Kalbos reiškinių vertinimo laipsniai

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA XLVIII (2003), 97-103 A nyelvi jelenségek értékelési fokozatai RITA MILIŪNAITĖ Litván Nyelvi Intézet, Vilnius A tanulmány célja a nyelvi jelenségek értékelési fokozatainak rendszerét bemutatni, amelyet az előíró nyelvészetben alkalmazva következetesebbé tehetné az előíró munkát, és hatékonyabbá a nyelvi ajánlásokat. Az értékelés fokozatai a szóban forgó nyelvi jellemzők és a standard nyelv kodifikált normái közötti kapcsolat különböző típusait tükrözik. Meghatározásukkor figyelembe veszik e normák jellemzőit, nevezetesen a változatosságot, a stabilitást, a nyelvi változást, a funkcionális és stilisztikai differenciálódást stb. A szerző az értékelés négy fokozatát tárgyalja, meghatározza alapvető jellemzőiket, és megvizsgálja, hogyan működnek a gyakorlatban. 1. BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK A nyelvművelés elméletében és gyakorlatában az egyik legfontosabb kérdés az, hogyan értékeljünk bizonyos nyelvi jelenségeket, milyen normatív elvek és kritériumok alapján járjunk el, hogyan mutassuk be a jelenségek eltérő értékét és használatuk sajátosságait. Ez utóbbi —az eltérő értékelési fokozatok rendszerének kérdése —különösen aktuálissá válik, és természetesen elsősorban azért merül fel, mert a köznyelvi litván nyelv fejlődése már olyan szintet ért el, hogy önállóan is fejlődhet, saját erőforrásaira támaszkodhat, ugyanakkor észrevehetően hatnak rá a külső befolyások, és ez az egész folyamat az utóbbi időben jelentősen felgyorsult. Másfelől a mai litván köznyelv használata egyre inkább különféle műfajokra és területekre tagolódik, miközben a korábban meglehetősen meghatározottnak tartott funkcionális stílusok határai jórészt elmosódnak. Különösen nehezen meghatározhatóvá válik a köznyelvi beszélt nyelv változata, amelyben gyakran keverednek magának a köznyelvnek, a nyelvjárásoknak és a zsargonnak az elemei. Így a köznyelv használatának sokfélesége arra ösztönzi a normalkotókat, hogy aktívabb, tudatosabb hatást gyakoroljanak a köznyelv fejlődésének folyamatára, nehogy a spontaneitás kerekedjen felül, mert ez lényegében ellentétes volna magának a köznyelvnek a természetével. A köznyelv használói is változnak. A litván nyelv normatív munkájában több évtizeden át meglehetősen fontos szerepet játszott a tekintély (a nyelvi normalkotó) és a normalkotási hagyomány. Az utóbbi időben a nyelvhasználók már nem elégednek meg azzal az egyszerű válasszal, hogy egy adott jelenség használható- -e vagy sem. Azt kérik, hogy indokolják meg — miért. A nyelvi ajánlások következetességét, rendszerszerűségét és logikusságát kívánják, és elégedetlenségüknek adnak hangot amiatt, hogy ugyanazt a jelenséget a különböző normatív források eltérően értékelik. Az utóbbi időszak normatív kiadványaiban, a nyelvi tanácsok különféle gyűjteményeiben, a nyelvhasználati gyakorlatról szóló cikkekben, recenziókban stb. nincs a nyelvi jelenségek értékelésének egységes és világos rendszere. A nyelvi normák és hibák értékelő jellemzé- 98 | RITA MILIŪNAITĖ az elnevezések meglehetősen változatosak, és nem mindig lehet megérteni, hogy a szerző valamely jelenséget nyelvi hibának tekint-e, vagy csupán a stílusnormák megsértésének és hasonlónak. Így célszerűnek tűnik legalább a jelenségek lehetséges értékelési rendszerének legfontosabb sajátosságait megvitatni. Mindezt szem előtt tartva a nyelvi jelenségek értékelését már kissé más szemmel kell nézni, mint ahogyan az körülbelül egy évtizeddel ezelőtt szokásos volt: a köznyelv használói számára nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is elégtelenné kezd válni az az információ, amelyet a korábbi normatív munkákban tettek közzé (pl.: Kalbos praktikos patarimuose, 1985; Dabartinės lietuvių kalbos žodyne, 2000'; Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje, 1994 és másutt.*). Más szóval nemcsak a köznyelv legújabb változásait kell figyelembe venni (az új jövevényszavak, új szójelentések, egész szerkezetek megjelenését, egyes jelenségek visszaszorulását a használatból, a különféle kifejezőeszközök funkcionális-stilisztikai differenciálódását), hanem azt is keresni kell, miként lehet tökéletesíteni a változó jelenségek értékelési rendszerét. E tanulmány vázlata már 1998-ban megszületett, amikor a Litván Nyelvi Állami Bizottságban a Kalbos praktikos patarimų új kiadása alapjait és elveit vitatták meg’. Meg kellett indokolni a kiadvány számára választott nyelvi jelenségértékelési rendszert, és javasolták négy értékelési fokozat alkalmazását". Mielőtt hozzáfognánk a nyelvi jelenségek értékelési fokozatainak jellemzéséhez, röviden meg kell tárgyalni az ezzel kapcsolatos alapfogalmakat. Fontos azonnal hangsúlyozni, hogy az értékelési fokozat — származtatott mennyiség. Attól függ, hogyan határozzuk meg a köznyelvi norma fogalmát. 2. A KÖZNYELVI NORMÁK JELLEMZŐI A jelen alkalommal az elméleti fejtegetéseknél nem időzve hosszabban, meg kellene adnunk a köznyelvi norma számunkra legelfogadhatóbb meghatározását, és jellemeznünk kellene annak azokat a vonásait, amelyek fontosak a nyelvi jelenségek értékelési fokozatainak további tárgyalásakor. Ezt nem könnyű megtenni, mert a litván nyelv művelésének elméletében ebben az esetben mind a terminológia zavarossága, mind pedig a norma eltérő felfogásai jelen vannak, különösen a norma és a nyelvhasználat viszonyát szem előtt tartva (vö.: Girdenis, Pupkis 1978: 56; Kniūkšta 1979: 85; Pupkis 1980: 20; Gaivenis, Keinys 1990: 134; Ambrazas, szerk., 1999: 295–296; Klimavičius 2002: 19). A legsemlegesebbnek és legegyetemesebbnek a „Litván nyelvi enciklopédiában” szereplő meghatározás tűnik: „a nyelvi norma (lat. norma „mérték, szabály”) — a nyelvi tények és használati módjaik összessége, amelyet valamely társadalomban egy bizonyos időpontban elfogadnak” (Ambį Ez a kiadás lényegében az 1993-as kiadást ismétli. 2 Vö. az iskolai tankönyv napjaink igényeinek már meg nem felelő állításával is: „A köznyelvi norma meglehetősen szigorú, két értékelési mércén alapul: helyes —helytelen, tiszta —nem tiszta” (KOŽENIAUSKIENE R., DOBROVOLSKIS B., ZINKEVICIUS Z. Lietuvių kalba. Vadovėlis IX klasei, Kaunas: Šviesa, 2001, 3. kiadás, 15). Ezeket az alapelveket a Bizottság jóváhagyta és közzétette a Gimtoji kalba folyóiratban (1998, 12, 4–6). A szerző, miközben továbbfejleszti és összefoglalja az e témában korábbi cikkeiben töredékesen kifejtett gondolatokat, egyúttal támaszkodik a nyelvi normatív munkák ajánlásainak vizsgálata során szerzett tapasztalataira, valamint arra is, amikor a Litván Nyelvi Bizottságban a Kalbos patarimai című kiadvány nyelvtani jelenségeit tárgyalta, és nemegyszer megvitatta e minősítési fokozatrendszer lényegét, illetve gyakorlati alkalmazásának alapelveit. A NYELVI JELENSÉGEK ÉRTÉKELÉSI FOKOZATAI | 99 razas, szerk., 1999: 295). Ebből vezethető le a köznyelvi normák meghatározása is: „a köznyelvre jellemző és abban használt nyelvi tények és szabályok összessége” (ugyanott). Itt a normák két aspektusa különböztethető meg: a normák mint általánosan elismert nyelvhasználat, illetve a normák mint a nyelvi törvények és szabályok összessége. Az első esetben VALÓS (funkcionáló) normákról, a másodikban pedig KODIFIKÁLT (ideális) normákról beszélhetünk. A köznyelvi normák második aspektusa — a kodifikáció — lényeges, és ez különbözteti meg a köznyelvi normákat általában a nyelvi normáktól. Mindazonáltal téves azt gondolni, hogy köznyelvi normának csak az tekinthető, ami kodifikálva van. A kodifikáció egyes esetekben elavult és hiányos lehet, nem tükrözve a tényleges helyzetet, mivel rendszerint a valós normák nyomában jár. Például a DLKŽ-ben nem szerepelnek az aplinkosauga, jogurtas, rankinė, žiniasklaida stb. szavak, jóllehet a köznyelvi használatban már teljesen meghonosodtak, tehát valós normát képeznek. A köznyelvi normák még néhány jellemző alapján is leírhatók: 1) aszerint, hogy a normák a köznyelv magját vagy perifériáját alkotják-e, ALAPVETŐ és MÁSODLAGOS normák léteznek; 2) időbeli szempontból a köznyelvi norma LEFELÉ ÍVELŐ (elavuló), JELENLEGI és JÖVŐBELI (meghonosodni kezdő) lehet (vö. a norma dinamikus elméletével, Pupkis 1980: 21-24); 3) az általános (egyetemes) használathoz vagy a köznyelv valamely funkcionális stílusához való tartozás alapján —ÁLTALÁNOS és SPECIÁLIS (vö. Klimavičius 2002: 23). Mint említettük, az értékelés fokozata levezetett, viszonylagos mennyiség, és a köznyelvi normák felfogásától függ, ezért az értékelési fokozatok rendszerének tükröznie kell a köznyelvi normák sokféleségét (változatosságát, állandóságát, fejlődését, a tényleges és kodifikált norma ir viszonyát, a normák funkcionális-stilisztikai tagolódását stb.). 3. AZ ÉRTÉKELÉSI FOKOZATOK ÉS FAJTÁIK Az, hogy a nyelvi jelenségeket nem egyformán értékelik, hogy a köznyelvi normákhoz való viszonyukat különbözőképpen határozzák meg, köznyelvünk normázásának viszonylag rövid történetéből is látható. Már Jonas Jablonskis javítási gyakorlatából kirajzolódik az a törekvés, hogy ne csupán merev határvonalat húzzanak norma és hiba között, hanem a norma és a hiba többféle, változatosabb viszonyát is felismerjék. Ez összefügg egyrészt a köznyelvi normák fent tárgyalt sokoldalú természetével, másrészt e normák működésének sajátosságaival. A különböző normatív kiadványok ilyen vagy olyan módon igyekeznek megmutatni, mi nem használható, megkülönböztetni, mi kisebb hiba, és mi többé vagy kevésbé elfogadható a köznyelv számára (például a „Kalbos patarėjas” (1939) értékelési fokozatainak rendszeréről lásd: Miliūnaitė 2000: 24-35). E tekintetben jelentős előrelépés történt a Kalbos praktikos patarimų első kiadásának (1975) előkészítése során (lásd Labutis 1972: 12-16; itt három különböző normálási, illetve normativitási fokozatról volt szó, bár magában a kiadványban könnyen megfigyelhető, hogy négy van). 100 | RITA MILIŪNAITĖ Az értékelési fokozat a vizsgált nyelvi jelenségnek a köznyelvi normához való viszonyát mutatja. A jelenség értékelési fokozatának meghatározásához először a következő kérdésre kell válaszolni: A NYELVI JELENSÉG NORMA-- E? Mivel a nyelv állandó változásai, valamint az ezekből eredő köztes esetek, különféle kivételek és hasonlók miatt nem mindig lehet pontosan meghatározni a hibák és a normák határait, legalább négy válasz lehetséges: (1) ez általánosan elismert nyelvi norma (ha változatos — e változatok egyenértékűek); (2) ez norma, de annak csak egy (másodlagos) versengő változata; (3) ez nem általánosan törvényesített norma, de nagy hibának sem tekinthető; (4) ez nem norma, hanem annak általánosan elismert megsértése (vagyis — hiba). Ez sémával ábrázolható: hiba Így a nyelvi jelenségek értékelésének négy fokozatát különböztetjük meg, amelyek azt mutatják, mi használható a köznyelvben, mi használható bizonyos esetekben, mi kerülendő, és mi nem ajánlott. Megállapodás szerint így írják le őket (a — az értékelt jelenség, b — normatív jelenség- ): (1) a+ vagy a |b; (2) a || b; (3) a vngr. —b, (4) antk. = b. 3.1.a+,a|b Ez az értékelési fokozat azt mutatja, hogy az értékelt jelenség norma (a+), vagy ha a norma változatokban létezik, akkor az értékelt jelenségek a norma szempontjából TELJESEN EGYENÉRTÉKŰEK (a|b), tehát többnyire különböző szintek abszolút szinonimái (dublettek), például: Valaki bekopogott (| bekopogtatott) az ajtón.” Az ilyen jelenségek alkotják a norma magvát, és pozitívan, azaz helyesként vannak kodifikálva. A működés szempontjából, ha a norma változatos, ezek a jelenségek bizonyos, viszonylag halvány funkcionális stilisztikai árnyalatokkal rendelkezhetnek, amelyeket rendszerint a jelenségek eredete, a használati hagyomány, az elterjedtség, a használati terület és hasonlók határoznak meg. Idővel a használatban, egymással versengés nélkül, további jegyekre tehetnek szert, és többé nem tekintik őket dubletteknek, vagy egyikük kilép a norma magvából. 5 Mivel a tanulmány magukról az értékelési fokozatok jegyeiről és az elkülönítés elveiről szól, szándékosan kevés konkrét példát közöl; az értékelési fokozatok tárgyalt rendszere szerint bemutatott példák a „Kalbos patarimu“ füzetsorozatban találhatók (lásd: Kalbos patarimai 1. Nyelvtani formák és használatuk. Főszerk. A. Pupkis, Vilnius: Tudományos és Enciklopédia-kiadó Intézet, 2002; Nyelvi tanácsok 11. Szintaxis: 1. A névszóragok használata. Főszerkesztő. A. Pupkis, Vilnius: Tudományos és Enciklopédia-kiadó Intézet, 2003). A NYELVI JELENSÉGEK ÉRTÉKELÉSI FOKOZATAI [101 3.2.a || b Ezzel az értékelési fokozattal a NORMAVÁLTOZATOK viszonyait jelölik (vö. Miliūnaitė 2002: 38–39), amikor a jobb, a köznyelv tendenciáinak és a nyelvhasználat igényeinek inkább megfelelő nyelvi jelenségeket ajánlják a nem legjobbak, de hibának nem tekintett jelenségek helyett. Az ilyen változatok leggyakrabban úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a norma magva (a semleges, általános norma) és perifériája (a norma másodlagos változatai), például: egyeri (|| vieni) metai; Itt az első változat egységesebb, de mesterséges, a második pedig régóta hagyományosan használatos, és fő normaként van megadva. A köznyelv tisztaságának megőrzése szempontjából ebbe a fokozatba sorolandó bizonyos nemzetközi szavak egy része (különösen az általános, nem pedig a szaknyelvi használatot szem előtt tartva) — akkor, amikor teljesen egyenértékű megfelelőik vannak, például: siurprizas (|| staigmena, netikėtumas). Ezenkívül az ilyen változatok funkcionális-stilisztikai különbségeket is mutathatnak, és ebben az esetben stilisztikailag jelöletlen és jelölt jelenségekként viszonyulnak egymáshoz, például: diegia šonas (|| šoną); A névszói alanyeset ebben az esetben a szabad stílusokra jellemző melléknorma, míg a tárgyeset a semleges norma. Tehát a jobb változatokat részesítve előnyben, a gyengébbek IS TOLERÁLTAK, A használók pedig választhatnak — a funkcionális stílus, saját nyelvi szokásaik stb. szerint (például a jobb változatokat a presztízsnyelvben ajánlják, és fő változatként tanítják őket a nem litvánok litvánnyelv-oktatásában). A második fokozatba sorolt a változatok a norma változó részét alkotják. Hosszabb távon a norma mellékváltozata kiszoríthatja a főváltozatot, azaz helyet cserélhet vele, vagy visszaszorulhat a használatból, és többé nem tekinthető a köznyelv normájának. 33.a vngt. —b Ezzel a fokozattal azokat a nyelvi jelenségeket értékelik, amelyek a norma és a hiba határán, az úgynevezett szürke zónában helyezkednek el, ahol gyakran csak kikristályosodnak bizonyos nyelvi tendenciák, ezért nem mindig könnyen ragadhatók meg és határozhatók meg. Az ilyen nyelvi jelenségek nincsenek általánosan elismerve (azaz negatívan lehetnek kodifikálva, vagy egyáltalán nem kerültek be a normatív kiadványokba sem normaként, sem hibaként- ). A legtöbb esetben ezek a jelenségek a normától való eltéréseknek, a nyelv nem megfelelő tendenciáinak tekintendők, például az összetett és az egyszerű fokozati formák versengése: Most egy bonyolultabb (-összetettebb) gyakorlatot fogunk elvégezni. Ezek köztes esetek a hiba és a norma között, amelyek különböző okok miatt jelennek meg: 1) a nyelv fejlődése, valamint az ebből fakadó rendszer és alrendszer, illetve több alrendszer metszéspontjainak ellentmondásai miatt (például az azonos típusú, de eltérő lexikai kifejezésű jelenségek eltérő mértékben honosodhattak meg a nyelvben- ); 2) a jelenség lényegének nem teljes körű feltárása és értékelésének meg nem vitatása miatt; 3) a stiláris elterjedtség és más okok miatt. Ez az értékelési fokozat egy kialakulóban lévő vagy visszaszoruló (korábbi, perspektívával már nem rendelkező) norma helyzetét is jelezheti, — például egy évtizeddel ezelőtt céltalanul megpróbálták újjáéleszteni a spalių mėnuo többes számát. Ezért azt tanácsolják, hogy kerüljük az ilyen változatokat, és válasszuk a kifejezés megfelelőbb módját, ily módon remélve, hogy visszaszoríthatjuk a mai köznyelvi használatban nem kívánatos jelenségek terjedését. 102 | RITA MILIŪNAITĖ 3.4. a nik. = b Ezek egyértelmű NYELVI HIBÁK, leggyakrabban a rendszer megsértései. A köznyelvben az ilyen jelenségeket egyáltalán nem ajánlják használni, és szigorúan javítják őket. A normatív munkákban általában az ntk., nevart. rövidítésekkel jellemzik őket. Ebbe a csoportba tartozik a „Nagy nyelvi hibák jegyzékének” valamennyi esete is. Ezenkívül ide tartoznak a szaknyelvi (terminológiai) normák megsértései. Ezek főként az idegen nyelvek hatására kialakult jelenségek: szókincsbeli idegenszerűségek, tükörfordítások vagy idegen szójelentések, tükörfordított kifejezések és szintaktikai szerkezetek stb., például: imidžas (=įvaizdis), komisijos sąstatas (=sudėtis), a kad, jei(gu) kötőszók főnévi igenévvel a cél kifejezésére és így tovább. Ezenkívül ide sorolhatók a saját nyelvben kialakult helytelen nyelvi jelenségek, a nagyon szűk körben használatos tájnyelvi elemek, a teljesen elavult és a mai használatra nem jellemző dolgok — mindaz, ami ellentétes a köznyelv rendszerével, és összeütközik annak törvényszerűségeivel, illetve szabályaival. 4. ZÁRÓ MEGJEGYZÉSEK A normajegyek és az értékelési fokozatok rendszere közötti összefüggéseket konkrétabban a következőképpen lehetne jellemezni. 1. A pozitívan és negatívan kodifikált jelenségek ellentétpárját az I., II., illetve a III. és IV. értékelési fokozat megkülönböztetése tükrözi. A tényleges normák egybeeshetnek (és sok esetben egybe is esnek) a kodifikált normákkal; — ha egyáltalán még nincsenek kodifikálva, gyakran a III. értékelési fokozatnak felelnek meg. 2. Az alapvető és a másodlagos normáknak az I. és II. értékelési fokozat megkülönböztetése felel meg. 3. Fontos, hogy mind az alapvető norma (I. fokozat), mind a hiba (IV. fokozat) védve legyen a túl hirtelen változásoktól — ezeket két átmeneti (II. és III.) fokozat választja el. 4. A visszaszaszoruló (elavulóban lévő) és a jövőbeli (meghonosodni kezdő) normák dinamikájának tükrözésére a III. értékelési fokozat („kerülendő”) alkalmas. Hosszabb távon az ilyen jelenségek egy része hibává (IV. fokozat) válhat, más részük pedig normaként ismerhető el (azaz kodifikálható) (II. és I. fokozat). 5. A köznyelvi normák funkcionális-stilisztikai tagolása (lényegében az általános és a speciális normák elkülönítése) csak az értékelési fokozatok kiegészítő jellemzője lehet. Célszerű ezt a vizsgált jelenség mellett megfelelő jelölésekkel feltüntetni a. Például ha a vizsgált jelenséget funkcionálisan elavultnak tekintik, a következőképpen jelölhető: a psn. vngr. —b; ha nyelvjárási: a itrm. vngr. —bir pan. Hangsúlyozandó, hogy a köznyelvben a különféle funkcionális stílusok jelenségeinek fennmaradásához szükséges feltétel a helyességük, ezért csak az I. és II. fokozat szerint értékelt jelenségek valamely funkcionális stílushoz vagy azok csoportjához való tartozásáról lehet beszélni- ". Például ha a jelenség a szabLietuvių kalbos komisijos nutarim1998, 123-176. ai 1977-1998. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, Itt nem az indokoltan használt nem normatív jelenségekre gondolunk, például a művészi stílusban, amely csak részben tekinthető a köznyelv használati területének. A NYELVI JELENSÉGEK ÉRTÉKELÉSI FOKOZATAI | 103 adó stílusokra (publicisztikai, művészi, beszélt nyelvi), vagyis a hivatalos stílusokkal (informatív, adminisztratív, tudományos) szemben állóként jellemző, ezt így lehet jelölni: a laisv. | b vagy a laisv. || b. Ilyen esetekben a b jelenség alapvető, stilisztikailag semleges, az általános használatra jellemző jelenségnek minősül. A köznyelvi jelenségek értékelési fokozatainak tárgyalt rendszere lehetővé teszi nemcsak a köznyelvi normák változásának, hanem e normák állandóságának elvét is, vagyis segít csökkenteni a kodifikált norma és a tényleges norma közötti eltérést. Ez egyfajta, a normák állandóságát biztosító védelem, amely megakadályozza a normák ok nélküli és meggondolatlan megváltoztatását, vagy legalább enyhíti azok elkerülhetetlen ingadozásait. Ugyanakkor ez a fokozati értékelési rendszer a normák változásának mechanizmusa is, mivel a nyelv fejlődését figyelembe véve szükség esetén lehetővé teszi a normák megváltoztatását, és ezt csak változatokon keresztül teszi, több fokozat átugrása nélkül (a ntk. = b-D armg.-b->al|- |b-—a|b vagy fordított sorrendben- ). Így csökkenthetők a jelenleg különböző normatív munkákban előforduló nézeteltérések. Ezért éppen a jelenség értékének kell – a fokozati értékelési rendszerre támaszkodva, valamint a köznyelv normatizálásának elveit és kritériumait alkalmazva – a normatizálók nyelvi vitái fő tárgyának lennie. IRODALOM AMBRAZAS, V., szerk. 1999: Lietuvių kalbos enciklopedija, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. GAIVENIS, K., KEINYS, S. 1990: Kalbotyros terminų žodynas, Kaunas: Šviesa. GIRDENIS, A., PUPKIS, A. 1978: Bendrinės kalbos norminimo ir kodifikavimo principai. Baltų kalbos ir jų tyrinėjimo metodai, Vilnius, Krimavicius, J. 2002: Lietuvių bendrinė kalba: ribos ir beribiškumas, sistema, norma ir kodifikacija. Terminológia 9, 7—25. KNIUKSTA, P. 1979: A kodifikáció és a norma nyelvészeti és társadalmi viszonya. A litván nyelvészet kérdései 53-66. 19, 85-91. LaBuris, V. 1972: A lexika és a szóképzés normázásának alapelvei. Nyelvünk 8, 12–16. MILIONAITE, R. 2000: A nyelvi jelenségek értékelésének fokozatai a „Nyelvi tanácsadóban”. Nyelvművelés 73, 24—35. MILIONAITE, R. 2002: A grammatikai normák változatai és értékelésük sajátosságai. Nyelvi kultúra 75, 35–46. Pupkis, A. 1980: A nyelvi kultúra alapjai, Vilnius: Mokslas. Rita Miliūnaitė Beérkezett 2003. 03. 28. Litván Nyelvi Intézet P. Vileišio u. 5, 2055 Vilnius, Litvánia ritam(tlki.lt