„Emigrantai: kalba ir tapatybė“

LAIMA KALĖDIENĖ Litván Nyelvi Intézet Kutatási területek: szociolingvisztika, alkalmazott nyelvészet, dialektológia, névtan, fonetika és fonológia, számítógépes nyelvészet. EMIGRÁNSOK: NYELV ÉS IDENTITÁS Kol­lektív monográfia Tudományos szerkesztő Meilutė Ramonienė, a térképeket Viktorija Baranauskienė készítette, szerzők: Viktorija Baranauskienė, Eglė Gudavičienė, Kristina Jakaitė-Bulbukienė, Dovilė Krupickaitė, Meilutė Ramonienė, Loreta Vilkienė Vilnius: Vilniaus universiteto leidykla, 2015, 232 p. ISBN 978-609-459-543-1 A kivándorlás napjainkban Litvánia egyik aktuális kérdése, jelenleg zajló erőteljes folyamat, amelynek mértéke még növekedhet, ezért az e folyamathoz kapcsolódó jelenségek vizsgálata nemcsak szükséges, hanem elkerülhetetlen is. A Vilniusi Egyetem kutatói, nyelvészek és geográfusok, szociológusok közreműködésével, elgondoltak és 2011–2013-ban megvalósítottak egy, az Állami Litván Nyelvi Bizottság által támogatott szociolingvisztikai projektet Az emigránsok nyelve (vezetője Meilutė Ramonienė). A németországi, amerikai és tasmaniai terepmunkák során számos adatot gyűjtöttek mélyinterjúk alapján, emellett rengeteg kérdésre érkezett válasz az interneten keresztül is – 2026 kérdőívet töltöttek ki; ez a standardizált felmérés (209–221. o.) 61 kérdést tartalmazott. A vizsgált adatok nagy előnye, hogy szinte egy időben, két év alatt gyűjtötték össze őket. Straipsniai / Articles 305 LAIMA KALĖDIENĖ A kvantitatív és kvalitatív szociolingvisztikai módszerek átgondolt alkalmazása a projekt sikerének záloga. A projekt vezetője már jelentős tapasztalatot szerzett az ilyen munkában1, és erre támaszkodva mutatja be Dovile Krupickaite társaságában az emigránsok nyelvének vizsgálati módszertanát (19–40. o.). Már a legelején, a 19. oldalon kiderül, mi az egész kutatás Achilles-sarka: az emigráns fogalma. Emigránsnak itt minden olyan személyt tekintenek, aki „legalább 3 éve nem Litvániában él” (19. o.). Vagyis mindazokat, akik Litvániából kivándoroltak, valamint gyermekeiket és unokáikat, akik vállalják litván identitásukat, és Litvániához kötik magukat (ahogyan a Globális Litvánia programban). Éppen ez a legbizonytalanabb kiindulópont: mennyire kötik magukat Litvániához, milyen kapcsolatokat tartanak fenn, illetve milyen kötelékekhez érzik magukat kötve. Kétségtelen, hogy több ezer emigráns megkérdezésekor éppen ezeket a litván identitáshoz fűződő kötelékeket volt a legnehezebb, olykor pedig lehetetlen meghatározni, holott a válaszok megbízhatósága nagyrészt ettől függött: akarja-e vagy akár nem akarja-e az emigráns, hogy Litvániához kössék – erre utal D. Krupickaitė is a cikkében (26. o.), amelyben részletesen áttekinti az emigrációs hullámokat és irányokat ebből a szempontból. A kutató az adatgyűjtés hiányosságaival és az adatok megbízhatatlanságával indokolta a kutatási terület kiválasztását és a mintavételi mátrix összeállításának elveit (27–28. o.). M. Ramonienė „Az emigránsok nyelvének kvantitatív és kvalitatív vizsgálata” című tanulmánya (31–40. o.) a legjobb értelemben véve valóságos mintaszerű leírása az alkalmazott nyelvészetben alkalmazott kvantitatív és kvalitatív kutatási módszerek kombinálásának módszertanáról, e terület hallgatói és doktoranduszai, valamint minden érdeklődő számára. Egyúttal az átgondolt projektvezetés részletes bemutatása is. A könyv második, „Nyelv és nyelvi attitűdök az emigrációban” című részében a kutatás fő kérdését, az emigrációban történő nyelvhasználatot elemzik. Eglė Gudavičienė „Az emigránsok nyelvi viselkedésének és attitűdjeinek általános tendenciái” című tanulmányában (43–58. o.), a kvantitatív felmérés adataira támaszkodva, mondhatni meglehetősen banális következtetésekre jut: „az idő múlásával egyre nehezebb változatlanul megőrizni a litván nyelvet”, és „a gyermekeket, különösen, ha egynél többen vannak, [egyre nehezebb] megtanítani a szülők anyanyelvére”. Mindazonáltal a kérdőív kérdéseire adott, a kutatás során kapott válaszokból következtetést von le, és azt is megmagyarázza, miért történik ez: „A válaszadók 90 százaléka szeretné, ha gyermekei, valamint unokái és 1 M. Ramonienė ezt a tapasztalatot a hollandiai Tilburgi Egyetem kutatóival együttműködve kezdte megszerezni, amikor Litvániában először sikeresen alkalmazták a hollandok által kidolgozott kvantitatív kutatási módszertant a gyermekek otthoni és iskolai nyelvhasználatának vizsgálatára a nagyvárosokban (Ramonienė M., Extra G. Multilingualism in Lithuanian Cities. Languages at home and school in Vilnius, Kaunas and Klaipėda. Vilnius/Tilburg, Klaipėda: Klaipėdai Egyetemi Kiadó, 2011, 92 o.). M. Ramonienė további két nagy kutatást is vezetett, amelyekben nemcsak kvantitatív, hanem kvalitatív kutatási módszereket is alkalmaztak: Városok és nyelvek, tudományos szerk. M. Ramonienė. Vilnius: Vilniusi Egyetemi Kiadó, 2010, 312 o.; Városok és nyelvek 2. Litvánia szociolingvisztikai térképe, tudományos szerk. M. Ramonienė. Vilnius: Vilniusi Egyetemi Kiadó, 2013, 318 o. 306 Acta Linguistica Lithuanica LXXV Emigrantai: kalba ir tapatybė. Kolektyvinė monografija hogy a dédunokák tudjanak litvánul, és elmagyarázzák, milyen fontos ez, ám az emigránsok első generációjához tartozó szülőknek csak 66%-a igyekszik elérni, hogy a gyermekek otthon litvánul beszéljenek, a második generációhoz tartozóknak 31%-a, a harmadikhoz tartozóknak pedig 10%-a” (58. o.). Ezért, és nem csak ezért, meglehetősen kétségesnek tűnik E. Gudavičienė feltevése, miszerint „[L]ehetséges, hogy minél hosszabb ideje él valaki külföldön, és minél erősebb hatás éri az anyanyelvét, annál fontosabbá válik számára – az identitás megőrzésének zálogaként” (57. o.). Hiszen a cikkben a felmérés adatai alapján arra a következtetésre jutnak, hogy „éppen a második és a harmadik generációra nem jellemző az a nézet, hogy a nemzetiséget a litván nyelvvel azonosítsák – a megkérdezett válaszadóknak csak egyharmada állította, hogy a litván embernek tudnia kell litvánul” (52. o.). A kérdőívekben sok adat szerepelt a vegyes családokban született gyermekek anyanyelvéről és nyelvtudásáról, ahol az egyik szülő litván emigráns. A cikkben ezek közül csak igen keveset használtak fel; talán a legfontosabb adatok azok, hogy a vegyes családokban a gyermekek 74%-ának litván az anyanyelve, ha az anya litván, és 54%-ának, ha az apa litván (66. o.). Ezért a didaktikus jellegű fejtegetések, például hogy „[A]z ország nyelvének ismerete nem biztosítja az „otthonosság” érzését”, vagy hogy „[A]z is téves feltételezés, hogy a lakóhely szerinti ország nyelvének jó vagy kiváló ismerete minden esetben segít az embernek beilleszkedni és befogadást nyerni egy idegen országban” (47. o.), semmiképpen sem támaszthatók alá a vizsgált kutatás adataival; csupán Jim Cummins kölcsönös függőségi, más néven jéghegyhipotézisére hivatkoznak. A kutatásnak ez a vonatkozása – a vegyes családok hatása – rendkívül fontos, ezért további külön tanulmányokat érdemelne, a már összegyűjtött anyagra támaszkodva, amelyből feltehetően még sokat nem mutattak be ebben a cikkben; erről azonban a tanulmánykötet egy másik szerzője, Kristina Jakaitė-Bulbukienė cikke is bőven szól (67–114. o.). A második könyvrész nyelvhasználattal és nyelvi attitűdökkel foglalkozó másik tanulmánya az emigránsok nyelvtudásának és nyelvhasználatának sajátosságait vizsgálja a világ különböző régióiban (D. Krupickaitė és V. Baranauskienė szerzők, 59–65. o.). Ez mintegy Egidijus Aleksandravičius Karklo diego (2013) című művének illusztrációs anyaga: „az első generációs emigránsok gyakran nem hajlandók litvánként azonosítani magukat, amikor Lietuvoje vannak, kevésbé vesznek részt a közösségi tevékenységekben stb.; mindez arra utal, hogy Lietuva vagy a litván nyelv iránti kötődésük nem túl erős, és emiatt a litván nyelvtudásuk és -használatuk gyorsabban csökkenhet, mint a korábbi emigránsgenerációk körében” (65. o.). Olyan ez, mint egy elveszett generáció, amely mindazonáltal makacsul követeli a Lietuva állampolgárságot második állampolgárságként. D. Krupickaitė és V. Baranauskienė tárgyalt tanulmányából különösen világosan kiderül, honnan és miért származnak valójában a felmérésre adott válaszok: „[A] 2026 válaszadó több mint fele (60,2%) Nyugat- és Dél-Európa országaiban él, ahová az elmúlt 25 évben irányult a legintenzívebb kivándorlás (...). A válaszadók abszolút többsége, 78,5%-a az emigránsok első generációját képviseli, vagyis a válaszadók Lietuvoje születtek (...). Az emigránsok e generációjához tartozó válaszadók aránya jóval nagyobb a tervezettnél. Hasonló a helyzet a közép- és kelet-európai országokban is” (59–60. o.). A tanulmány kifejti, hogy viszonylag sok második generációs emigránst is megkérdeztek, de korántsem ennyi harmadikat. Ázsiából is keveseket kérdeztek meg (csak Oroszország ázsiai részéről). Mindezek a megjegyzések igen informatív térképeken is megjelennek („A válaszadók állampolgársága”, III. o.; „Az ország, ahol a válaszadó felnőtt (16 éves koráig élt)”, X. o.). Recenzijos / Reviews 307 LAIMA KALĖDIENĖ Az e generációhoz tartozó válaszadók aránya jóval nagyobb annál, mint amennyit megkérdezni terveztek. Hasonló a helyzet a közép- és kelet-európai országokban is” (59–60. o.). Kifejtik, hogy viszonylag sok második generációs emigránst kérdeztek meg, de korántsem ennyi harmadik generációsat. Ázsiából is kevés válaszadó volt (csak Oroszország ázsiai részéről). Mindezek a megjegyzések igen informatív térképeken is tükröződnek („A válaszadók állampolgársága”, III. o.; „Az ország, ahol a válaszadó felnőtt (16 éves koráig élt)”, X. o.). A kutatás egyik nagyon érdekes aspektusa az emigránsok lakóhelyük szerinti országban és Lietuvoje tapasztalt közérzetére vonatkozó kérdés volt: fájdalmas megerősítést nyert, hogy a korábbi generációk emigránsaival ellentétben – akik gyakran politikai okokból hagyták el Lietuvát – „az új emigránsgeneráció jelentős része, amely gazdasági nehézségek miatt hagyta el Lietuvát, sem Lietuvoje, sem abban az országban nem érzi otthon magát, ahol él” (65. o.). Így a tudományos előrejelzés, bár szomorú, de megalapozott: „Ez arra enged következtetni, hogy a litván nyelv használatának jelentősége a harmadik kivándorlási hullám litvánjai körében sokkal gyorsabban csökkenhet, mint a második hullám emigránsai és leszármazottaik körében” (65. o.). Ez már tudományos tényeken alapuló ajánlás Lietuva külpolitikájának alakítói és végrehajtói számára. A második könyvrész harmadik tanulmánya a családi nyelvpolitikával és nyelvmenedzsmenttel foglalkozik (szerzője K. Jakaitė-Bulbukienė, 67–114. o.). Kvantitatív és kvalitatív adatokra támaszkodva (utóbbiakat különösen sikeresen felhasználva) K. Jakaitė-Bulbukienė feltárja, milyen attitűdök határozzák meg az emigránsok elhatározását a litván nyelv megőrzésére, különösen az Egyesült Államokban és Németországban. Bizonyos értelemben közhelyes igazságok – például „Szeretnék továbbadni a litván nyelvet a következő generációknak”, „A litvánul beszélés természetesnek számít” stb. (113. o.) – mintha kevéssé magyaráznák a litván nyelv megőrzésének okait, ám éppen ezek az úgynevezett szubjektív attitűdök, amelyek ereje óriási. A tanulmányt alaposabban megvizsgálva kiderül, hogy az ilyen jellegű adatok nagy részét azoktól gyűjtötték, akik különösen szívesen válaszoltak a kérdőív kérdéseire – a háború utáni kivándorlási hullám emigránsaitól, gyermekeiktől és unokáiktól (113. o.). Így a kép torz: a kapott tükröződés nem objektív pillanatfelvétel, hanem a litvánul beszélők klubjának képe. Ez a kutatás módszertanának egyik hiányossága – a válaszadók kiválasztásának ellenőrzése továbbra is megoldatlan kérdés. A könyv harmadik része – „Identitás és a nyelv megőrzése” (117–185. o.) – Loreta Vilkienė három, a nemzeti, nyelvi és kulturális identitásról szóló tanulmányából áll. Ezt a könyvrészt az elméleti fejtegetések bősége és mélysége, valamint a kapott adatok tágabb, nemzetközi és tudományos összefüggésben történő tárgyalása jellemzi. A kapott szociolingvisztikai adatok kritikus szemlélete csak növeli a munka értékét, és más kutatási perspektívát tár fel: „Emlékeztetni kell arra, hogy az „Emigrantų kalba” projekt kvalitatív felméréseiben csak társadalmilag aktív személyek vettek részt, akik számára fontos az etnikai identitásuk; emellett feltételezhető, hogy ezek az egyének a kvantitatív felmérések kérdőíveit is jóval aktívabban töltötték ki. Nem szabad azonban azt gondolni, hogy véleményük minden külföldön élő litván / litván származású személy álláspontját tükrözi, 308 Acta Linguistica Lithuanica LXXV Emigrantai: kalba ir tapatybė. Kolektyvinė monografija mivel, amint már említettük, a litvánoknak az a része, amely tudatosan megszakította kapcsolatait Litvániával és a litván identitással, a projekt kutatása során valószínűleg csak kis mértékben, vagy talán egyáltalán nem volt elérhető. Ezért minden általánosítás csak a külföldön élő litvánok / litván származású személyek azon részére vonatkoztatható, akik számára a litván identitás ilyen vagy olyan mértékben fontos” (133. o.). Különösen értékesek a Függelékek, amelyek 18, V. Baranauskienė által készített szociolingvisztikai térképből; a „Litván származású emigránsok nyelvi viselkedésének vizsgálata” 61 kérdésből álló kérdőívéből; a 177 kvalitatív interjúra vonatkozó információkból, valamint a projekt Emigrantų kalba kvalitatív interjúinak forgatókönyvéből állnak. A tanulmányok elemzése azt mutatja, hogy az emigránsok nyelvhasználatának ismertetett kutatása igen összetett kérdés, mindenekelőtt módszertani szempontból. Azt kapod, amit kérdezel. Beérkezett 2016. december 23-án. LAIMA KALĖDIENĖ Lietuvių kalbos institutas Petro Vileišio g. 5, Vilnius LT-10308, Lietuva [email protected] Recenzijos / Reviews 309