Dainora Pociūtė, par. „Knyga nobažnystės krikščioniškos 1653“

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LI (2004), 115–124 RECENZIÓK Recenziók KNYGA NOBAŽNYSTĖS KRIKŠČIONIŠKOS 1653. FAKSIMILINIS LEIDIMAS. Parengė Dainora Pociūtė. Vilnius: Litván Irodalmi és Folklór Intézet, MMIV, lxv, 660 p., ISBN 9955-9408-0-8 A recenzált kiadvány két szempontból is egyedülálló. Mindenekelőtt azért, mert írásbeliségünk e műemléke most könnyen hozzáférhetővé válik a kutatók szélesebb köre számára, hiszen tudomásunk szerint a litvániai könyvtárakban ennek a fontos, XVII. század közepéről származó forrásnak csupán mikrofilmje, valamint a Knygos nobażnystės krikščioniškos 1684-ben Königsbergben kiadott kontrafaktuális kiadása található meg. Ezért különösen örvendetes, hogy a szerkesztő, figyelembe véve, hogy a Svédországban őrzött Knygos nobażnystės krikščioniškos eredetije jelenleg az egyetlen ismert példány, a könyv megjelenésének 350. évfordulója alkalmából, 2003-ban kezdeményezte „a mű fakszimilekiadásának elkészítését, amely egyaránt alkalmas a szövegek tudományos kutatására és az egyetemi litván tanulmányok elmélyítésére” (p. ix). Másodszor, a Litván Irodalmi és Folklór Intézet e kiadványa azért is egyedülálló, mert a könyv kiadói visszatértek – ha szabad így mondani – a régi írásművek fakszimilekiadásának „hagyományos” gyakorlatához: meghagyták az úgynevezett hátteret, és teljesen indokoltan elvetették azt a „modern” elvet, amelyet egy ideig a Baltų lankų kiadó képviselt, vagyis hogy a régi írásművek fakszimiléit ne csupán háttér nélkül, hanem még kisebb formátumban is közöljék. A kiadók tehát a „hagyományos” utat követve nyilvánvalóan bizonyították, hogy napjainkban nem nehéz jó minőségű fakszimilekiadást megjelentetni. Ezért a KN kiadásának szerkesztőjét és kiadóit nemcsak megdicsérni szeretnénk, hanem meg is köszönni nekik, hogy a kiadvány megjelentetésekor – nem hajszolva az ismeretlen forrásból fújó divatokat – mindenekelőtt annak minőségére és tudományos kutatások szempontjából vett fontosságára gondoltak, nem pedig kereskedelmi vagy egyéb szempontokra. A kiadvány a Előszót (p. ix–x) és – természetesen – két, terjedelmét tekintve egyenlőtlen részt tartalmaz. Az egyik Dainora Pociūtė, a régi litván irodalom ismert kutatója által írt, önálló tanulmánynak is beillő bevezető írás, a A litván egyház könyve (p. xiii–lxv), a másik pedig a KN fotomechanikus szövege (p. 1–660). Már a kiadvány előkészítésének céljait megfogalmazó, idézett Előszó-részletből, valamint abból a későbbi kijelentésből, hogy ez a kiadás „kezdetét jelenti a mű egyes részei és forrásai további kritikai előkészítésének és kiadásának” (p. x; vö. még p. xlvi, xlviii), világossá válik, miért nincsenek ebben a kiadásban részletesebb kommentárok. Ezekre még várni kell. A régi litván irodalomban kevésbé jártas olvasó (és egyre többen vannak ilyenek – még a litván szakosok között is, ahogy néhány felsőoktatási intézmény kibocsátja őket) az Előszó elolvasása után megtudja, hogy miután 1684-ben Königsbergben megjelent a KN kontrafaktuális kiadása, a könyv első kiadása nagyon hamar feledésbe merült, és csak azután kezdtek komolyabban beszélni róla, hogy 1958-ban Upsalában a Vilnius vidékéről származó Józef Trypućko kiadta a Polonica vetera Upsaliensia című bibliográfiai összeállítást, amelyben (p. 102, 162, 166) adatokat közölt az Upsalai Egyetemi Könyvtárban őrzött e konvolutumról. 116 | RECENZIJOS Úgy tűnik, elsőként Juozas Tumelis érdeklődött e kiadvány iránt. Összevetette Józef Trypućko közreadott adatait a litvániai könyvtárakban őrzött példányok megfelelő adataival, és észrevette, hogy azok nem teljesen egyeznek. Ekkor kezdett világossá válni, hogy a Litvániában található példányok címlapján szereplő bejegyzés O dabar antra karta perdrukavota nem azt jelenti, hogy az első kiadásnak az 1598-ban megjelent, Merkelis Petkevičius-féle Katekizmas (a továbbiakban: PK) tekintendő, és nem is a reformáció ellenfeleinek megtévesztésére szolgál, hanem a valóságnak megfelelő tény. A Litvániában található KN-kontrafaktuális példányokban azonban van egy, a katolikusokat megtévesztő bejegyzés: a kiadás éve, a nyomtatás helye és a kiadó. Igaz, az Előszó elején olvasható állítás, miszerint „az 1653-ban Kėdainiaiban megjelent Knyga nobažnystės krikščioniškos a litván kálvinista irodalom történetének legkiemelkedőbb mozzanata volt, megkoronázva a litvániai kálvinista nyomtatás százéves tapasztalatát attól kezdve, hogy Mikalojus Radvilas¹, a Fekete 1553-ban brastai udvarában megkezdte a litván könyvnyomtatás történetének folytonos menetét” (a dőlt kiemelés tőlem – J. K.) (p. ix), rögtön felveti a kérdést, vajon az ilyen tág kultúrtörténeti szempont, amely kétségkívül nélkülözhetetlen a lituanica tárgyalásakor, nem szorítja-e háttérbe ebben az esetben a litván nyelvvel és kultúrával kapcsolatos kérdéseket. A A litván egyház könyve című bevezető tanulmány a „Radvilák Kėdainiaija” (p. xiii–xvii) és a „Kėdainiai iskola” (p. xviii–xx) című fejezetekkel kezdődik. Az első Kėdainiaihoz és korábbi birtokosaihoz kapcsolódó történeti adatokat közöl, a második pedig nemcsak a Kėdainiai kollégiumáról, hanem az akkoriban Kėdainiaiban létező könyvgyűjteményekről, könyvtárakról is szól. A tanulmány szerzője itt említést tesz Jonušas Radvila herceg könyvtáráról, a kėdainiai templom könyvtáráról, valamint Samuelis Tomaševskis személyes könyvgyűjteményéről. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a közölt tények nem adhatnak okot kétségre. Ám amikor eszünkbe jut Ingė Lukšaitė, a reformáció ismert kutatójának állítása, miszerint mindmáig nem teljesen „világos, hogy a kėdainiai templom és gimnázium könyvtára egy és ugyanaz a könyvtár volt-e” (Lukšaitė 2001:15), önkéntelenül is felmerül bennünk a kérdés: miért nem esik itt szó erről a problémáról? Vajon a bevezető tanulmány szerzőjének vannak megbízható adatai arról, hogy a kėdainiai templom és gimnázium (vagy kollégium) könyvtára egy és ugyanaz volt? Ha igen, akkor célszerű lett volna minden, ezt az álláspontot alátámasztó érvet felsorakoztatni, annál is inkább, mert Ingė Lukšaitė ugyanannak a tanulmánynak egy másik helyén, amelyre Dainora Pociūtė is támaszkodik, már a kėdainiai gimnázium könyvtáráról ír; vö.: „A kėdainiai gimnázium könyvtárának jegyzéke vagy katalógusa nem ismert” (Lukšaitė 2001: 16). Természetesen a nyelvész figyelme azonnal a harmadik, „A litván nyelv használata Kėdainiai közéletében” című alfejezetre irányul (p. xx–xxii), abban a reményben, hogy megfelelő képet kap arról, milyen helyet foglalt el a litván nyelv az akkori Kėdainiaiban. Az alfejezet elolvasása után azonban az a következtetés adódik, hogy a címe nem teljesen felel meg a tartalmának. Hiszen kizárólag a litván nyelv vallási célú használatának tárgyalására szorítkozik. Ráadásul itt is akadnak pontosításra szoruló állítások. Például az alfejezet a következő kijelentéssel kezdődik: „Noha a litván református egyházban megalakulása kezdetétől fogva a lengyel nyelvet használták (talán használták? – J. K.), amely az egyház fő írott nyelvévé is vált, a XVII. század elején a református zsinatok rendszeres intézkedéseket hoztak a litván nyelv használatának kiterjesztésére, elrendelve a katekizációt, valamint az istentiszteletek litván nyelvű megtartását is” (p. xx). Itt rögtön szeretnénk megtudni, mely években hoztak a zsinatok intézkedéseket a litván nyelv használatának kiterjesztésére, hiszen Ingė Lukšaitė, a reformáció történetének már többször említett szakértője azt állítja, hogy „a XVI. századi zsinati jegyzőkönyvek elégtek”, az 1611-től fennmaradt zsinati jegyzőkönyvekből pedig „nyilvánvaló, hogy még több évtizeden át nem tartozott a zsinat fontos feladatai közé a litván könyvek előkészítése” (Lukšaitė 2001: 1 Nem teljesen világos, miért változtatja Dainora Pociūtė e Litván Nagyfejedelemség-beli főurak általánosan elfogadott családnévformáját, a Radvila alakot Radvilas alakra. Az idézetekben meghagyjuk a szerző által használt Radvilas alakot. RECENZIJOS 117 7). Ha Dainora Pociūtė a litván nyelvhasználat kiterjesztését célzó intézkedésekről írva az 1627-es általános zsinatra gondol, amelyen Kristupas Minvydast Kėdainiai lelkészévé nevezték ki, akkor nagyon kétséges, hogy ez a zsinat a XVII. század elejére sorolható-e. Való igaz, mintha az alcím jogosultságát akarná igazolni, Dainora Pociūtė – bár nem olyan bizonyossággal, mint Ingė Lukšaitė (2001: 14) – azt feltételezi, hogy a kėdainiai iskolában a litván nyelvet „a kateketikai magyarázat kiegészítő nyelveként [...] használhatták” (p. xxi). Véleményem szerint azonban ez a feltételezés nem elegendő. Itt minden bizonnyal igen hasznos lett volna megvizsgálni, mennyire volt szükségük a litván nyelvre a kėdainiai magisztrátus tisztviselőinek, annál is inkább, mert úgy tűnik, az ilyen vizsgálat előfeltételei adottak (vö. Lukšaitė 2001: 17). Mindazonáltal talán a legtöbb kételyt és különféle kérdést a „A református egyházi irodalom helyzete a Litván Nagyfejedelemségben” című alfejezet (p. xxii–xxvii) veti fel; ennek legelején ismételten elhangzik, hogy a KN „1653-as kėdainiai kiadásának éve közvetve a litván evangélikus irodalom és nyomtatás története századik évfordulóját jelezte” (p. xxii). A lengyel nyelvű kiadványok áttekintése azzal az állítással kezdődik, hogy kezdetét az 1553-ban „Mikalojus Radvila Juodasis által alapított első litván nagyfejedelemségi latin (!? a kurziválás tőlem – J. K.) nyomda...” jelentette; ezt követően a Kis és Nagy katekizmust, az 1559-es énekeskönyvet, a brzesći és gdański Bibliát², valamint más lengyel református kiadványokat tekinti át. Ezek kétségtelenül fontosak felekezeti és kultúrtörténeti szempontból, ám véleményem szerint nem sok közük van a KN létrejöttéhez. Ellenkezőleg: az első lengyel kálvinista kiadványok kisebb-nagyobb mértékben hozzájárultak a lengyel nyelv térnyeréséhez, a litván nyelvet pedig kiszorították a szélesebb körű használatból. Ezért kérdéses, hogy lituanisztikai szempontból indokolt-e a lengyel kiadványok ilyen terjedelmes tárgyalása; legfeljebb akkor, ha a szerző ezzel egyes református történészek arra irányuló törekvését kívánta cáfolni, hogy túlzottan felnagyítsák a litván írásbeliséghez való hozzájárulásukat (vö. Kregždė 1978³), vagy ismét hangsúlyozni akarta, hogy kezdetben a kálvinizmus nem a tömegek (a parasztok), hanem a kiválasztottak (az elit) vallása volt, és csak akkor fordult az egyszerű emberek felé, amikor már elveszítette a harcot a jezsuita oktatás akkoriban meglehetősen haladó eszméivel szemben. A szerző védelmében természetesen állítható, hogy a lengyel református vallási könyvek áttekintésével azt kívánta bemutatni, miként kodifikálták és egységesítették a később a KN-be bekerült vallási szövegeket. Erre a következtetésre juthatunk az alfejezet végéből. Ezt a következtetést azonban részben maga a szerző cáfolja, amikor azt állítja, hogy a KN énekeskönyvének viszonya az egységesített lengyel gdański kiadványokhoz kétértelmű (p. xxvii). E viszony részletes feltárását pedig a későbbi kiadványokra hagyja. Az alfejezet állításait alaposabban megvizsgálva a lengyel református kiadványok elemzését az az állítás sem indokolja, hogy „a Knygos nobžnystės krikščioniškos szövegeinek előkészítésekor mindenekelőtt a XVII. század első felében megszilárdult ortodoxia rendszerét kellett tükrözni, litvánul képviselve Litvánia és Lengyelország Református Egyházainak hosszú viták és mérlegelések során kodifikált lengyel nyelvű szövegeit” (p. xxvii). Magától értetődő azonban, hogy a vallásgyakorlathoz kiadott könyvnek meg kell felelnie a kodifikált szövegeknek. Arra a kérdésre viszont, hogy a KN énekeskönyvének összeállítói miért nem tartották következetesen magukat ehhez az elvhez, a lengyel kiadványok áttekintése sem ad választ. 2 Nem világos csupán, miért nem hivatkozik Dainora Pociūtė a Brześći és a Gdański Biblia összehasonlításakor (p. xxvi–xxvii) a lábjegyzetekben az egyéb szakirodalom mellett Gina Kavaliūnaitė disszertációjára, amely szintén tárgyalja mindkét Bibliát és fordítási elveiket (lásd Kavaliūnaitė 2003: 82–89). 3 Dainora Pociūtė ezt a kiadványt nem említi, noha az abban kifejtett gondolatokat ismétli meg nemcsak a KN-ről és szerzőiről, hanem néhány régi tévedésről is, például arról, hogy Kėdainiaiban jó minőségű, Civitas Caiodunensis feliratú vízjellel ellátott papírt gyártottak (lásd Kregždė 1978: 81–95). 118 | RECENZIJOS A kėdainiųi nyomdáról, annak megalapításáról és kiadványairól írva Dainora Pociūtė széles történelmi kitérőktől sem riad vissza, jócskán túllépve a kronológiai határokon. Például, amikor a Litván Nagyfejedelemség területén működő más református (és nem csak református) nyomdákat tárgyalja, a szerző megemlíti az 1672 óta Sluckban működő nyomdát. Emellett a reformátusokkal kapcsolatos dolgok magasztalásának olykor talán kissé túlzott vágya elhomályosítja a történelmi tényeket. Úgy tűnik, ez történt annak állításakor, hogy a Sluckban „megkezdett nyomda volt az egyetlen (a dőlt betűs kiemelés tőlem – J. K.), amely akkoriban a Litván Nagyfejedelemségben működött (a Vilniusi Akadémia nyomdája mellett)” (xxvii–xxix. o.). Miért az egyetlen, ha egy másik is működött? Hacsak nem azért nevezik a slucki nyomdát egyetlennek, mert nem nyomtatott litván könyveket. A KN előkészítésével és nyomtatásával kapcsolatos történeti adatok tárgyalásakor a szerző Jonušas Radvila 1653. március 18-i levelére támaszkodik, amelyben a herceg azt gyanította, hogy a nyomtatás „akadályait mesterségesen idézték elő, mert egyes helyi lelkészek nem akarják viszontlátni Telega nevét” (p. xxxii). Miután a szövegben idézi Jonušas Radvila levelének egy lefordított mondatát, Dainora Pociūtė a 81. lábjegyzetben lengyelül idézi azt, majd rögtön hozzáteszi: „Az irodalomtörténeti szakirodalomban, valószínűleg Radvila idézetének téves értelmezése miatt, az ellenkező= [ellenkező] vélemény terjedt el, amely szerint Radvila azért haragudott, mert a könyvben a lelkészek koholmányára hivatkozva Telegát nevezték meg szerzőként” (p. xxxii). E szavak után megadja azokat a forrásokat, amelyek ezt az értelmezést közlik: Vaclovas Biržiška Aleksandrynas című művét, Juozas Tumelis „A Knygos nobažnystės krikščioniškos első kiadásának kérdése (1653)” című tanulmányát, amely a Bibliotekininkystės ir bibliografijos klausimai 7. kötetében jelent meg, valamint Jurgis Lebedys Senoji lietuvių literatūra című munkáját, de nem említi (talán figyelmetlenségből?) Ingė Lukšaitė nemrég többször is idézett tanulmányát, amely hasonló értelmezést ismétel meg4, holott Dainora Pociūtė viszonylag gyakran támaszkodik erre a tanulmányra. A „A könyv szerzősége” című alfejezetben (p. xxxiii–xxxiv) Dainora Pociūtė a KN lengyel nyelvű „Előszavával a kedves olvasóhoz”, valamint Antanas Jakulis nyelvész munkáival alátámasztva megadja, ki készítette, illetve készíthette elő a könyv egyes részeit. E hasznos és szükséges áttekintést követően a szerző váratlanul, minden részletezés nélkül kijelenti, hogy „a XVI–XVII. századra a litván írott nyelvnek három változata alakult ki” (p. xxxiv). Mivel eddig elsősorban a Litván Nagyfejedelemség területéről volt szó, a litván írott nyelv történetének korai korszakát kevésbé ismerő olvasó ebből arra következtethet, hogy abban az időben három írott nyelvváltozat létezett a Litván Nagyfejedelemségben. Az ilyen félreértések elkerülhetők lettek volna, ha a tanulmány szerzője legalább valamelyest részletezi ezt az állítást, vagy legalább megadja a vonatkozó szakirodalmat. Miután bemutatta a KN összeállítóit – Steponas Jaugellis Telegát (p. xxxiv–xxxvi), Samuelis Tomaševskist (p. xxxvi–xxxvii), Jonas Božimovskist (p. xxxvii–xxxviii) és Samuelis Minvydast (p. xxxviii) –, Dainora Pociūtė áttér a könyv szerkezetére (p. xxxix–xl), és azt mérlegeli, hány könyvből áll a recenzált konvolútum. Egyesek (Dalia Jakulytė, Zigmas Zinkevičius) szerint három könyvből áll, mások (Juozas Tumelis, a szerző által nem említett Ingė Lukšaitė (2001: 4), valamint megszorításokkal maga a szerző is) négy könyvből álló gyűjteménynek tekintik. Ebben az esetben az a feltevés szolgál kiindulópontul, hogy egy vallási könyv jellegét régóta a műfaji sajátosságai határozzák meg. E tétel alátámasztására törekedve 4 Vö.: „Samuel Tamašausko (másként Tomašauskas, Tomaszewski, kb. 1605–1650) és Steponas Jaugellis Telega énekeskönyv-előkészítésben játszott szerepével kapcsolatban Jonušas Radvila vetett fel néhány kételyt 1653. március 18-án Laurynas Kochanski ispánnak írt levelében, megjegyezve, hogy Telega szerzősége a lelkészek koholmánya” (Lukšaitė 2001: 19). RECENZIJOS 119 Állítását Dainora Pociūtė így indokolja: „Ahogyan a Biblia héber elnevezése „könyveket” jelentett, úgy Martynas Mažvydas Katekizmas című művét is – amelyben nemcsak katekizmus, hanem énekeskönyvecske és ábécéskönyv is megjelent (nem számítva az ajánlásokat és előszókat, amelyek akkoriban sok könyvhöz tartoztak) – nem egyetlen „könyvnek” (noha folyamatos oldalszámozása volt), hanem „könyvecskéknek” nevezték. Más nyelveken nyomtatott irodalomban is akadnak ilyen példák” (p. xl). Először is aligha volt szükséges, hogy a szerző a tizenhatodik és tizenhetedik századból ilyen távoli korokba és vidékekre kalandozzon, annál is inkább, mert sem a héber Ószövetség címét – amelyhez egyébként a protestánsok is ragaszkodnak, lásd Rubšys 1995: 1, 26 –, a Tanak szót, sem annak jelentését nem közli. Másodszor, Martynas Mažvydas knygelės (többes számú alanyeset) szavának jelentését magyarázva Dainora Pociūtė elfelejtette emlékeztetni az olvasókat arra, hogy e származékszó jelentése egy ukrán nyelvész, Anatolij Nepokupnas érdeklődését is felkeltette. Adatai szerint Martynas Mažvydas knygelės szava „nem »könyvecskét« vagy »ezt a könyvet« jelent, ahogy a litván nyelv kutatásában hagyományosan állítják, hanem »tankönyvet«” (Nepokupnas 1994: 75, 76). Továbbá Martynas Mažvydas származékszavának, a knygelės-nek a jelentését vizsgálva valószínűleg nem szabad megfeledkezni a tövéül szolgáló knyga szó alakjáról sem a Kis-Litvánia XVII. századi írásos emlékeiben. Mivel a XVII. századi kéziratos szótárakban a német Buch szó litván megfelelője a knygos (többes számú alanyeset) (lásd például Lexicon Lithuanicum 1987: 106–107; Clavis Germanico–Lithuana 1997: 1, 408), úgy tűnik, feltehető, hogy a knygeles származékszó a többes számú knygos alak képzővel létrehozott származéka lehet. Mivel Dainora Pociūtė érvei többféleképpen értelmezhetők, ezért részletekbe nem bocsátkozva ebben az esetben a legcélszerűbb a szigorú bibliográfiai megközelítést követni, és három könyvről beszélni, amelyeknek nemcsak az oldalszámozása különálló, hanem külön hibajegyzékük is van. A szerző maga is ezt a megközelítést követi, amikor a KN egyes részeit tárgyalja (p. xl–xlv). A KN énekeskönyvének bemutatása (p. xl–xlii) azzal az állítással kezdődik, hogy benne „100 zsoltárfordítás szövege és 158 ének szerepel (közülük 147 az énekeskönyv különböző fő részeiben, 11 pedig az énekeskönyv „Giesmes Pridotka” című függelékében)” (p. xl). A szerző azonban, miután nyilván észrevette, hogy az állítás első fele félrevezetheti az olvasót (felidézve Samuel Chylinski p. xxxix-en idézett szavait, miszerint az énekeskönyvben „mindössze 78, lengyelből költői formában lefordított Dávid-zsoltár” található), rögtön pontosítja, hogy valójában csak 78 zsoltár jelent meg benne, ezek közül 22 két fordításváltozatban. E pontosítás után szinte azonnal teljes joggal cáfolja Vaclovas Biržiška állítását is, amely szerint a KN énekeskönyve „az 1653-as kėdainiai nyomda más kiadványaival együtt nem újonnan elkészített és megírt könyv volt, hanem csupán az 1598-as katekizmus második, bővített, némileg javított és kiegészített kiadása, csak éppen lengyel szöveg nélkül” (Biržiška 1990: 1, 289). Mindaz, amit a szerző ebben az alfejezetben ír, helytálló. Még meggyőzőbb lett volna azonban, ha itt vagy a „KN és Merkelis Petkevičius Katekizmas című művének viszonya” című alfejezetben (p. xlv–xlvi) Dainora Pociūtė több statisztikai adatot közölt volna. Tekintve ugyanis, hogy a PK-ban 40 zsoltárfordítás és 41 zsoltárszöveg szerepel (vagyis a PK 128. zsoltára két fordításváltozatban található meg), továbbá ezek közül 8 zsoltár (azaz a 26., 46., 67., 80., 82., 109., 117. és 122.) kimaradt a KN énekeskönyvéből, arra jutunk, hogy a KN énekeskönyvének nyomdai előkészítésekor 46 zsoltárt fordítottak le először litvánra (azaz 78 KN-zsoltár – 32 PK-zsoltár = 46 újonnan lefordított zsoltár). Dainora Pociūtė gondolatát még nyilvánvalóbban alátámasztja a KN énekeskönyvében szereplő énekek száma. Mivel a PK-ban alig több mint 50 ének jelent meg, világos, hogy semmi alapja sincs a KN-t a PK újrakiadásának tekinteni. Ugyanitt szeretném felhívni Dainora Pociūtė figyelmét arra is, hogy amikor előkészíti a KN részeinek már többször ígért kritikai kiadásait, próbálja megmagyarázni, miért van a KN énekeskönyvének 22 120 RECENZIJOS zsoltára (azaz az 1., 3., 23., 25., 27., 28., 30., 32., 51., 68., 86., 91., 103., 113., 118. (a KN-ben úgy tűnik, tévesen cviii-ként jelölve), 121., 127., 128., 130., 134., 142. és 146.) két fordításváltozatban közölve. Vajon a PK-nak nem volt-e szerepe ebben a közlési módban? Hiszen már a szövegek felületes összehasonlításából is kiderül, hogy e 22, a KN-ben két fordításváltozatban szereplő zsoltár közül 17-nek (azaz az 1., 3., 23., 27., 28., 32., 51., 86., 91., 103., 121., 127., 128., 130., 134., 142. és 146. zsoltárnak) az egyik fordításváltozata közelebb áll a PK szövegéhez. A fennmaradó 5 zsoltár (azaz a 25., 30., 68., 113. és 118.), amelyek a KN énekeskönyvében két fordításváltozatban szerepelnek, hiányzik a PK-ból. Talán e kérdések tisztázása során sikerül kideríteni, miért mondtak le a KN énekeskönyvének szerkesztői 6 PK-zsoltárról (azaz a 26., 46., 67., 80., 82., 109., 117. és 122. zsoltárról)? A KN Suma... című posztilláját ismertetve Dainora Pociūtė, nagyrészt Antanas Jakulis előzetes kutatásaira támaszkodva, arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy a kėdainiai változat litván szövege és Grzegorz z Żarnowca lengyel posztillájának szövege nem felel meg egymásnak, ezért további kutatásra vár. A litván irodalomtörténet-írásban ma meghonosodott nézet, miszerint a KN Suma című műve Grzegorz z Żarnowca posztillájának fordítása, a KN lengyel nyelvű „Előszava a kedves olvasóhoz” című szövegén alapul, és természetesen nem pontos. A szerzőt azért is dicséret illeti, mert a „Az 1684-es Knygos nobžnystės krikščioniškos ellenpontozó kiadása” című, viszonylag rövid alfejezetben (p. xlvi–lii), főként Juozas Tumelis ma már nem minden olvasó számára könnyen hozzáférhető munkáira támaszkodva, nemcsak pontosítja azokat, hanem kellő világossággal megmutatja, miben különbözik a KN második, ellenpontozó kiadása az elsőtől. A leendő olvasók figyelmét arra is felhívja, hogy az ellenpontozó kiadásba nem a KN első kiadásának katekizmusszövege került be, hanem az 1680-ban Königsbergben külön kiadásként megjelent, kissé kibővített katekizmus szövegét vették alapul. Az egyetlen jelenleg ismert KN-példány leírásakor Dainora Pociūtė részletesen tárgyalja az uppsalai példányban található latin és lengyel bejegyzéseket, és közli azok fordítását. Ezekből megtudjuk, hogy a könyv egyik szerzője, Samuel Minvydas, 1656. március 27-én a KN e példányát Paul Gnatowski, a Žiuproniai templom lelkésze számára adományozta. Itt szeretném felhívni mind a szerző, mind az olvasók figyelmét arra, hogy Paul Gnatowski első (latin nyelvű) bejegyzésének fordításába hiba csúszott: a... garbijo Minvydo Stanislovo dovana helyett ennek kellene állnia: garbijo Minvydo Samuelio dovana (p. lvi, felülről a 2. sor). Másik fontos szempont, hogy a bejegyzések vizsgálatakor a szerző az olvasókat a könyv svédországi tulajdonosának, Johan Gabriel Sparwenfeldnek a meglehetősen színes személyiségével is megismerteti (p. lvi–lvii). Mindazok, akiket érdekel a régi litván könyv története, érdeklődéssel olvassák majd, hogyan jutott el a KN első kiadása imakönyvének töredéke a jelenleg a Litván Irodalmi és Folklór Intézet könyvtárában őrzött példányba (p. lviii–lix). A recenzált kiadvány tanulmánya két olyan alfejezettel zárul, amelyek áttekintik a KN papírjának vízjelkutatási történetét (p. lix–lxviii), illetve leírják az uppsalai példány kötését. Az elsőből megtudjuk, hogy a KN első kiadásához két vilniusi papírmalomban készített papírt használtak fel (p. lxii), a másodikból pedig azt, hogy az uppsalai példány kötetlenül került Svédországba, mivel Gabriel Sparwenfeld svéd diplomata és gyűjtő a bekötéséhez a Tuilledary Bauvais francia által készített, úgynevezett „holland” papírt használta (p. lxiv–lxv). Nemcsak a bevezetés, hanem az egész recenzált kiadvány utolsó oldalát is becsukva ismét örömmel állapíthatjuk meg, hogy a Litván Irodalmi és Folklór Intézet igen szükséges és kiváló minőségű kiadványt jelentetett meg. A könyv szerkesztőjét, Dainora Pociūtėt pedig arra szeretnénk kérni, hogy ne késlekedjen túlságosan az elkészítésével RECENZIJOS 121 a KN egyes részeinek kritikai kiadásait, noha ez rendkívül nehéz és aprólékos munka. Az itt megfogalmazott, olykor talán túlságosan szubjektív megjegyzésekkel elsősorban a szerkesztő figyelmét kívántam felhívni arra, mit kellene pontosítani a jövőbeli kritikai kiadásokban, és mit kellene alaposabban megvizsgálni. Ha pedig e megjegyzések akár csak valamelyest is hasznosnak bizonyulnak, szerzőjük elérte célját. IRODALOM ÉS FORRÁSOK BIRŽIŠKA, V. 1990: Aleksandrynas 1, Vilnius: Sietynas. Clavis Germanico–Lithuana 1997. Rankraštinis XVII amžiaus vokiečių–lietuvių kalbų žodynas. I dalis: A–E, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. KAVALIŪNAITĖ, G. 2003: Samuelio Boguslavo Chylinskio Naujojo Testamento vertimo santykis su originalais. Daktaro disertacija, Vilnius. KREGŽDĖ, J. 1978: Lietuvos reformato raštija, Chicago: Devenių kultūrinio fondo leidinys. Lexicon Lithuanicum 1987. Rankraštinis XVII a. vokiečių–lietuvių kalbų žodynas, Vilnius: Mokslas. LUKŠAITĖ, I. 1999: Reformacija Lietuvos Didžiojoje Kunigaikštystėje ir Mažojoje Lietuvoje, Vilnius: Baltos lankos. LUKŠAITĖ, I. 2001: Knygos nobžanystės (1653) parengimo kultūrinė aplinka. Knyga nobžanystės krikščioniškos (1653), XVII a. Lietuvos kultūros paminklas, Kėdainiai: Kėdainių krašto muziejus, 4–29. NEPOKUPNAS, A. 1994: M. Mažvydo „Katekizmo“ – bylojančio vadovėlio (knygelių) vaizdas istorijos ir kultūros kontekste. Protestantizmas Lietuvoje: istorija ir dabartis, Vilnius: Apyaušris, 70–77. RUBŠYS, A. 1995: Raktas į Senąjį Testamentą 1, Vilnius: Katalikų pasaulis. Juozas Karaciejus Litván Nyelvi Intézet P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Litvánia Beérkezett: 2004. 12. 12. BERTHOLD FORSSMAN LETTISCHE GRAMMATIK Dettelbach: J. H. Röll, 2001, 418 p., ISBN 3-89754-194-7 (Münchener Studien zur Sprachwissenschaft, Beiheft 20) Berthold Forssman Lett nyelvtan című műve – amint az az „Előszóban” is olvasható – nemcsak az indoeuropeistáknak és baltistáknak szól, hanem a szlavistáknak és más nyelvészeknek is, akiket egyaránt érdekel a mai lett írott nyelv és e nyelv történeti nyelvtana. Írott forrásokban való késői dokumentáltságuk ellenére a balti nyelveket fonetikájuk és jól megőrzött flektáló rendszerük miatt rendkívül archaikusnak tartják. A nyelvtan szerzője arra is rámutat, hogy Janis Endzelīns 1923-ban kiadott Lett nyelvtan című műve nélkülözhetetlen mintakönyv volt és ma is az, ám a lett nyelv tanulásába éppen csak belekezdők számára túlságosan részletes, gyakorlatilag nehezen használható, és nem kapcsolódik a mai irodalmi lett nyelvhez. Ezért a recenzált B. Forssman-féle nyelvtan mintegy hidat képez a mai irodalmi lett nyelv és annak történeti bemutatása között, a szinkrón fejezetek pedig bevezetőként szolgálhatnak a lett nyelv iránt érdeklődőknek. A nyelvtan szerzője azt is hangsúlyozza, hogy az indoeuropeisták számára elengedhetetlen a litván nyelv ismerete, ezért a diakrón fejezetekben kontrasztív módon litván nyelvi anyagot is felhasznál, de,