Kalba ir tikrovė

Straipsniai / Articles 331 NAGLIS KARDELIS Vilniaus universitetas ORCID-azonosító: orcid.org/0000-0002-2179-3754 Kutatási területek: nyelvfilozófia, ókori filozófia, középkori filozófia, vallásfilozófia. DOI: doi.org/10.35321/all84-16 KALBA IR TIKROVĖ A nyelv és a valóság viszonya – a nyelvfilozófia legérdekesebb és legnehezebben megoldható problémája. Számos aspektusa van, mivel maga a valóság is eltérően értelmeződik és írható le a filozófiai elemzés különböző kontextusaiban. Így vizsgálni lehetne azt, amit magának a nyelvnek belső valóságának nevezhetnénk – a nyelv immanens természetét, amely a nyelvtudomány által elemzett különböző szinteken nyilvánul meg. A nyelv világa, amely a nyelvre mint zárt rendszerre tekintve, annak belsejéből tárul fel, és amelyet magának a nyelvnek a belső mércéivel értékelünk, teljesen különbözik attól a világtól, amely magának a nyelvnek a határain túl tárul fel. A nyelv immanens valósága nem esik egybe azzal, a nyelv határain túl feltáruló valósággal, amelyet a nyelvnek kell megszólaltatnia, és amelyről tanúskodnia kell. A szónak mint magának a nyelvnek „dolgának” az igazsága különbözik a nyelven túli valóság dolgának igazságától: például ha feltárjuk valamely szó etimológiáját, amely nyelvi „igazságot” tár fel az e szóval megnevezett dologról, önmagában még nem tudjuk meg az igazságot magáról a nyelven kívül létező dologról, jóllehet a nyelv értékes felismerésekkel szolgálhat arról, hogyan kellene gondolkodnunk az adott dologról. Vagy íme egy másik példa: bár az immanens nyelvi valóságban – a szavak valóságában – világosan kirajzolódik a tárgyiasság és a folyamatosság különbsége, amely morfológiai szinten a főnév és az ige különbségeként jelenik meg, a mindennapi tekintet számára úgy tűnik, hogy helyesen mutatja a nyelven kívül létező, tárgyak és folyamatok közötti különbséget, mégsem tekinthető önmagában – lényeges megszorítások és korrekciók nélkül – a nyelven túli valóság sajátosságának, amely jóval összetettebb, különösebb és rejtélyesebb, mint a mindennapi tapasztalat által feltárt felszíne: hiszen amint az ókori görög filozófus, Parmenidész állította, a lét monolitikusan egységes, önmagával azonos, mozdulatlan és változatlan, a modern fizikusok pedig talán egyetértenének vele, mondván, hogy az egész fizikai valóság annyira egységes, hogy egyáltalán nem lehet szigorúan lokalizált és egymástól elkülönült dolgokról beszélni, továbbá maga az idő is – és vele együtt az, amit időben kibontakozó NAGLIS KARDELIS 332 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIV különböző eseményekként érzékelünk – csupán a mindennapi emberi tapasztalat illúziója, még ha nagyon meggyőző is. Egyébként ez csak egy konkrét példa, amellyel arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy magának a nyelvnek a belső valóságában – a szavak, jelentéseik, valamint a morfológiai és szintaktikai formák valóságában – feltáruló tapatinti su tiesa apie už kalbos ribų egzistuojantį pasaulį. Tai, ką pavadintume „igazságokat” nem szabad kritikátlanul a nyelv belső valóságával azonosítanunk, ezt inkább a nyelvészet, mintsem a filozófia vizsgálja (kivéve, ha nagy Heidegger-rajongók lennénk), a nyelv és a nyelven túli valóság – a valódi valóság – kapcsolatáról pedig a filozófia hivatott gondolkodni. Igaz, el kell ismerni, hogy a nyelvfilozófia azzal is foglalkozik, miként konstituálódik a világ nyelvi képe a nyelvben, és miként tükrözi, illetve ábrázolja a nyelv a nyelven túli valóságot rendszerének különböző szintjein. Mindazonáltal a filozófia számára mégis maga a nyelv és a valóság kapcsolatának radikálisan felvetett kérdése a legérdekesebb. A filozófusok e kérdés vizsgálata során néha két szélsőségbe esnek, amelyeket most röviden ismertetünk, és kritikájukat is előadjuk. Az első szélsőség ahhoz a felfogáshoz kapcsolódik, amely szerint a nyelven túli valóság létezik, de a nyelvben vagy egyáltalán nem tükröződik, vagy nyelvi képe teljesen eltorzult és inadekvát. E felfogást valló filozófusok közül egyesek a valóságra és a nyelvre úgy tekintenek, mint két, egymással kapcsolatba nem lépő edényre: e gondolkodók meggyőződése szerint nem arról van szó, hogy az embernek egyáltalán ne lenne hozzáférése a valósághoz – lehetősége van testének érzékszervein, mindenekelőtt a látáson keresztül megtapasztalni azt –, de amiről a nyelv, különösen az érzéki tartalomtól elvonatkoztatott, absztrakt nyelv tanúskodik, az nem is a nyelven túli valóság eltorzult képe, hanem inkább pszeudovalóság, a nyelven túli valóság meghamisítása. Az ilyen szemlélet elkerülhetetlenül arra késztet, hogy gyanakvóan, szkeptikusan, sőt nihilista módon tekintsünk a nyelvre, mivel nem remélhetjük, hogy a nyelv valaha kaip, sakytume, filosofiškai ir egzistenciškai neįgalios, vertinimas yra ydingas loginiu atžvilgiu, nes susiduria su neįveikiamais vidiniais prieštaravimais. is képes lesz feltárni a nyelven túli valóság mélységeit és titkait, vagy filozófiai belátásra felhatalmazó erőt biztosítani. A nyelvnek ez a szélsőséges, Hiszen ha a nyelv semmiképpen sem képes megérinteni a valóságot, más szóval, ha a nyelv a valósághoz fűződő viszonyában teljesen inkompetensnek bizonyul, fel lehetne tenni a kérdést, hogyan válhatna az ilyen nyelvi inkompetenciáról gondolkodó filozófus képessé arra, hogy ezt egyrészt maga felismerje, másrészt másokkal kommunikálja – méghozzá nem másként, hanem éppen a nyelv eszközeivel –, tekintettel arra, hogy a nyelvi inkompetencia elméleteit nyelven, tudományos filozófiai értekezésekben fejtik ki. Egyszerűbben szólva: ha a nyelv az említett vonatkozásban teljesen inkompetens volna, még a saját inkompetenciájáról szóló tudást sem volna képes közvetíteni. Nyilvánvaló, hogy amikor a nyelv és a nyelvi gondolkodás eszközeivel fogalmazunk meg ilyen, a nyelv inkompetenciájáról szóló elméleteket, éppen a nyelv – mindenekelőtt a nyelvi gondolkodás – válik a nyelv és a nyelven túli valóság összemérhetőségének vagy összemérhetetlenségének mércéjévé, és – a nyelven gondolkodó és beszélő filozófus személyében – e mércét alkalmazó döntőbíróvá. Aki születésétől fogva vak, az ugyanis nem képes felfogni és Kalba ir tikrovė Nyelv és sors / Language and destiny 333 megítélni a látás és a vakság közötti különbséget, ahogyan az sem képes felfogni és meghatározni, miben különbözik az íz és az íztelenség, aki nem érez ízeket. A nyelv és a valóság viszonyának e radikális értelmezését bírálva másképpen is feltehetnénk a kérdést: ha nem a nyelv, akkor pontosan milyen eszközzel – legyen az érzéki vagy érzékfeletti – képes a filozófus megtapasztalni a nyelv inkompetenciáját, és másoknak továbbadni a róla szóló tudást? Feltételezve, hogy a nyelv és a valóság valóban olyanok, mint két egymással nem érintkező edény, valamint azt a további feltevést, hogy a filozófus a nyelv inkompetenciája ellenére mégis rendelkezik a valósághoz való valamiféle más hozzáféréssel – tegyük fel, az érzékekkel vagy a nem diszkurzív, azaz nem nyelvi intuíció képességével –, továbbra sem világos, miként képes egy ilyen inkompetens nyelvű filozófus másokkal közölni a nyelv inkompetenciájáról szóló tudást. A nyelvet és a nyelv által megszólított valóságot mintegy két, egymással nem érintkező edénynek tekintő gondolkodók egy újabb leküzdhetetlen ellentmondással szembesülnek. Ha abból indulunk ki, hogy a nyelvnek a valóság feltárására való képtelensége ellenére az ember mégis érzéki hozzáféréssel rendelkezik hozzá, megmagyarázhatatlan paradoxonná válik a nyelv képszerűsége, az érzéki benyomások érzékfeletti reprezentációinak ereje a nyelvi jelek közvetítő közegében: hiszen minden költő és prózaíró számára tökéletesen ismert igazság, hogy a nyelv közegében lehetséges a közvetlen érzéki benyomások utánzása – versekben, regényekben és drámákban szavakkal képeket festeni, hangokat és illatokat terjeszteni, az ízlelés és a tapintás tapasztalatait közvetíteni. Mert ha azt feltételezzük, hogy a nyelv mint állítólagosan radikálisan érzékfeletti közeg semmilyen közös mértékkel nem rendelkezik az érzékiséggel, akkor homályossá válik, miként válik lehetségessé a nyelvben – még ha közvetetten, közvetített módon is – a finom érzéki benyomások pontos és egyértelmű közvetítése. Ha elismerjük, hogy éppen az érzékek biztosítanak számunkra hozzáférést a valósághoz, ezzel együtt elkerülhetetlenül el kell ismernünk, hogy éppen olyan módon és mértékben, ahogyan a nyelv mint az érzéki benyomásokat jelek közvetítésével közvetítő közeg képes utánozni az érzékiséget, a nyelv – magukkal a nem közvetített érzékekkel együtt – szintén biztosít számunkra bizonyos, jóllehet valamivel gyengébb hozzáférést a nyelv által meg nem szólított valósághoz. Egyébként külön problémaként, amely a nyelv és a valóság szféráját túlságosan radikálisan elválasztó filozófusok előtt felmerül, azt a kérdést kellene megvizsgálni, hogy magukat az érzéki benyomásokat lehetséges-e abszolút tiszta, nyelvileg nem közvetített módon megtapasztalni. Hiszen nagyon valószínű – vagy inkább kétségtelen –, hogy az ember az érzéki benyomásokat nemcsak maguknak az érzékeknek az egészsége és ereje miatt éli meg ilyen erősen és gazdagon, hanem annak az érzékfeletti „árnyalatnak” vagy „fűszernek” köszönhetően is, amelyet a közvetítő nyelvi közeg ereje az érzéki tapasztalat során ezeknek a benyomásoknak kölcsönöz: a fizikai élmény, amely emlékekkel, a kreatív képzelet szülte képzetekkel, a jövőre irányuló projekciókkal, a nyelvi alakzatok játékával vagy akár bizonyos absztrakt gondolatokkal kapcsolódik össze, – más szóval, amely összekapcsolódik azzal, ami a nyelv közegében rögzül, létrejön vagy egyszerűen spontán megszületik, jóval erősebbé válik, mint a nyelvtől elszakított tiszta fizikai élmény. NAGLIS KARDELIS 334 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIV Bár ezt közvetlenül nem tudjuk ellenőrizni, nagyon valószínű, hogy az érzéki benyomások nyelv által nyújtott érzékfeletti – szimbolikus – közvetítése és felerősítése miatt az ember még az érzéki tapasztalatokat is erősebben, gazdagabban és expresszívebben éli meg, mint a nem beszélő élőlények. A nyelv és a nyelvi gondolkodás lehetővé teszi számunkra, hogy reflektáljunk az érzéki tapasztalatra, és hogy elragadtatással szemléljük, illetve élvezzük az érzéki benyomások erejét és gazdagságát. Azok a lények, amelyek nem képesek beszélni és nyelvileg gondolkodni, nem részesülnek ebben a kiváltságban. Ebből az alkalomból érdemes figyelmet fordítani arra, hogy még azok a gondolkodók is, akik a nyelvet túlságosan lebecsülik, az érzékeket pedig jelentősen túlértékelik, az érzéki tapasztalat hatalmán való elragadtatásukat – akárcsak a „képtelen” nyelv és a „túlzottan is képes” érzékek közötti, eltúlzottan hangsúlyozott szakadékot – éppen nyelven és csakis nyelven, nem pedig érzékek útján, intuitíve, telepatikusan vagy a test és a lélek valamiféle más eszközeivel képesek másoknak közvetíteni. Nyilvánvaló, hogy éppen a nyelv, nem pedig az érzékek önmagukban biztosítják a nyelv hatóképességét tagadó gondolkodók számára azt a képességet, hogy világosan felfogják és gondolkodásukban reflektáljanak az érzéki tapasztalat lenyűgöző voltára. Így valójában még azt sem állíthatjuk, hogy az ember számára az érzékeken túli valósághoz való hozzáférést kizárólag a tiszta érzékek biztosítják – korrektebb volna azt állítani, hogy az ember számára egyáltalán lehetséges, valósághoz való ilyen hozzáférést nem annyira a tiszta érzékek önmagukban vagy a tiszta nyelv önmagában, hanem inkább a nyelv és az érzékek együtt, az egységes emberi tapasztalatban kölcsönhatásban állva biztosítják. A nyelv és a valóság viszonyának megítélésében mutatkozó másik szélsőség abban a nézetben nyilvánul meg, hogy „valódi” valóság egyáltalán nem létezik, és annak illúziója a nyelvben jön létre, amelyen kívül állítólag egyáltalán nincs semmi. Ez leggyakrabban a posztmodern filozófiához kapcsolódó nézet, amelyre nagy hatással volt a strukturalisták és posztstrukturalisták törekvése, hogy a nyelvet zárt rendszerként elemezzék, amelynek minden egyes elemét a rendszer többi eleméhez való viszony határozza meg, nem pedig az, ami e rendszer határain túl van – vagy lehetne. A nyelv egységes és zárt rendszerként való működésének strukturalista elemzésekor nem szükséges feltételezni, hogy bármi is létezik e rendszer határain túl, mivel a nyelvi rendszer valamennyi, annak különböző szintjein működő elemét világosan meg lehet határozni ezen elemeknek a rendszer többi eleméhez fűződő viszonyai alapján. A strukturalizmust képviselő nyelvészeknek azokról a magyarázatait, hogy bizonyos bináris oppozíciók alapján miként jönnek létre a nyelvi rendszer alacsonyabb szintjeinek elemei, például a fonémák, amelyek fonológiai identitását nem elszigetelten, hanem az ugyanazon szint más elemeivel való viszonyukban határozzák meg, a posztstrukturalisták és a posztmodernisták a nyelvi rendszer jóval magasabb, a jelentések és értelmek létrejöttével összefüggő szintjeire extrapolálták. A posztmodernisták álláspontja szerint a nyelvi jel bármely szintjének jelentése – például egy szóé – bizonyos differenciális különbségek révén jön létre, amelyek a jelek rendszerbeli viszonyait határozzák meg, nem pedig a jel szignifikánsának (jelölőjének) a nyelven kívül – a „valóságos” valóságban – létező szignifikátummal (jelöltjével) való kapcsolata révén, mivel – állítják a posztmodernisták – az önmagukkal azonos szignifikátumok, amelyeket a hagyományos felfogás alapján a nyelven kívül létezőknek tekintenénk, valójában csupán a szignifikánsoknak magában a nyelvi közegben zajló mozgása által keltett illúziók, amelyeket úgy tekintenénk Kalba ir tikrovė Nyelv és sors / Language and destiny 335, mint amelyek a nyelven kívül léteznek. Ha elfogadjuk a nyelv természetének posztmodernista értelmezését, akkor a nyelvet „lapos” és szigorúan „horizontális” – másként szólva pusztán szintaktikai – rendszerként kellene felfognunk, a nyelv szubjektíven megtapasztalt „vertikális” szemantikai szintjének valóságát pedig, amely állítólag a nyelvnek a határain túl elhelyezkedő valósággal való kapcsolatát határozza meg, csupán nyelvi illúziónak kellene tartanunk, amely a „horizontális” – a nyelv szintaxisának – szintjén állandóan zajló szignifikánsmozgás következtében keletkezik. Vegyünk egy bizonyos hipotetikus nyelvi rendszer nagyon leegyszerűsített példáját, amely három elemből – a, b és c – áll. A szokásos klasszikus felfogás alapján egy ilyen, három elemből álló rendszerben az a nyelvi elem jelentését a nyelven kívüli valóságban létező megfelelőjével, A-val való kapcsolata határozná meg; hasonlóképpen a b és c elemek jelentését a nyelven kívüli megfelelőikkel, B-vel és C-vel való kapcsolataik határoznák meg (a nagybetűket azért választottuk a nyelven kívüli valóságban létező, az a, b és c nyelvi elemeknek megfelelő elemek jelölésére, hogy hangsúlyozzuk nagyobb ontológiai realitásukat a magában a nyelvi közegben létező, kisbetűkkel jelölt elemekhez képest). Ezzel szemben a posztmodernista felfogás alapján az a nyelvi elem jelentését egyértelműen a b és c elemekkel való kapcsolata határozná meg; a b elem értékét – az a és c elemekhez való viszonya; a c elem értékét – az a és b elemekhez való viszonya. A posztmodernisták meggyőződése szerint éppen így – cirkulárisan – jönnek létre a mindennapi nyelvben (és általában bármely nyelvben) használt szavak jelentései is: tegyük fel, hogy a „fa” szó jelentése nem egy bizonyos hangzó vagy grafikai szignifikáns és a nyelven kívül zöldellő fa (mint szignifikátum) kapcsolatának eredményeként jön létre, hanem a „fa” szó horizontális kapcsolatainak, például a „mező”, „talaj”, „ég”, „nap” stb. szavakkal való kapcsolatának eredményeként. A nyelv és a valóság viszonyáról szóló fejtegetésekhez visszatérve megkérdezhetnénk, hogy a nyelv természetének imént röviden tárgyalt posztmodernista felfogása alapján hogyan jön létre magának a „nyelv” szónak a jelentése a nyelvben. A nyelvben használt többi szótól eltérően, amelyek a nyelvi rendszerben – mint bizonyos kiterjedésű halmazban – az abba belépő szinguláris „pontszerű” elemekként vagy kisebb kiterjedésű részhalmazokként léteznek, a „nyelv” szó esetében ez a nyelvi elem – a szavak halmazának részeként – egybeesne a teljes szóhalmazzal. Ez azt jelenti, hogy a nyelv „posztmodern” meghatározására törekedve magában a nyelvben – mint a nyelvi elemek legnagyobb halmazában – kellene keresnünk más elemeket, amelyek lehetővé tennék a „nyelv” szó jelentésének cirkuláris meghatározását. Azonnal megoldhatatlan paradoxonnal szembesülnénk: ezeknek az elemeknek, miközben a „nyelv” szó határain kívül lennének, egyúttal mégis a nyelven belül kellene lenniük, mint az összes kisebb elemet magában foglaló rendszerben. Nyilvánvaló, hogy ez lehetetlen lenne – ilyen elemeket magában a nyelvi rendszerben, mint a legnagyobb – az összes többi elemet NAGLIS KARDELIS 336 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIV aprėpiančios – aibės viduje, nes kalba jau iš anksto aprėptų bei įtrauktų viską, amit el lehet benne mondani. Ha tehát a „nyelv” szót a posztmoder­nistákra jellemző cirkuláris módon szeretnénk meghatározni, találnunk kellene valami olyasmit, ami nem magának a nyelvi rendszernek a belsejében létező bizonyos elemként, hanem azon túl létező független valamiként áll elementas, kurį galėtume pasitelkti kaip kalbos apibrėžimo atspirties tašką. Tafenn; a posztmodernisták alapvető álláspontja szerint (legalábbis ezen álláspont legradikálisabb változata szerint) a nyelven túl nincs és nem is lehet semmi – tehát a nyelven túl nincsenek és nem is lehetnek olyan külső elemek, amelyek kiindulópontként szolgálhatnának számunkra a „nyelv” szó jelentésének cirkuláris meghatározásakor. A posztmodernisták saját érvelési logikájából kiindulva tehát ahhoz, hogy meghatározzuk a „nyelv” szó jelentését, és ezáltal megértsük, mi a nyelv, elkerülhetetlenül nemcsak nyelvnek, hanem magának a nyelvnek a határain túl létező valaminek is léteznie kell, függetlenül attól, hogy mi legyen az, és hogyan nevezzék. Feltételezve, hogy a nyelv határain túl már nincs semmi, el kell ismernünk, hogy ebben az esetben a nyelvet többé nem lehet a határain túl létezővel való viszonya alapján felfogni és meghatározni, ami egyúttal azt is jelentené, hogy – éppen a posztmodernista, bármely jelentés meghatározására vonatkozó logika alapján – többé semmilyen módon nem lehetne meghatározni, következésképpen pedig megérteni sem lehetne, hogy egyáltalán mi a nyelv. Ebben az esetben a nyelv egyszerűen minden lenne, ami létezik, egybeesne a valósággal, és maga lenne a valóság – egyébként pedig a valóság és a nyelv egybeesése miatt ez a valóság nem volna kevésbé illuzórikus, mivel egyszerűen maga a valóságosság vagy nem-valóságosság mércéje sem létezne. Amint az imént kifejtett érveléssel feltártuk, a posztmodernisták meggyőződése, miszerint a nyelv határain túl nincs semmi, és maga a valóság csupán a nyelv közegében spontán módon keletkező illúzió, éppen abból kiindulva, ahogyan maguk a posztmodernisták elképzelik a jelentések létrejöttét a nyelvi rendszerben, elkerülhetetlenül arra a következtetésre vezet, hogy ha a nyelv határain túl nincs semmi, ami akár egyetlen külső kiindulópontot is biztosítana, amelyre támaszkodhatnánk a „nyelv” szó jelentésének meghatározására tett kísérletünkben, akkor a mindannak a legnagyobb halmazával egybeeső nyelvet, ami csak létezik, többé nem lehet a nyelvnek azzal való viszonya alapján meghatározni és felfogni, ami nem ő; akkor el kell ismernünk, hogy a nyelv maga a valóság, mert ő maga minden, ami létezik. Tehát az igazi valóságot – annak ellenére, hogy a posztmodernisták paisant to, kad ji sutaptų su kalba, nes kalba ir tikrovė būtų tiesiog du skirtingi meg vannak győződve arról, hogy az csupán nyelvi illúzió – ebben az esetben valóságosan létezőként kellene elismerni, nem pedig a létező dolgok egészének ugyanazon titokzatos és meghatározhatatlan megnevezési módjaként. Paradox módon a valóság realitásának posztmodernista tagadása, amely azon a sajátos elképzelésen alapul, hogy miként jönnek létre a jelentések a nyelvben, analitikailag ellentmondásosnak és önmagát megcáfolónak bizonyul – a nyelven túli valóság tagadása közben maga a nyelv, amelyet már nem lehet egyértelműen meghatározni és világosan, szabatosan elgondolni annak Kalba ir tikrovė Nyelv és sors / Language and destiny 337 valamely, rajta kívül létező külsőhöz való viszonya alapján, amely a nyelvnél tágabb kontextusként szolgálna megértéséhez és meghatározásához, elkerülhetetlenül úgy kell hogy elgondolódjék, mint a valósággal azonos – valójában mint az egyetlen lehetséges valóság. A nyelv és a valóság viszonyáról alkotott mindkét szélsőséges álláspont bemutatott kritikájának reménnyel kell eltöltenie bennünket. A következő következtetésre kell jutnunk: éppen az a tény, hogy – még ha talán nem is teljesen világosan – felfogjuk, mi a nyelv, valamint az a másik fontos tény, hogy a nyelvre hídként van szükségünk, amely összeköt bennünket, beszélőket, nemcsak egymással, hanem azzal is, ami a nyelven túl terül el, nyilvánvalóan legalább három dolgot mutat: először is azt, hogy a nyelv és a nyelven túli valóság különböznek egymástól, mert ha egybeesnének, egyáltalán nem lenne szükségünk nyelvre – sőt egyáltalán nem értenénk és nem is érthetnénk meg, mi a nyelv; másodszor azt, hogy a nyelv és a valóság, jóllehet különböznek egymástól, nem különülnek el teljesen, mert ha teljesen el lennének választva, a nyelv ismét csak nem lenne számunkra hasznos hídként, amely összeköt bennünket azzal, ami rajta kívül van; harmadszor pedig azt, hogy a nyelv, bármilyen gazdag is, mindig szegényebb a rajta túl elterülő valóságnál, mert ha ugyanolyan gazdag lenne, a nyelven belül szeretnénk maradni, és nem akarnánk túllépni a határain – a nyelvre ezúttal sem lenne szükségünk hídként, amelyen át szeretnénk lépni az általunk csábítónak talált ígéret földjére, amely létmódjával és gazdagságával felülmúlja a nyelvet... Beérkezett 2021. május 17-én. NAGLIS KARDELIS Vilniaus universitetas Filozófiai Kar Egyetem utca 9/1, LT-01513 Vilnius, Litvánia [email protected]