Nijolė Tuomienė. Kalba ir tapatybė Pietryčių Lietuvos ir Baltarusijos paribiuose (XX a. II pusė – XXI a. pradžia). 1 dalis

Acta Linguistica Lithuanica 2025, 92. kötet, 1–10. o. Tartalomjegyzék linkje / Tartalomjegyzék-hivatkozás ISSN 2669-218X (online / elektronikus) Copyright © 2025 Janina Švambarytė-Valužienė. A Litván Nyelv Intézete adta ki. Ez egy nyílt hozzáférésű cikk, amelyet a Creative Commons Nevezd meg! licenc feltételei szerint terjesztenek; ez lehetővé teszi a korlátozás nélküli felhasználást, terjesztést és többszörözést bármely médiumban, feltéve, hogy az eredeti szerzőt és forrást feltüntetik. // Kiadta a Litván Nyelvi Intézet. Ez a cikk nyílt hozzáférésű, a „Creative Commons” Nevezd meg! licenc feltételei szerint terjesztik, amelyek lehetővé teszik a tartalom korlátlan használatát, terjesztését és reprodukálását bármilyen adathordozón, a szerző és a forrás megjelölésével. Received: / Beérkezett: 2024-11-28. Elfogadva: / Elfogadva: 2025-01-21. 1 Nijolė Tuomienė NYELV ÉS IDENTITÁS DÉLKELET-LITVÁNIA ÉS FEHÉROROSZORSZÁG HATÁRVIDÉKÉN (A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELE – A XXI. SZÁZAD ELEJE). 1. RÉSZ Vilnius: Litván Nyelvi Intézet, 2023, 259 p. DOI https://doi.org/10.35321/e-pub.68.paribio-kalbos-tapatybe ISBN-978-609-411-357-4 JANINA ŠVAMBARYTĖ-VALUŽIENĖ E-mail: [email protected] ORCID-azonosító: – Kutatási területek: dialektológia, a litván nyelvjárások lexikográfiája és lexikológiája, a nyelvjárási kifejezésmód elemzése írott forrásokban, szociolingvisztika. https://doi.org/10.35321/all92-13 Könyv a több nyelvet használó emberek identitásának útvesztőiről Nijolė Tuomienė nyelvi és identitáskutatása arról szól, hogyan formál sebezhető személyiséget a nyelvhez való belénk nevelt értékellenes viszonyulás; hogyan „helyezik át” virtuálisan az országok között azt a sérült embert, aki falujában letelepedve él, azaz saját országában nemegyszer megszállják, hogyan érzik át / élik meg ezeket a destruktív tényezőket nemzedékek nemzedékek után; hogyan alakítja / rombolja a beszélő önértékelését az egzisztenciális idő, amelynek saját tárolója – a nyelv – van / volt; hogyan hal meg végül a traumatizált és haldokló nyelv, és hogyan foglalja el elkerülhetetlenül a helyét egy másik, vagy akár több másik nyelv. A szerző – amint azt a könyv címe is jelzi – a XX. század második felére és a XXI. század elejére összpontosította figyelmét. A főbb problémák tárgyalása Nijolė Tuomienė kutatásait leginkább Halina Turska (1995 [1939]) és Valerijus Čekmonas (2017) koncepciójához kapcsolja; számos visszhang 2 fedezhető fel Petro Gaučas, Vaclovas Milius, Aloyzas Vidugiris, Tamara Sudnik, Kazimieras Garšva, Laima Grumadienė, Irena Adomavičiūtė és a balti–szláv határvidék más kutatóinak munkáival összevetve is. Másképpen fogalmazva, Nijolė Tuomienė kétségtelenül Halina Turska koncepciója továbbfejlesztőinek irányzatához sorolható. A monográfia feltárja a Litvánia délkeleti peremvidékén és Fehéroroszország északnyugati részén (Varanãvo járás) kialakult bonyolult jelenlegi nyelvi helyzetet. Éppen e területek története tárja fel minden másnál jobban annak a képességét, hogy az egy-két nemzedék élete során több megszállást is megélt, idegen ajkú lakosság környezetébe került litvánok az alkalmazkodás révén túléljenek. E tapasztalat lenyomata mindmáig nemzedékről nemzedékre öröklődik. Ezért úgy vélem, hogy Tuomienė tudományos munkájához illenék az alcím: Sorsok monográfiája, amely a nyarak során a többnyire már csak egykori fehéroroszországi litván szigeteket és Litvánia délkeleti peremvidékének szomszédos pontjait bejárva, több mint 160 órányi nyelvi hangfelvétel rögzítésével és gondos meghallgatásával, a válaszadók szociolingvisztikai kérdőíveinek megismerésével és a többnyelvű tudományos szakirodalom áttekintésével született 1 meg. A 21, a Lietuvių kalbos atlasas (a továbbiakban – LKA) pontjain gyűjtött kiterjedt kutatási anyag több mint 70 éves időszakot ölel fel (a XX. század II. fele – a XXI. század 2. évtizede), a fő figyelem azonban napjainkra, illetve a mai napokhoz közeli időszakra irányul. Történelmileg a XX. századi Litvánia az átrajzolt határok országa: területének egy része Fehéroroszországhoz került, és több megszállást is átélt (1920–1939 között lengyel, a II. világháború után pedig szovjet megszállást). A kialakult és hosszú időn át terjesztett „az egykori haza, Lengyelország peremvidékeinek” ideológiája, amely „az elmúlt harminc évben a lengyelség nyílt terjesztésévé alakult át”, elszigetelte Délkelet-Litvánia peremvidékeinek lakóit a litván társadalomtól (7. o.). A belarusziai litván nyelvszigeteknek a litván nyelvjárások és a belarusz nyelvjárás (poprostu) kétnyelvűségétől az államivá vált orosz nyelvre kellett áttérniük. A szerző részletesen és éleslátóan mutatja be monográfiájában, miként számolták fel fokozatosan és tervszerűen a XX. század elejétől a Délkelet-Litvániában (a jelenlegi Ša čininkai járási önkormányzat területén) és Északnyugat-Belaruszban (a jelenlegi Varanãvo járásban) a déli és keleti aukštaitisokhoz sorolt helyi litván beszédmódokat, illetve miként tűntek el azok. A vizsgált nyelvi területekre a XXI. századig alkalmazott nyelvföldrajzi módszer csak részben volt alkalmas a szerző által felvetett problémák megoldására: a tényeket rögzítették, de ez a módszer nem tette lehetővé a nyelvi változás okainak magyarázatát. Ezért a régi módszert alkalmazva a korábbi litván nyelvészek a nyelvek kölcsönhatásának tendenciáit vagy az alapvető nyelvi sajátosságok elvesztését, a megfigyelt eltéréseket egyszerűen kénytelenek voltak véletlenként, a folyamat logikus lefolyásától való eltérésként értékelni, ezért nemcsak kísértés, hanem egyenesen szükségszerűség is volt ezeket kizárni a vizsgálatból. A Litvánia területén kívüli változó nyelvi helyzetet elsőként Eduardas 2 Volteris (Eduards Volters) és Olafas Brokas (Olaf Broch) írták le. A XX. század 9. évtizedének kutatói megállapították, hogy az egymás mellett fekvő határ menti járásokban – Varanãvóban és Ša čininkaiban – 1 A leírások a 223–259. oldalon találhatók, a 256 szakirodalmi tétel pedig a 151–169. oldalon van feltüntetve. 2 A nyelvjárásföldrajz módszerét e régió első kutatói alkalmazták: Kazys Morkūnas, Zigmas Zinkevičius, Jadvyga Kardelytė és mások, a megfigyelt nyelvjárási változásokról pedig Aloyzas Vidugiris, Laima Grumadienė, Kazimieras Garšva, Vytautas Kardelis és mások írtak. 3 A mindennapi életben a litván nyelvjárásokat már nem használják. A XXI. századi nyelvészek szerint 3 a természetes folytonosság hiányában az LKA peremvidéki pontjain adottak a feltételek a standard litván nyelv (bk) térnyeréséhez. Délkelet-Litvániában és a fehérorosz határvidéken való használatának fő akadálya maga a litván nyelv, amely alapvető funkcióit elveszítve „fokozatosan kiszorul az aktív használatból, és egy másik nyelv (vagy más nyelvek) váltja fel” (12). Ezért az LKA 17, Litvánia peremvidéki területén található pontja közül csak 7 életképes, 2 életképes és kevert, 8 pedig hanyatló. Fehéroroszország területén az LKA 4 megmaradt pontja közül valamennyi elsorvadt, kivéve a továbbra is hanyatló Pelesos pontot. A szerző két említett nyelvi terület szociolingvisztikai és nyelvészeti anyagára alapozta kutatását: nemcsak a litván nyelv, hanem a helyi fehérorosz nyelvjárás és a helyi lengyel nyelv, valamint az ott használt fehérorosz és orosz irodalmi nyelvváltozatok anyagára is, amelyet ... óta gyűjtöttek össze 1964-től 4 2017-ig. A monográfia értékét növeli a kvalitatív kutatási módszer ügyes alkalmazása két különböző, ugyanakkor hasonló határ menti és határon túli nyelvi területen. Különféle szociolingvisztikai válaszadói felmérési módszereket alkalmaztak, amelyek feltárják mind a megkérdezett viselkedését, mind pedig a gazdasági, társadalmi, politikai és egyéb tényezők által meghatározott nyelvi folyamatokat. Az etnolingvisztikai helyzetmegfigyelés célzott információit csoportos beszélgetés, mélyinterjú és félig strukturált interjú közvetítette. Hasznos a válaszadók nyelvi és kulturális beállítódásainak, valamint gondolkodásmódjának vizsgálatára, vagyis az etnolingvisztikai adatelemzési módszer alkalmazására. A válaszadók által közölt, több nyelven 5 megfogalmazott állítások példáit transzkribálják. A vizsgált objektum elősegítette a használt terminusok szójegyzékének létrejöttét is, amely megkönnyíti a monográfia szövegének megértését. A litván nyelvjárások képviselőinek felfogása arról, hogy ki vagy mi helyi és nem helyi, eltér a határ menti / határon túli terminusok analóg értelmezésétől. Délkelet-Litvániában a helyi / nem helyi más jelentéssel bír [„ott, Litvániában tovább, ez a mi „helyi mivoltunk“ érthetetlen“ (109. o.)]. Itt a nyelv mint az etnikai identitás összetevője több mint egy évszázad alatt háromszor változott: 1920-tól kényszerből a lengyelt követelték meg (a litván és a belarusz mellett); 1945-től az oroszt (a lengyel, a belarusz és a litván mellett), 1988-tól pedig visszaállították a litván nyelvet (az orosz, a lengyel és a belarusz mellett). Ezért a peremvidék nyelvi helyzete egyaránt alaposan és körültekintően vizsgálandó. A XX. század nyelveinek 3 A peremvidék lakóinak kétnyelvűségét és többnyelvűségét 1972-től napjainkig mind a litván, mind a szláv nyelvek vagy nyelvjárások kutatóinak publikációi hangsúlyozzák. 4 A hangfelvételek időtartama – 166 óra, a szociolingvisztikai adatok – kitöltött lakossági felmérések (kérdőívek). A kérdezésben és/vagy a felvételeken 89, az idősebb, a középső és a fiatalabb generációhoz tartozó többnyelvű válaszadó vett részt. A hangfelvételeket Délkelet-Litvánia peremvidékének mind a 17 LKA-pontján gyűjtötték (összesen 70 óra). A szövegeket két különböző időszakban rögzítették: 1964–1990 között 34 órányi hangfelvétel készült a déli aukštaitis és a keleti aukštaitis vilniusi nyelvjárásban; 2011–2013-ban pedig 36 órányi hangfelvétel készült a Šalčininkai járás pontjairól (31 óra helyi szláv nyelveken, mindössze 5 óra litván nyelvjárásban és a litván nyelv nem nyelvjárási változatában). A déli aukštaitis nyelvjárás fehéroroszországi folytatásában az élő nyelv adatait több szakaszban gyűjtötték (összesen 96 órányi felvétel): 1995–2007 között 58 órányi litván nyelvjárási szöveget rögzítettek, 2011– 2017 között pedig 34 órányi szöveget (9 óra litván nyelvjárásban és 25 óra helyi fehérorosz és lengyel nyelven; mindössze 4 óra orosz nyelven és standard fehérorosz nyelven). 5 A keleti és déli aukštaitis nyelvjárási példákat koppenhágai fonetikai átírásban közlik. A fehérorosz nyelvjárási és a helyi lengyel nyelvi példákat a szlavisták és más nyelvészek tudományos publikációiban alkalmazott egyszerűsített átírással jegyezték le. Az idézett példákat a bk-ban is átírják, zárójelben megadva az eltérő szavak jelentését. 4 A kontaktuslingvisztikai irányzat úttörőjének, Valerijus Čekmonasnak az a gondolata, miszerint Délkelet-Litvániának szüksége van „a litvániai lengyelek történetének írástudó elemzésére, megismerésére és megfelelő értelmezésére”, valamint hogy a nyelvi kontaktus folyamatának eredményei „a nyelvek hasonlóságától és társadalmi presztízsétől” függenek (p. 39), ma is aktuális. A XXI. századig semmilyen lényeges változás nem történt az önazonosságban. A Litvánia lengyelajkú lakosságát kutató Kristina Rutkovska megállapította, hogy a határvidéken nincsenek egynyelvűek, a kétnyelvűség vagy a vegyes nyelvi környezet dominál. A századfordulón a litván nyelvjárások jelenségei Litvánia délkeleti peremvidékén az LKA 9 (17-ből) kutatópontján figyelhetők meg. Ezeken a helyeken a déli aukštaitisokra jellemző sajátosságok hol jobban, hol kevésbé maradtak fenn (dzūk módon beszélnek; az ą, ę hangokat szűkebben ejtik; az an, am kettőshangzók változatlanul megmaradnak). A másik 8 LKA-kutatópont települései elszlávosodtak, lakosaik értik a litván nyelvet, de már nem tudnak beszélni rajta. A XX. század végéig más volt a helyzet: Litvánia és Belarusz délkeleti határvidékén az idősebb és részben a középső generációhoz tartozó adatközlők nyelvjárásban beszéltek, csak a fiatalok vették át a szláv nyelveket. Az elmúlt évek délkelet-litvániai többnyelvűségkutatásai azt mutatják, hogy a litván, orosz, lengyel vagy belarusz nyelvű beszéd helyzetfüggő. A régió többnyelvűségét a különböző generációk adatközlői új módon értékelik – ez állítólag előnyt jelent. Ez a szemlélet pedig, amikor a mai litván nyelvészek Délkelet-Litvániára alkalmazzák a földrajzi kontextus kritériumát, úgy tűnik, már egy évszázada változatlan: „bár a litván nyelv államnyelv, és az állami intézményekben kötelező, a mindennapi kommunikációban uralkodó regionális nyelv mégis a lengyel” (42. o.). Délkelet-Litvániában megfigyelhető az a tendencia, hogy „a lengyel köznyelv kiszorítja a nyilvános használatból a nyelvjárást” nemcsak a litván, hanem a belarusz nyelvjárás esetében is (43. o.). A szovjet korszak oroszosítása, amely orosz nyelvű középső és fiatalabb nemzedékeket nevelt fel, mintha megváltoztatná a hozzáállásukat – az orosz nyelvet 6 már nem tekintik presztízsértékűnek. Ez utat nyithatna az államnyelv, a litván nyelv előtt, de a történelmi zűrzavar is tovább él: „[O]tt Litvánia volt, itt pedig Lengyelország van. Itt lengyelek élnek. A nagyapa mesélte, hogy régtől fogva mindenki lengyelül beszélt itt, senki sem litvánul (beszélt)” (80. o.). Történelmileg Délkelet-Litvánia és a belaruszországi litván szigetek egyaránt a Litván Nagyfejedelemséghez, a Két Nemzet Köztársaságához – a Rzeczpospolitához –, az Orosz Birodalomhoz és a Szovjetunióhoz is tartoztak. Helyi értelemben minden föld az ott élő litván őslakosoké, politikai értelemben pedig a határvidék lakói „vándoroltak” egyik államból a másikba” (66. o.). A megkérdezettek így mesélik: „[A]pám pedig azt mondja, el kell menekülni, nem fogunk megélni, hát, el kell menni valahová.“ <...> És így maradtunk mi, megéltünk, felnőttünk, és most is élünk, palskai (lengyelül) imádkozunk, fehéroroszul (belaruszul) beszélünk“ (66. o.). Mivel az első világháború után nem maradtak fenn nemzeti alapon létrehozott államhatárok, akkor alakult ki az egy-egy nemzethez való tartozás elismerésének elutasítása, amely létrehozta a tuteišis (tuteišiškumas) – a több nyelven beszélő, de csak a lakóhelyét, vagyis a földrajzzal való kapcsolatát hangsúlyozó ember – fogalmát: „A lengyeleknél maradtunk saját nyelvünk, litván misék nélkül. Emlékszem, apám nem járt lengyel misére. <...> Lengyel iskolákat hoztak létre, na, aztán oroszokat <...>. Litvánul olvasni és írni nem tudtunk. Ahogy én felnőttem. Gudiul még alig beszélt valaki. Később megváltozott a nyelvhasználat, már mindenki megtanult (belaruszul). Az emberek ugyanazok maradtak. Apa 6 Példa Turgeliai településről, a Šalčininkai járási önkormányzat területéről. 5 litvánul beszél (beszél), a fia pedig már lengyelül <...>” (70. o.). A tutejšiškumas a kulturális ellenállás taktikájaként értelmezhető, és a határvidék helyi lakói számára az önvédelemmel áll összefüggésben, amikor egyre újabb társadalmi és politikai körülményekhez alkalmazkodnak: „[A] jövevények eljöttek, és mindannyiunkat lengyelként jegyeztek be (az útlevélbe)”, „[M]indenféle nyelven tudtunk, de nem váltunk lengyellé és orosszá” (71–72. o.). A monográfia hangsúlyozza, hogy a nemzeti identitás hagyományos kialakításának alapjai (a politikai terület, az anyanyelv, a gyakorolt vallás) el voltak fojtva: „[A] nemzetiség, a szokások, valamint az ezek megválasztásához való jog a teljes határvidéken gyakran másoktól – idegen jövevényektől – függött” (73. o.). A helyi lakosokat a betelepülők folyamatosan megalázták és megbüntették, például a kolhozban dolgozó litvánoknak nem fizettek, mindenféleképpen gúnyolódtak rajtuk [„Azt mondják, mi majd átnevelünk téged (átnevelünk).“ (77. o.)]; [„Én minden nap elmentem dolgozni, ő pedig nem írta be. <...> Dühösen válaszolt nekem: hangosan kiabálsz, litván, neked nem jár.“ (78. o.)]. A „helyi lakos státuszát” a határ mindkét oldalán élő litvánoknak meg kellett szerezniük, jóllehet, ahogy egy Fehéroroszországban született és Šalčininkaiban élő válaszadó mondta, „[M]iféle lengyel vagyok én, ha nem tudok lengyelül. Kevert nyelven beszélek. Gyermekeim már oroszul beszélnek, unokáim pedig litvánul“ (77. o.). Felekezeti szempontból Délkelet-Litvánia és a fehéroroszországi szigetek lakói endogámok, de lengyelül imádkoznak még akkor is, amikor a misét litvánul celebrálják, vagyis a felekezeti kritérium a nyelvhasználat szabályait is meghatározza. A szerző említi, hogy a helyi litvánok a fehéroroszországi Ramaškónyse településen minden megszállás után elsősorban az egyházban és az iskolában igyekeztek visszaszerezni a litván nyelvi 7 jogokat, de azt állították, hogy a lengyel és a katolikus szinonimák, és a „lengyelség „magától értetődően“ abból fakad, hogy valaki katolikus“ (88. o.). Az egyetlen vallási közösség, amely a megszállások minden éve alatt a család volt, nem tudott ellenállni a polonocentrizmusnak (a két világháború közötti lengyel történetírási értelmezés maradványának). A felekezeti hovatartozás mint a közösség azonosításának kritériuma ma is aktuális marad (Litvániában a miséket lengyel és litván, Fehéroroszországban pedig lengyel és belarusz nyelven tartják). A fiatalabb generáció még nem rendelkezik vallási-nemzeti modellel. A háború utáni időkből mindmáig örökölt, a lakosság gyenge nemzeti identitása miatt kialakult szemlélet lehetővé tette, hogy „egyértelműen azonosuljanak bármely nemzetiséggel, és motiváltak legyenek arra, hogy bármely ország oldalán cselekedjenek” (91. o.). Ezt az időszakot a szerző a nemzeti identitás kialakulása / ki nem alakulása korlátozott? folyamatának nevezi. A határvidéki / peremvidéki lakosság kommunikációját és kódváltását meghatározó különböző tényezők (a beszélgetésben való részvétel lehetősége vagy a magasabb rendű nyelv használatával a kirekesztettség tudatos keresése) egyike volt a kétnyelvűség / többnyelvűség kialakulási feltételeinek. Délkelet-Litvánia családjainak különböző generációi különféleképpen értetik meg magukat egymással: a férj a feleségével – oroszul, az apa a gyerekekkel – oroszul és poprostu nyelven, az anya – lengyelül és poprostu nyelven, a gyerekek egymás között – litvánul. Hasonlóképpen van ez a fehéroroszországi szigeteken is, azzal a különbséggel, hogy a gyerekek a barátaikkal poprostu nyelven és oroszul beszélnek. Az idősebb nemzedék emlékszik arra, hogy „[N]em ritkán a beszélgetések a litván nyelvvel vagy a litván nemzetiségű emberekkel szemben tanúsított intolerancia miatt kialakult feszültség következtében szakadtak félbe” (95. o.). 7 Ez a sztereotípia a slachta (az LKD arisztokráciája) ideológiájának a keresztények / pogányok szembeállításán alapuló nézeteit tükrözi. 6 A helyi jelleg Fehéroroszország azon etnikai részére is jellemző, amellyel az embereket összekötötte / továbbra is összeköti? mind a nyelv, mind a szoros rokoni kapcsolat. Csak a periférikus nyelvjárásokhoz sorolt megmaradt litván szigetek nyelvi helyzete irigylésre méltatlan: „elszigeteltségük miatt különösen könnyen befolyásolhatók a szláv nyelvek által”, és nemcsak a nyelvjárásokra jellemző szókincset veszítették el, hanem a litván nyelv presztízsét is (44. o.). A közös szlavista és lituanista komplex expedíciók (1974-ben, 1976-ban, 1986-ban zajlottak) kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy „[A] litván nyelv, amely egykor e vidék lakóinak legfontosabb nyelve volt, a litvánok asszimilációjának megkezdődésével fokozatosan az otthon és a család nyelvévé vált, egyes helyeken pedig egyáltalán nem használták. A belarusz nyelvjárás lassanként egyszerűen a családból is kiszorította a litván nyelvet” (45. o.). A határvidék idősebb lakói, akik helyiként, idevalósiként, tutejsiként nevezik meg magukat, nem tudják megmondani, 8 hogy kicsodák. Tik a földrajzi identitással azonosuló, lengyel, orosz, belarusz és litván nyelv keverékét használó válaszadóknak nincs világosan kialakult nemzeti identitásuk. A Belaruszban található Pelesos pont, ahol nem nyilvános környezetben és a templomban litvánul beszéltek, a fiatalokat pedig az iskolában litvánul tanították (az iskolát 2023-ban bezárták), a hanyatló pontok helyzetébe került. A helyi lakosok nyelvileg kénytelenek alkalmazkodni. A Belaruszban található kis falusi közösségekben (Nočià, Pelesà, Ramaškónys, Ródūnia) élő litvánok nem bírták elviselni a szláv nyelvű többség hatalmas és tartós nyomását. A nyelv hanyatlása összefügg a nyelv státuszával: Litvánia etnikai területein a litván nyelv soha nem volt hivatalos vagy nyilvános nyelv, és semmilyen hivatalos ügyvitelt sem folytattak rajta. A monográfia a nyelv fennmaradásának és a közösség kulturális asszimilációjának összefüggéseit mutatja be. Ennek következtében a fokozatosan elveszített sajátos vonásokat a rájuk kényszerített „prestige-esebb”, „magasabb szintű”, „kulturáltabb” hagyományok váltják fel. Az emberek tudatosan és tudattalanul alkalmazkodnak az új szokásokhoz és az új nyelvhez / nyelvekhez, kétnyelvűvé válva. Később, amikor a mindennapi életben túlsúlyba kerül a második, megtanult nyelv, az emberek a kétnyelvűségről az egynyelvűségre térnek át. A könyv szerzője azt elemzi, hogyan hajtották végre a kulturális asszimilációt a vizsgált határ menti és határon túli területeken, különösen a belaruszországi litván szigeteken, „felülről”, vagyis a helyi közigazgatás nyomásgyakorlásán, az oktatáson és az egyházon keresztül. Például: a szovjet korszakban Litvánia délkeleti határvidékének és etnikai területeinek litvánjai nem járathatták gyermekeiket litván iskolákba, mert ilyen iskolák nem voltak (vagy túl messze voltak a lakóhelyektől). A lengyel és orosz iskolákba járó szülők pedig elnemzetietlenedtek, és nem törekedtek arra, hogy gyermekeiket litvánul tanítsák meg. Így „ez a nyelv a múlt hallhatatlan, a mindennapi fiatalok életszükségleteit ki nem elégítő »maradványává« vált” (60. o.). Šačininkai és Varanãvo környékén a litvánok etnikai kisebbséggé váltak, és ez a státuszuk mindmáig nem változott [az általánosan hangoztatott „ha katolikus – akkor lengyel is” (61. o.) egyenesen tagadta a litvánok jelenlétét a vizsgált környékeken]. Arról, hogyan „formálták” az etnikai identitást a litvánokat üldöző Armia Krajowa egységei, egy Ramaškoni településről származó válaszadó a következőket meséli: „lengyelnek vallotta magát. <...> Lengyel, de tud litvánul. <...> Hamis lengyelnek tartotta. <...> Legközelebb eljövünk, mondja, amikor segítünk 8 Az az állítás, miszerint a lengyel etnikai és nemzeti identitást Vilniusban és környékén erősebben és aktívabban fejezik ki, mint Šalčininkai városában és járásában, kétséges, mivel a statisztikai adatok mást mutatnak. A 2021-es és 2022-es litvániai népszámlálás adatai szerint csupán Šalčininkai járásában a lakosság 79,5 százaléka vallotta magát lengyelnek / volt lengyelként bejegyezve (?). 7 téged ezen a padon. És tudod, egy šompaluval (fémrúddal), mondja, úgy megütünk, hogy tudni fogod, minek kell lenned” (62. o.). A lakosság tudatos és következetes eloroszosítását állami szinten hajtották végre: ha a szülők nemzetisége nem szerepelt a születési anyakönyvi kivonatban, ezeket az állampolgárokat lengyel nemzetiségűként jegyezték be. Tuomienė a kódváltást nemcsak nyelvészeti, hanem társadalmi, pszichológiai, sőt gyakorlati jelenségként is értékeli, amely mind a fonetikai, mind a lexikai, mind pedig a frázisvagy mondat-, illetve diskurzusszinten megfigyelhető. A kódváltás vagy a társadalmi csoporttal való szolidaritás iránti vágyhoz, vagy az attól való elkülönüléshez (a társadalmi státus, az elitjelleg hangsúlyozásához), illetve – amikor a beszélgetés témája más irányba fordul – kapcsolódik. A két- / többnyelvű példák hatásosan és meggyőzően szemléltetik a kódváltás elméleti állításait. A szerző szerint a kódváltás, illetve általában a nyelv / nyelvek különböző területeken történő használatának vizsgálatakor a kutatáshoz Renė Apelis és Pieter Muysken tudósok által megállapított hat kódváltási funkció a legalkalmasabb (Appel, Muysken 2005: 118). A vizsgált délkelet-litvániai és északnyugat-fehéroroszországi többnyelvű közösségekben a szerző négy nyelv – négy kód – váltakozását rögzíti. Megállapítást nyert, hogy a három lakossági generáció – az idősebb, a középső és a fiatalabb – adatközlőinek beszédében a 9 kódváltás öt funkciót tölt be: referenciális, irányító, identitásképző, metaforikus és metalingvisztikai funkciót. A szerző összefüggést állapított meg az egyes kódok használata, valamint a helyi lakosok nemzeti és állampolgári identitása között. Kódváltás esetén valamennyi beszélő leggyakrabban egyetlen nyelvet illesztett be / tért át egyetlen nyelvre – a poprostu belarusz nyelvjárásra. A kutató szerint az e nyelvjárásra való áttérések gyakoriságára hatással lehetett a környezet (a Fehéroroszországgal közös határ), a lakosok életkora, ritkábban pedig az iskolai végzettség. A szerző részletesen ismerteti az elemzett kódváltási funkciók mindegyikét: a referenciális funkciót a közvetített gondolatok kifejezésének vagy a szó megfelelőjének pontosítása céljából alkalmazzák. A kódváltás irányító funkciója akkor ismerhető fel, amikor a beszélő a beszélgetőpartnere által használt nyelvhez igazodik, hogy bevonja őt a kommunikációba (ez a középső és a fiatalabb nemzedék képviselőinek beszélgetéseiben gyakoribb, mint az idősebbekében, mivel az utóbbiak nem mindig hajlamosak a kódváltásra). A két nyelven – litván nyelvjárásban és a poprosztui belarusz nyelvjárásban – váltakozva zajló beszélgetéseket a könyv szerzője az identitásfunkció megnyilvánulásaiként, azaz a tuteisiskumaság jellegzetes jeleként értékeli. A diskurzus során egy vagy több másik nyelvből származó szót illesztve a párbeszéd fő nyelvébe, a kijelentés lényegének hangsúlyozása, kiemelése vagy további szemantikai árnyalattal való ellátása a cél (metaforikus funkció). A szerző a kódváltás metanyelvi funkciójára példákat a lakosok beszélgetéseiben figyel meg, amikor saját régiójuk nyelveinek sajátosságait, a szülőhelyükön használt nyelvek funkcióit tárgyalják, egyes szavak jelentését nevezik meg, illetve e jelentések hasonlóságai és különbségei iránt érdeklődnek. A monográfiában a kódváltási funkciók kutatásának leírása – mint a nyelv vagy a nyelvek szerepének feltárására szolgáló ígéretes és korszerű módszer a mai multikulturális és többnyelvű társadalomban – szélesebb körben is alkalmazható lenne a nyelvészeti munkákban. Így kijelenthető, hogy a szerző az ilyen jellegű kutatás eredményeivel a nyelvészetben korábban uralkodó, a nyelvváltásra vonatkozó negatív értékelést kívánja megváltoztatni. Egyértelmű, hogy a többnyelvű környezetben zajló kommunikáció megköveteli a résztvevőktől, hogy a nyelveket gyakorlatiasan és ügyesen (alkalmazzák), valamint kreatívan és szabadon használják a különféle nyelvi erőforrásokat. Úgy vélem, hogy Tuomienė további tudományos kutatásai, amelyek a következőkkel kapcsolatosak 9 A kódváltás poétikai funkcióját a példák hiánya miatt a tanulmány nem vizsgálja. 8 A litván peremvidéki régiók fiatalabb generációjának kódváltása és nyelvi viselkedése többnyelvű környezetben igen ígéretes kutatási terület lenne. A könyv szerzője hangsúlyozza a századfordulón végbement nyelvi helyzetbeli változásokat, mivel a XX. században (a 6–8. évtizedben) a nem nyilvános kommunikációban domináló litván és belarusz nyelveket a XXI. században (az 1–2. évtizedben) kizárólag szláv nyelvek váltják fel. Arra, hogy miért történt ez, a válaszadók így magyarázzák: „<...> orosz uralom volt, később litván, aztán a lengyelek megszálltak minket. Kitört a háború, és jöttek a szovjetek. Aztán – megint a litvánok. Akkor hát melyik államban éltünk? Ha körülbelül száz év alatt itt volt Litvánia, Lengyelország, a Szovjetunió és Belarusz, most – ismét Litvánia <...>. Apám egész élete során például hatszor változott meg a hatalom. És minden alkalommal az új hatalom azt kérdezi az emberektől: kik vagytok ti? Ki vagy te? Az emberek megértették, hogy a legjobb azt mondani, hogy helybéli vagyok. És ennyi. Jestem tutejszy (lit. helybéli vagyok)“ (108. o.). A szerző szerint Belarusz szigetein más a nyelvi helyzet: „[L]itvánul itt már kevesen beszélnek. Nincs, nincs kivel beszélni. A fiatalok nem tudnak, gudául beszélnek (fehéroroszul), már csak fehéroroszul, oroszul. Nincs szükségük a litván nyelvre” (118. o.). A XX. század 8. évtizedétől a fiatalabb nemzedék már nem beszél litvánul. A nyelv halálának leírását a Ramaškoni mikroareálé (Fehéroroszország) kódváltásának következetesebb elemzésén keresztül mutatták be. A szerző által kiemelt asszimilációs szakaszok (a közösség nyomás alá helyezése, hogy a domináns nyelven beszéljen, a lakosság kétnyelvűsége és a fiatal nemzedék azonosulása egy másik nyelvvel) lassan kiszorították a litván nyelvet a használatból. A XX. század elején a litvánul még beszélő idősebb nemzedék tagjai nem adták át azt a középső és a fiatalabb nemzedéknek. A litván nyelvet a magánjellegű otthoni környezetből kétféleképpen szorították ki: a szülők egymás között litvánul beszéltek, a gyerekekkel – poprostu [„Az öregek összejönnek, hát akkor litvánul dudorásznak (beszélnek.) Mindenféle dolgokat mesél, mi pedig, gyerekek, már semmit sem értettünk abból, amit ezek az öregek motyognak (beszélnek). Mi, gyerekek, semmit sem értettünk, velünk már közönségesen beszéltek“] (135. o.). A nyelvek státusza változott: a belarusz nyelvjárás a 20. század 2. évtizedéig erősödött, 1920-tól 1939-ig pedig, miután Lengyelország elfoglalta a vilniusi vidéket és Belarusz északnyugati részét, a lengyel nyelv vált uralkodóvá. A litván nyelv funkcióit is a lengyel nyelv vette át, amelyet az egyház aktivizált, valamint a megnyitott lengyel elemi iskolák, a kötelező elemi oktatás bevezetése és a hatóságok álláspontja (a nyelv a hatóságokkal való kapcsolattartás eszköze), pl.: „[A]z Isten nem tud másképp, csak lengyelül“; „[H]úsz éven át a lengyelek azt verték a fejekbe, hogy a litván nyelv műveletlenek nyelve, ateisták nyelve. Isten nem hallgatja meg a litvánul mondott imákat“ (137–138. o.). A gyerekeket lengyel iskolákba küldték [„Amikor megnyíltak az iskolák, összejövünk, megállunk, kialakítjuk a saját kis körünket, és litvánul beszélünk. Erre egyesek ujjal mutogatnak: ezek litvánok, kutyavérűek“ (140. o.)]. A belarusz poprostu nyelvet és a lengyel nyelvet tudatosan ugyanazon nyelv két változatának tekintették. A 20. század közepétől megerősödött a litván nemzeti identitás tudata: szerették volna megtanulni a köznyelvi litván nyelvet, ám a Ramaškoni mikroterület etnikai lakosságának önmeghatározása mindig az olyan véleményt kialakító hatalomtól függött, amely szerint a litván nyelv „rossz falusi nyelv”; „nem szépen beszélünk litvánul”; „elrontott litván nyelv”; „[A mi] nyelvünk nem szép, olyan, mintha valami kerítés mellől való lenne”; „csúnya nyelv”; „žmuidiška (žemaitiška) tarmė” (143–144. o.). Nem értékelték egyszerűen sem: 9 „lie. az emberek nem akarják, hogy a templomban bárki egyszerű nyelven beszéljen hozzájuk, hogy úgy forduljanak a paphoz, mint egy tehénhöz” (144. o.). A litván nyelvjárás/nyelv presztízsének elvesztését nemcsak a fehérorosz nyelvjárással való kapcsolatok, hanem a lengyel nyelvvel való kapcsolatok is okozták: „mindkét nyelvet – a litvánt és a fehéroroszt is – következetesen szembeállították a »magasabb kultúrájú«, nagyobb presztízsű (a közelmúltban még) lengyel nyelvvel” (145. o.). Délkelet-Litvánia és Fehéroroszország északnyugati határvidékén a lakosság ugyanaz maradt, de (a helyi lakosság adminisztráció, oktatás és egyház útján végrehajtott kulturális asszimilációja következtében) kétnyelvűvé / többnyelvűvé vált. A határvidék lakosainak identitása a nemzeti alapú meghatározatlanságtól az egyidejűleg több nemzeti csoporttal való azonosulásig változott. A tutejsség (helyi jelleg) a politikai, társadalmi nyomásnak és a nyelvi identitás másfajta rendszerének való ellenállás egyik módja volt. Bár a XXI. századi délkelet-litvániai fiatalok értik az iskolázottság fontosságát, érdeklődnek a nemzetiség és az etnicitás kérdései iránt, jövőjüket Litvániához szeretnék kötni, és felhagynának a helyi jelleg modelljével, sajátjukat még nem alakították ki [„az én nemzetiségem nemzetközi” (81. o.)]. Fehéroroszországban a litván nyelv kihalt, az államnyelvvé vált orosz nyelv dominál. A lengyel nyelvnek felekezeti funkció jutott. Összefoglalva a Kalba ir tapatybė Pietryčių Lietuvos ir Baltarusijos paribiuose (XX a. II pusė – XXI a. pradžia) című monográfia 1. részét megállapítható, hogy Nijolė Tuomienė munkája két alapvető okból fontos és időszerű. Először is, a könyv összegzi és kritikailag áttekinti a szerző által eddig vizsgált területeken végzett munkákat és kutatásokat, valamint értékeli azok módszertanát. Másodszor, új szociolingvisztikai kutatási modellt javasol a határvidék és az intenzív nyelvi kontaktusok térségének vizsgálatára. E tudományos monográfia értékét növeli az a tény is, hogy nem csupán nyelvészeti vagy szociolingvisztikai munka – interdiszciplináris mű. A szerző kutatásában nemcsak nyelvészek vagy szociolingvisták munkáira támaszkodik, hanem szociológusok, kulturológusok és történészek kutatásaira is, mivel nemcsak nyelvi vagy szociolingvisztikai tényeket vizsgál, hanem figyelembe veszi a történelmi, kulturális, szociokulturális és politikai kontextusokat is. Fontos, hogy a két vizsgált területre „mindkét oldalról” tekint, vagyis a valaha egységes litván nyelvterületet nem osztja fel mesterségesen Litvánia és Belarusz területére. A monográfia újdonságához, aktualitásához és eredetiségéhez az is hozzájárul, hogy a szerző többnyelvű, autentikus hangfelvételekre támaszkodik, és a kutatásba beépíti a helyi lakosság szociolingvisztikai felméréseinek anyagát. Feltétlenül meg kell említeni, hogy a könyv szerzője maga is a belaruszországi litván nyelvi szigetről származik, ezért a vizsgált helyzetet nemcsak az összegyűjtött anyag alapján érti és értékelheti, hanem hiteles tapasztalatára is támaszkodhat. A könyvet lezárva bátran kijelenthetjük, hogy a monográfia kitűzött célja – empirikus adatok alapján feltárni a litván nyelv visszaszorulásának / eltűnésének körülményeit Délkelet-Litvánia határvidékéről és a belaruszországi etnikai litván szigetekről, meghatározni a nyelvváltás szociolingvisztikai és etnolingvisztikai okait, valamint megvizsgálni a határvidéki településeken élő / élt kétnyelvű / többnyelvű emberek által alkalmazott kódváltást, annak típusait és funkcióit – teljesült, és nyelvünk történetére, valamint szociolingvisztikai fejlődésére vonatkozóan új megközelítést jelent. A litván nyelv mai helyzete Litvánia délkeleti határvidékén sajnos nem ad okot nagy optimizmusra: a helyreállított Litván Államban, amely már több mint harminc évet élt meg, létezik a „tuteisiškumas”. Mindeddig a lelkekben / szívekben továbbra is zajló „legnagyobb háborúkat” figyeljük. Meddig tart még, amíg felismerik, hogy minden határvidéki / peremvidéki ember,