Vernacular Literature as a Widening Field of Study in Contemporary Dialectology (On the Example of Podhale Region in Poland)

ANNA MŁKODAJ Podhalańska Państwowa Wyższa Szkoła Zawodowa w Nowym Targu, Poland A tudományos kutatás fő témái: nyelvészet, kulturális tanulmányok, dialektológia, oktatás. DOI A népi irodalom mint a kortárs dialektológia bővülő kutatási területe (a lengyelországi Podhale régió példáján) A népi irodalom mint a kortárs dialektológia bővülő kutatási területe (a lengyelországi Podhale régió példája) ANNOTÁCIÓ A nyelvjárási irodalom a nyelvjárás megőrzésének egyik formája volt. Annak ellenére, hogy a sziléziai, kasub és podhalei nyelvjárásokban sajátos módon jelen van, mind a nyelvjárási költészet, mind az epika továbbra is kívül marad a dialektológia érdeklődési körén. A fonetikára, fonológiára, szintaxisra és lexikára, valamint a pragmatikai, kulturális és társadalmi kontextusokra összpontosító dialektológia még nem dolgozta ki azokat a saját kutatási eszközeit, amelyek képesek megragadni e műfaj lényegét. A tanulmány célja annak jelzése, hogy a modern dialektológia kutatási területét ki kell terjeszteni erre a jelenségre, amely a nyelvjáráson belüli stiláris sokszínűség megteremtéséhez kapcsolódik. A nyelvjárási irodalom nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a nyelvjárásban megalkotják vagy megtalálják a művészi-irodalmi változatot. Ez a folyamat különböző okokból Podhaléban fejlődött ki a legteljesebben. KULCSSZAVAK: lengyel dialektológia, népi irodalom, identitás, folklór, Podhale régió. Straipsniai / Articles 45 ANNA LEKODAJ ANOTÁCIÓ A nyelvjárás megőrzésének egyik formája a nyelvjárási irodalom. Annak ellenére, hogy ez a jelenség a sziléziai, kasubföldi és podhalei nyelvjárásokban különösen jelentős, sem a nyelvjárási költészet, sem az eposz nem keltette még fel a nyelvjáráskutatók figyelmét. Bár nagy figyelmet fordítanak a fonetikára, a fonológiára, a szintaxisra és a lexikára, valamint a pragmatikai, kulturális és társadalmi összefüggésekre, még nem dolgoztak ki olyan kutatási eszközöket, amelyekkel e műfaj lényegét rögzíteni lehetne. A tanulmány célja, hogy hangsúlyozza a modern dialektológiai kutatások látókörének bővítési szükségességét, oly módon, hogy az kiterjedjen a stiláris változatosság nyelvjárásban való megteremtésének jelentőségére is. A nyelvjárási irodalom nyilvánvaló bizonyítéka a művészi-irodalmi változatosság nyelvjárásban történő megteremtésének. Különféle okokból ez a folyamat leginkább Podhale régiójában bontakozott ki. KULCSSZAVAK: lengyel dialektológia, nyelvjárási irodalom, identitás, folklór, Podhale régiója. A dialektológia egy nyelv lexikai és nyelvtani tagoltságát írja le. Hagyományosan e jelenség földrajzi dimenziójával kapcsolódott össze, és különös figyelmet fordítottak egy adott falu lakóinak beszédére. Napjainkban a dialektológia érdeklődési köre a városi területekre is kiterjed, azok gazdag szociológiai sokszínűségével együtt (Britain 2010: 127–128). A két szempont és irány összekapcsolása révén a nyelvjárás olyan sajátos nyelvváltozatként határozható meg, amely egy meghatározott régióra, illetve társadalmi vagy kulturális csoportra jellemző. A 19th. és a 20th. század fordulóján fogadták el az úgynevezett hagyományos dialektológia első kutatási normáit. Az egyik alapfeltevés az a meggyőződés volt, hogy minden nyelvjárás elválaszthatatlan egy meghatározott területtől (Auer 2004: 149–150). A dialektológia feladata ezért az volt, hogy megállapítsa a szomszédos nyelvjárások közötti határvonalakat, elemezze a nyelvjárási sajátosságok életképességét egy adott terület lakóinak beszédében (beleértve annak központját és peremvidékét), továbbá a népesség vándorlásával vagy a régió gazdasági alapjának szerkezeti változásaival összefüggő fokozatos változásokra tekintettel azonosítsa az adott régió lakóinak beszédében a nyelvjárás alapvető jellemzőit (Szmrec sanyi 2014: 81). A hagyományos dialektológia elsősorban a nyelvi sajátosságokra összpontosított, amelyeket azután elsődleges és másodlagos jegyeik szerint elemeztek, aszerint, hogy ezek miként különböztették meg az adott nyelvjárást a köznyelvtől. A dialektológusok fő kutatási területe a falusiak élő beszéde volt. A legmegbízhatóbb adatközlők az idős, helyhez kötött vidéki férfiak voltak, akiknek beszédét bizonyos nyelvjárási sajátosságok megjelenítése szempontjából a leghitelesebbnek tartották (Britain 2010: 129, Chambers and Trudgill 1998: 29); az alapvető kutatási módszer pedig a nyelvjárás kiejtésre vagy szókincsre összpontosító, széles körű kérdőíves felmérése volt (felmérésalapú dialektológia). Ennek eredményeként 46 Acta Linguistica Lithuanica LXX A népnyelvi irodalom mint a kortárs dialektológia bővülő kutatási területe (Podhale régió példáján, Lengyelországban) monumentális tanulmányok születtek, például Alexander John Ellis The Existing Phonology of English Dialects Compared With That of West Saxon Speech című munkája (1889). A 19th. században elindult érdeklődés az egyes nyelvjárások fonetikai és lexikai erőforrásai, valamint a sajátos jegyek földrajzi azonosításának lehetősége iránt hozzájárult a nyelvjárási atlaszok létrejöttéhez (atlaszalapú dialektológia). Ez a kutatási hagyomány ma is él. A lengyel dialektológiában is jelen van (Reich, Woźniak 2004). Jelenkori folytatását a lengyelországi egyes régiók, például Podhale, Orawa, Lubelszczyzna és Śląsk nyelvjárásain alapuló lexikográfiai nagyszabású projektjei jelentik (Wyderka 2000–2017; Kąś 2007; Kąś 2015–2018; Pelcowa 2013–2018). Az atlaszokban és szótárakban összegyűjtött anyag szinkrón és diakrón szempontú további kutatások alapjául szolgálhat. A kortárs dialektológia egyre inkább a nyelvjárási korpuszok létrehozására összpontosít: ezek „a természetes beszélt (és esetenként írott) nyelvjárási anyagok elveken alapuló, lehetőség szerint számítógépes és széles körben reprezentatív gyűjteményei” (Anderwald and Szmrecsanyi 2009: 1126). A korpuszalapú dialektológia nemcsak az egyes nyelvjárások szinkrón és diakrón megközelítésű megismerésének forrása, hanem a nyelvészet és a néprajz területén végzett átfogó kutatást is lehetővé teszi. A korpuszalapú dialektológia vitathatatlan előnye az internet széles körű technológiai lehetőségeinek kiaknázása, ideértve az adatállomány folyamatos bővítésének lehetőségét és azok egyszerű megosztását (Karaś 2015: 83–84). A korpuszalapú dialektológia újdonsága, hogy a kutatást kiterjeszti az írott nyelvjárási szövegekre is. A hagyományos dialektológia elsősorban a beszélt nyelvre összpontosított, az írott formával szemben azonban szkeptikus volt. Az idő múlásával és a vidéken bekövetkező változásokkal ugyanakkor az írott forma egyre fontosabb szerepet tölt be; erről lesz szó ebben a tanulmányban. A nyelvjárási szövegek közül kiemelt figyelem illeti meg a művészi szövegeket, vagyis a nyelvjárási irodalmat. Míg a nyugat-európai országokban az adott ország nemzeti köznyelvén született irodalmat nyelvjárásban alkotott szövegek előzték meg (Olaszországban és Franciaországban), Lengyelországban a lengyel nyelvjárási irodalomnak a 20th. századig nem volt nyomtatott formája. Nyelvjárási irodalom csak azokban a nyelvjárásokban létezett, amelyek ellenálltak a lengyel nyelv második világháború utáni intenzív egységesítésének és standardizálásának. A hagyományos lengyel dialektológia keretében a kutatók meghatározott céllal vágtak bele e terület vizsgálatába, és ez a cél az egész kutatási folyamatot meghatározta. Ha a kutatókat egy bizonyos eszköz felépítését leíró terminológia, vagy az emberek egyes tevékenységeinek módja érdekelte (a gazdálkodás vagy a hagyományos szokások területén), kizárólag erre a szempontra összpontosítottak. A kutatás legkívánatosabb alanya az idősebb nemzedék olyan képviselője volt, aki emlékezett a régi időkre. A kutatás ezért elsősorban a következőkkel foglalkozott Straipsniai / Articles 47 ANNA ŁĘKODAJ a régi nyelv néhány maradványának példáit gyűjtötték össze, amelyek a modern állapot változásai miatt már nem adhattak hiteles leírást. Ráadásul a kutató rendszerint kívülálló idegen volt, távoli vidékről érkezett tudós, többnyire városi ember, aki ismeretlen okokból kitartóan faggatózott a helyi nyelvhasználat bizonyos szokásairól. Miután összegyűjtötte az anyagokat, ismeretlen úti cél felé távozott, és soha többé nem tért vissza, hogy megossza a kutatás eredményeit a falu lakóival.1 Emellett a helyi falusi iskolák semmilyen támogatást nem kaptak a helyi nyelvjárás ápolásával kapcsolatos tevékenységekre. A nyelvjáráskutatók a nyelvjárásokat tanulmányozták, miközben a pedagógusok egyidejűleg azok felszámolására törekedtek. Lengyelországban az ilyen kutatásokat főként a 20. században végezték. Ez volt az az időszak, amikor a nyelvjárást falusi beszédként határozták meg. Akkoriban a vidéken élők, különösen az idősebbek, rendszerint nem beszéltek más nyelvváltozatot. Nyelvük a szükség, nem pedig a választás nyelvjárása volt. Általában az volt a közvélekedés, hogy a nyelvjárások nem keltenek tiszteletet. Az alacsony iskolázottság és társadalmi státusz, olykor pedig az „elmaradottság” jelének tekintették őket. A beszédmód által meghatározott ilyen megbélyegzés nem ritka jelenség, és nem korlátozódik a lengyel nyelvű környezetre. Az iskolarendszer is fellépett a nyelvjárás ellen, és elmarasztalta azokat a tanulókat, akik használták. A nemzeti nyelvi normák bevezetése – a nyelvjárási kétnyelvűség gyakorlásának lehetősége nélkül – az általános alapfokú oktatás egyik fő célja volt. Úgy vélték, hogy a nyelvjárás használata megakadályozza a fiatalokat abban, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek, és ezáltal jobb életminőséghez jussanak. Ilyen körülmények között a vidéki fiatalok korán lemondtak örökségük e részéről. Azok a fiatalok azonban, akik tanulmányaik befejezése után átvették a családi gazdaságot, rendszerint bizonyos mértékig visszatértek a nyelvjárás használatához. Ezzel szemben azok, akik városba költöztek, teljesen félretették azt. Ez a helyzet végül gyökeresen megváltozott. Lengyelországban a nyelvjárási használat fennmaradása összefüggött a politikai átalakulással és az azt követő gazdasági változásokkal. A hagyományos nyelvjárás azt a világot írja le, amelyben az élet anyagi és szellemi vonatkozásaira vonatkozó tudás nemzedékről nemzedékre öröklődött. Eközben az utóbbi években a vidék gazdasági szerkezete radikálisan átalakult. A kisgazdaságok jövedelmezősége megszűnt. A legelőterületek kiválasztott gazdák kezében történő összevonása, valamint a mezőgazdasági termékek előállításának piaci versenye került előtérbe 1 További problémát jelentett a fonetikus írás szükségessége, amelynek során figyelembe kellett venni a fonológiai rendszereket és a különböző nyelvjárások sokféleségét. A nyelvjárás valójában kizárólag a szóbeli hagyományban működött, ezért a szöveget nem szakember nem tudta elolvasni. 48 Acta Linguistica Lithuanica LXX Vernacular Literature as a Widening Field of Study in Contemporary Dialectology (On the Example of Podhale Region in Poland) technológiai változásokat kényszerített ki. A hagyományos családi gazdaság korábbi típusát korszerűsített mezőgazdasági vállalatok váltották fel, amelyek nagyobb léptékben állítanak elő élelmiszert. A valóság új standardizálása új köznyelvi normát is hozott. A nyelvjárás elválaszthatatlanul egy másik világhoz és korszakhoz kapcsolódott, amelyek más elveken és értékrenden alapultak. A vidéki nyelvjárás helyzetét gyengítő további fontos ok a tágabb társadalmi kommunikáció alapvető átalakulása volt, amely a kultúra átrendeződésével, pontosabban az analóg szakaszból a digitális szakaszba való átmenettel függött össze, a változásokhoz kapcsolódóan (Hopfinger 2009: 295–297). Az internet és a közösségi média széles körű elterjedése felgyorsította a nyelvi standardizáció folyamatát. A kultúra globalizációja is felgyorsult. A modern iskolarendszer már nem próbál harcolni a nyelvjárások ellen, de a tanulók körében sem találkozik velük nap mint nap. A falvak elveszítik nyelvüket, és identitásukat is. Szerencsére a fent leírt jelenség Lengyelország nem minden területére jellemző. Vannak olyan régiók, amelyek mindmáig megőrzik nyelvi és kulturális sajátosságaikat. Ez elsősorban azokon a területeken történt így, ahol a helyi nyelvjárás és kulturális sajátosság nagy társadalmi értéket kapott. Ilyen régió főként Szilézia, Kasubföld, Kurpie, Szepesség, Orawa és Podhale. E régiók mindegyikében különféle utakat jártak be annak érdekében, hogy a társadalomban meggyőződéssé váljon a regionális identitás, ezen belül a regionális beszéd megőrzésének szükségessége. Ezen utak mindegyike külön cikk témája lehetne, de e tanulmány terjedelmi keretei miatt arra a számomra legismertebb Podhale régióra összpontosítok, ahonnan származom. Podhale Lengyelország déli részén, a Tátra lábánál fekszik; a Tátra az Alpok jellegű legmagasabb lengyel hegység, a Kárpátok vonulatának része. A gyenge minőségű talaj és a nehéz természeti körülmények hozzájárultak a pásztorkodás kialakulásához. A sajátos pásztorkultúra a vlachok erős hatása alatt formálódott; nyájaikkal együtt a Balkán-félszigetről, a Kárpátok ívén át, nyugat felé vándoroltak. Nemcsak az általános kultúrában, hanem a lengyel hegyvidékiek beszédében is nyomot hagytak. Évszázadokon át Podhale nehezen volt megközelíthető, a hegyek és erdők között megbúvó vidékként elszigetelődött az ország többi részétől. Északról lengyel telepesek érkeztek, akik számos királyi kiváltságot kaptak, kiirtották az erdőket, és településeket alapítottak. Lakói évszázadokon át természetes elszigeteltségben éltek, sajátos kultúrát teremtve és archaikus nyelvüket megőrizve. Csak a 19th században érkeztek e félreeső vidékre az értelmiség érdeklődő képviselői; kutatási céllal jöttek a Tátrába (geológusok, földrajztudósok és természettudósok), később pedig az éghajlat jótékony hatása és az egészségük javítása, illetve a pihenés kedvéért is. Az újonnan érkezők egzotikus, félig vad, félig pogány népet fedeztek fel, amely rendkívül büszke és független volt, Strajnsia / Articles 49 ANNA ŁEKODAJ mivel soha nem ismerték a rabszolgaságot vagy a szolgaságot. Emiatt a századfordulón a helyiek általános érdeklődés tárgyává és egyfajta divattá váltak. Hasonlóképpen, a tátrai hegyvidéki lengyelek kultúrájában az emberek felfigyeltek a nemzeti lehetőségre, amely segíthetett újjáépíteni a lengyel identitást a nemzeti függetlenség kikiáltását követően. Ezért a nemzeti vezetők átfogó gondoskodással és figyelemmel akarták körülvenni ezt a kultúrát. A nemzeti vezetők ilyen érdeklődésének hatására maguk a hegyvidékiek is felismerték saját kultúrájuk értékét, és úgy döntöttek, hogy megóvják azt: először 1904-ben létrehozták a Hegylakók Egyesületét, később pedig a Lengyel Hegylakók Szövetségét. A Szövetség újonnan létrejött tagjai körében az oktatás szükségességének tudata is erősödött. Sok hegyvidéki szerzett egyetemi diplomát, és bár Podhaléban nem találtak munkát, ösztönözték a régió kultúrájának fejlődését. A messziről érkező turisták elsősorban hegyi túrákon ismerkedtek meg a hegyvidéki folklórral. Az akkori helyi szokás szerint a hegyi expedíciókon számos hegyvidéki vezető, zenész és segítő – teherhordó – kísérte a társaságot. A túrák rendszerint több napig tartottak. A vendégek számára a tábortűz mellett töltött esték hegyvidéki mesékkel, zenével, dalokkal és táncokkal teltek. Az írókat főként a hegyvidéki mesék ragadták meg. Az első, a podhaléi nyelvjárást bemutató szövegek 1889-ben jelentek meg. Az első a „Sabała meséje”2 volt, amelyet Henryk Sienkiewicz írt, aki később irodalmi Nobel-díjat kapott. A 20. század elején egy másik híres lengyel író, Kazimierz Tetmajer elbeszéléssorozatot alkotott A sziklás Podhaléból címmel (1914); a darabok többsége a podhaléi nyelvjárás stilizált változatában íródott. Míg Sienkiewiczet korábban semmi sem kötötte Podhaléhoz, Tetmajer maga ott született, és életének első nyolc évét is ott töltötte. Ismerte és értette a nyelvjárást, de az nem az anyanyelve volt, mivel nem hegyvidéki, hanem nemesi családból származott. Emiatt sem a „Sabała meséje”, sem Tetmajer elbeszélései nem tekinthetők hiteles nyelvjárási szövegeknek. Csupán a nyelvjárás stilizált vagy művészi improvizációinak példái. A regionális identitás mozgalmában tevékenyen részt vevő, művelt hegyvidékiek saját csoportjának kialakulásával megindult a regionális irodalmi művek létrehozásáért folytatott küzdelem. A podhaléi születésű hegyvidékiek saját verseket kezdtek írni anyanyelvükön, illetve nyelvjárásukban. Közülük elsőként Andrew Stopka, a Zakopane lábánál fekvő Kościelisko faluból származó hegylakó jegyezte le Sabala – a szomszédja – számos meséjét. 2 Sabala a híres hegyvidéki mesemondó, John Krzeptowski (1809–1894) beceneve volt, aki a podhaléi hegyvidék ikonjává vált. 50 Acta Linguistica Lithuanica LXX Vernacular Literature as a Widening Field of Study in Contemporary Dialectology (On the Example of Podhale Region in Poland) Stopka egy eredeti nyelvjárási szöveg szerzője is, amely a Tátrában alvó lovagok témáját dolgozta fel. Mindkét szöveg a 19th. század végén íródott és jelent meg. A hegyvidékiek nyelvjárását kutató mai szakemberek számára Stopka írásai megbízható ismeretforrást jelentenek a korabeli nyelvjárás formájáról, noha kétségtelenül erősen művészi jellegűek, és a bennük használt nyelvjárás kissé eltér a mindennapi beszédben használttól. Hasonló következtetésre juthatunk egy másik művelt zakopanei hegyvidéki lakos, Wojciech Brzega írásairól is, aki a nyelvjárásban írt elbeszéléseinek kötetét a 20Posiady. Podhalei történetek címmel adta ki (1913) a 20th. század elején. Brzega született hegyvidéki lakosként első nyelvét, vagyis nyelvjárását használta. Stopka és Brzega számára egyaránt a nyelvjárás volt az első, természetes nyelv; a lengyel köznyelvet jóval később (és valószínűleg nehezen), iskolai és egyetemi tanulmányaik során sajátították el. Munkásságuk vetette meg a podhalei regionális irodalom alapjait, és a tátrai nyelvjárás immár saját irodalommal rendelkezett. A második világháború előtt három, a hegyvidéki nyelvjárásban írt, saját kiadású verseskötet jelent meg (Anthony Zachemski Gęśle z jawora, 1935-ben; Stanislaw Nedza-Kubinec Na nowa perć, 1936-ban; valamint Jan Mazur Z wysokik Tater wiaterny sum, 1937-ben). További, hegyvidéki nyelvjárásban írt versek jelentek meg a sajtóban regionális és országos kiadványokban egyaránt. 1937-ben a krakkói Jagelló Egyetemen állították össze a Poezja młodego Podhala című antológiát. A kötet a nyelvjárásban író fiatal hegyvidéki szerzők műveinek bemutatására összpontosított. A szerzők között egyetemi végzettségű és autodidakta hegyvidékiek, nők és férfiak egyaránt voltak; egy nő kivételével mindannyian hegyvidéki családokban születtek Podhaléban, és első nyelvük a nyelvjárás volt. Egyedül Anna Nowobielska nem Podhaléból származott; kétéves korában azonban tanítónő édesanyjával odaköltözött, és gyermekkorát hegyvidéki gyerekek között töltötte, ami alakította beszédét és világképét. Nowobielska egész életében nyelvjárásban írt verseket (1992-ben halt meg), és széles körben ismert hegyvidéki költővé vált. A Lengyelország más vidékeiről érkező betelepülők hatására a 20th. században elindult tátrai irodalmi mozgalom folyamatosan fejlődött, és a szomszédos régiókra is kisugározta hatását. Ma már a tátrai hegyvidékiek öt nemzedékéről beszélhetünk, akik podhaléi nyelvjárásban írják és adják ki verseiket és prózai műveiket. Ez az irodalom a hegyvidéki olvasók széles körében terjedt el. Mivel a lengyel nyelv tátrai nyelvjárása egy átlagos lengyel számára könnyen érthető, 3 Mindenekelőtt Josep Kąśra gondolok, a monumentális A podhalei nyelvjárás és kultúra illusztrált lexikona című mű szerzőjére (2015 óta hét különálló kötetben jelent meg). Straipsniai / Articles 51 ANNA ŁEKODAJ és helyesírása4 a lengyel helyesírást követi, a nyelvjárási irodalom pedig kiváló forrásul szolgál Podhale hegyvidéki lakóinak gondolkodásmódja és az őket körülvevő világ megismeréséhez. A podhalei irodalom nyelvjárásának fejlődése korai szakaszában két fő irányzat bontakozott ki. Az első szorosan kapcsolódott a helyi folklór hagyományaihoz: prózai szempontból a Podhaléban godka nevű népmeséhez, a költészet szempontjából pedig a népdalokhoz kötődött. Ezek a kapcsolódások tematikusak és formaiak egyaránt. A négysoros rím a Podhale vidékére jellemző, és meghatározta a hegyvidéki költészet alapvető formáját. A bemutatott tartalom tekintetében is ez az irányzat a hagyományos folklórmotívumok és -témák folytatása. A második irányzatot azok a művészek képviselik, akiket a kortárs lengyel próza és költészet eredményei inspirálnak, és akik elsősorban ezekből merítenek ösztönzést. Ez különösen a felsőfokú végzettségű, költői technikájuk tudatában lévő költőkre igaz. Munkásságuk célja a nyelvjárás kifejezőerejének bővítése, hogy olyan tartalmak kifejezésére is lehetőség nyíljon, amelyekkel a mindennapokban rendszerint nem foglalkoznak. Nekik köszönhetjük az érdekes nyelvjárási képeket is, amelyek révén a hegyvidéki faluban élők mindennapi tapasztalatain túlmutató tartalmakat is meg lehet ragadni. Paradox módon éppen e kreatív munka miatt marad a nyelvjárási költészet gyakran kívül a dialektológia érdeklődési körén; a dialektológia ugyanis elsősorban egy meghatározott, stabil rendszer leírására összpontosít, amelyben a nyelv a valóság közvetlen tükröződése. A nyelvjárási alkotások, mindenekelőtt e nem népi irányzat költészete, a nyelvjárás olyan területét hozzák létre, amelynek vizsgálatához megfelelő kutatási eszközöket kell kidolgozni. Több oka is van annak, hogy a nyelvjárásban írt műveket, különösen a folklorisztikus irányzaton kívül eső költészetet, a legtöbben nem tekintik a tudás megfelelő forrásának. 4A podhalei nyelvjárás helyesírása külön kérdés. A klasszikus megközelítés szerint a nyelvjárás élő beszéd, amelyhez nem társulnak szövegek. Ez a felfogás sok más lengyel nyelvjárás esetében ma is érvényes. Ezért a dialektológusok fonetikai lejegyzéseket használtak. Az ilyen lejegyzés azonban nehezen hozzáférhető, használata rendszerint csak a nyelvészek szűk körére korlátozódik. A hegyvidéki nyelvjárásban író költők számára a lengyel nyelv vált az átírás alapjává. Kezdetben néhány közös jelölést vezettek be az egyes hangok eltérő megvalósulásának megkülönböztetésére, idővel azonban a közösség közös megegyezése alapján felhagytak ezzel. A podhalei nyelvjárás helyesírása máig sem egységes, sem általánosan meghatározott. Minden szerző úgy ír, ahogyan helyesnek tartja. Ez a gyakorlat azonban rendszerint nem akadályozza a nyelvjárás azonosítását. Egy adott nyelv írott változatának kialakulása hosszú folyamat. A Podhale esetében azonban a leghosszabb irodalmi hagyományok is mindössze 120 évesek. A térség irodalmának további fejlődésével talán kialakul majd az egységes helyesírás. Ebben jelentős szerepe lehet Prof. Józef Kąś készülő művének, a Illustrated Lexicon of Dialect and Culture of Podhale című munkának. A szerző tekintélyének köszönhetően az általa használt írásmód vagy helyesírás idővel normává válhat. 52 Acta Linguistica Lithuanica LXX Vernacular Literature as a Widening Field of Study in Contemporary Dialectology (On the Example of Podhale Region in Poland) a dialektológusok. Ezek közül a legfontosabb a szerző nyelvhez való egyéni viszonyával függ össze. Egyes dialektológusok úgy vélik, hogy a szerző verse saját nyelvjáráslátomását is kifejezheti. Például egyes sajátosságait felerősítheti, másokat pedig háttérbe szoríthat. Az általa használt nyelvjárás a múlt személyes tapasztalataiban gyökerező kivetülés vagy egyéni látomás jellegét öltheti. Ebben a tekintetben a nyelvjárás eltérhet attól a képtől, amelyet az eddig alkalmazott eszközök alapján alkottak róla. Ha azonban a nyelvjárási művészi alkotást a nyelvjárási élet egyik formájának tekintjük, alapos elemzése sok értékes információval szolgálhat a nyelvjárási kifejezés egyéni sajátosságairól vagy az intrastiláris stilizációról. A nyelvjárásnak – mint minden nyelvnek – joga van ahhoz, hogy keretein belül különféle változatok jöjjenek létre; ezek közül egyesek az általános nyelvi rendszerről, mások pedig annak belső stiláris leágazásairól tanúskodnak. A nyelvjárási irodalom ezek egyike. Egy másik ok az a meggyőződés, hogy a nem folklorisztikus irányzat nyelvjárási irodalma lényegében idegen a nyelvjárástól, vagyis bizonyos értelemben természetellenes jelenség. Ezt rendszerint olyan világkép megalkotásával hozzák összefüggésbe, amely nem egyeztethető össze a szövegekben rögzített hagyományos folklórral. Más nézőpontból tekint a valóságra, és lebontja a meglévő sztereotípiákat. Olyan megvalósulás, amely eltér a korábbi leírási szabályoktól. Kockázatos azonban figyelmen kívül hagyni a nyelvi tevékenységnek ezt a formáját pusztán azért, mert nem illeszkedik a nyelvjárás egészét átfogó, teljes képbe. Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy a falvak mindennapi beszédében – Podhaléban is – széles körben visszaszorul a nyelvjárás. A nyelvjárási irodalom ugyanakkor továbbra is fejlődik. Új verseskötetek jelennek meg; szerzőik a mindennapokban a sztenderd lengyel nyelvet használják, az írott költészetben azonban hűek maradnak a nyelvjáráshoz. Idővel az irodalom a nyelvjárási élet fontos, ha nem egyetlen területévé válhat. Ezért ma meg kell tanulnunk komolyan venni, és általa megismerni a nyelvjárás szerepét és helyét a modern világban. REFERENCES Anderwald Lieselotte, Szmrecsanyi Benedikt 2009: Corpus Linguistics and Dialectology. – Handbooks of Linguistics and Communication Science, Lüdeling Anke, Kytö Merja (eds). Walter de Gruyter. Berlin / New York, 1126–1139. Auer Peter 2004: Sprache, Grenze, Raum. – Zeitschrift für Sprachwissenschaft 23, 149–179. Bielatowicz Jan 1937: Poezja młodego Podhala. Kraków: Koło Naukowe Polonistów UJ. Britain David 2010: Dialectology. – Encyclopedia of Linguistics, ed. Malmkjaer Kirsten. London, Routledge. Straipsniai / Articles 53 ANNA MŁKODAJ Brzega Wojciech 1913: Posiady. Opowiadania z Podhala. Kraków: Księgarnia Literacka. Chambers Jack K., Trudgill Peter 1998: Dialectology. Cambridge: Cambridge University Press. Hpofiner Maryla 2009: Rekonfiguracja komunikacji społecznej. – Przegląd Filozoficzno-Literacki 4(25), 393–402. Karaś Halina 2015: Zadania dialektologii w zakresie ochrony ginących gwar. – Gwary Dziś 7, 83–95. Kąś Józef 2003: Słownik gwary orawskiej. Kraków: Wydawnictwo Akademickie. Kąś Józef 2015–2018: Ilustrowany leksykon gwary i kultury Podhala, Bukowina Tatrzańska. Nowy Sącz: Bukowiańskie Centrum Kultury (t. I–II), Małopolskie Centrum Kultury Sokół (t. IV–VII). Mazur Jan 1937: Z wysokich Tater wietrzny sum. Lwów: Książnica Atlas. Młkodaj Anna 2015: Kwietno Pani. O gwarowej poezji Podhala w ujęciu kulturowym. Rabka Zdrój: Wydawnictwo „Zachylina”. Młkodaj Anna 2014: O literackim potencjale gwary podhalańskiej. – Badania dialektologiczne. Stan, perspektywy, metodologia, eds. Sikora Kazimierz, Rak Maciej. Kraków: Księgarnia Akademicka, 181–200. Nędza-Kubiniec Stanisław 1936: Na nową perć. Kościelisko: Związek Podhalan. Zachemski Antoni 1935: Gęśle z jawora. Kraków: Krakowskie Ognisko Związku Podhalan. Pelcowa Halina 2012–2018: Słownik gwar Lubelszczyzny. Lublin: Wydawnictwo UMCS. Przerwa-Tetmajer Kazimierz 1914: Na Skalnym Podhalu. Kraków: Wydawnictwo Literackie. Reichan Jerzy, Woźniak Kazimierz 2004: Polskie atlasy dialektologiczne i etnograficzne. Kraków: Wydawnictwo Lexis. Sienkiewicz Henryk 1889: Sabałowa bajka. – Czas 170(XLI), 1. Zmrecany Benedikt 2014: Methods and Objectives in Contemporary Dialectology. – Slavica Bagensia 12, 81–92. Wyderka Bogusław 2000–2017: Słownik gwar śląskich (vol. I–XVI). Opole: Silesia Progress. 54 Acta Linguistica Lithuanica LXX Vernacular Literature as a Widening Field of Study in Contemporary Dialectology (On the Example of Podhale Region in Poland) Liaudies literatūra kaip besiplečianti studijų sritis šiuolaikinėje dialektologijoje (Lenkijos Podhalės regiono pavyzdys) SANTRAUKA Straipsnyje pabrėžiamas dialektologijos mokslo tyrimų objekto (tam tikrų kaimo vietovių gyventojų kalbos studijų) pokytis, apimantis ir miestų teritorijas su joms būdinga sociologine įvairove. Tai apibūdina dialektą kaip savotišką tam tikram regionui ar socialinei ir kultūrinei grupei būdingą kalbos formą. Be to, aptariama istorinės tradicinės dialektologijos, kurios pagrindinis tyrimo objektas buvo gyvoji kaimo gyventojų kalba (fonetiniai ir leksiniai atskirų dialektų resursai), raida; minimi pagrindiniai tyrimų metodai, tarkim, plačios apimties klausimynai, kuriuos naudojant buvo siekiama ištirti tam tikro dialekto fonetinius ir leksinius ypatumus; remiamasi esminiais darbais. Svarbiausias dėmesys skiriamas šiuolaikinei dialektologijai (korpusų / tekstynų dialektologijai), kurios tikslas – surinkti didelės apimties natūralios (gyvosios) šnekamosios (kartais rašytinės) kalbos medžiagą, leidžiančią atlikti sinchroninius ir diachroninius atskirų dialektų tyrimus, praplečiant juos nuo vien tik šnekamosios kalbos studijų iki tam tikrai parašytų tekstų analizės. Tokių dialektologijos tyrimų apimtį (bent jau Lenkijoje) lėmė politiniai, ekonominiai ir kultūriniai pokyčiai, kitaip tariant, globalizacijos procesai visose žmogaus gyvenimo srityse. Tai susilpnino tarmių pozicijas kaimo vietovėse. Nors globalizacijos procesai vyksta visoje Lenkijoje, šalyje vis dar liko šiais procesais nepaveiktų vietovių, išsaugojusių savo kalbinį bei kultūrinį savitumą (ypač regionuose, kur vietinė tarmė ir kultūra įgijo ypatingą socialinę vertę), – tai Silezija, Kašubai, Kurpiai, Špilas, Orava ir Podhalė. Visi išvardyti regionai išsaugojo savo tapatumą, įskaitant tarmes. Nors kiekvienas iš minėtų regionų yra unikalus ir vertas dėmesio, atliekant tyrimą buvo pasirinktas Podhalės regionas (pasirinkimą lėmė asmeniniai motyvai). Straipsnyje aprašomos pasirinkto regiono geografinės sąlygos, lėmusios kultūros savitumą ir istorinę raidą; minimas šalies lyderių susidomėjimas regionu, dėl ko 1904 m. buvo įkurta Lenkijos kalniečių asociacija, taip pat turimų susidomėjimas regionu, jo gyventojais ir kultūra (ypač tautosaka). Aptariamas dėmesys į pirmuosius tekstus, parašytus Podhalės tarme, – tai Henriko Sinkiewicziaus Sabos pasaka (189) ir Kazimiežo Taterio istorijų serija Iš uolingos Podhalės (1914). Taip pat minimi kiti Podhalės autoriai (vietiniai gyventojai), rašę šio regiono tarme, tarp kurių Andžejus Stopka, Voicechas Bzega, Antonis Zachemskis ir kt. Aprašomos iš šių autorių kūrybos kilusios liaudies literatūros pagrindinės kryptys. Pirmoji kryptis – literatūriniai kūriniai, kuriuos parašyti įkvėpė Podhalės folkloro (pasakų ir dainų) motyvas; antroji kryptis – autorių kūriniai, kuriuos sukūrė paskatino šiuolaikinė lenkų literatūra. Tačiau tarmė poezija iki šiol neatnešė dialektologų dėmesio. Išvardijamos priežastys, dėl kurių kūriniai, parašyti tarmiškai, nesulaukia dialektologų dėmesio. Pagrindinė jų – autoriaus subjektyvus požiūris į kalbą. Konstatuojama, kad ilgainiui liaudies literatūra Straipsniai / Articles 55 ANNA LEKODAJ taps labai svarbi tarmės gyvavimo pasaka, todėl jau šiandien į ją atkreiptinas ypatingas dėmesys, nes per liaudies literatūrą atsiskleidžia tarmės vieta šiuolaikiniame pasaulyje. Įteikta 2018 m. spalio 2 d. ANNA LEKODAJ Podhalańska Państwowa Wyższa Szkoła Zawodowa w Nowym Targu, Poland Ul. Bystra 8, 34-700 Rabka-Zdrój, Poland [email protected] 56 Acta Linguistica Lithuanica LXX