailag meghatározott különbség morfológiai jelentőségre tett szert, és a mai standard angolban a my kizárólag birtokos melléknév, a mine pedig kizárólag birtokos névmás. Ma csak azt mondanánk, hogy my book (apple), vagy hogy the book (apple) is mine, az etimológiai fonológiai meghatározottságtól függetlenül (lásd Strang 1970: 198). Remélem, sikerült itt rámutatnom arra, hogy a nyelvi változás ismétlődő jellege valószínűvé teszi: a litvánhoz hasonlóan az indoeurópai nyelvek belső történetében is sor került a „tiszta” és „szennyezett” kettőshangzók monoftongizációjára. A legtöbb indoeurópai nyelvben a monoftongizáció gyakran visszatérő jelenség, sokkal gyakoribb, mint egyes feltételezett gégehangok eltűnése. REFERENCES ANTKOWSKI, F. 1956: La chronologie de la monophtongaison des diphtongues dans les langues indo-européennes. Poznań: Państwowe Wydawnictwo Naukowe. BRAUNE, W., EBBINGHAUS, E. 1981: Gotische Grammatik, Tübingen: Max Niemeyer Verlag. BRAUNE, W., EGGERS, H. 1975: Althochdeutsche Grammatik, Tübingen: Max Niemeyer Verlag. CADORA, F.J. 1979: Interdialectal lexical compatibility in Arabic, Leiden: E. J. Brill. MACDONELL, A.A. 1968: Vedic grammar, Varanasi-Delhi: Indological Book House. ROHLFS, G. 1970: From Vulgar Latin to Old French: An introduction to the study of the Old French language. Transl. by Vincent Almazan & Lillian McCarthy, Detroit: Wayne State University Press. RUDZĪTE, M. 1963: Latviešu dialektoloģija. Rīga: Latvijas valsts izdevniecība. SCHMALSTIEG, W. R. 1980: Indo-European linguistics: A new synthesis, University Park and London: The Pennsylvania State University Press. SCHMALSTIEG, W. R. 1987: A structural and typological view of some Indo-European monophthongizations. Poznań: Adam Mickiewicz University. (Institute of Linguistics, Working papers, 23.) SCHMALSTIEG, W. R. 1998: Latin sum and the Slavic first person singular present. Historische Sprachforschung 111 (2), 286–295. SCHMALSTIEG, W. R. 2000: Lithuanian and Indo-European Parallels. Journal of Indo-European Studies 28, 385–398. 150 | WILLIAM R. SCHMALSTIEG Strang, B. 1970: A history of English, London: Methuen & Co. Thumb, A., Hauschild, R. 1959: Handbuch des Sanskrit. Vol. 2, Heidelberg: Carl Winter. Van Windekens, A. J. 1976: Le tokharien confronté avec les autres langues indo-européennes. Vol. 1. La phonétique et le vocabulaire, Louvain: Centre international de dialectologie générale. Zinkevicius, Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mintis. Gauta 2001 07 23 William R. Schmalstieg The Pennsylvania State University School of Languages 302 A Burrowes Bldg. University Park, PA 16802, USA [email protected]