Eight Issues in the Pragmatic Theory of Properhood

RICHARD COATES University of the West of England, Bristol Kutatási területei: történeti nyelvészet, etimológia, a nyugat- és észak-európai nyelvek filológiája, elméleti fonológia, a dialektológia története, az angol nyelv történetének kulturális vonatkozásai és helytörténet. A TULAJDONNEVEK PRAGMATIKAI ELMÉLETÉNEK NYOLC KÉRDÉSE A tulajdonnevek pragmatikai elméletének nyolc problémája ANNOTÁCIÓ Ez a cikk a tulajdonnevek megértésének egy megközelítését dolgozza ki, amelyet a tulajdonnevek pragmatikai elméletének (The Pragmatic Theory of Properhood, TPTP) nevezünk, és amely két központi gondolatra épül: (1) A tulajdonneveknek nincs értelmük (2) A tulajdonnév mibenlétét a referencia, nem pedig a denotáció határozza meg Vázolja a TPTP elemeit, előfeltevéseit és következményeit, majd megvizsgál a fennmaradó, illetve fennmaradni látszó kérdések közül nyolcat. Néhány éve már egy olyan megközelítést javaslok a tulajdonnevek megértésére, amelyet a tulajdonnevek pragmatikai elméletének (The Pragmatic Theory of Properhood, TPTP) nevezünk. Ennek különböző aspektusait cikksorozatban mutattam be (Coates 2000, 2005a, 2005b, 2006a, 2006b, 2009, 2011a, 2011b, 2012). Jelen tanulmány célja, hogy felvázolja az elmélet elemeit, előfeltevéseit és következményeit, valamint megvizsgálja a fennmaradó, illetve fennmaradni látszó problémákat. Ezért a tanulmány inkább kifejtő, mint érvelő jellegű, és ennek megfelelően a hivatkozások listája is rövid. Az elmélet szellemi előzményeit itt nem tárgyalom, mivel ezeket Coates (2006a és 2009) alaposan áttekintette, de érdemes felidézni, hogy a legnagyobb hálával John Stuart Millnek (1843), Ruth Barcannak tartozom KULCSSZAVAK: névelmélet, tulajdonnévi mivolt, a tulajdonnevek „címkeelmélete”, referencia, szemantika, pragmatika. Straipsniai / Articles 119 RICHARD COATES Marcus (1961), and others in the same tradition, for point (1), essentially what is now called the “tag” theory of proper names,1 and to Peter Frederick Strawson (1950) – to some extent – for point (2). For the full history, Coates (2006a) and its very substantial list of references should be consulted. A TPTP e két elképzelés köré épül: (3) A tulajdonneveknek nincs jelentésük (4) A tulajdonnév mibenlétének lényege a referenciában, nem pedig a denotációban rejlik E két elképzelés néhány következménye: (5) A tulajdonnevek nem alkotnak egyértelműen meghatározott halmazt (6) A tulajdonnevek nem sorolhatók logikailag biztos kategóriákba (7) A tulajdonneveket nem lehet lefordítani (8) A tulajdonneves és nem tulajdonnévi kifejezések közötti interfész elméleti vizsgálatának neurofiziológiai (és pszicholingvisztikai) következményei vannak Bár az alábbiak nem szigorúan véve a két kulcsfontosságú elképzelés következményei, alátámasztják és tovább árnyalják azokat: (9) Bár a tulajdonneveknek nincs jelentésük, nem értelmetlenek (10) A tulajdonnevek hozzáférhető jelentései járulékosak, és meg kell különböztetni őket a jelentéstől (11) Az irodalmi művek szereplőinek tulajdonnevei különleges esetet alkothatnak Az elméleti névtani művekben újra és újra felmerül egy vitás kérdés: vajon a nevek maximálisan vagy minimálisan jelentésteliek-e. Azt javaslom, hogy nem két alternatíváról van szó, hanem arról, hogy: (12) A tulajdonnevek egyszerre maximálisan és minimálisan jelentésteliek és az álláspont részleteit pontosan az határozza meg, hogy mit értünk jelentés alatt. Másképpen fogalmazva: a feltételezett kérdés valójában nem kérdés. Az (1) és (2) kulcsfontosságú elképzelések egyike sem új önmagában, de állításom szerint a TPTP-n kívül egyiket sem vitték végig következetesen, és kölcsönhatásukat sem értették meg megfelelően. Egy szlogenné sűrítve azt mondhatjuk, hogy a tulajdonnéviség (a „tulajdonnév mibenléteként” értve) értelem nélküli referálás. Ez azért fontos, mert a névelmélet számos megközelítése amellett érvel, hogy a tulajdonnéviség értelem nélküli denotálás, amely nézetet én 1 A „címkeelméletet” általában Bertrand Russell „leíráselméletével” és John R. Searle „klaszterelméletével” szembeállítva értelmezik. Mivel a „címkeelméletet” széles körben, bár nem egyetemesen elfogadják, ebben a tanulmányban nem térek ki részletesen erre a konkrét vitára. Álláspontom kiterjeszti a „címkeelméletet” azokra a nyelvileg jól formált kifejezésekre, amelyek névként való értelmezésük tekintetében kétértelműek. 120 Acta Linguistica Lithuanica LXVI Eight Issues in the Pragmatic Theory of Properhood összefüggéstelennek és bizonyíthatóan hamisnak tartani. A tulajdonnév alapjelentése a referense a megnyilatkozás kontextusában;2 a nevek megállapodásuk után merev jelölők (Kripke 1980: 48). A jelentés más fajtái, amelyek a beszélő vagy a címzett perspektívájából egyaránt szemlélhetők, a referálás aktusában hozzáférhetővé válhatnak. Ezek azonban az alapvető aktushoz képest másodlagosak maradnak. Ide tartozik például egy kifejezés etimológiája, valószínűségi kategorizálása, konnotációi és enciklopédikus meghatározása. Mivel azonban ezek egyikéhez sem szükséges hozzáférni ahhoz, hogy sikeresen referáljunk, nem képezik a tulajdonnéviség meghatározásának részét. Ez nem jelenti azt, hogy jelentéktelenek lennének, de a kulcsfogalmakhoz fűződő viszonyukat pontosan meg kell érteni, és alább megvizsgáljuk őket. Mostantól az egyszerű név kifejezést használjuk a teljesebb tulajdonnév helyett. Először is meg kell határozni az (1)-ben és a (2)-ben szereplő kulcsfontosságú szemantikai terminusokat. Ezt a filozófiában és a nyelvészetben kialakult eltérő terminológiai hagyományok teszik szükségessé. A referálás egy egyedi referens kiválasztásának aktusa egy megnyilatkozási kontextusban; az egyedi itt egyetlen példányt, vagyis bármely típus vagy kategória egyetlen előfordulását jelenti, nem csupán egy egyes személyt A denotáció egy szó vagy más kifejezés lehetséges referenseinek tartománya (az extenziója), vagyis a referálástól való elvonatkoztatás, ezért nem szabad összetéveszteni vele; olyan fogalom, amely bármely konkrét kontextuson kívül is érvényes. A lehetséges referensek e tartománya osztozhat meghatározó jegyen vagy jegyeken, de ez nem szükségszerű (intenzió). [Egy név denotációja kezdetben a referálás aktusai révén jön létre (ezek közé a jelen szempontból a névadás aktusát is beleértem; erről a fogalomról lásd alább), de ez az ilyen referálási aktusok gyakorlati következménye, nem pedig sikerességük előfeltétele. A referálás tehát elsődleges, a név denotációja pedig az ismételt, sikeres, kimondásával végrehajtott referálás epifenoménje. Megjegyzendő, hogy nem állítom, hogy a neveknek nincs denotációjuk, ahogyan azt egyesek gondolták.] A jelentés azoknak a szemantikai viszonyoknak a hálózata, amelyekben a lexikai szavak és az összetettebb kifejezések részt vesznek, például a szinonímia, a hiponímia, az antonímia, a meronímia, a konverzió és így tovább. [A jelentés különbözik az intenziótól. A fenti meghatározás szerint a nevek nem lehetnek jelentés nélküliek, míg egy adott nevet viselő összes referens, és csakis azok, esetlegesen osztozhat valamilyen intenzión; például akkor, ha az összes Barack nevű egyed férfi ember.] E terminusokat lényegében Lyons (1977) értelmezésében használom. 2 Such a view is espoused particularly clearly by the philosopher Burge (1973: 438–439). Straipsniai / Articles 121 RICHARD COATES Most vezessünk be és fejtsünk ki egy egyszerű, véletlenszerűen kiválasztott példát a BBC 2011. december 22-i weboldaláról. Howard Archer [közgazdász, RC] szerint valószínű, hogy az új évben a Bank of England további intézkedéseket tesz. Az első két szóból álló név utal (pontosabban: az első két szó kimondója utal rájuk azok kimondásával) egy utal Howard Archer nevű személyre, aki a megnyilatkozás kontextusában valószínűleg egyértelműen azonosítható: vagy a közös tudás részeként, vagy mert már bevezették diskurzusreferensként, vagy mert névtáblát visel.3 Természetesen mindig előfordulhat, hogy egyes megszólítottak egynél több ilyen nevű személyt ismernek, és ez elkerülhetetlen kockázat, amely kommunikációs kudarchoz vezethet. A kontextus rendszerint elegendő annak eldöntéséhez, melyik személyről van szó, sőt annak megállapításához is, hogy személyre utalnak-e, nem pedig valami másra, ami nevet viselhet, például egy kutyára, tóra vagy sportklubra; a sikeres referálás azonban soha nem garantálható, csupán remélhető és megkísérelhető. Kontextusából kiragadva a Howard Archer név jelöl minden olyan személyt, aki ezt a nevet viseli; ennek következményeit a (3’) pontban vizsgáljuk meg. E személyeknek a nevükön kívül semmi szükségszerűen közös vonásuk nincs; bármilyen nem véletlenszerű közös vonásuk genetikai tényezőkre vezethető vissza, és akkor is csak abban az esetben, ha a családnév egyetlen eredetre vezethető vissza, ami ebben az esetben valószínűtlennek tűnik.4 A név ezért extenzionálisan, de nem intencionálisan határozható meg. Ráadásul a Howard Archer névnek nincs értelme. Olyan szót tartalmaz, amelyről tudjuk, hogy angol családnévként használatos, de nem hordozza e szó jelentését: „íjjal és nyilakkal felfegyverzett katona”. Etimológiája nem fontos, és nem segít egy személy azonosításában a megnyilatkozás kontextusában; Archer úr közgazdász, nem katona. A névként használt Archer nem szinonimája az íjásznak, és nem is olyan társfogalma a foglalkozásnak vagy mesterségnek, mint például a pék, posztós vagy kovács. Természetesen egy másik családnévnek, a Bowman névnek sem szinonimája, és nem is olyan társfogalma a foglalkozásnak vagy mesterségnek, mint például a Baker, Draper, Smith nevek. Tehát ha az Archer névvel sikeresen utalnak egy személyre, az az értelem igénybevétele nélkül, a denotációra pedig csak triviális módon támaszkodva történik: a megszólítottak előzetes tudására épül, miszerint az Archer név az ilyen nevű személyek egy körére utalhat, és hogy az ideiglenesen azonosított személy (akit a Howard keresztnév pontosabban meghatároz) e személyek egyike. Eddig látszólag semmi különösebben új nincs. Ha azonban a tulajdonnéviség alapja az utalás, nem pedig a denotáció, abból néhány érdekes következtetés adódik. Sorra visszatérek a korábban megfogalmazott (3–6) pontokra. 3 A szóban forgó weboldal http://www.bbc.co.uk/news/business-16300104, pontosan elmagyarázza, ki ő. 4 Kimutatták, hogy sok családnév legalább Angliában egyetlen eredeti viselőig vezethető vissza (Redmonds 2002), de ez természetesen nem igaz mindegyikre. 122 Acta Linguistica Lithuanica LXVI Eight Issues in the Pragmatic Theory of Properhood (3’) A TULAJDONNEVEK NEM ALKOTNAK MEGHATÁROZOTT HALMAZT Vannak olyan kifejezések, amelyek tulajdonnévi státusza vitatható lehet. Aligha vitatná bárki is Neptunusz, Isabella, Kambodzsa, Vilnius, és így tovább tulajdonnévi mivoltát: ezek prototipikus tulajdonnevek, mivel közmegegyezés szerint nincs lexikai tartalmuk, azaz nincs jelentésük.5 De mi a helyzet azokkal az összetett kifejezésekkel, amelyek minden bizonnyal névként vehetők számításba, különösen az olyan földrajzi kifejezésekkel, mint az Egyesült Államok, a Ciszjordánia, az Északi-tenger, a Déli-óceán, a Sziklás-hegység, és Huang He, azaz „Sárga-folyó”, továbbá az egyetlen denotátumot jelölő kifejezésekkel, például a pápa.6 Nagyon érdekes kérdés eldönteni, hogy e kifejezések használói bizonyos kontextusokban az érintett szavak lexikai jelentését (értelmét) használják-e referenseik azonosítására. Az általánosnak tűnő kifejezést a (4’)-ig figyelmen kívül hagyjuk; a konkrétumok esetében azonban eléggé biztosak lehetünk abban, hogy a használók nem a látszólagos jelentésüket alkalmazzák. Nem kell a feldolgozással kapcsolatos pszicholingvisztikai spekulációkhoz folyamodnunk, hogy következtetésre jussunk. Egyszerűen feltehetünk nyelvészeti szempontból célzott kérdéseket, például: Ellentmondás-e a következő mondat: A Sziklás-hegység nem (igazán) sziklás, vagy a Sárga-folyó nem (igazán) sárga, ellentmondás? Véleményem szerint ezek nem ellentmondásosak. Lehetnek pontatlanok, de a valótlanság nem ugyanaz, mint az ellentmondás.7 Ami a második mondatot illeti, a Huang He azért kapta ezt a nevet, mert alsó folyásánál löszös iszapot hordalékol, de állítólag (a) Fekete-folyó néven is ismert volt az ómongol nyelvben (Parker 1917: 11, „[A] mongolok Fekete-folyónak nevezik”), felső folyásának megjelenése miatt; mindez legalábbis azt bizonyítja, hogy nincs egyszerű kapcsolat a nevek és látszólagos lexikai tartalmuk között. Ha ezek a mondatok nem ellentmondásosak, akkor a szóban forgó kifejezéseknek neveknek kell lenniük. Ha nevek, azonnal láthatjuk, hogy egyes nevek és egyes nem nevek homonimák (a Sziklás-hegység szemben a sziklás hegységekkel, ahol az írásban a tulajdonnevet hagyományosan nagybetűs kezdőbetű különbözteti meg). Ha ez igaz, akkor nincs semmi értelme annak, hogy- 5 Trópusok (retorikai alakzatok) révén jelentést nyerhetnek, mint például ebben: Mindannyian reméljük, hogy soha többé nem lesz egy újabb Kambodzsa (metonimikus utalás az 1970-es évekbeli ottani mészárlásokra), de ez itt nem releváns. 6 A római katolikus egyház vezetőjére gondolok, bár tudom, hogy más felekezeteknek, például a kopt keresztényeknek is van pápájuk. Itt az a fontos, hogy az érintett felekezetek mindegyikében csak egyetlen személyt jelöl ez a kifejezés. Ha az olvasók úgy vélik, hogy ez a kettősség vagy többszörösség aláássa az érvelésemet, helyettesíthetik a Kedves Vezetővel, amely kizárólag a néhai Kim Dzsongilt jelöli; apja és fia egyaránt más „megszólítást” kapott. 7A tehenek általában tovább élnek, mint a földművesek tényszerűen hamis, de nem ellentmondásos. Az Isten három, és az Isten egy ellentmondás, de legalábbis egyes vallásos emberek igaznak fogják kijelenteni. Straipsniai / Articles 123 RICHARD COATES nincs olyan bizonyító erejű mód annak eldöntésére, hogy egy kifejezés mint nyelvi entitás tulajdonnév-e vagy sem; a kérdés csak kontextushoz viszonyítva válaszolható meg. Egy adott kontextusban a szóban forgó kifejezést vagy szemantikai referálásra használják (a benne foglalt lexikai tartalom felhasználásával), vagy onimikus referálásra (a benne foglalt lexikai tartalom felhasználása nélkül). A tulajdonnévség tehát, amint ezeken a példákon látható, a referálás egy módja, nem pedig a kifejezések kategóriája, és a fogalomnak ez az értelmezése még azokra a kifejezésekre is alkalmazható, amelyek vitathatatlanul tulajdonnevek (pl. Neptune, Vilnius): ezek egyszerűen olyan kifejezések, amelyeket soha nem használnak szemantikai referálásra, kivéve a trópusokban (vö. 3. lábjegyzet). Egy fontos, itt a háttérben meghúzódó, de eddig ki nem fejtett kérdés, hogy a kifejezések válhatnak tulajdonnevekké, vagyis ismételt használat révén tulajdonnévvé alakulhatnak úgy, hogy a beszélők többé nem férnek hozzá lexikai tartalmukhoz a sikeres referálás érdekében. Ennek igaznak kell lennie, máskülönben lehetetlen és elképzelhetetlen volna a szokásos történeti névtan, amely az obskúrus tulajdonnevek magyarázatát etimológiai lexikai forrásukhoz való kapcsolásukkal kísérli meg. Az előző bekezdésben említett kifejezések egyes beszélők számára tulajdonnevek lehetnek (akik nem férnek hozzá lexikai tartalmukhoz), mások számára esetleg nem (akik hozzáférnek lexikai tartalmukhoz), megint mások számára pedig változó módon lehetnek tulajdonnevek (akik olykor hozzáférnek lexikai tartalmukhoz). Az ilyen kifejezések úton lehetnek afelé, hogy tulajdonnevekké váljanak, ha még nem azok. De ez nem igazán vagy-vagy kérdés. Másutt amellett érveltem (pl. Coates 2005b), hogy ha egy beszélő egyszer tulajdonnévként használt egy kifejezést (vagyis onimikusan referált vele), akkor nem valószínű, hogy normális körülmények között az illető ismét szemantikai módon használja (legfeljebb egy rövid átmeneti időszakban). Ennek oka, hogy a szemantikai referálást lexikai és grammatikai jelentés közvetíti, ezért feldolgozási költsége nagyobb. Zipf törvénye (vagy annak valamely analógiája; Zipf 1949) alapján azt kell feltételeznünk, hogy a nyelvhasználók feldolgozórendszerei a referenciális cél eléréséhez szükséges legkisebb erőfeszítést alkalmazzák. Ennek egy hipotetikus neurofiziológiai következménye is van: ha az onimikus referálás a lexikai jelentés megkerülésével jár, akkor léteznie kell egy kevésbé költséges fizikai idegpályának. Ezt vizsgáljuk az alábbi (6’)-ban. A tulajdonnevek tehát a másutt részletesebben ismertetett módon (pl. Coates 2012) nem onimikus kifejezésekből fejlődhetnek ki. Közvetlenül lexikai elemekből is alkothatók és alkalmazhatók egy egyedre, ahogyan például az The Former Yugoslav Republic of Macedonia elnevezést 1993-ban bizonyos célokra elfogadták az új európai állam megjelölésére. A tulajdonnevek új egyedekre is újraalkalmazhatók. A Richard név már létezett, amikor rám alkalmazták. Ezek a megfontolások azt mutatják, hogy az egyedeket jelölő terminusként értelmezett tulajdonnevek vagy fejlődés, vagy névadás útján jöhetnek létre. Mindkét esetben az a döntő tényező, hogy a folyamat megszünteti vagy alkalmazhatatlanná teszi a kifejezés korábbi jelentését, akár 124 Acta Linguistica Lithuanica LXVI Eight Issues in the Pragmatic Theory of Properhood fokozatosan, akár azonnal.8 Fontos megjegyezni, hogy ez nem jelenti azt, hogy a jelentés a feldolgozás során soha nem idézhető fel; erre a kérdésre az alábbi (7’)-ben és (8’)-ban még visszatérünk. (4’) A TULAJDONNEVEK NEM TARTOZNAK LOGIKAILAG BIZTOS KATEGÓRIÁKBA Visszatérve a (3’)-ban bemutatott példákban szereplő általános utótagokra, hasonló kérdést tehetünk fel. Az átlátható általános utótagot tartalmazó nevek gyakran arra utalnak, amit az általános utótag jelöl. Korábbi példamondatomban a The Bank of England ilyen eset. De vegyük a következőket: The Evening Star is not a star (Az Esthajnalcsillag nem csillag) és The West Bank is not a bank. (A Ciszjordánia nem bank.) Az első a szokásos értelmezés szerint azért igaz, mert a kulcskifejezést általában a Vénuszra használják, amely bolygó, nem pedig csillag. A második azért igaz, mert a kifejezést tulajdonnévként általában egy palesztinai geopolitikai entitásra használják (bár természetesen más referensei is lehetnek), eredetét tekintve pedig metonimikus: a Jordán folyó partjáról kapta a nevét. Ezek a példák azt mutatják, hogy a tulajdonnévnek tekinthető kifejezésekben szerepelhet olyan általános utótag, amely nem sorolja be megfelelően az egyedet. Ebből az következik, hogy az ilyen tulajdonnevek feldolgozásakor az általános utótag jelentése alkalmazhatatlan vagy hiányzik. Egyik kedvenc példám egy szülővárosomban található objektum: ott régebben volt egy teljesen hétköznapi vasúti híd, amelyet Peak’s Tunnel. Peak’s Tunnel is not a tunnel (Peak alagútja nem alagút) néven hívtak. Nyilvánvalóan nem ellentmondásos tehát azt állítani, hogy Peak alagútja nem alagút. Nincs szükségszerű kapcsolat a Tunnel szót tartalmazó név és egy alagút között. Még ha erős várakozás is fűződik ahhoz, hogy ilyen kapcsolat érvényesnek bizonyul, logikai biztonságról akkor sincs szó. Az átlátható általános utótagot tartalmazó nevek tehát a valós világ tapasztalatain alapuló elvárásokat keltenek, de semmi többet. Ennek az elképzelésnek radikálisabb továbbgondolása is lehetséges: egyetlen név sem von maga után következtetést, illetve nem hordoz előfeltevést a nevet viselő egyed kategóriájáról, noha számos nyelvész és logikus (pl. újabban Van Langendonck 2007: 71ff. és 3. fejezet, az ott hivatkozott szakirodalommal) ezt vélte igaznak.9 Ezt magától értetődőnek tartom, 8 Kövessük csak végig ennek a következményét: ha egy lexikai tartalommal bíró kifejezést használva nevezek el egy gyermeket, például a Nadežda ‘remény’ nevet adom neki, akkor ez a tartalom többé nem alkalmazható a gyermekre való semmilyen referálás során, például a „Nadežda a játékaival játszik” mondatban. Ez magától értetődő. 9 Van Langendonck terminológiájával élve: nincsenek kategorikus előfeltevések. Természetesen léteznek statisztikai jellegű elvárások. Az Irinák valószínűleg nőnemű emberek; ebből következik, hogy a Irina, mint névtípus vagy tulajdonnévi lemma, nem feltételezi, hogy a név viselője nő. Van Langendonck helyesen állítja, hogy a tulajdonnévi lemmák lehetséges denotátumokat jelölnek ki, de a kapcsolat logikailag nem megkérdőjelezhetetlen, amint azt a továbbiakban bemutatom. Straipsniai / Articles 125 RICHARD COATES és nem értem, miért hiszi továbbra is bárki az ellenkezőjét. Dönthetsz úgy, hogy az Irina nevet női utónévnek, az Egypt nevet geopolitikai névnek, vagy a Vaiciulenas nevet vezetéknévnek sorolod be. Miért hiszel ebben? Olyan tapasztalataid vannak, amelyek találkozásokból (vagy az ismeretszerzés egyéb módjaiból) származnak, és legalább egy névviselő esetében arra engednek következtetni, hogy ebbe a kategóriába sorolható, vagyis hogy egy bizonyos nő, X, neve Irina, és így tovább. De ebből nem következik, hogy egy Irina szükségképpen emberi nő volna (kivéve, ha az utónevek használatát törvény szabályozza, ahogyan egyes államokban – ez nem nyelvészeti vagy logikai kérdés). Ebből a szempontból Shirley ritka férfi utónév volt az angol nyelvű világban, egészen addig, amíg Charlotte Brontë ilyen címet viselő regényének hősnője nevéül nem választotta; az amerikai gyermekszínész, Shirley Temple hírneve tovább erősítette a név női névként való használatát, és az 1930-as években divatot teremtett a nőknek való adására. Vajon ez a név a férfi kategóriából a női kategóriába került át? Mire kell következtetnünk? Bizonyos szinten egyszerűen köztudomású, hogy az Irina és a Shirley lánynév, a Vaiciulenas pedig vezetéknév. Ezek a besorolások ismételt megfigyelések eredményei. E megfigyeléseken alapulnak, amelyeket egy olyan következtetési mód támaszt alá, amelyet a következő példa szemléltet: Ha az X kategória egyik tagjának neve Irina, akkor az Irina olyan név, amelyet KIZÁRÓLAG e kategória tagjaira alkalmaznak. Ez a következtetés téves: az indukció olyan esete, amely a megfigyelt esetekből általánosít, vagyis az egyeditől az általános felé érvel, és éppúgy hamis, mint az, hogy Minden családnak van tévékészüléke vagy hogy Minden kutyának négy lába van. Normatív módon is alkalmazzák: Ha az X kategória egyik tagjának neve Irina, akkor az Irina olyan név, amelyet KIZÁRÓLAG e kategória tagjaira KELL alkalmazni. Ez társadalmi és kulturális norma,10 nem nyelvi vagy logikai szabály. Nem kerülhetjük el azt a következtetést, hogy az Irina névben nincs semmi nyelvi, ami női utónévvé tenné. Két állítást kell megkülönböztetnünk: Az Irina nevet olyan egyénekre alkalmazzák (kizárólag), akik az emberi nők kategóriájába tartoznak és Irina a nyelvi kategória, a női személynév tagja Az első állítás igaz, de ha van benne hallgatólagos vagy kifejezett kizárólag megszorítás, akkor egyetlen ellenpéldával megcáfolható (mint a Shirley férfi utónév esetében). A kizárólag nélkül elvárásként vagy kulturális normaként értelmezhető, nem pedig szükségszerűségként. A tokenekről, az Irina név egyedi előfordulásairól van szó, nem pedig azok típusáról. A második lényegében ugyanazt jelenti, mint az első, a (hallgatólagos vagy kifejezett) kizárólag megszorítással. Ők 10A norma kifejezés bármelyik értelmében: statisztikai vagy kényszerítő értelemben. 126 Acta Linguistica Lithuanica LXVI Eight Issues in the Pragmatic Theory of Properhood állítást fogalmaznak meg az Irina névről mint típusról. Arra következtethetünk, hogy a neveket előfordulásokként egyenként kategorizálhatjuk, és az elvárások alapján például víznevekként, istenségnevekként, női utónevekként stb. osztályozhatjuk. A neveket típusként nem lehet így osztályozni. Ennek az a következménye a következtetések levonását, illetve a közvetített jelentéseket illetően, hogy: Irina naponta tíz cigarettát szív >> Egy nő naponta tíz cigarettát szív ésszerű valószínűségi következtetés, amely a beszélő vagy a címzett élettapasztalatain alapul; kevésbé valószínű, hogy igaz, ha van olyan Irina, aki férfi, mókus vagy autó. Ennek nincs olyan logikai ereje, mint egy implikációnak. A nevek szigorú értelemben nem tartoznak nyelvi kategóriákba, vagyis az Irina névtípus viselőjének nem kell emberi nőnek lennie, még akkor sem, ha az úgynevezett elváráson alapuló kategóriák közé sorolható, ahol az prototipikus vagy tipikus névelőfordulás, az Irina valóban emberi nő: ez egészen más kérdés. Az onomasztikusok által használt névkategorizálások tehát nem nyelvi kategóriák (típusokat magukban foglaló kategóriák), hanem kulturálisak (előfordulásokat magukban foglaló kategóriák), és egyáltalán nem nyelviek. Ha valamelyik olvasót nem győzött meg az előző bekezdés érvelése, gondolja meg a következőket. Nyilvánvaló, hogy a nevek megismétlődhetnek a névviselő kategóriájának tagjai között: a Robert nevet férfiakra alkalmazták, és feltehetőleg továbbra is így fogják alkalmazni. Ám bármi másra is alkalmazható. Nemcsak a fiamat nevezhetném el így, hanem a macskámat, az autómat, a számítógépemet, a hitelkártyámat, vagy bármi mást is Robert névre. A név mivolt lehetővé teszi, hogy bármire alkalmazzuk, ami kulturálisan képes nevet viselni. Ez természetesen kielégítő következménye annak az alapvető feltevésünknek, hogy a neveknek nincs jelentésük. Ha azt állítanád, hogy ezekben a hipotetikus esetekben a „férfi utónév, Robert” nevet alkalmaznám az említett tárgyakra, és hogy alapvetően továbbra is férfi utónév maradna, természetesen egyetértenék azzal, hogy továbbra is az elváráson alapuló kategóriába tartozik. Most gondoljunk annak lehetőségére, hogy van egy Lucina nevű versenyló. A Lucina hiponima vagy lónév-e (egyelőre elfogadva, hogy a hiponima érvényes típus-kategória, amint azt az ICOS webhelyének terminológiai oldala példázza11)? Korábban nem tudtam, hogy a Lucina egy Júnóval azonosított, a szüléssel kapcsolatba hozott római istennő neve is, azaz istenségnév. Történeti szempontból tehát a Lucina istenségnév, és úgy is vélhetjük, hogy a lónév az istenségnév alkalmazása. De tegyük fel, hogy soha nem hallottam volna az istennőről. Az én névjegyzékemben a történelem mit sem számítana, és a Lucina egyetlen helye a hiponimák ideiglenes, elváráson alapuló kategóriájában volna. Egyáltalán nem lenne istenségnév, kivéve 11 www.icosweb.net/index.php/terminology.html, gyakran megtekintve. Straipsniai / Articles 127 RICHARD COATES valamilyen platóni ideális névjegyzékben, a nyelvészet valamely olyan megközelítésében, amely az idealizált anyanyelvi beszélő-hallgató fogalmára épül.12 Véleményem szerint ez semmit sem mondana nekünk arról, hogyan működnek a nevek, mivel a TPTP a referencián, vagyis valós egyének valós kontextusokban történő kontextuális azonosításán alapul. Aligha kell hangsúlyozni, hogy a nevek nagy szabadsággal kerülhetnek át egyik „kategóriából” a másikba. Az onomasztikus kategóriáknak, amelyeket az onomaszták felállítanak – a helynévtannak, a személynévtannak és így tovább –, nincs szigorúan rögzített tagságuk. Még azoknak a neveknek sincs garantált logikai kapcsolatuk a látszólag releváns onomasztikus kategóriával, amelyek kifejezett osztályozó elemeket tartalmaznak. A legfontosabb, hogy a megemlékezés aktusa, vagyis amikor egy egyént egy másik egyénről neveznek el, egyáltalán nem köteles tiszteletben tartani semmilyen kategóriahatárt. 2011. augusztus 4-én összegyűjtöttem és elemeztem az azon a napon hat brit lóversenypályán induló összes versenyló nevét. Nem tudtam mindegyik etimológiáját megfejteni, de azok közül, amelyeket megértettem, 309-ből 90 (körülbelül 29%) olyan nevet viselt, amely történetileg valami másnak a tulajdonneve volt: egy személyé, egy helyé, egy hegyé, egy műalkotásé stb.; vagy olyan alakú volt, amely egyértelműen arra utalt, hogy e kategóriák valamelyikének sztereotípiájához igazodva alkották meg (pl. Miss Excel). Ez olyan (angol) kulturális szabályok létezésére utal, mint például: Az emberek személyneveit lovaknak is adhatják; vagy: az emberi személynevek formája alkalmas arra, hogy lovak neveként használják. Az ilyen megengedő szabályok révén megőrizhetnénk azt az elképzelést, hogy bizonyos nevek, sőt bizonyos kategóriákba tartozó nevek valóban az adott kategóriákra jellemzőek, és más kategóriákra is alkalmazhatók anélkül, hogy az új kategória indexikus elemeivé válnának; ennek megfelelően a Miss Excel önmagában nem hiponima vagy lónév, hanem legalább szerkezetileg női személynév marad, akárcsak a Miss Holly Golightly, egy másik versenyen induló ló neve. Ennek a taktikának azonban rendkívül nagy az elméleti ára. Ha egy pillanatra a hiponímiára, vagy mindenesetre a ténylegesen feljegyzett lónevekre összpontosítunk, hamar rájövünk, hogy bármilyen nyelvi anyag szolgálhat lónévként. Ugyanazon a napon a versenyprogramban a következőket találjuk: Classy Strike (főnévi csoport, kocsmai szint¹; sok más, azonos szerkezetű is volt) Accumulate (ige) Vertueux, Patriotic, Jewelled (melléknevek) Oh So Spicy, Chilledtothebone (melléknévi kifejezések) 12 Melyik nyelv vagy nyelvek? 128 Acta Linguistica Lithuanica LXVI Eight Issues in the Pragmatic Theory of Properhood Ex Oriente, Beyond Conceit, Avec Moi (elöljárós szerkezet) My Body is a Cage, Iphi intombi [zulu nyelven: „Hol van a lány?”] (teljes mondat) Ain’t Talkin’ (igei szerkezet) Act Your Shoe Size [valójában augusztus 3.!], Reset to Fit (mindkettő (valószínűleg) alany nélküli, felszólító szerepű mondat) Hip Hip Hooray, Diddums (felkiáltás) Only You Maggie, Humor Me Rene (nyelvtanilag összetett példák, amelyek beágyazott, újra alkalmazott neveket tartalmaznak; ezek látszólag megszólító szerepűek, referenciájuk azonban nem egyértelmű) A hipponimák kategóriája tehát elvileg megegyezik a nyelvi kifejezés kategóriájával; sőt akár tágabb is lehet, mivel nincs olyan követelmény, hogy a szavak sorozatából álló név nyelvtanilag helyes legyen (Poyle Todream), vagy hogy végig etimológiailag ugyanahhoz a nyelvhez tartozzon (Fleurie Lover). A brit versenylovak neveinek „rendszere” – ha az anarchiát egyáltalán lehet rendszernek nevezni – a teljes onimikus szabadságé, és nincsenek hipponimikus típusok. Mindezek a megfontolások megerősítik azt az elképzelést, hogy a neveket nem lehet, és nem is szabad típusok alapján kategorizálni.13 A nevek ehelyett átmeneti, elvárásokon vagy valószínűségeken alapuló kategóriákba sorolhatók, bár természetesen az ilyen átmeneti kategóriák hosszú életűek is lehetnek. (5’) A TULAJDONNEVEK NEM FORDÍTHATÓK LE Ez látszólag téves következtetés, amely egyszerűen abból az alapvető feltevésből következik, hogy a neveknek nincs értelmük, vagyis nincs olyan jelentésük, amely azokból a lexikai viszonyokból lenne levezethető, amelyekbe a kifejezés beágyazódik. Ha nincs értelmük, nincs mit lefordítani. Az olvasó azonban észreveheti, hogy a fordítás a valós élethelyzetekben látszólag mégis végbemegy. Paris is Parijs hollandul; Finland is Suomi finnül; Китай Kitaj kínaiul 中国 Zhōngguó; Das Mittelmeer is The Mediterranean (Sea) angolul; vajon a Petras nem a Pierre litván megfelelője, és vajon Nicolaus Copernicus nem ugyanaz a személy volt, mint Mikołaj Kopernik? A jelenlegi pápa nem Benedict, Benedikt, Benedetto, Benedictus stb. a szükség szerint? Természetesen meg lehet határozni a translate és a translation fogalmát lazán, úgy, hogy az aláássa a jelen érvelést. Ezek azonban nem fordítások, ha ezt úgy értjük 13 Ez a szakasz a Coates (2011b) című munkában tárgyalt anyaghoz kapcsolódik Strajpsnnai / Articles 129 RICHARD COATES azt jelenti, hogy kifejezések és alkotóelemeik jelentéseit egyik nyelvről a másikra adjuk át. A Das Mittelmeer >> The Mediterranean (Sea) példa bizonyítja, hogy a kifejezés valamely értelmezése szerinti fordítás a múlt egy pontján megtörtént, ám olyan mértékben álcázott fordításról van szó, hogy az angolul beszélők képzettség nélkül nem ismerik fel a szükséges latin etimológiát. A Китай >> 中国 példa nem bizonyítja a fordítást, ha ezen azt értjük, hogy „az egyik nyelv kifejezéseinek jelentését egy másik nyelv kifejezéseivel adjuk vissza”, viszont bizonyítja a denotációs ekvivalenciát. A két név lexikailag nem összevethető – az orosz névnek nincs orosz tartalma, míg a mandarin név jelentése „középső birodalom” –, de ugyanaz a denotátumuk. Mivel a tulajdonnevek használatbeli denotációs ekvivalenciájának fogalmára tehát mindenképpen szükség van, felvethetjük, hogy ez más esetekre is magyarázatot ad. A Paris = Parijs, valamint a Benedict = Benedikt = Benedetto = Benedictus példa a régóta fennálló etimológiai alapú, konvencionalizálódott ekvivalencia esete. Ugyanezt látjuk a német autóversenyző, „Michael” Schumacher mai angol említéseiben (az angol kiejtés szerint), és ez korábban legalábbis Nyugat-Európában bevett gyakorlat volt. Ez nem szemantikai fordítás. Talán szükségtelenül hosszan időzöm ennél a kérdésnél, mert továbbra is születnek tudományos munkák a „nevek fordításáról”, nyilvánosan hozzáférhető szoftverek állítják, hogy neveket fordítanak, és mert az általam itt vázolt álláspontot nyilvánosan magától értetődően hamisnak nevezték. Fentebb, a (3’)-ban azt javasoltam, hogy bizonyos kifejezések a gyakorlatban csak onimikusan használhatók referálásra (Vilnius, Neptune); szövegek egyik nyelvről a másikra való átültetésekor ezeket csak denotációs ekvivalensekkel lehet helyettesíteni (Wilno, Nettuno (esetleg akár Poseidon)), lefordítani nem. Egy átlátszatlan név eredetének feltárása, majd annak lefordítása nem a név fordítása. Ha a kérdést a nevetségességig fokoznánk, az He That Striveth With God kifejezést helyettesíthetnénk az Israel államnévvel (héberül אֶרֶץ יִשְׂרָאֵל (Eretz Yisra’el)); ezzel a név etimológiáját fordítanánk le, ami nem ugyanaz, mint magát a nevet lefordítani, mert a nevek referáló kifejezések, etimonaik pedig nem azok. Azt is javasoltam a (3’)-ban, hogy ugyanaz a kifejezés onimikusan vagy szemantikailag is használható referálásra (The West Bank, The Rocky Mountains). Ez utóbbi típus elvben magában foglalja mindazokat a kifejezéseket, amelyek etimológiailag átláthatók. A fordítás csak akkor lehetetlen, ha a referálás onimikus. Amíg elvben fennáll annak a lehetősége, hogy egy kifejezést szemantikai referálásra használjanak, addig a fordítás is lehetséges. Pontosan kell fogalmaznunk, amikor azt mondjuk, hogy „a neveket lefordítják”: ilyenkor a célnak az átlátható etimológia felel meg, nem pedig maga az onimikusan referáló kifejezés; ilyen például az The Ivory Coast, németül Elfenbeinküste esete. 130 Acta Linguistica Lithuanica LXVI Eight Issues in the Pragmatic Theory of Properhood Vajon az ilyen esetekben a szemantikailag és onimikusan referáló kifejezések közötti különbség jelentőség nélküli különbségtétel? Nem hiszem. A (3’)-ban az eltérő referenciatípusok anyagi alapját javasoltam, amely a két típus eltérő feldolgozási költségét jósolja; nyilvánvaló okokból ezért vonakodom elmosni a különbséget. Ha igazam van, ennek megfigyelhető következményei kell hogy legyenek, de ez olyan, mintha a jeti vagy a gravitációs hullámok létezését keresnénk. Vannak utalások a létezésükre, de valami kézzelfoghatóbb bizonyítékra vágynánk. Mindenesetre számolnunk kell azzal a lehetőséggel, ahogyan fentebb a (3’)-ban tettem, hogy egy olyan átlátszó név, mint a The Rocky Mountains, onimikus referálásra szolgál, miközben lexikai tartalma más célokra is rendelkezésre áll, bár nem feltétlenül férünk hozzá minden egyes használatkor. E célok egyike lehet a fordítás. Az úgynevezett név-„fordítás” talán a közönséges fordítástól eltérő módon konvencionalizálódhat. A Dicke Bertha, az első világháborús tüzérségi eszköz német neve szó szerint „kövér Bertha”, az angol katonák azonban Big Bertha néven emlegették. Ivan Groznyj nevét talán helyesebb volna „fenyegető Iván”-ként visszaadni, angolul azonban Terrible, vagyis „rettenetes”, és nem John, ahogyan várhatnánk, de nem szükségszerűen. Úgy tűnik, senkit sem zavar egyik esetben sem a látszólagos tévedés vagy a hangsúlyeltolódás; ez arra utal, hogy a referens megnevezése (nevet adni neki) fontosabbnak tekinthető a „nevek fordításakor”, mint az eredeti kifejezés jelentésének tiszteletben tartása. Another procedure that I have described in more detail elsewhere (Coates 2006a: 373–376) is in a case where place-names seem to be translated systematically according to their appearance rather than according to their actual lexical value in the source-language: that is, there is wholesale folk-etymology, and it is the fruit of this process which is translated. The original names are not (or are only incidentally) translated according to their scientifically established etymology. An example is the “translation” of Hereford into the language of Irish Gypsies of the early twentieth century as if it were Hairy Foot. Ezek az utolsó példák azt mutatják, hogy a beszélők szeretnék, ha a más nyelven megfogalmazott névanyagnak lenne saját nyelvükön megfelelője. A német ágyú esetében nem világos, hogy egyáltalán történt-e fordítás; inkább arról van szó, hogy az idegen dolog elnevezésére frappáns kifejezés született, amelyet az eredeti ihletett, de nem feltétlenül adja annak pontos fordítását. A Hereford esetében fordításról van szó, de csak a forrásnyelv jelenlegi szókészlete közvetítésével. Tehát nem magukat a neveket fordítjuk le, hanem azok helyettesítőit; ezek bizonyos esetekben az etimológiát jelentik, más esetekben pedig az adott névvel bonyolultabb kapcsolatban álló kifejezést. Straipsniai / Articles 131 RICHARD COATES (6’) A TULAJDONNEVEK ÉS A NEM TULAJDONNEVEK KÖZÖTTI HATÁR FELTÉRKÉPEZÉSÉNEK NEUROFIZIOLÓGIAI ÉS PSZICHOLINGVISZTIKAI VONATKOZÁSAI A névhasználat célja, hogy a lehető leggazdaságosabb eszközökkel maximalizálja a sikeres referálás esélyét. A nevek éppen azért gazdaságosak, mert referenciájukat nem közvetíti jelentés. Ebből az következik, hogy feldolgozási költségük alacsonyabb, mint a teljesen kifejtett, szemantikailag referáló kifejezéseké. Ezen az alapon ésszerű azt feltételezni, hogy minden olyan kifejezést, amely formai szempontból névként és köznévi kifejezésként egyaránt használható, elsősorban névként kezelünk. Más cikkeimben ezt Onymic Reference Default Principlenek (ORDP), azaz az Onimikus Referálás Alapértelmezési Elvének neveztem: ez az az elv, amely szerint bármely nyelvi jelsorozat alapértelmezett értelmezése névként történik (azaz jelentés nélküliként). Nagyon csábító arra következtetni, hogy ennek a különbségnek neurofiziológiailag is meg kell jelennie: hogy a tulajdonnévi/onimikus referálás rövidebb neuronláncon vagy hatékonyabban működő szinapszisokon alapul.14 A feltevésem szerint, ha egyszer kialakult egy kifejezés onimikus referálása, vagyis névvé vált, nincs visszaút; mivel a név feldolgozási költsége alacsonyabb, legalábbis emberi referensek esetében nagyobb túlélési értéket biztosít, ezért viselkedési és evolúciós szempontból is jó okunk van arra számítani, hogy az onimikus referálás az alapértelmezett referenciamód. Az egyén szintjén legfeljebb rövid átfedési időszakot képzelek el, amelyben a beszélő egy újonnan elsajátított kifejezést ugyanarra a referensre akár szemantikai, akár onimikus referálás útján használhat, mielőtt az utóbbi válik normává.15 Az ORDP nyelvészeti szempontból úgy elméletiesíthető, hogy valahányszor egy kifejezést onimikus referálásra használnak, az bekerül a használó onomasztikonjába,16 ami ezáltal csökkenti annak képességét, hogy egy későbbi alkalommal szemantikailag referáljon ugyanarra a referensre. Elvben várható, hogy ennek a csökkent képességnek neurolingvisztikai korrelátumai (talán definíciói) is kimutathatók: megnyilvánulhat például a neurotranszmitterek tulajdonságaiban. 14 Ez az elképzelés a feldolgozási költség fogalmán alapul, ahogyan azt először a Relevanciaelméletben (Sperber, Wilson 1986) kidolgozták. 15 Társadalmi szinten az egyes személyek ugyanazt a kifejezést eltérő referenciamódokkal, vagy az egyes módokat használatuk eltérő arányaiban alkalmazhatják. 16 Mostanra világos kell legyen, hogy az onomasztikon a használója számára rendelkezésre álló nevek összessége; ebben minden névalak egy vagy több, korábbi referálási aktusok révén megállapított denotátumhoz kapcsolódik. Ezek a névalakok, proprialis lemmaként értelmezve, vagyis proprial lemmataként, elvárások alapján kategorizálódnak, de nem teljesen kötelező érvényű módon; így úgy tekinthetők, mint amelyek az azonos kategóriába tartozó más egyének megnevezésére is rendelkezésre állnak (legalábbis a már megállapított denotátumokkal azonos kategóriában). 132 Acta Linguistica Lithuanica LXVI Eight Issues in the Pragmatic Theory of Properhood a szinapszisokban. Megfelelő vizsgálatok hiányában metaforikusan az onimikus út „megzsírozásaként” vagy „síkossá tételként” fejezhető ki, miközben viszonylagos értelemben a szemantikai út „elzáródik” vagy „leromlik”. Térjünk most azokra a további pontokra, amelyek nem a TPTP kulcsfogalmainak logikai következményei, hanem kiegészítik vagy részletesebben kifejtik azokat. (7’) BÁR A NEVEKNEK NINCS ÉRTELMÜK, NEM JELENTÉSNÉLKÜLIEK Bármely név jelentése a referencia révén jön létre, vagyis a referensével kialakított kapcsolaton keresztül, a lexikai értelem segítsége nélkül, egy adott használati kontextusban. Ismétlődő használat révén általánosulhat, és kialakulhat a magjelentés állapota, amely a denotációja: bármely denotatív, azaz állandó és merev kapcsolat, amely extenzionálisan jött létre a történetileg rögzült referensével vagy referenseivel.17 Denotációját a lehetséges referensek tárolt halmazaként képzelhetjük el. A neveknek más jelentéseik is vannak. Közös bennük, hogy nem értelemről van szó, és nem határozhatók meg a logika eszközeinek alkalmazásával ugyanúgy, mint az értelemviszonyok. Ilyen jelentések például: • etimológiai jelentések (amelyek akkor sem azonosak az értelmekkel, ha átláthatók, vagyis a nyelvhasználó képzettségétől, illetve annak hiányától függően különböző mértékben könnyen hozzáférhetők; vö. 5’) • logikailag nem szükségszerű várakozások (az implikációkkal vagy előfeltevésekkel szemben; vö. 4’) • enciklopédikus tulajdonságok • konnotációk Az enciklopédikus tulajdonságok és a konnotációk a következő módon érhetők el. Brighton (Anglia) városának, és ennélfogva a Brighton névnek ellenőrizhető enciklopédikus tulajdonságai közé tartozik a kavicsos tengerpart és a veteránautók bemutatója november első vasárnapján; közismert konnotációi pedig a házasságtöréssel és a szexuálpolitikával átitatott hétvégék, vagyis tények és sztereotípiák. Ide tartoznak továbbá a „személyes” „jelentések”, azaz az egyén saját élettapasztalataiból és ítéleteiből fakadók, például számomra a napsütéses gyermekkori kirándulások, a középiskolai helyek elosztásának szokatlan rendszere (2010-ben), vagy a bulldogok nagy száma; nevének alakja pedig (etimológiailag félrevezető) asszociációt kelthet az időjárási kifejezéssel 17 Sajnos még ma is vannak olyan szemantikával foglalkozó munkák, amelyek nem tesznek fontos különbséget a referencia és a denotáció között, vagy nem teszik ezt világossá. E különbség nélkül a cikk egyetlen része sem érthető meg. Straipsniai / Articles 133 RICHARD COATES fényes, a turisztikai ipar számára hasznos módon. Ezek a jellemzők elméletileg talán nem különíthetők el szigorúan egymástól; itt csupán azt kívánom szemléltetni, milyen jelentésbeli „poggyászt” hozhatnak magukkal a nevek, amely előhívható (de nem szükségszerűen) a referálás aktusai során, és amely elősegítheti (de nem szükségszerűen) a sikeres referálás szándékának megvalósulását a megnyilatkozás kontextusában; ez a megállapítás a lexikai anyagra is ugyanúgy érvényes. A nevek belső jelentése semmi, ha ezen csupán azt értjük, hogy nincs értelmük. Ebből az következik, hogy az általuk mégis hordozott jelentések mind külsődlegesek: denotációjuk (azok a dolgok, amelyekre elvileg használhatók referálásra) és konnotációik (a denotált egyedek – például helyek – természetéről alkotott, a használó észleléseitől, köztük a közös tudástól függő értelmezések), valamint azok az egyedek, amelyekre ténylegesen referálnak bizonyos konkrét alkalmakkor. (8’) A NEVEK JELENTÉSE ELŐHÍVHATÓ Tisztázzunk teljesen egy, az (5’) kapcsán felvetett kérdést. Elutasítottam azt az elképzelést, hogy a neveknek van értelmük, de úgy tűnhetett, hogy a hátsó ajtón mégis visszacsempészem ezt, amikor megengedem, hogy bizonyos célokra – köztük a fordításra – előhívható legyen egy név etimológiája. A két fogalom teljesen különbözik. Amikor egy kifejezés onimikus referáló kifejezésként működik, azaz használati kontextusban lexikai tartalom (értelem) közvetítése nélkül jelöl ki egy referenst, akkor definíció szerint nem hívunk elő értelmet. A jelentés egyéb aspektusai azonban (a (7’)-ben említettek), amelyeket közvetítünk, de nem állítunk, szerepet játszhatnak (de nem szükségszerűen kell, hogy – ez a fontos kritérium) bizonyos módokon. Amikor valakit a neve alapján azonosítunk, elvárási kategóriák léphetnek működésbe (4’). Ha valaki arra kér, hogy adjak át valamit Jane-nek, valószínűleg női emberi lényt keresek (de természetesen nem támaszkodhatom teljes mértékben a következtetésre: Jane akár macska is lehet). Igyekezzünk eloszlatni minden fennmaradó benyomást, hogy a neveknek lehet értelmük, vagy hogy az etimológia és az értelem ugyanazt jelenti, mert kísértést érezhetünk arra, hogy az értelmesség fokozatos skálájáról beszéljünk. Senki sem vitatja, hogy vannak szinkrón szempontból átlátszatlan nevek, amelyeknek nincs értelmük, például az angol helynevek: York, Auckland, Ogbourne, Congleton. Az értelmet hordozó jelleg benyomása egy nagyon nem nyelvi tulajdonságtól függ: a nyelvhasználó etimológiai műveltségétől. E nevek egyéni használója tanulmányai révén megszerezheti azt a filológiai tudást, hogy a bourne ősének jelentése egykor „patak” volt, a -ton elemé pedig „gazdaság, falu”, továbbá hogy a land ma is létezik jelentéssel 134 Acta Linguistica Lithuanica LXVI Eight Issues in the Pragmatic Theory of Properhood részben összevethető az eredeti óangol jelentésével. Ez a tudás azonban félrevezető lehet, mert az -land elemnek az Auckland névben eredetileg semmi köze nem volt a land szóhoz (Watts 2002: 9–10), és nehéz volna fenntartani, hogy a land ebben a névben szinkrón értelemben „földet” jelent. A Chelmsford helynév látszólag többé-kevésbé átlátható módon azt jelenti: „gázló a (Chelmer) folyón át”, és egy lehetséges értelmezés szerint valóban ezt jelenti. Ez az értelmezés azonban egy 16. századi topográfus beavatkozása nyomán alakult ki – akár tévedésből, akár szándékosan –, és nem tükrözi azoknak az elemeknek az „értelmét”, amelyekből a nevet eredetileg létrehozták, mivel a folyó neve visszaképzéssel jött létre a helynévből. Az olyan példák, mint ezek, meghiúsítanak minden olyan érvelést, amely az etimológiai átláthatóságot az értelem bizonyos aspektusainak helyettesítőjeként kezeli; egyszerűen hamis, hogy az etimológiai átláthatóság azonos az értelemmel. Mi a helyzet azokkal a nevekkel, amelyek etimológiája vitathatatlanul átlátható? Tagadható-e, hogy az olyan helyneveknek, mint a Longbridge, a Broadstairs, a Newtown és a Redhill, vagy az olyan családneveknek, mint a Butcher és a Jackson, illetve az olyan női utóneveknek, mint az April és a Violet, van értelmük? De igen, még itt is, ahol az átlátszó alakok etimológiailag megbízhatók. Vegyünk sorra egy ilyen példát: működő helynévként a Longbridge név semmit sem von maga után (vagyis logikailag semmit sem követel meg), még egy híd létezését sem. A nevekre vonatkozó szokásos feltevések együttese alapján azt kell maga után vonnia, hogy a névadás történelmi pillanatában létezett egy hosszú híd, később azonban már nem (vagyis az ORDP működésbe lépett (vö. 6’)). A híd fennmaradásának vagy eltűnésének azonban semmiféle nyelvi jelentősége nincs. Ez nem jelenti azt, hogy a Longbridge-hez hasonló név egyáltalán ne közvetíthetne jelentést. A helynévadás szokásos feltételezései alapján18 a múltbeli állapotokról közvetít információt: hogy ott volt egy híd, és talán ma is van; ez a következtetés azonban nem jelent szinkrón, nyelvi alapú tudást a helyről. Ha Longbridge-be megyünk, a látszólag benne foglalt szavak értelme által biztosított logikai bizonyossággal nem hihetjük, hogy ott hidat találunk. Bizonyos várakozás elfogadható, de bizonyíték – a híd hiánya – hatására, amely aláássa, logikai katasztrófa nélkül elvethető. Az ilyen bizonyítékok fényében arra a következtetésre juthatunk, hogy a nevek látszólagos értelme valójában nem értelem, hanem (helyes vagy téves) etimológiai értelmezés, és a kettő nem ugyanaz. Az választja el őket egymástól, hogy az általuk megengedett következtetések logikailag mennyire biztosak vagy bizonytalanok. Az érzékszerveinkkel egy hosszú hidat észlelünk, míg a hosszú híd; a Longbridge nem feltétlenül tár fel semmi hasonlót. A nevek esetében az átlátszó etimológia nyelvi értelemben közvetített jelentést jelent- 18 Természetesen ma már más, önkényes módjai is vannak annak, ahogyan a helyek nevet kapnak; erre jó példa az Amerikában megfigyelhető névadási gyakorlat jelentős része. Straipsniai / Articles 135 RICHARD COATES —, nem pedig állított: azaz olyan jelentés, amelynek nincs biztos logikai státusza, vagy csupán sugallják. Az ilyen példák alapján arra kell következtetnünk, hogy a „Mit jelent egy név?” félrevezető kérdés, ha szinkrón értelemben kívánjuk felfogni. A „Hogyan jelent egy név?” jobb kérdés, és ez az egyetlen kérdés, amelynek szinkrón nyelvészeti jelentősége van. Úgy kell érteni, hogy „Hogyan azonosít egy név egy referenst a használat kontextusában?” A válasz: „Egy nyelvi forma és egy egyén közötti önkényes, de stabil és merev társítás közös ismerete révén.” A megfelelő diakrón kérdés így hangzik: „Mit jelentett egy név?” (azaz „Milyen jelentése volt?”) – vegyük észre, hogy döntő fontosságú módon az ige múlt időben áll, és elismeri a jelentés eltűnését a névvé válás folyamatában. (9’) AZ IRODALMI MŰVEKBEN SZEREPLŐ NEVEK KÜLÖN ESETET KÉPEZHETNEK Általában sok érdekes dolgot lehetne mondani a műalkotásokban szereplő nevekről, különösen pedig az irodalmi „kratyülikus” beszélő nevekről (Barton 1990). Ezek olyan nevek, amelyek alakja látszólag valamiféle jelentőséggel bír az adott műben. Sok beszélő név jól példázza azt, amit A Név eredetéhez való visszatérés fogalmának nevezhetnénk. Az ilyen nevek úgy érthetők, hogy etimológiai, és ebből következően talán szemantikai értékük is hozzáférhető marad, valahányszor referensük megjelölésére használják őket (vagy talán reálisabban legalább az első alkalommal). Vegyük például az angol irodalomban híres, az ókorból származó Pistol, Doll Tearsheet, Mrs Malaprop, Mr Bumble, Becky Sharp, Gabriel Oak, Titus Groan és más hasonló neveket. Az ilyen típusú nevek lényege éppen az, hogy felfüggesszék vagy aláássák a név és az alkotóelemei jelentése közötti általános különválasztást; valójában minden szemantikai célú irodalmi névadás erről szól: az etimológia újraaktiválásáról vagy újraszemantizálásáról.19 Ha a beszélő nevek valamiféle átláthatóságra építenek, ebből az következik, hogy lefordíthatók. Ennek teljes megértéséhez figyelembe kell vennünk a névadás kontextusát. Az irodalom művészet, és joggal feltételezhető, hogy ez a tény érvényteleníti a névadással kapcsolatos szokásos feltevést, nevezetesen azt, hogy maga a névadás aktusa eltörli minden olyan szó jelentését, amely a névként választott kifejezésben szerepel (lásd fentebb a 3’-at). Az irodalmi névadás ezzel szemben arra ösztönzi a közönséget vagy 19 Úgy vélem, az irodalmi névadásnak nagy vonalakban három típusa van: önkényes (valójában egyáltalán nem különleges típus), kulturális (amely közvetített jelentésekre épít) és szemantikai (amely nyelvi jelentésekre épít). A kratyülikus kifejezés az utóbbi két típus bizonyos vonatkozásaira egyaránt utalhat. 136 Acta Linguistica Lithuanica LXVI Eight Issues in the Pragmatic Theory of Properhood az olvasóközönséget éppen arra, hogy NE függessze fel a használat és az etimológia közötti kapcsolatot, hanem végezze el azt a bonyolult egyensúlyozó műveletet, amelynek során az irodalmi esemény teljes időtartama alatt aktívan tartja mind a név alakját, mind annak jelentőségét – egyes esetekben még az azt alkotó szavak névadás előtti jelentéseit is –, akár színdarabot vagy tévéműsort néz, regényt olvas, vagy bármi mást tesz. Emiatt, az (5’)-ben fentebb kifejtett érveléssel dacolva, a beszélő nevek fordítása lehetséges (például Dörchen Lakenreisser németül, szó szerint és etimológiailag „Dorothee-becéző – lepedőtépő” Shakespeare IV. Henrik című művének II. részében szereplő csípős nyelvű Doll Tearsheet megfelelőjeként), és az ilyen „fordítás” lehet idiomatikus és sugalló, nem csupán lexikai, akárcsak minden más fordítás. Mindazonáltal továbbra is érvelhetnénk azzal, hogy a beszélő nevek fordítása pontosan olyan, mint más onimikus „fordítás”, ezért a szóban forgó név etimológiáját teszi hozzáférhetővé, nem pedig bármilyen jelentést, amely a nyelvi alakjában észlelhető. Hiszen az ember nem vizsgálja (vagy nem kell vizsgálnia) minden egyes használatkor gondolatban a beszélő név jelentőségét, ahogyan a szöveg közönséges szavainak és más kifejezéseinek lexikai jelentéseit vizsgálja, noha ez a lehetőség nincs kizárva. Végezetül egy olyan kérdésre térünk rá, amelyet az onomasztikai szakirodalom időről időre tárgyalt, nevezetesen: (10’) A TULAJDONNEVEK MAXIMÁLISAN VAGY MINIMÁLISAN JELENTÉSESEK? This question has repeatedly resurfaced, e.g. as reported in Van Langendonck (2006). It is essentially about whether names, by virtue of being devices for referring to individuals, carry a great deal of information which facilitates individual reference because names approach the state of uniquely denoting an individual (which is a manifestly false assumption, though traceable far back into classical antiquity), or whether they are semantically empty, i.e. have no sense and no wholly determinate range of denotata, as I have argued throughout this paper. The question is not usually appropriately phrased: it embodies a false dichotomy, and it cannot be answered as it stands. A name identifies an individual bearer which may or may not be unique. If that bearer is unique, use of the name carries with it (but subject to the limitations of the user’s knowledge) all the encyclopedic information available about that individual. If the bearer is not unique, the name has more than one denotatum or potential referent, and uttering it is therefore relatively uninformative without assistance from the context of use. Names lack all sense, but as we have seen they may carry a transparent or otherwise learnable etymology, and thereby suggest (not entail or presuppose) category membership through having a salient bearer in that category or through the sheer force of the numbers of bearers Straipsniai / Articles 137 RICHARD COATES ebben a kategóriában. A nevek természetesen sok enciklopédikus információt is hordozhatnak, és sok mindent sugallhatnak. Amennyiben hatékonyan segítik elő a sikeres referálást a kontextusban, maximálisan informatívak. Ez az információ azonban kiegészítő felidézési folyamatok révén érhető el, nem pedig magába a névbe van kódolva, ezért nem feltétlenül aktiválódik a megnyilatkozás pillanatában. Amennyiben a szisztematikus lexikai viszonyok (jelentések) megléte révén nem képesek jelenteni, informatívnak sem tekinthetők. A kérdés megfogalmazásától függően tehát a válasz: „Mindkettő”, de ez valójában nem igazán fontos kérdés. * * * Ez a cikk áttekintést nyújtott A tulajdonnéviség pragmatikai elméletének alapjairól és néhány következményéről, valamint bemutatja, hogyan lehet megközelíteni az elméleti névtudományban fontosnak tekintett egyes kérdéseket.20 REFERENCES Barton Anne 1990: The names of comedy. Toronto: University of Toronto Press. Brontë Charlotte 1849: Shirley. Edition ad libitum. Burge Tyler 1973: Reference and proper names. – Journal of Philosophy 70.14, 425–439. Coates Richard 2000: Singular definite expressions with a unique denotatum and the limits of properhood. – Linguistics 38.6 [370 of the continuous series], 1161–1174. Coates Richard 2005a: A new theory of properhood. – Proceedings of the 21st International Congress of Onomastic Sciences, Uppsala, August 19–24, 2002, vol. 1., ed. by Eva Brylla, Mats Wahlberg. Uppsala: SOFI, 125–137. Coates Richard 2005b: A speculative psycholinguistic model ofonymization. – Quaderni Internazionali di Rivista Italiana di Onomastica 1 (Naming the world: from common nouns to proper names), ed. by Dunja Brozović-Rončević, Enzo Caffarelli, 3–13. [Proceedings of the conference “Naming the World: from Common Nouns to Proper Names”, Zadar, Croatia, 1–4 September 2004.] Coates Richard 2006a: Properhood. – Language 82.2, 356–382. Coates Richard 2006b [2011]: Some consequences and critiques of The Pragmatic Theory of Properhood. – Onoma 41, 27–44. Coates Richard 2009: A strictly Millian approach to the definition of the proper name. – Mind and Language 24.4, 433–444. 20 I am extremely grateful for full and constructive comments on this paper by two anonymous referees. 138 Acta Linguistica Lithuanica LXVI Eight Issues in the Pragmatic Theory of Properhood Coates Richard 2011a: Where are the limits of the name? Some remaining issues with The Pragmatic Theory of Properhood. Paper delivered at ICOS-24. Barcelona, Spain; forthcoming in the Proceedings. Coates Richard 2011b: We are surrounded by ony­mies: relations among names, name-types, and terminological categories. Paper delivered at ICOS-24. Barcelona, Spain; forthcoming in the Proceedings. Coates Richard 2012: To bǣre fulan flōde. óf bǣre fulan flode: on becoming a name in Easton and Winchester, Hampshire. – Analysing older English, ed. by David Denison, Ricardo Bermúdez-Otero, Chris McCully, Emma Moore with Ayumi Miura. Cambridge: Cambridge University Press, 28–34. International Council of Onomastic Sciences (ICOS) web-site, Terminology page, www.icosweb.net/index.php/terminology.html, accessed frequently. Kripke Saul 1980: Naming and necessity. Oxford: Basil Blackwell. Lyons John 1977: Semantics, 2 vols. Cambridge: Cambridge University Press. Marcus Ruth Barcan 1961: Modalities and intensional languages. – Synthese 13.4, 303–322. Mill John Stuart 1843: A system of logic, ratiocinative and inductive. London: John W. Parker. Parker Edward H. 1917: China: her history, diplomacy, and commerce, from the earliest times to the present day. New York: Dutton. Redmonds George 2002: Surnames and genealogy: a new approach. Bury: Federation of Family History Societies. Shakespeare William (c.1598): Henry IV, part II. Edition ad libitum. Sperber Dan, Deirdre Wilson 1986: Relevance: communication and cognition. Oxford: Basil Blackwell. Strawson Peter Frederick 1950: On referring. – Mind, new series 59, number 235, 320–344. Van Langendonck Willy 2006 [2011]: Name theory and set theory: the return of the maximum meaningfulness view of names. – Onoma 41, 45–62. Van Langendonck Willy 2007: Theory and typology of proper names. Berlin and New York: de Gruyter. Watts Victor 2002: A dictionary of County Durham place-names. Nottingham: English Place-Name Society. Zipf George K. 1949: Human behavior and the principle of least effort. New York: Addison-Wesley Press. Straipsniai / Articles 139 RICHARD COATES Aštuonios pragmatinės tikrinių žodžių teorijos problemos SANTRAUKA Šiame straipsnyje dėstoma tikrinių žodžių sampratos teorija, vadinama pragmatine tikrinių žodžių teorija. Ji paremta dviem esminėmis idėjomis: 1) tikriniai žodžiai neturi reikšmės; 2) tikrinių žodžių esmė – įvardijimas, o ne denotacija. Straipsnyje trumpai aprašyti pragmatinės tikrinių žodžių teorijos pagrindai, prielaidos bei pasekmės ir nagrinėjamos aštuonios likusios ar tariamai likusios problemos. Įteikta 2012 m. sausio 6 d. RICHARD COATES Bristol Centre for Linguistics University of the West of England Bristol BS16 1QY, UK [email protected] 140 Acta Linguistica Lithuanica LXVI