Onymische Ambiguität in der Literatur

VOLKER KOHLHEIM Bayreuth Tudományos kutatási irányok: névelmélet, antroponomasztika, hodonímia, irodalmi onomasztika. ONIMIKUS KÉTÉRTELMŰSÉG AZ IRODALOMBAN A nevek meghatározatlansága az irodalomban ÖSSZEFOGLALÓ A kétértelműség a modern poétika kulcsfogalma. Bár az irodalmi kétértelműség fogalmáról különböző felfogások léteznek, William Empson klasszikus meghatározását követem, amely szerint akkor beszélhetünk kétértelműségről, ha egy verbális árnyalat — bármilyen finom is legyen — lehetővé teszi, hogy ugyanaz a nyelvi részlet alternatív reakciókat váltson ki. A következőkben nemcsak azt kívánom bemutatni, hogy a kétértelműség az irodalmi nevekre is kiterjedhet, hanem az irodalmi szövegekben előforduló onimikus kétértelműség különböző típusait is megkülönböztetem. Végezetül azt vizsgálom, mit árulhat el a poetonimikus kétértelműség elemzése a tulajdonnevek kognitív feldolgozásáról. KULCSSZAVAK: kétértelműség, onimikus kétértelműség, irodalmi nevek (poetonimák), kognitív tudomány. ANNOTÁCIÓ Az ambiguitás a modern poétika kulcsfogalma. Bár az irodalmi ambiguitásnak különböző koncepciói léteznek, William Empson klasszikus meghatározását követem, amely szerint minden olyan verbális árnyalat ambiguitásnak tekinthető, amely lehetővé teszi, hogy ugyanarra a nyelvi egységre többféleképpen reagáljunk. Tanulmányom nemcsak azt kívánja bemutatni, hogy az ambiguitás az irodalmi nevekre is kiterjedhet, hanem az irodalmi szövegek onimikus ambiguitásának különböző típusait is megkülönbözteti, és azt kérdezi, mit tudhatunk meg a tulajdonnevek mentális feldolgozásáról a poetonimikus ambiguitás vizsgálatából. KULCSSZAVAK: Ambiguitás, onimikus ambiguitás, irodalmi nevek, kognitív nyelvészet. Straipsniai / Articles 111 VOLKER KOHLHEIM A nyelvészetben széles körű egyetértés uralkodik az ambiguitás fogalmát illetően: az ambiguitás „egy szó vagy nagyobb nyelvi egység világosan leírható többértelműsége” (Bauer 2008: 17). Különbséget kell tenni lexikai és strukturális ambiguitás között. Az előbbi a szó szintjén jelentkezik, ahol (nem mindig teljesen élesen) megkülönböztethető a homonímia és a poliszémia. Strukturális ambiguitásról akkor beszélünk, ha egy összetett nyelvi egység, rendszerint egy mondat, többféleképpen értelmezhető. Míg a hétköznapi kommunikációban az ambiguitást alig veszik észre, illetve azonnal feloldják (diszambiguálják), a poétikában nagy szerepe van, sőt a modern poétika kulcsfogalmává vált; Roman Jakobson az ambiguitásban látja a poétikum lényegét (Jakobson 1960: 371; Nöth 2000: 451). Jan Mukařovský (1989) megállapítása szerint annak, hogy az ambiguitás olyannyira lényegi része az irodalmi műalkotásnak, az az oka, hogy az irodalomban a nyelvi jel ugyan nem veszíti el teljesen a kapcsolatát az esztétikán kívüli valósággal, a műalkotásban azonban a referálás nem olyan egyértelmű, mint ahogy az a valós világban megszokott (vö. Kohlheim 2006a: 274–80). Mindazonáltal az ambiguitás fogalmát az irodalomelmélet korántsem határozza meg olyan egyértelműen, mint a nyelvtudomány. Shlomith Rimmon az irodalmi ambiguitás témájának szentelt disszertációjában például csak akkor kíván ambiguity-ról beszélni, ha két lehetséges olvasat kölcsönösen kizárja egymást, ahogy Henry James híres elbeszélésében, a The Turn of the Screw című műben: vagy vannak szellemek Blyban, vagy nincsenek, ám mindkét olvasat lehetséges (Rimmon 1977: 11). Ezzel szemben Abraham Kaplan és Ernst Kris (1948: 417–421) az esztétikai ambiguitás öt különböző típusát állapítja meg: disjunctive ambiguity, additive ambiguity, conjunctive ambiguity, integrative ambiguity und projective ambiguity. William Empson is, aki Seven Types of Ambiguity című könyvében az ambiguitást a költői nyelv lényegi jellemzőjeként határozza meg, a fogalom tág értelmezéséből indul ki. Azt javasolja, hogy akkor beszéljünk ambiguitásról, „ha bármilyen verbális árnyalat, bármilyen csekély is, teret enged alternatív reakcióknak ugyanarra a nyelvi egységre.”1 A „nyelvi egység”, azaz piece of language tulajdonnév is lehet; sőt a tulajdonnevek fokozottan hajlamosak az ambiguitásra, és igen különböző módokon idézik elő azt. Az ambiguitás létrehozásának egyes módjai az irodalmi műalkotásban sem különböznek attól 1 Empson (1966: 1): “I propose to use the word [ambiguity] in an extended sense, and shall think relevant to my subject any verbal nuance, however slight, which gives room for alternative reactions to the same piece of language.” 112 Acta Linguistica Lithuanica LXXII Onymische Ambiguität in der Literatur ahogyan a valós életben is megjelennek, mások viszont az esztétikai szférára korlátozódnak. Az alábbiakban kísérletet teszünk a poetonimikus ambiguitás különböző típusainak rendszerezésére német és angol nyelvű irodalmi példák segítségével. Első példaként említhető az az eset, amikor bizonytalan, hogy egy lexéma egyáltalán tulajdonnévként vagy (még) köznévként használatos-e. Oscar Wilde The Importance of Being Earnest című színműve (1893) szolgálhat példaként, ám ezzel az ambiguitástípussal itt nem foglalkozunk tovább. Egészen másfajta ambiguitással van dolgunk Richard Wagner Die Meistersinger von Nürnberg című operájában. A frank lovag, Walther von Stolzing éppen most váltott néhány szót az istentisztelet után Évával, az ötvös Pogner szépséges lányával. Éva dajkája, Magdalene, nagyon elcsodálkozik azon, milyen gyorsan összhangba került Éva és Walther, hiszen csak előző nap találkoztak először. Éva a következő szavakkal igazolja magát (Wagner 1978 [1867]: 404): Éppen ez okozott nekem oly hirtelen gyötrelmet, hogy már régóta képmásban láttam őt! Mondd, nem egészen úgy lépett-e elém, mint Dávid? Magdalene megdöbben, hiszen ő maga is egy Davidba szerelmes: Davidba, a tanoncfiúba. „Megőrültél? Milyen Dávid?” – kiáltja féltékenyen. Éva azonban megnyugtatja: „A képen látható Dávidra gondolok.” Magdalene most azt hiszi, hogy Éva a David nevet a zsoltárköltő Dávidra vonatkoztatja, akit a mesterdalnokok védőszentjükként tisztelnek: „Ah! – a királyra gondolsz a hárfával / és hosszú szakállal a mesterek címerén?” Éva természetesen nem erre a Dávid királyra gondol, hanem az ifjú, ragyogó hősre: Nem! Arra, aki a kővel Góliátot sújtotta, kardja az övén, parittyája a kezében, fejét világos fürtök övezik, ahogyan Dürer mester megfestette nekünk! Mire Magdalene, most már ismét a maga Davidjára gondolva, megkönnyebbülten felsóhajt: „Ah, David! David!” (Wagner 1978 [1867]: 404; vö. Kohlheim, Kohlheim 2013). Nyilvánvalóan referenciális ambiguitásról van szó, amely azon a sokat vitatott tényen alapul, hogy egy név mint nyelvi jel, Willy Van Langendonck (2007) terminológiájával „propriális lemma”, korlátlan számú referensre vonatkozhat (vö. Windberger-Heidenkummer 2011). Straipsniai / Articles 113 VOLKER KOHLHEIM David Kaplan logikus számára ezért a tulajdonnév alapvetően kétértelmű.2 Mindazonáltal – és ez teszi ezt a példát nyelvfilozófiai szempontból is érdekessé – itt a fiktív entitás Eva a valós világ egy történelmi alakjára utal, ahogyan azt Dürer ábrázolta: a bibliai Dávidra, aki legyőzte Góliátot. A fiktív entitás Magdalene ezzel szemben a tulajdonnévi lemmát, a David nevet először a fikció világából való személyre vonatkoztatja – ahová maga Eva és Magdalene is tartozik –, a tanonc Davidra, majd megkönnyebbülten állapítja meg, hogy a történelmi személyre, Dávid királyra gondoltak. A fiktív személyek referenciáinak hozzárendelése tehát problémamentesen zajlik mind a fikció világán belül, mind azon túl; ez olyan szempont, amelyet itt csak megemlíthetünk, de részletesebben nem követhetünk nyomon.3 A tulajdonnevek azonban önmagukban, per se, több szempontból is kétértelműek lehetnek. Nem mindig világos eleve, hogy egy név férfi vagy női névviselőre utal-e, illetve emberről, állatról vagy akár egy helyről van-e szó. Vitatott ugyan, hogy a kategóriális jelentések vagy előfeltevések szükségszerűen hozzátartoznak-e a tulajdonnévhez, vagy csupán statisztikai tapasztalati értékekről van szó, amelyek esetlegesek a tulajdonnév szempontjából.4 A nyelvek között is eltérően alakulnak itt a viszonyok. Az azonban tény, hogy az írók szívesen élnek az ilyen kétértelműségekkel. Itt inherens onimikus kétértelműségről szeretnék beszélni. Nyilvánvaló, hogy a kétértelműségnek ez a fajtája nem korlátozódik az irodalomra. A gyermekkor és az érettség között álló lány ősképe a német irodalomban Mignon. Csakhogy Mignon kezdetben nem név: főnevesült francia melléknév, amelynek jelentése nagyjából ’kedvenc’.5 A német szóhoz hasonlóan a Mignon jövevényszó Goethe korában férfiakra és nőkre egyaránt vonatkozhatott: Caroline Jagemann színésznőről egy 1800-as kritikában ezt írták: „Rövid idő alatt a közönség Mignonja lett” (Kommentar zu Goethe 1977 [1795/96]: 719). Ez a nemileg kétértelmű megnevezés tehát tökéletesen megfelel Mignon androgün lényének; Wilhelm Meister, amikor először megpillantja, „nem tudott megegyezni önmagával, hogy fiúnak vagy lánynak tartsa-e” (Goethe 1977 [1795/96]: 86). Maga Mignon is kitartóan válaszol „nőiességének rögzítésére irányuló kísérletekre:” 2 Kaplan (1989: 563): „Unlike indexals like ‘I’ proper names really are ambiguous.“ 3 A lehetséges világok elméletének keretében a „trans-world identity” kérdését többek között Doležel (1998: 17–18); Ronen (1994: 57–60); Kripke (2013: 81f.) tárgyalja. 4 Vgl. hierzu Anderson (2007: 135f.); Van Langendonck (2007: 71f.); Coates (2012: 125–129). 5 Vö. Kommentar zu Goethe (1977 [1795/96]: 719); Schwanke (1992: 354–359). 114 Acta Linguistica Lithuanica LXXII Onymische Ambiguität in der Literatur „Fiú vagyok: nem akarok lány lenni!”” (Wetzel 1989: 329). Mignon kétértelműsége azonban nemcsak a nem kérdésére terjed ki, hanem a nyelvi jel nyelvészeti státuszára is: megszólításként bevezetve Mignon a regény cselekményének előrehaladtával mégis afféle tulajdonnévvé válik a gyermek számára, annál is inkább, mert a gyermek makacsul nem hajlandó elárulni az igazi nevét.6 Időközben Mignon a németben elismert női keresztnévvé is vált (Seibicke 2000: 327); vagyis a francia szó nyelvtani neme megváltozott: hímnemből nőnemű lett. Carson McCullers 1946-ban először megjelent, The Member of the Wedding című regényének tizenkét éves főhőse is ebben a nyugtalanító köztes állapotban van: haja úgy van levágva, mint egy fiúé (McCullers 2008: 8), és ő is azt kívánja, bárcsak fiú lenne, és háborúba vonulhatna.7 Mignonnal ellentétben ez a „tomboy” valóban nevet visel: eleinte a nemileg kétértelmű becenevet, a Frankie nevet. Tanulságos, hogy amikor időnként elege lesz köztes állapotából, a neve is elege lesz: „This was the summer when Frankie was sick and tired of being Frankie” (McCullers 2008: 29). Ennek megfelelően a regény II. részében elhatározza, hogy immár a tekintélyt parancsoló Miss F. Jasmine Addams, Esq. névvel készíttet magának névjegykártyákat (McCullers 2008: 61), majd a III. részben, a regény végén, kiábrándultan, de érettebben már csak az egyértelműen női Frances keresztnéven említik (McCullers 2008: 167 és másutt). A nemileg kétértelmű nevek az angolban jóval gyakoribbak, mint a németben, ahol a nem hivatalos névhasználatban lényegében csak becéző alakokként fordulnak elő. E nevek közül sok mégis inkább az egyik vagy a másik nemhez kötődik, például a Robin név inkább a férfiakhoz. Ezért David Lodge Nice Work című regényében az iparos Vic Wilcox is férfi akadémikust vár, amikor bejelentik neki, hogy Robyn Penrose érkezik, aki egy egyetemi projekt keretében „árnyékként követi” majd a munkáját. Annál nagyobb a megdöbbenése, amikor egy fiatal nő áll elébe (Lodge 1989: 106f.). David Lodge-nak egy keresztnévszótár adta az ötletet, hogy a Robin/Robyn név nemi kétértelműségéből komikus jelenetet alkosson; ugyanakkor úgy vélte, hogy az „androgün” Robyn név igen jól illik feminista és öntudatos hősnőjéhez (Lodge 2011: 38). 6 Goethe (1977 [1795/96]: 522): Mignon „esküt tett [...], hogy egyetlen élő embernek sem árulja el lakóhelyét és származását.” 7 McCullers (2008: 30f). Der Roman spielt während des Zweiten Weltkriegs in einer Kleinstadt in Georgia/USA. Straipsniai / Articles 115 VOLKER KOHLHEIM A valós élettel ellentétben az a név, amelynek eredeti lexikai jelentése még felismerhető, az irodalmi műben automatikusan „beszélővé” válik. Ez abból következik, hogy az irodalmi műalkotásban szereplő névről fel kell tételeznünk, hogy a szerző szándékosan választotta; viselőjéhez sohasem véletlenül tapad. Következésképpen beszélő nevekkel – a kifejezés Lessingtől származik – már az antikvitásban is találkozunk (Birus 1987: 40). A beszélő név gyakran valóban azt fejezi ki, ami viselőjét jellemzi, mint John Fielding Squire Allworthy nevű szereplője esetében a Tom Jones (1749) című műben; a beszélő neveket azonban már korán ironikusan vagy ellentétes értelemben is használják. Shakespeare Measure for Measure (1604; III. felvonás, 2, 249–254) című darabjának Angelo nevű szereplője például minden, csak nem angelical. Éppen ez a mindig lehetséges ironikus vagy antitetikus használat teszi a beszélő neveket eleve kétértelművé, hiszen általában csak az elbeszélés folyamán tudhatjuk meg, hogy egy szemantikailag átlátszó név beváltja-e az ígéretét. Ennek a kétértelműségnek szép példája Mittler Goethe Wahlverwandtschaften című művében: a kezdetben kifejezetten sikeres közvetítőként bemutatott szereplő8 mégis kudarcot vall Eduard és Charlotte esetében. Míg itt a beszélő név kétértelműsége nagyrészt megmarad, Theodor Fontane, az ironikus névadás mestere, hajlamos az onimikus kétértelműséget azonnal feloldani, sőt tulajdonképpen létre sem engedni jönni. Így nyilatkozik Treibel kereskedelmi tanácsos az általa rendezett vacsorán két hölgyről: „Két udvarhölgy; a kövér: von Ziegenhals őrnagyné, a nemkövér [...]: Edwine von Bomst kisasszony” (Fontane 1969 [1892]: 23). Az irónia, írja Roland Barthes (1974: 66), „mindig egy biztos helyről indul”. Ezt itt a két hölgy kövérségéről szóló egyértelmű kijelentés adja. S ez még nem minden: Treibel Ziegenhals asszony tekintélyes mellbőségéről is értekezik, majd elfilozofál: „Egyébként ilyen tréfás ellentétek vidítják fel az életet. Klopstock költő volt, és egy másik ember, akit személyesen is ismertem, Griepenkerlnek hívták” (Fontane 1969 [1892]: 24). Hozzátehetjük, hogy a von Bomst név nem valódi beszélő névként, hanem hangszimbolikus névként fejti ki szuggesztív hatását.9 Ugyancsak a Frau Jenny Treibel című műben találkozunk a nevelőnővel, Fräulein Honig kisasszonnyal, akiről rögtön megtudjuk, hogy 8 Goethe (1977 [1809]: 255): „Solange er im Dienste war, hatte sich kein Ehepaar scheiden lassen [...].“ 9 Man vergleiche hierzu auch Demetz (1964: 194). 116 Acta Linguistica Lithuanica LXXII Onymische Ambiguität in der Literatur „kemény vonásai mintha tiltakoztak volna a neve ellen.”10 Amint az irónia szerephez jut, a kétértelműségnek nincs többé helye. Ez az irodalmi művek neveire is érvényes. Ha ezekben az esetekben a nevek tulajdonnév előtti szemantikája készteti őket „beszédre”, egy név arra is felhívhatja a figyelmet viselőjének rejtett vagy ellentmondásos jellemvonásaira, hogy korábban már ismert személyek viselték – akár a szövegen kívüli valóság alakjai, akár irodalmi szereplők.11 A név itt a benne rejlő intertextuális kapcsolatok révén nyeri el jelentését. Ez nem mindig olyan feltűnő módon történik, mint Heinrich Mann Der Untertan című regényének szociáldemokrata, szakszervezeti tag gépmesterénél, Napoleon Fischernél, akinek esetében az olvasó természetesen azonnal felteszi a kérdést, vajon méltó-e a nevéhez. Fontane sokkal visszafogottabban jár el az Irrungen, Wirrungen című művében, amelynek főhősnője a bűn és a szentség között ingadozó Lene nevet viseli, amely a bibliai Maria Magdalena név rövid alakja. Wilhelm Raabe Unruhige Gäste című regényében a Phöbe névben rejlő intertextuális kétértelműség még a cselekmény szempontjából is fontossá válik: amikor Veit von Bielow fiatal diák először hallja meg a Phöbe női keresztnevet egyik diáktársa padlásszobájában, a név számára „csupán kedvesen hellén” hangzású, ezért „vidáman odakiáltja a háztetők fölötti holdsarlónak a német tavaszi éjszakában” (Raabe 1961 [1885]: 190). A „hellén” kontextusban a Phöbe név Phoibos Apollon alakjára utal (Böschenstein 1986: 28, Anm. 55), egyúttal azonban a szűz holdistennőre, Artemisre is, akit Phöbe vagy a Ragyogó melléknévvel is illetnek (Lensing 1988: 162). Raabe szövegében a „holdsarlóra” tett utalás nem kerülheti el a figyelmünket. Amikor azonban Veit von Bielow, aki nem utolsósorban Phöbével való ismeretsége miatt a regény végére halálos beteg lesz, egy levélben váratlanul a „Persephoneia [...]” istennőhöz fohászkodik (Raabe 1961 [1885]: 333), „az alvilág istennőjéhez, akinek nevét etimológiailag a Holdra vezetik vissza, és akit gyakran Artemis játszótársaként említenek” (Lensing 1988:162), ezek a mitológiai-onimikus utalások nyilvánvalóvá teszik az Erosz és Thanatosz témáját, amelyet a szerző a szöveg mélyrétegébe száműzött (Lensing 1988: 163). Ez a téma annyiban van száműzve és tabusítva, hogy a Phöbe név mitológiai vonatkozását a felszíni szöveg azonnal felülírja egy másik, nevezetesen bibliai vonatkozással 10 Fontane (1969 [1892]: 33). Terminologisch herrscht hinsichtlich derartiger Namen noch Unsicherheit. Hengst/Sobanski (2000) sprechen hier von „konträren Namen“, Hengst/Vasil’eva (2007: 151) vom lying name. Das Entstehen von Komik durch derartige Namen erklärt Pohl (2005) mittels kognitivistischer Konzepte. 11 Die literarische Onomastik spricht hier von „verkörperten Namen“; vgl. Birus (1987: 45). Straipsniai / Articles 117 VOLKER KOHLHEIM – hiszen Phöbe annak a „kenchreai gyülekezet szolgálója” nevű asszonynak is a neve, akit Pál apostol – feltehetően levelének kézbesítőjeként – „nővérünkként” ajánl a római gyülekezet figyelmébe (Róm 16.1; Raabe 1961 [1885]: 190). Ezért egyes értelmezők Phöbét teljes egészében „nővérnek” tekintik: „Phöbe feladatai vér szerinti fivére házában testvériek, és »testvériek« a faluban betöltött teendői is.”12 Nevének görög-mitológiai és keresztény vonatkozások közötti kétértelműsége végső soron mégis egy olyan szereplő belső ellentmondásosságát tükrözi, akiről – ahogyan Raabe egyik legkiválóbb mai ismerője fogalmazott – „is not an easy character to read” (Sammons 1987: 246). A családnévvel együtt az utónév Németországban, de Angliában is, nagyjából a 14–15. század óta alkotja egy személy „teljes nevét”.13 Számos olyan német, de angol családnév is létezik, amelyet formai változtatás nélkül keresztnévből alkottak, például Friedrich, Lukas, Werner.14 A családnév megjelölésének hiányából fakadó kétértelműséget például Bodo Kirchhoff író használja ki a Fülöp-szigeteken játszódó regénye, az Infanta elején: „A német [...] hirtelen Lukas néven mutatkozott be. »Mister Lukas Kurt?« – »Mister Kurt Lukas.« – »Akkor az ön keresztneve szerepelt a matricán.« – »Valaki tévedett. Ahogy ön is«” (Kirchhoff 1990: 7). A teljes név két összetevője azonban további, a szöveg szempontjából jelentősebb névkétértelműségi lehetőségeket is kínál a szerzőnek, amelyek aztán irodalmi szempontból termékennyé válhatnak, például ha az utó- és a családnév valamilyen módon ellentétben áll egymással. Ilyen „megtört” (Presch 2002: 3f. és passim), vagy „antitetikus” név (Demetz 1964: 197–201) mintapéldája Thomas Mann Tonio Kröger című műve (1903). A két névelem ellentétessége itt azon alapul, hogy nyelvföldrajzi szempontból a Tonio román, vagyis „déli” névként, a Kröger pedig alsónémet, vagyis „északi” névként jelölt.15 E jelölt nevek együtt olyan kétértelműséget hoznak létre, amely meghatározó Mann elbeszélésének konfliktusokkal terhelt főhőse számára. Thomas Mann azonban korántsem az első, aki ezt a névonimikai stilisztikai eszközt alkalmazza; e tekintetben szorosan követi Theodor Fontanét, aki az Effi Briest című művében egy „[...] kis, félrehúzott vállú, és csaknem már 12 Höhler (1969: 131). Signifikanterweise tritt Phebe auch als Schwester Holden Caulfields in J. D. Salingers Roman The Catcher in the Rye (1951) auf. 13 Der Terminus nach Seibicke (2008: 10, 14f.). 14 Vgl. zur Entstehung dieser Familiennamen Kohlheim (2000). 15 Nach Birus (1987: 45) handelt es sich hierbei um „klassifizierende“ Namen. 118 Acta Linguistica Lithuanica LXXII Onymische Ambiguität in der Literatur „… szinte összenőtt urat, akiben ugyanakkor volt valami olyannyira előkelő […]”, a Alonzo Gieshübler nevet adja. Fontane – akárcsak egyébként Thomas Mann – szereti, ha szereplői kommentálják feltűnő neveiket, így Effi találó megjegyzést tesz, amikor bemutatják neki a gyógyszerészt, Alonzo Gieshüblert: „És máris látom, hogy Ön más, mint a többiek. […] Talán a neve is közrejátszik ebben. Ez mindig öreg Niemeyer lelkészünk kedvenc állítása volt; szerette azt mondogatni, hogy a név, különösen a keresztnév, valami titokzatosan meghatározó erővel bír, és Alonzo Gieshübler, azt hiszem, egészen új világot tár fel az ember előtt, sőt, majdnem azt mondanám, hogy Alonzo romantikus név, egy finomkodó név.” – „Igen, kegyelmes asszonyom” – feleli Gieshübler –, „ebben aztán eltalálta” (Fontane 1969 [1895]: 64f.). A „finomkodó név”, Alonzo Spanyolországra utal, ahonnan Gieshübler anyja valóban származik, s ezáltal a szereplő Don Quijote-i vonásaira is, aki legszívesebben „Cidként vagy más efféle bajnokként” „küzdene és halna meg” Effiért (Fontane 1969 [1895]: 66). A családnév viszont, amely egy cseh ásványvízre emlékeztet (Demetz 1964: 199), a gyógyszerész polgári oldalát képviseli; büszke is arra, hogy a Gieshüblerék „már negyedik nemzedék óta, teljes száz esztendeje” helyben működő gyógyszerészek (Fontane 1969 [1895]: 65; vö. még Demetz 1964: 199). Alonzo Gieshübler együtt él nevének kétértelműségével, és termékenyen aknázza ki azt. Egészen más a helyzet Niels Wrschowitz zenetanárral és zeneszerzővel Fontane utolsó regényében, a Der Stechlinben. Niels Wrschowitz olyannyira szenved ellentétes elemekből álló nevétől, hogy „egyfajta kétségbeesésből doktor lett” (Fontane 1969 [1899]: 130). Nem elsősorban a teljes név nyelvi-földrajzi ellentétéről van szó, amely egy dán és egy cseh elemből tevődik össze, ahogy azt várhatnánk,16 hanem a Niels keresztnévvel szembeni, kizárólag egyéni életrajzából magyarázható ellenszenvről: ezt a nevet viselte az általa megvetett dán zeneszerző, Niels Gade is. „Niels Gade” – olvassuk Fontanénál – „a legközönségesebb és legjelentéktelenebb dolgok megtestesítője volt számára […], így az a gondolata támadt, hogy a névjegyén doktori címmel tüntesse el a keresztnevet” (Fontane 1969 [1899]: 131f.). Itt is megmutatkozik, hogy Fontane hajlamos az onimikus kétértelműségeket a lehető leghamarabb valamilyen egyértelműség javára feloldani. Fontane azonban nem az első, aki valamelyik szereplője teljes nevének kétértelműségét termékenyen használja ki. Előfutáraként mindenekelőtt Jean Pault kell megemlítenünk, aki 1809-ben megjelent regényében, a Des Feldpredigers 16 Demetz (1964: 200): „Wrschowitz war zur Zeit Fontanes das Wedding des tschechischen Prag“. Straipsniai / Articles 119 VOLKER KOHLHEIM Schmelzle Reise nach Flätz című művében a főhős teljes nevének kétértelműségén, vagyis az Attila Schmelzle néven keresztül találóan fejezi ki annak belső konfliktusát. A hun vezér történelmi alakjával éles ellentétben – akit elkerülhetetlenül felidéz az Attila név – ez a tábori lelkész túlzott félénkségével tűnik ki, amely jellemvonás a Schmelzle családnévben többféleképpen is kódolva jelenik meg: a Schmelzle név hangszimbolikájával és a Schmalz közszóra való rájátszásával a lágyság képzetét idézi fel, ezt pedig tovább erősíti a nyelvföldrajzi szempontból svábnak tekinthető, legalábbis a nem svábok számára becéző hatású -le kicsinyítő képző. Ő maga persze úgy véli, hogy „az Attila keresztnév keresztapai szelleme a kelleténél jobban” költözött belé (Jean Paul 1987 [1809]:16). Ezt a nézetet viszont árnyalja fiatal, életrevaló felesége, Teutoberga, az ő „jó asszonya, Bergelchen” (Jean Paul 1987 [1809]: 22), ahogyan ő nevezi, amikor az asszony „bájos Attelének” (Jean Paul 1987 [1809]: 24) vagy „túlontúl kedves Attelkéjének” szólítja (Jean Paul 1987 [1809]: 58). Ezek a névváltozatok és névjátékok persze nem fedhetik el, hogy a komikum álarca alatt Attila Schmelzle alakjában végső soron az igény és a valóság közötti tragikus belső konfliktus bontakozik ki, amely már a nevének kétértelműségében is világosan kifejeződik (vö. még Kohlheim 2006b: 441–445). Miután kiderült, hogy a poétikai névadás kétértelműsége lényeges irodalmi eszköz, zárásként azt kell megkérdeznünk, mit árul el a tulajdonnév természetéről és kognitív feldolgozásáról az onimikus kétértelműség alkalmazásának lehetősége. „Értékes szövetségesek” – mondja egyszer Freud – „a költők”, mert „a lélek ismeretében […] messze előttünk, hétköznapi emberek előtt járnak […]” (Freud 2010: 9). Feltételezhető, hogy nemcsak a lelkiállapotokról, hanem a kognícióról is tájékoztathatnak bennünket. Először olyan példákon, mint Frau Majorin von Ziegenhals és Fräulein Edwine von Bomst, válik világossá, hogy a tulajdonnevek említése miként konstituálja tulajdonképpen az irodalmi alakot az olvasó agyában (vö. Kohlheim 2007); semmi mást nem kell tudnunk erről a két hölgyről, mégis meglehetősen konkrét képet alkotunk róluk. Fontane ugyan igyekszik a minden bizonnyal valamennyi olvasó agyában elsőként kialakult, sovány Majorin von Ziegenhals és a teltkarcsú Fräulein von Bomst képét az ellenkezőjére fordítani, ám ez csak nehezen, vagy egyáltalán nem sikerül; a regény minden olvasója próbára teheti ezt saját magán. Hogy a sovány Majorin von Ziegenhals képzete Fontane szövege ellenére is olyan gyorsan és szilárdan rögzül az agyban, annak az az oka, hogy – miként az embodied cognition kognitivista kutatási irányzata 120 Acta Linguistica Lithuanica LXXII Onymische Ambiguität in der Literatur megállapította, hogy az állatmegnevezések kognitív feldolgozása során főként vizuális agyterületek aktiválódnak, és eközben az említett állatok prototipikus képei jelennek meg (Rickheit, Weiss, Eikmeyer 2010: 110). Amint Inge Pohl rámutatott, a Fontane által szándékolt komikum itt a kulturálisan alakított befogadói elvárás („1. tapasztalati világ”) és az ezzel ellentétesen felépített szövegvilág („2. tapasztalati világ”) közötti ellentétből fakad: „A befogadónak egy váratlan, konfliktusos 2. tapasztalati világot kell kikövetkeztetnie” (Pohl 2005: 415). A szerzők azt is tudják, hogy olvasóik agyában, amint egy nevet említenek, elképzelés alakul ki arról, hogy női vagy férfi személyről van-e szó. Van Langendonck (2013: 104f.) nyomán mindenesetre számolnak a tulajdonnevek szemantikai memóriában (Tulving 2002 szerint) tárolt kategóriális jelentéseivel, és kihasználják a meglepetés hatását, amikor egy név nem felel meg a prototipikus mintának, ahogyan David Lodge teszi női szereplőjével Robyn. Az olyan nevek említésekor, mint Alonzo Gieshübler, Niels Wrschowitz vagy Attila Schmelzle, ismét aktiválódnak az olvasók szemantikai memóriájában tárolt enciklopédikus ismeretek (Rickheit, Weiss, Eikmeyer 2010: 36f.); ezek az első két név esetében névtipológiai és -földrajzi, Attila Schmelzle esetében pedig történelmi jellegűek. IRODALOM IRODALMI SZÖVEGEK Fontane Theodor 1969 [1892]: Frau Jenny Treibel. – Nymphenburger Fontane-Ausgabe 11. München: Nymphenburger. Fontane Theodor 1969 [1895]: Effi Briest. – Nymphenburger Fontane-Ausgabe 12. München: Nymphenburger. Fontane Theodor 1969 [1899]: Der Stechlin. – Nymphenburger Fontane-Ausgabe 13. München: Nymphenburger. Goethe Johann Wolfgang von 1977 [1795/96]: Wilhelm Meisters Lehrjahre. – Goethes Werke VII. 9., Aufl., hrsg. von E. Trunz. München: C. H. Beck. Goethe Johann Wolfgang von 1977 [1809]: Die Wahlverwandtschaften. Ein Roman. – Goethes Werke VI. 9., Aufl., hrsg. von Erich Trunz. München: C. H. Beck. Jean Paul 1987 [1809]: Des Feldpredigers Schmelzle Reise nach Flätz. – Jean Paul, Sämtliche Werke, Abt. I, Bd. 6, 4., Aufl., hrsg. von Norbert Miller. München: Hanser. Kirchhoff Bodo 1990: Infanta. Frankfurt a. Main: Suhrkamp. Straipsniai / Articles 121 VOLKER KOHLHEIM Lodge David 1989: Nice Work. London: Penguin. McCullers Carson 2008 [1946]: The Member of the Wedding. London: Penguin. Raabe Wilhelm 1961 [1885]: Unruhige Gäste. Ein Roman aus dem Säkulum. – W. Raabe. Sämtliche Werke 16. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht. Wagner Richard 1978 [1867]: Die Meistersinger von Nürnberg. – R. Wagner. Die Musikdramen. München: Deutscher Taschenbuchverlag, 399–503. TOVÁBBI IRODALOM Anderson John M. 2007: The Grammar of Names. Oxford: Oxford University Press. Barthes Roland 1974: Die Lust am Text. Aus dem Französischen von Traugott König. Frankfurt am Main: Suhrkamp. Bauer Matthias 2008: Ambiguität. – Metzler Lexikon Literatur- und Kulturtheorie. Ansätze – Personen – Grundbegriffe, hrsg. von A. Nünning. 4. Aufl. Stuttgart, Weimar: Metzler, 17. Birus Hendrik 1987: Vorschlag zu einer Typologie literarischer Namen. – LiLi. Zeitschrift für Literaturwissenschaft und Linguistik 17(67), 38–51. Böschenstein Renate 1986: Mythologie zur Bürgerzeit. Raabe – Wagner – Fontane. – Jahrbuch der Raabe-Gesellschaft, 7–34. Coates Richard 2012: Eight Issues in the Pragmatic Theory of Properhood. – Acta Linguistica Lithuanica 66, 119–140. Demetz Peter 1964: Formen des Realismus: Theodore Fontane. Kritische Untersuchungen. München: Hanser. Doležel Lubomír 1998: Heterocosmica. Fiction and Possible Worlds. Baltimore, London: John Hopkins University Press. Empson William 1966: Seven Types of Ambiguity. New York: New Directions. Freud Sigmund 2010: Der Wahn und die Träume in W. Jensens „Gradiva“. – Sigmund Freud: „Der Dichter und das Phantasieren“, hrsg. von O. Jahraus. Schriften zur Kunst und Kultur, Stuttgart: Reclam, 7–100. Hengst Karlheinz, Sobanski Ines 2000: Eigennamen als Strukturelemente im literarischen Text. – English in the Modern World. Festschrift for Hartmut Breitkreuz on the Occasion of his Sixtieth Birthday (= Foreign Language Studies 5). Frankfurt a. Main: Peter Lang, 79–101. 122 Acta Linguistica Lithuanica LXXII Onymische Ambiguität in der Literatur Hengst Karlheinz, Vasil’eva Natalia 2007: Naming in Texts. Literary Onomastics as Integration in Text Linguistics. – Nominalization, Nomination and Naming, ed. by Ch. Todenhagen, W. Thiele. Tübingen: Stauffenburg, 145–156. Höhler Gertrud 1969: Unruhige Gäste. Das Bibelzitat in Wilhelm Raabes Roman (= Abhandlungen zur Kunst-, Musik- und Literaturwissenschaft 85). Bonn: Bouvier u. Co. Jakobson Roman 1960: Linguistics and Poetics. – Style in Language, ed. by Th. A. Sebeok. Cambridge, Mass.: MIT Press, 350–377. Kaplan Abraham, Kris Ernst 1948: Esthetic Ambiguity. – Philosophy and Phenomenological Research 8, 415–435. Kaplan David 1989: Demonstratives. – Themes from Kaplan, ed. by J. Almog, J. Perry, H. Wettstein. Oxford: Oxford University Press, 481–563. Kohlheim Rosa, Kohlheim Volker 2013: Namen und Namengebung bei Richard Wagner. – Beiträge zur Namenforschung: Neue Folge 48, 445–462. Kohlheim Volker 2000: Ein Typ onomastischer Ambiguität: Familiennamen aus Rufnamen. – Onomastik. Akten des 18. Internationalen Kongresses für Namenforschung. Trier, 12.-17. April 1993, Bd. 2, hrsg. von D. Kremer, R. Šrámek. Tübingen: Max Niemeyer, 64–76. Kohlheim Volker 2006a: Jan Mukařovský und die literarische Onomastik. Versuch einer Grundlegung. – Acta onomastica 47, 274–280. Kohlheim Volker 2006b: Der Eigenname bei Jean Paul: Seine Funktion, seine Problematik. – Beiträge zur Namenforschung: Neue Folge 41, 439–466. Kohlheim Volker 2007: Die literarische Figur und ihr Name. – Namenkundliche Informationen 91/92, 97–127. Kripke Saul 2013: Reference and Existence. The John Locke Lectures. New York: Oxford University Press. Lensing Leo A. 1988: Naturalismus, Religion und Sexualität. Zur Frage der Auseinandersetzung mit Zola in Wilhelm Raabes „Unruhige Gäste“. – Jahrbuch der Raabe-Gesellschaft, 145–167. Lodge David 2011: The Art of Fiction. London: Vintage. Mukařovský Jan 1989: Die Bedeutung der Ästhetik. – Kunst, Poetik, Semiotik, übersetzt von E. e W. Annuß. Frankfurt a. Main: Suhrkamp, 59–75. Nöth Winfried 2000: Handbuch der Semiotik. Stuttgart, Weimar: Metzler. Straipsniai / Articles 123 VOLKER KOHLHEIM Pohl Inge 2005: Anthroponyme – Konstituenten der Literarizität poetischer Texte. – Texte. Spielräume interpretativer Näherung (= Landauer Schriften zur Kommunikations- und Kulturwissenschaft 5), hrsg. von S. Merten, I. Pohl. Landau: Knecht, 411–427. Presch Gunter 2002: Namen in Konfliktfeldern. Wie Widersprüche in Eigennamen einwandern (= Tübinger Beiträge zur Linguistik 460). Tübingen: G. Narr. Rickheit Gert, Weiss Sabine, Eikmeyer Hans-Jürgen 2010: Kognitive Linguistik. Theorien, Modelle, Methoden. Tübingen, Basel: A. Francke. Rimmon Shlomith 1977: The Concept of Ambiguity – the Example of James. Chicago, London: The University of Chicago Press. Ronen Ruth 1994: Possible Worlds in Literary Theory. Cambridge: Cambridge University Press. Sammons Jeffrey L. 1987: Wilhelm Raabe. The Fiction of the Alternative Community. Princeton, N. J.: Princeton University Press. Schwanke Martina 1992: Name und Namengebung bei Goethe. Computergestützte Studien zu epischen Werken (= Beiträge zur Namenforschung: Neue Folge, Beiheft 38). Heidelberg: C. Winter. Seibicke Wilfried 2000: Historisches Deutsches Vornamenbuch 3: L–Sa. Berlin, New York: de Gruyter. Seibicke Wilfried 2008: Die Personennamen im Deutschen. Berlin, New York: de Gruyter. Tulving Endel 2002: Episodic Memory: From Mind to Brain, – Annual Reviews in Psychology 53, 1–25. Van Langendonck Willy 2007: Theory and Typology of Proper Names. Berlin, New York: Mouton de Gruyter. Van Langendonck Willy 2013: A Semantic-Pragmatic Theory of Proper Names. – Acta Linguistica Lithuanica 69, 99–127. Wetzel Michael 1989: Le Nom/n de Mignon. – Der Schein des Schönen, hrsg. von D. Kamper, Ch. Wulf. Göttingen: Steidl, 380–410. Windberger-Heidenkummer Erika 2011: Onymische Monovalen z und Klassenbildung. Ein onomastisches Problem und seine methodischen Folgen. – Methoden der Namenforschung. Methodologie, Methodik und Praxis, hrsg. von A. Ziegler, E. Windberger-Heidenkummer. Berlin: Akademie-Verlag, 29–46. 124 Acta Linguistica Lithuanica LXXII Onymische Ambiguität in der Literatur A tulajdonnevek többértelműsége az irodalomban Ö S S Z E F O G L A L Á S A jelentésbeli többértelműség a modern poétika alapvető fogalma. Az irodalmi jelentésbeli többértelműség számos különböző koncepciója közül e tanulmány William Empson jelenségre vonatkozó klasszikus meghatározásából indul ki. Ennek értelmében minden olyan nyelvi szegmens többértelműnek tekintendő, amely a közölt információ eltérő értelmezését teszi lehetővé. A tanulmány célja nem csupán a jelentésbeli többértelműség és az irodalmi nevek közötti kapcsolat feltárása, hanem a szépirodalmi művekben előforduló különféle tulajdonnevek szemantikai változatosságának megnevezése is. Emellett elemzi a poétikai jelentésbeli többértelműségnek a tulajdonnevek használati sajátosságaira gyakorolt hatását. Benyújtva 2015. január 18-án. V O L K E R K O H L H E I M Schlosshof Birken 11, D–95447 Bayreuth, Deutschland [email protected] Straipsniai / Articles 125