Bevezetés a nemzetközi kapcsolatok elméletébe

BERÉNYI ZOLTÁN Bevezetés a nemzetközi kapcsolatok elméletébe BERÉNYI ZOLTÁN / BEVEZETÉS A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ELMÉLETÉBE ISBN 978-963-615-160-7 BERÉNYI ZOLTÁN Bevezetés a nemzetközi kapcsolatok elméletébe © Debreceni Egyetemi Kiadó • Debrecen University Press, beleértve az egyetemi hálózaton belüli elektronikus terjesztés jogát is ISBN 978-963-615-160-7 ISBN (PDF) 978-963-615-161-4 Kiadta: a Debreceni Egyetemi Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja dupress.unideb.hu Felelős kiadó: Karácsony Gyöngyi Készült a Debreceni Egyetemi Kiadó nyomdájában, 2024-ben Lektorálta: DR. MURÁNYI ISTVÁN egyetemi docens Szociológiai és Politikatudományi Intézet A tananyag a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának támogatásával, a Kari Kiadói és Jegyzetbizottság pályázatának keretében készült. BERÉNYI ZOLTÁN Bevezetés a nemzetközi kapcsolatok elméletébe Debreceni Egyetemi Kiadó Debrecen University Press 2024 TARTALOMJEGYZÉK 1. MIÉRT VAN SZÜKSÉG A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK TANULMÁNYOZÁSÁRA? ............................................... 7 • Elméleti irányzatok és értékek ........................................... 7 • A nemzetközi kapcsolatok elmélete és a nemzetközi államrendszer változásai napjainkban ................................... 14 • A nemzetközi kapcsolatok elmélete tudományág tárgya ..................22 • A nemzetközi kapcsolatok elmélete mint tudományterület ...............24 • Az elemzési szintek keretrendszere ......................................25 2. NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK A GLOBALIZÁLT VILÁGBAN ...........30 • A nemzetállam fogalma ................................................30 • Integráció, dezintegráció és az önrendelkezés kérdései ................... 31 • A globalizáció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 • Mi a globalizáció? ......................................................34 • A globalizáció mint történelmi jelenség .................................34 • Miért fontos a globalizálódást megvizsgálnunk a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásakor? ..........................39 3. AZ ELMÉLETEK SZEREPE ..............................................40 • Mi az elmélet és miért fontos számunkra? ...............................40 • Az elmélet és a nemzetközi kapcsolatok vizsgálata ....................... 41 • A nemzeti érdek fogalma ...............................................42 • A „rendszer” a nemzetközi rendszerben .................................43 • A hatalom .............................................................45 4. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ELMÉLETI IRÁNYZATAI .............49 • Az ún. „utópisztikus liberalizmus” megjelenése ......................... 51 • A realista szemléletmód megjelenése a két világháború közötti időszakban ..................................................... 57 – Reinhold Niebuhr ....................................................59 • A klasszikus realizmus .................................................60 – Thuküdidész ......................................................... 61 – Niccolò Machiavelli ..................................................64 • A modern kor realista politikai gondolkodói .............................65 – Thomas Hobbes ......................................................65 – Armand Jean du Plessis de Richelieu ..................................67 • A neoklasszikus realizmus a második világháború utáni időszakban ..... 67 • A neorealizmus megjelenése és válfajai ................................ 70 • A realizmus és a neorealizmus korlátai és kritikája ...................... 76 5. A LIBERALIZMUS MINT ELMÉLETI MODELL ......................... 79 • A klasszikus liberalizmus .............................................. 80 • A neoliberalizmus .................................................... 85 • A demokratikus béke elmélete ......................................... 92 • A liberalizmus korlátai és kritikája ..................................... 97 6. AZ „ANGOL ISKOLA” ..................................................100 • Az „angol iskola” helye az irányzatok között ............................100 • Hedley Bull: Az anarchikus társadalom ................................103 • A rendszertől a társadalomig ..........................................105 – A rendszer ..........................................................106 – A társadalom ........................................................106 – A rend ..............................................................109 • A szolidaritás és a pluralizmus .........................................109 • Az „angol iskola” kritikája ............................................. 112 7. KONSTRUKTIVIZMUS ................................................. 118 • A konstruktivizmus megjelenése a nemzetközi kapcsolatok elméletében .............................................. 118 • Ontológiai kérdések ................................................... 120 • A társadalmilag konstruált világ koncepciója ........................... 123 • A stratégiai kultúra .................................................... 128 • A „puha hatalom” koncepciója ......................................... 132 • A konstruktivizmus kritikája ........................................... 137 • A konstruktivizmussal kapcsolatos félreértések ......................... 139 8. A NEMZETKÖZI POLITIKAI GAZDASÁGTAN: A KLASSZIKUS ELMÉLETEK ..........................................140 • Mi is tulajdonképpen a nemzetközi politikai gazdaságtan? ..............140 • A merkantilizmus ..................................................... 143 • A gazdasági liberalizmus ..............................................146 • A marxizmus ......................................................... 148 – A „világrendszer-elmélet” ............................................ 151 – Immanuel Wallerstein világrendszer-elméletének kulcsfontosságú vonásai ............................................. 153 – Világrendszer-elmélet: napjaink fejleményei .......................... 156 – Gramscizmus ....................................................... 157 – Robert Cox nézetei ..................................................160 FELHASZNÁLT IRODALOM .............................................. 164 7 1. MIÉRT VAN SZÜKSÉG A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK TANULMÁNYOZÁSÁRA? Elméleti irányzatok és értékek Miért van szükség nemzetközi kapcsolatok tanulmányozására? Erre a kérdésre a legrövidebben úgy válaszolhatunk: azért, mert a világ teljes lakossága jelenleg területileg elkülönült politikai közösségek szerint, vagy éppen független államok szerint tagolt, s ezek alapvetően befolyásolják azt, hogyan élnek az emberek napjainkban. Az államok együttesen nemzetközi államrendszert alkotnak, s ez az államrendszer napjainkban egyértelműen globális államrendszernek nevezhető. Földünkön jelenleg kb. 190 független állam létezik. Néhány kivételtől eltekintve jelenleg Földünkön mindenki nemcsak hogy ezen országok egyikében, illetve másikában él, de ezen államok valamelyikének állampolgára is – s előfordul az is, hogy egyidejűleg nemcsak egy, hanem több állam állampolgára. Tehát azt mondhatjuk, hogy a Földön tulajdonképpen minden ember valamelyik államhoz, s ezáltal pedig a nemzetközi államrendszerhez kötődik. Mindez pedig életünket alapvetően határozza meg – még akkor is, ha ennek esetleg nem vagyunk teljesen tudatában. Az államok függetlenek egymástól és – legalábbis jogi értelemben – szuverenitással rendelkeznek. Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy egymástól izoláltan léteznének. Éppen ellenkezőleg: kapcsolatban vannak egymással, határosak egymással, hatást gyakorolnak egymásra, s emiatt állandóan választ kell adniuk arra a kérdésre, hogyan is viszonyuljanak egymáshoz. Mindez azt is megköveteli tőlük, hogy kapcsolatot tartsanak fenn egymással. A teljes elszigetelődés reálisan nem választható lehetőség. Ha egy állam erre bármi okból mégis kísérletet tesz, s megpróbál „leválni” a nemzetközi államrendszerről, ennek következményeit csaknem minden esetben az ország lakossága szenvedi el. A közelmúltban Észak-Koreában, Líbiában, Irakban, Iránban, s még számos más helyen is ez történt, illetve ma is ez történik. Az állam egy meghatározott típusú társadalmi kapcsolatrendszer. A nemzetközi kapcsolatrendszerben való részvételből származhatnak különféle előnyök, vagy éppen hátrányok a résztvevők számára. A nemzetközi kapcsolatok tudománya az efféle kapcsolatok természetét és a kapcsolatokból fakadó követ- 8 kezményeket vizsgálja. Más szempontból azt mondhatjuk, a nemzetközi kapcsolatok elmélete olyan tudományág, mely olyan döntésekkel is foglalkozik, amelyeket ugyan egy adott államon belül hoznak, ám hatással vannak az állam határain kívüli kapcsolatokra is. A tudományág emellett számos más egyéb fontos kérdéssel is foglalkozik, mint például: ki és hogyan hozza ezeket a döntéseket és miért; kiket érintenek ezek a döntések; várhatóan milyen válaszreakciókat váltanak ki ezek a döntések? A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozása bonyolult tudomány, s a vizsgálódást megnehezíti az a tény, hogy meglehetősen széles a szereplők köre, akiket számításba kell venni a fent felsorolt kérdésekre adható válaszok keresésekor. A politikai élet jellegzetes szerveződését megjelenítő államrendszer mély történelmi gyökerekkel rendelkezik. A világ különböző részein különféle történelmi korokban mindig létezett valamiféle állami szerveződés – vagy, pontosabban szólva, valamiféle államhoz hasonlatos, ha úgy tetszik, „kvázi” államszervezet. Pl. az ókori Indiában, az ókori Görögországban, vagy a reneszánsz korabeli Olaszországban. A nemzetközi kapcsolatok elmélete azonban mint tudomány csak az újkor elején (a 16. és 17. században) jelent meg Európában. Ez persze korántsem véletlen. Európában ugyanis ebben az időszakban jelentek meg először egymással közvetlenül határos, pontosan meghatározott területű szuverén államok. A 18. század óta az efféle független államok közötti kapcsolatokat a „nemzetközi kapcsolatok” elnevezéssel illetik. A 19. és a 20. század során az államrendszer Földünkön elérte a területileg lehetséges legnagyobb kiterjedését: immár az egész bolygó területére kiterjedővé vált. Az államok világa tehát alapjában véve területi világ: a Föld benépesült területein egy bizonyos módon való politikai szerveződést képvisel. Az állam olyan, jól meghatározható jellemvonásokkal rendelkező, területi alapon meghatározott politikai szervezet, mely más államtól jogilag független kormányzattal rendelkezik. Persze, létezik olyan terület Földünkön, mely nem tartozik egyetlen állam fennhatósága alá sem: ez az Antarktisz. Ez a terület a nemzetközi államközösség igazgatása alá esik. Mi a nemzetközi kapcsolatok mint tudományág tárgya napjainkban? Erre a kérdésre viszonylag egyszerű válaszolni: tárgya nem más, mint a globális kiterjedésű államrendszer. A tudományág kutatói ezt a rendszert különböző (tudományos) szemszögből vizsgálják, s ennek eredményeként a nemzetközi kapcsolatok elméletének különböző irányzatait különböztethetjük meg. A nemzetközi kapcsolatok elmélete tudományág jelentőségének felmérésében segít, ha számba vesszük, mit is jelent tulajdonképpen állami fennhatóság alatt élni; milyen következményekkel jár mindez; miért fontos ez számunkra; s milyen kiindulópontot választva, hogyan lehetséges ezt egyáltalán felmérni? Ez a könyv elsősorban ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, s különösképpen a legutolsó kérdésre adható válaszokat vizsgálja. Más szóval azt mondhatjuk, ebben a könyvben a legutolsó kérdésre adható különféle válaszokkal fogunk megismerkedni. 15 Természetesen tudatában kell lennünk annak, hogy a szuverén állam egy vitatott elméleti koncepció. Amikor feltesszük a kérdést: „mi az állam?”, és „mit értsünk nemzetközi államrendszer alatt?”, akkor attól függően, hogy milyen elméleti irányzat szerint közelítjük meg ezeket a kérdéseket, különböző válaszokat kapunk. Így a realista irányzathoz sorolható szerző más választ fog adni erre a kérdésre, mint a liberális irányzathoz tartozó kutató; s mindkettőjük válasza különbözik majd a nemzetközi politikai gazdaságtan, illetve a „nemzetközi társadalom”, az ún „angol iskola” irányzata szemszögéből adott választól. Szigorú értelemben véve ezen válaszok egyike sem nevezhető helyesnek vagy helytelennek, mivel az igazság az, hogy az állam igen sokarcú és alkalmanként igencsak nehezen kibogozható tényezők által befolyásolt szervezet. Ebből következően az államrendszer működésének megértése egyáltalán nem könnyű feladat, s attól függően, hogy mire is helyezzük a hangsúlyt, igen különféle módokon értelmezhető. Léteznek azonban olyan módszerek, melyek alkalmazásával egyszerűbbé tehetjük vizsgálódásunkat. Segíthet az állammal kapcsolatos bonyolult viszonyrendszer megértésében, ha az államra úgy gondolunk, mint amely két dimenzióban létezik, s melyek mindegyike két, meglehetősen tág kategóriát foglal magában. A belső dimenzióban az állam legaktívabb eleme a kormányzata: a végrehajtó hatalom „belső” (de természetesen nem korlátlan) szuverenitással rendelkezik. Az államot belülről szemlélve ilyen kép tárulhat elénk. E belső aspektussal kapcsolatban felmerülő legfontosabb kérdések az állam és a társadalom közötti viszonyrendszerre vonatkoznak: arra, hogyan gyakorolja a kormányzat a hatalmat (illetve egy adott időszakasz alatt az uralmát) a társadalom felett; arra, melyek a kormányzat hatalmi eszközei, s melyek legitimitásának forrásai; arra, hogyan is bánik az e társadalmat alkotó egyének és csoportok kívánalmaival és követeléseivel; arra, hogyan igazgatja a gazdaságot; arra, hogyan és miféle szakpolitikákat hajt végre, stb. Nemzetközi szemszögből tekintve, azaz „külső” dimenzióban vizsgálódva azonban az állam fogalmán nem pusztán a kormányzatot értjük: az állam fogalma olyan területet jelöl, mely nemcsak kormányzattal, hanem társadalommal rendelkezik. Más szóval, e terület egy országot képez. Ebből a szempontból tehát a társadalom és a kormányzat együttesen alkotja az államot. Ha az ország szuverén állam, akkor általánosan elismerik politikailag független államnak. Ez az állam külső aspektusa. E külső aspektussal kapcsolatban vizsgálható fő kérdések az államok közötti kapcsolatokra vonatkoznak: arra, hogyan viszonyulnak egymáshoz különböző országok kormányai és társadalmai, s miképpen állnak kapcsolatban egymással; arra, mi az alapja a mindezen államok közötti kapcsolatoknak; arra, hogy az egyes államok miféle külpolitikát folytatnak; arra, hogy az államok miféle nemzetközi szervezeteket hoznak létre és működtetnek; arra, hogy a különböző országokban élő emberek hogyan 16 és miféle interakciókba lépnek egymással és miféle tranzakciókat bonyolítanak le egymással, stb. A szuverén államiság két szempont szerint vizsgálható. Az első szerint az állam vizsgálható más államokkal való kapcsolatában úgy, mint formális, vagy mint jogi intézmény. E szerint a szuverénnek és függetlennek elismert állam élvezheti a nemzetközi szervezetekben való tagság előnyeit, s különféle nemzetközi jogosítványokkal és felelősséggel bír. Ezt az első kategóriát jogi államiságnak nevezhetjük. E jogi államiságnak lényegi eleme a mások által történt elismertség. Ez az elismerés az, ami az egyes államokat a nemzetközi életben, az államok nemzetközi közösségében való tagságra méltónak minősíti, azaz az ENSZ-tagságra jogusulttá teszi. Az elismertség hiánya tulajdonképpen e tagság megtagadását jelenti. Nem minden országot ismernek el nemzetközileg függetlennek: példa lehet erre pl. az ún. „Észak-ciprusi Török Köztársaság”, amit kizárólag Törökország ismer el független államnak. Ahhoz, hogy egy országot függetlennek tekintsenek, el kell ismerjék függetlennek más, létező szuverén államok. Az ún. „Észak-ciprusi Török Köztársaság” esetében messze a legfontosabb ehhez, hogy pl. az olyan nagyhatalmak, mint pl. az USA vagy Kína szuverénnek ismerjék el. Azon országok száma, melyeket szuverén államoknak ismernek el, mindig meghaladja azokét, amelyeket nem ismernek el annak, de szeretnék, ha ez megtörténne. Ennek oka nem más, mint az, hogy a függetlenség politikailag rendkívül értékes dolog. A szuverén államoknak elismert országok azonban nagyon ódzkodnak attól, hogy további országok gyarapítsák a szuverénnek elismert országok klubját, egyszerűen azért, mert ezáltal a már létező államok területet, népességet, erőforrásokat, státuszt stb. veszítenének. Ha ez a módszer, azaz a létező államoktól való területi elszakadás útján való államteremtés elfogadott gyakorlattá válna, s precedensként lehetne erre hivatkozni, akkor ez a nemzetközi államrendszer stabilitását alapjában ásná alá. Ha a szuverenitásra vágyó területeken élők egyre növekvő számban követelnék szuverén államként való elismerésüket, akkor ez az államrendszer destabilizálódásához vezetne. Emiatt tehát valószínű, hogy mindig is az lesz a helyzet, hogy valaki mindig kopogtatni fog az ajtón azért, hogy azon beengedve csatlakozhasson a benti független államok klubjához, de a bent tartózkodók valószínűleg napjaink gyakorlatához hasonlóan a jövőben is vonakodni fognak attól, hogy beengedjék. Napjaink nemzetközi államrendszerében egyetlen állam sem tart fenn nyíltan gyarmatbirodalmat, s a Föld teljes területén – az Antarktisz kivételével – egyetlen globális államrendszer található. A napjainkban létező szuverén államok tehát a jogi államiságot rendkívül ritka esetben és akkor is igen nagy gonddal adagolják – már ha hajlandóak erre egyáltalán. A második vizsgálódási szempont szerint az állam lényegében nem más, mint egy politikai-gazdasági szervezet. E szempont szerint például a következő kérdé- 17 seket lehetséges megvizsgálni: mennyire volt képes az adott állam hatékony politikai intézményrendszer, jól működő gazdaság kifejlesztésére; milyen mértékű a nemzeti egység az államban; mennyire egységesen és milyen mértékben hajlandó a népesség ténylegesen támogatni az államot. E második szempont szerint az adott államnak tehát az empirikus államiságát vizsgálhatjuk. Néhány állam igencsak erősnek nevezhető ebben a tekintetben, azaz empirikus államisága magas szinten áll. A legtöbb nyugat-európai állam például ilyen jellegű államnak tekinthető. A legtöbb ilyen állam kis állam: pl. Svédország, Hollandia, Luxemburg. Az empirikus államiság tekintetében erősnek tekintett államiság fogalmát tehát el kell különíteni a katonai értelemben vett erős állam fogalmától. Jó néhány erős állam katonailag egyáltalán nem nevezhető erősnek; Dánia például ennek jó példája lehet. Néhány nagyhatalom katonai értelemben erős ugyan, ám empirikus értelemben egyáltalán nem nevezhető erős államnak. Oroszország tipikus példája az ilyen államnak. Az Amerikai Egyesült Államok viszont olyan nagyhatalom, amely nemcsak katonailag, hanem empirikus értelemben is erős állam: ami azt illeti, az USA jelenleg a világ legerősebb nagyhatalma. Az empirikus államiság és a jogi államiság megkülönböztetése rendkívül fontos, mivel segítségével megragadhatóak a világ 2024-ben 195, jelenleg független és formálisan teljesen egyenlő jogokkal bíró államai közötti, nagyon is jelentős mértékűnek mondható különbségek. Az államok rendkívüli mértékben különböznek egymástól politikai intézményeik legitimitását, kormányzati szerveik hatékonyságát, gazdasági teljesítményük és termelékenységük, politikai befolyásuk és státuszuk, valamint nemzeti egységüket illetően. Nem minden állam rendelkezik hatékony kormányzattal. Néhány állam (ezek között kicsik és nagyok egyaránt megtalálhatóak) stabil és cselekvőképes államszervezettel bír, azaz erős államnak nevezhető. Például az európai kontinensen található államok többsége többé-kevésbé ilyen államnak tekinthető. A Csendes-óceán térségében található, néhány kicsiny szigeten létező mikroállam viszont olyan aprócska, hogy még azt is alig engedheti meg magának, hogy egyáltalán kormányzatot tartson fenn. Más államok esetében pedig az a helyzet, hogy bár lakosságuk vagy területük tekintetében meglehetősen nagynak mondhatóak (példaként Nigériát vagy Szudánt említhetjük), azonban ezek az államok annyira szegények, olyannyira korruptak s olyannyira rosszul, minden hatékonyságot alulmúlva működnek, hogy arra is alig képesek, hogy akárcsak a szó legenyhébb értelmében is hatékony kormányzatot működtessenek. Különösen a Harmadik Világban találhatóak igen nagy számban olyan országok, melyek az empirikus államiság alacsony fokán állnak. Intézményeik gyengék, gazdaságuk fejletlen és törékeny, nemzeti egységről pedig esetükben vagy egyáltalán nem, vagy pedig alig-alig beszélhetünk. Ezeket az államokat „kvázi-államoknak” is nevezhetjük: bár rendelkeznek jogi államisággal, empirikus államiság tekintetében azonban súlyos hiányossággal küszködnek (Jackson, 1990). 18 A Harmadik Világban létező oly sok „kvázi-állam” létezésével kapcsolatban sok minden érthetővé válik akkor, ha megfontoljuk, hogy problémáik nagy része a gazdaságuk fejletlenségéből fakad. Vajon miért olyannyira gyengék ezek az államok? A kérdésre adható válasz megfogalmazásakor tekintetbe kell vennünk olyan tényezőket, mint például hogy miért kisszámúak és elenyésző nagyságúak a beruházások az adott ország gazdaságában; miért és mennyire fejletlen az infrastruktúra (utak, iskolák, kórházak stb.); miért és mennyire szűkölködnek modern technológiákban, jól képzett és iskolázott emberekben; továbbá miféle egyéb társadalmi-gazdasági erőforrásokkal és javakkal nem rendelkeznek. A „kvázi-államok” kormányzatai és intézményei általában nagyon instabilak. Empirikus állami gyengeségükben tulajdonképpen szegénységük, technológiai elmaradottságuk tükröződik. Addig, amíg ezen körülmények fennállnak, államként való cselekvésképtelenségük is valószínűleg megmarad. Mindez persze nemcsak ezen államok saját problémája, hanem hatást gyakorol a nemzetközi államrendszerre is, s a nemzetközi kapcsolatok elmélete tudományágra is. Különféle következtetéseket vonhatunk le abból, hogy napjaink globális államrendszerének államai között az empirikus államiság tekintetében olyanynyira nagy különbségek állnak fenn. A nemzetközi kapcsolatok elmélete tudományág ún. realista irányzatának képviselői többnyire a nemzetközi államrendszer (véleményük szerint) legfontosabb államaira koncentrálják vizsgálataikat: a nagyhatalmakra és a főbb hatalmakra. Ezek a szerzők a Harmadik Világ államaira úgy tekintenek, mint amelyek a hatalmi politika világában marginális szerepet játszanak, s úgy vélik, hogy a hatalmi politika mindig is a nemzetek közötti egyenlőtlenségeken alapult (Tucker, 1952). Véleményük szerint az efféle marginális vagy periferikus szerepet játszó államok a nemzetközi államrendszerre semmiféle jelentős hatást nem képesek gyakorolni. A nemzetközi kapcsolatok más irányzatához tartozó kutatók közül a liberális, illetve az ún. „angol iskola” irányzatokhoz tartozó szerzők véleménye ettől markánsan eltér. A „kvázi-államokkal” kapcsolatos visszás körülményeket az államrendszer olyan alapvető problémájának tekintik, mely nemcsak a nemzetközi államrendszerrel kapcsolatban, hanem a nemzetközi szinten tapasztalható szabadsággal és igazságossággal kapcsolatban is meglehetősen kényelmetlen kérdéseket vet fel. Néhány, a nemzetközi politikai gazdaságtan irányzathoz sorolható kutató, s különösképpen a marxista, neomarxista szerzők a Harmadik Világ országainak fejletlenségét, valamint a globális gazdaság „centruma és perifériája” közötti viszonyrendszerben tapasztalható egyenlőtlenséget a modern nemzetközi rend szerről alkotott elméletük központi magyarázó elemévé teszik (Wallerstein, 1983). A Harmadik Világ, vagy az ún. „globális Dél” államainak szegénysége, valamint az amerikai, az európai kontinens államainak, valamint az ún. „globális Észak” egyéb államainak gazdagsága és gazdagodása közötti összefüggéseket 19 kutatják. A világgazdaságot egységes, mindent magában foglaló „világrendszernek” tekintik, olyan rendszernek, melyben a „centrumban” található, fejlett kapitalista államok a „periféria” gyenge, fejletlen államainak rovására gyarapodtak és gyarapodnak. E kutatók szerint az államok közötti nemzetközi jogi egyenlőség és a politikai függetlenség (korábban ezt jelöltük a „jogi államiság” kifejezéssel) alig több, mint puszta kirakat, látszat, mely csak arra szolgál, hogy elkendőzze a Harmadik Világ államainak a „centrum” gazdag kapitalista államai által történő kizsákmányolását, leplezze a szegényebb államok elképesztő mértékű kiszolgáltatottságát és sebezhetőségét. Röviden, e felfogás szerint a világgazdaság „centrumába” sorolható államok burkoltan ma is uralkodnak a „perifériához” tartozó államok felett. A fejletlen államok helyzete élesen rávilágít a jelenlegi világpolitikában kétségkívül létező, döbbenetes mértékű empirikus egyenlőtlenségekre. Azonban éppen a nemzetközi államrendszerben szuverén államként való elfogadottságukat jelző, a hatalmasabb és gazdagabb államokkal jogi államiság terén való egyenlőségük miatt igencsak kínos kérdéseket tehetünk fel. Ha ugyanis az államok egyenlőek, akkor vajon mivel indokolható az, hogy néhány fejlett állam lakossága gyakorlatilag minden tekintetben messze jobb életkörülményeket élvez, mint más, fejletlenebb országok lakossága? Végül is a fejletlen országok ugyanazon globális rendszerhez tartoznak, mint a fejlett országok. Ha ugyanis ezek az államok két, egymástól teljesen különálló nemzetközi államrendszerhez tartoznának, akkor az életkörülmények közötti drasztikus különbségeket indokolhatnánk a két államrendszer közötti jogi értelemben is fennálló különbségekkel. A globális államrendszer létrehozatala után azonban ez a magyarázat már szóba sem jöhet. A biztonság, szabadság és haladás, rend és igazság, gazdagság és szegénység kérdéseit egyazon nemzetközi rendszer keretében felmerülő kérdésekként kell megvizsgálnunk. Napjaink nemzetközi államrendszerében minden államra ugyanazon általános mércék és elvárások vonatkoznak. Ha pedig néhány állam fejletlensége miatt nem képes megfelelni ezeknek az elvárásoknak, ez nemzetközi problémává válik, s nem marad pusztán belföldi probléma, vagy pusztán az adott állam belügye. Ebben a tekintetben a gyarmati rendszer felszámolása előtti időhöz képest napjaink államrendszere alapvetően megváltozott. A múltban ugyanis a nem-nyugati politikai rendszerek legtöbbje vagy „kívül állt” a nemzetközi államrendszeren és teljesen más elvárásokhoz igazodva működött, vagy nyugati imperialista hatalmak gyarmata volt, mely utóbbiak saját belpolitikai keretrendszerük szabályai szerint igazgatták az ebbe a kategóriába eső területeiket. Mindezen fejlemények arra figyelmeztetnek bennünket, hogy nem szabad elfelejtenünk azt, hogy az államok világa egyáltalán nem statikus, változatlan, hanem éppen ellenkezőleg, dinamikus, változó világ. A nemzetközi kapcso- 20 latok területén semmi sem állandó, illetve hosszú ideig változatlan formában létező. A politikai élet, a gazdaság, a tudomány, a technológia, az oktatás, a kultúra stb. terén bekövetkezett változások szükségszerűleg azt is jelentik, hogy a nemzetközi kapcsolatok rendszere is állandóan változik. A technológiai újítások hatása talán egyik legszemléletesebben példázza ezt. A történelem során a hadviselés során alkalmazott technológiai eljárások új, illetve továbbfejlesztett változatai mindig alapvető hatást gyakoroltak az erőegyensúlyra, a fegyverkezési verseny alakulására, a háború természetére, befolyásolták a hódítás esélyét, a gyarmatosítást, stb. A gazdasági növekedés lehetővé tette, hogy a katonai kiadásokra több erőforrást fordíthassanak, s ez a nagyobb, jobban felszerelt, s sokkal hatékonyabb fegyveres erő fenntartását is lehetővé tette. A tudományos felfedezések pedig új technológiák (például szállítási és információtovábbítási technológiák) alkalmazását tették lehetővé. Ezek alkalmazásának eredményeképpen pedig a világot összekötő kötelékek szorosabbá, az országok közötti határok pedig átjárhatóbbá váltak. Az írni-olvasni tudás, a tömegoktatás és a kiterjesztett felsőfokú oktatás képessé tette a kormányzatokat arra, hogy növeljék államuk erejét, s hatalmukat a társadalom és a gazdaság egyre több területére terjesszék ki. E változások természetesen mindkét felet, tehát nemcsak az államot, hanem a társadalmat is érintették. A társadalmat érintő hatás nagyon egyszerűen leírható: jobban képzett, s különösen a magasan képzett emberek nem szeretik, ha megszabják számukra, hogyan gondolkodjanak, vagy mit tegyenek. A kulturális értékek és eszmék változásai nemcsak az egyes államok külpolitikájára gyakoroltak hatást, hanem befolyásolták és megváltoztatták a nemzetközi kapcsolatok formáját és irányultságát is. Példaképpen említhetjük, hogy azok az anti-raszszizmust (a fajelméletet elvető) és anti-imperialista gondolatok, melyek először a nyugati országokban bukkantak fel, végül is alapjában járultak hozzá a nyugat-európai hatalmak gyarmatbirodalmainak felszámolásához. Azt mondhatjuk, hogy a gyarmatosítás morális igazolásának egyre nehezebbé, majd pedig végül lehetetlenné tételével tulajdonképpen elősegítették a gyarmati rendszer felszámolását. A társadalmi változások nemzetközi kapcsolatokra gyakorolt hatását nyilvánvalóan hosszasan lehetne még elemezni. Ezzel kapcsolatban rendkívül sok és igen sokféle hatást lehetne még példaként említeni. Itt és most azonban röviden úgy összegezzük az eddig elmondottakat, hogy a társadalmi változások az államot és a nemzetközi államrendszert egyaránt érintik. A közöttük fennálló kapcsolat minden kétséget kizáróan kölcsönösnek mondható: az állam ugyanis ugyancsak jelentékeny hatást gyakorol politikára, gazdaságra, kultúrára, technológiára, oktatásra stb. Ezzel kapcsolatban mindenképpen említést kell tennünk arról a gyakran hangoztatott tételről, mely szerint döntően éppen az államrendszer kifejlődése volt az, ami elősegítette, hogy a fejlődés tekinteté- 21 ben az európai kontinens államai a modern korban messze meghaladják a más kontinenseken található államok fejlettségét. Éppen az európai államrendszert alkotó független államok közötti, katonai, gazdasági, tudományos és technológiai tekintetben zajló heves versengés volt az, ami ezeket az államokat azon nem-európai politikai rendszerekhez mérten gyorsabb fejlődésre ösztökélte. A más kontinenseken található államok között nem alakult ki ilyen heves vetélkedés. Ezzel kapcsolatban Jones (1981:104–26) a következő észrevételt tette: „Európa államait… tényleges, vagy potenciális versenytársak vették körül. Ha valamely állam kormányzata nemtörődöm módon viszonyult ehhez a tényhez, saját presztízsét, vagy katonai biztonságát tette ezáltal kockára… Az államrendszer a gazdasági és katonai stagnálás ellen ható biztosítékul szolgált.” Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy az államrendszer nem pusztán reagál a változásokra, hanem egyidejűleg változásokat előidéző tényezőnek is tekinthető. A társadalmi változás kérdése egy további kérdést vet fel. Vajon várható-e az, hogy egy bizonyos pontra érkezve az államok immár nem is nevezhetőek államnak a fogalomnak itt meghatározott értelmében? Például feltehetjük azt a kérdést: Ha a gazdasági globalizáció tovább folytatódik, és ennek eredményeképpen a világ egyetlen hatalmas piaccá és termelési hellyé válik, akkor vajon ezzel elérkezik-e valamikor az államrendszer vége? Tudomást kell ugyanis vennünk azokról a folyamatokról, melyek túlmutatnak az állam fejlődésén: folyamatosan növekvő volumenű nemzetközi kereskedelem és beruházások; egyre szélesebb körben elterjedő nemzetközi multinacionális üzleti tevékenység; a nemzetközi nem-kormányzati szervezetek egyre szélesebb körre kiterjedő tevékenysége; a regionális és globális kommunikáció növekedése; az Internet felhasználásának növekedése; minden eddigi mértéket felülmúló kiterjedésű szállítási hálózatok megjelenése; az utazás és turizmus volumenének növekedése; a migráció rendkívüli mértékű megnövekedése; a környezetszennyezés növekedése; egyre kiterjedtebbé váló regionális integrációs hálózatok megjelenése; a kereskedelmi tevékenységet végző szervezetek számának növekedése; a tudomány és technológia globális hatásának erősödése; a kormányzati beavatkozások és a kormányzatok méretének csökkenése; növekvő mértékű privatizáció; és egyéb más tevékenységek által kiváltott hatások. Mindezek jelentős mértékben megnövelik a különböző államokban található szereplők egymástól való kölcsönös függésének mértékét. Feltehető azonban egy másik kérdés is: Vajon ezúttal ugyanúgy képes lesz-e a szuverén állam, illetve a nemzetközi államrendszer arra, hogy megtalálja, miként alkalmazkodjon mindezen társadalmi változásokhoz, mint ahogyan azt 22 időről időre képes volt megtenni az elmúlt 350 év során bekövetkezett nagyobb változásokkal kapcsolatban? E korábbi változások közül jó néhányat ugyancsak alapvető jellegűnek nevezhetünk. A teljesség igénye nélkül megemlíthetünk néhányat. Például ilyen volt a 17. században elindult „tudományos forradalom”; a 18. századi felvilágosodás; nyugati civilizációk nem nyugati civilizációkkal való találkozása; a nyugati imperializmus és gyarmatosítás növekedése; ilyenek voltak a 18. és 19. század ipari forradalmai; a nacionalizmus megjelenése és terjedése a 19. és 20. században; a gyarmatosítás elleni küzdelmek a 20. században; a közoktatás fejlődése és terjedése; a jóléti állam kiépülése, stb. Mindezt szem előtt kell tartanunk akkor, amikor az államrendszer jövőbeli átalakulásának esélyeit latolgatjuk. A nemzetközi kapcsolatok elmélete tudományág tárgya A nemzetközi kapcsolatok elmélete a politikatudományhoz tartozó tudományágak közül az a tudományág, amely a nemzetközi államrendszert és az azt alkotó szereplők tevékenységeit vizsgálja. Amint azt korábban már említettük, a nemzetközi kapcsolatok elmélete elsődlegesen azt vizsgálja, hogy az egy adott országon belül hozott döntések hogyan befolyásolják az adott ország más államokkal, illetve a nemzetközi államrendszer elemeivel való kapcsolatait. A tudományág kutatói vizsgálódásaik során elsősorban az országok közötti, illetve az országok és a nemzetközi rendszer egyéb szereplői (például a multinacionális vállalatok, a nemzetközi szervezetek és az ún „nem kormányzati szervezetek”) közötti kölcsönhatások felmérésére összpontosítanak. Azt is vizsgálják továbbá, hogy a nemzetközi színtéren megszületett döntések milyen hatást gyakorolnak az államon belüli szereplőkre, és hogy ezek hogyan reagálnak ezekre a döntésekre. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi kapcsolatok elmélete tehát egyrészt azt vizsgálja, hogy ki hozza a döntéseket (pl. milyen szerepet játszanak ebben a kormány tagjai), és hogy ezek a döntések hogyan hatnak az adott államon belül, illetve más államokon belül az állampolgárokra, általában a társadalomra, a kultúrára. Ma olyan világban élünk, amelyben a nemzetállamok nemcsak egymással kapcsolatban állnak és egymástól függenek, hanem amelyben a nem állami szereplők is jelentős szereplőkké váltak. Nyilvánvaló, hogy az Iszlám Államhoz vagy az al-Kaidához hasonló terrorista csoportok befolyásolják az államok viselkedését. A nem állami szereplők jelenléte a nemzetközi térben számos olyan tézis érvényességét megkérdőjelezte, amelyeket a nemzetközi kapcsolatok elméletének néhány irányzata megkérdőjelezhetetlennek, irányadónak tartott. Ez sehol sem mutatkozott meg drámaibb módon, mint például az al-Kaida, egy olyan terrorista csoport esetében, amely a nemzetközi térben tevékenyke- 23 dik, egyértelműen kötődik egy ideológiához és kultúrához, számos állam ellen hajtott végre terrorakciókat, és ezzel azokból válaszlépéseket váltott ki. Mégis, kik ellen harcolnak ezek az országok? Lehetséges-e „hadat üzenni” egy nem állami szereplőnek? Ha igen, akkor nem kell-e ehhez megsérteni egy állam szuverenitását ahhoz, hogy megtámadjunk egy olyan csoportot, amely a határain belül tevékenykedik? A terrorista csoportokon kívül egyéb, nem állami szereplők is komoly mértékben képesek befolyásolni a nemzetközi rendszer állami szereplőit különféle döntéseikben. A multinacionális vállalatok a nemzetközi rendszer jelentős szereplőivé váltak, és mivel az állam határain átnyúlóan tevékenykednek, egyértelműen komoly hatást gyakorolnak nemcsak ezekre az államokra, hanem magára a nemzetközi rendszerre is. Egy olyan világban, ahol a gazdasági hatalom sokszor nagyobb erőt képvisel, mint a politikai hatalom, az olyan vállalatok, mint például az Apple, az Exxon Mobil, a Shell Oil, a Citibank, vagy éppen a Gazprom, óriási erőt képviselnek. Másrészt pedig számos vonatkozásban az államok hatalmi körén kívül tevékenykednek és nagyon nehéz ezeket a vállalatokat számadásra kötelezni. A nemzetközi szervezetek ugyancsak a nemzetközi államrendszer fontos szereplői. Az Egyesült Nemzetek Szervezete mellett az olyan regionális szervezetek, mint az Európai Unió (EU), nemzetközi szinten akkora hatalommal bírnak, amely jóval meghaladja azt, mint amekkora hatalommal bármelyik tagállama rendelkezne. Az integrálódási folyamat azonban óhatatlanul elvezet ahhoz a ponthoz, amikor már felmerül az a törekvés, hogy az integrációhoz tartozó tagállamok egységes kül-, védelmi és monetáris politikát kellene létrehozzanak. Ez azonban már alapjában érinti a minden állam számára központi jelentőségű szuverenitás kérdését. A közös szakpolitikák létrehozatalával azonban korábban nem látott veszélyek is felbukkanhatnak. Az eurózónában nem is oly régen lezajlott válság is rávilágított arra, hogy ha egy közös szakpolitika valamennyi országot érinti, akkor nem zárható ki, hogy egy adott ország instabilitása könnyen átterjedhet a többi országra is. A nemzetközi kapcsolatok elmélete tudományág kutatói hosszú időkig megkérdőjelezhetetlennek tekintették azt a tézist, hogy a nemzetközi kapcsolatok legfontosabb és legnagyobb hatalommal bíró szereplője az állam, és következésképpen a nemzetközi világ államközpontú világ. Napjaink nemzetközi rendszerében azonban rengeteg nem állami szereplő jelent meg, és ezek némelyike nagyon komoly szerepet játszik a nemzetközi térben zajló eseményekben. Ennek ellenére, a nemzetközi kapcsolatok elméletének néhány irányzata a nemzetközi folyamatok elemzésekor nem igazán törekszik arra, hogy számításba vegye az efféle szervezetek által gyakorolt hatást. Pedig a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásával foglalkozó kutatóknak vizsgálódásaik során mindenképpen választ kell adniuk néhány alapvető kérdésre: Egyáltalán hogyan lehet- 24 séges kellő mértékben figyelembe venni, felmérni a nem állami szereplők által gyakorolt hatást; miféle elemzési keretrendszert szükséges alkalmazni ahhoz, hogy kellő alapossággal vizsgálhassuk ezt meg; s ha így teszünk, akkor vajon a napjaink világában zajló eseményekkel kapcsolatos kérdések szélesebb körére tudunk majd válaszolni? Természetesen mindezzel semmiképpen nem azt próbáljuk sugallni, hogy a nemzetközi kapcsolatok elméleti irányzatai közül a hagyományos, államközpontú megközelítést alkalmazó elméleteket el lehet, vagy éppen el kellene vetni. Sokkal inkább azt kívántuk érzékeltetni, hogy ha megpróbáljuk megérteni napjaink világát és annak összetettségét, akkor meg kell kísérelnünk egy olyan elemzési keretrendszer megalkotását, amellyel a felmerülő kérdésekre pontosabb válasz adható. Olyan elméleti keretrendszert kell kialakítanunk, amellyel a 21. század világának történései hatékonyan vizsgálhatóak. A nemzetközi kapcsolatok elmélete mint tudományterület A nemzetközi kapcsolatokat elkerülhetetlenül meg kell vizsgálnunk ahhoz, hogy esélyünk nyíljon arra, hogy megérthessük napjaink világának történéseit. Ez a tudományág az efféle vizsgálódáshoz olyan elméleti keretrendszert biztosít, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a komplex jelenségeket, folyamatokat elemekre bonthassuk szét; meghatározzuk, melyek a releváns szereplők; s megkísérelhessük megérteni, hogy ezek a szereplők hogyan gondolkodnak; s hogy olyan következtetéseket vonjunk le, amelyek segítségével a siker nagyobb reményében kísérelhessük meg megválaszolni a feltett kérdéseket. A nemzetközi kapcsolatok elmélete tudományág segít eligazodni abban is, hogy az egyének, társadalmi csoportok, állami és nem állami szereplők viselkedésével kapcsolatban milyen előfeltevésekkel szükséges élnünk annak érdekében, hogy válaszolni tudjunk a felmerülő komplex kérdésekre. Mint azt majd látni fogjuk, a nemzetközi kapcsolatok elmélete tudomány területén az egyes elméleti irányzatok által alkalmazott megközelítésmódok, vizsgálati módszerek alkalmazásának megvannak az előnyei, ám a hátrányai is. Maga a tudományág az első világháború után jött létre, amely utáni időszakban már nem a monarchiák által uralt birodalmak, hanem a szuverén nemzetállamok váltak a nemzetközi politikai élet elsődleges szereplőivé. Emiatt az államközpontú szemléletmód lett a tudományág egyik legfontosabb jellemzője. Az első világháború utáni időszak szerzői azt feltételezték, hogy a szuverén nemzetállam a nemzetközi politikai élet elsődleges szereplője, s mindörökké az is marad. Ám mint ahogyan arra korábban rámutattunk, a nem állami szereplők már a 20. században a nemzetközi rendszer főszereplőivé léptek elő. A nem állami szereplők megjelenése bizonyos mértékben magát a tudomány- 31 A második világháború után, a gyarmati rendszer felszámolása után, s különösen a hidegháború 1991-ben történt befejeződése után azonban a szuverenitás fogalmának efféle felfogását felváltotta annak kevésbé merev értelmezése. Az említett időszakban sajnos számos esetben fordult elő, hogy egyes államok kormányzatai népirtást és etnikai tisztogatást követtek el, vagy eltűrték, hogy ilyen szörnyűségek játszódjanak le az ország területén. Mindezek fényében jó néhány állam joggal vetette fel, hogy a szuverenitás wesztfáliai értelemben vett értelmezése túlságosan merev, s ilyen esetekben nemcsak megengedhető, hanem helyénvaló is beavatkozni az alapvető emberi jogok védelme érdekében, még akkor is, ha ez egy állam szuverenitásának megsértésével jár. Integráció, dezintegráció és az önrendelkezés kérdései A hidegháború 1991-ben történt befejeződését megelőző időszakban a nemzetközi kapcsolatok kifejezés csaknem kizárólag a nemzetállamok egymáshoz való viszonyát, egymással fenntartott kapcsolatait jelölte, valamint arra a feltevésre alapozódott, hogy minden egyes államot szuverén entitásnak kell tekinteni. Mindez 1991 után megváltozott és a nemzetközi kapcsolatokban uralkodó szokásrend is átalakult. Az államok közötti kapcsolatokat már nem elsődlegesen az Egyesült Államokhoz és a Szovjetunióhoz kötődő viszony, a „Nyugat” és „Kelet” szembenállása határozta meg. A két szuperhatalom közötti mindent átható versengés eltűntével az államok közötti kapcsolatok jóval képlékenyebbé váltak. A megszokott status quót, a hatalomért egymással kíméletlen versengést folytató nemzetállamok világát egy egyre fokozódó mértékben globalizálódó világ váltotta fel. Erre a világra a nemzetállamok számos nagy regionális szervezetekbe való integrálódása a jellemző. A számos regionális integrációs szerveződés közül minden kétséget kizáróan a legmesszebb jutott Európai Unió tagállamai napjainkban már nemcsak gazdasági, hanem egyre inkább külpolitikai és biztonsági kérdésekben is közös szakpolitikákat alakítanak ki. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy a szuverén nemzetállamok kora leáldozott, de arra enged következtetni, hogy az országok úgy ítélik meg, hogy az egymással való versengés helyett előnyösebb, ha együttműködnek egymással. A nemzetközi kapcsolatok elmélete tekintetében ez azt jelentheti, hogy a realista szemléletmód visszaszorul, és helyette egyre inkább a liberális szemlélet tör utat magának. Miközben egyes országok együttműködnek egymással annak érdekében, hogy közösen alakítsanak ki szakpolitikákat és a gyakorlatba is átültessék ezeket, az is előfordult, hogy más államok több különálló államra bomlottak. Európában ez két alkalommal is megtörtént a hidegháború befejeződése óta. Mindkét alkalommal azért, mert az államokat alkotó különböző etnikumok önállóságra vágytak, arra, hogy nemzetként ismerjék el őket, és hogy önállóan intézhessék 32 saját sorsukat. Az egyik esetben Csehszlovákia békésen két részre (Csehországra és Szlovákiára) vált szét. Jugoszlávia azonban már véresebb körülmények között bomlott fel, és hat köztársaság jött létre, melyek mindegyike önálló országgá vált. A Közel-Keleten a palesztinok ezzel szemben hontalan népnek tekinthetőek, amely saját államot szeretne létrehozni, pontosan meghatározott határokkal és szuverén kormányzattal. Egy másik jelentős etnikum, a kurdok pedig saját nyelvvel, hagyományokkal és életmóddal rendelkeznek, és jelentős nagyságú közösségeket alkotnak Irakban, Törökországban és Iránban. A kurdok egy olyan „Kurdisztán” nevű ország létrehozására törekednek, amely szuverenitást, önrendelkezést biztosíthatna számukra. A közelmúltban láthattuk, hogy miután egy békeszerződés Szudánban véget vetett az évtizedekig tartó polgárháborúnak, az ezt követő népszavazás után az állam két részre, Szudánra és Dél-Szudánra vált szét. A Szovjetunió 1991-es összeomlása tizenöt olyan állam létrejöttéhez vezetett, amelyek korábban valamennyien a nagyobb államalakulat „alapköztársaságai” voltak. Bár a kezdetben viszonylag békésen zajlott a szétválás, a konfliktusok továbbra is fennmaradtak, és Csecsenföld, majd később a Kaukázus más területeinek jogállásával kapcsolatban véres háborúk robbantak ki és terrorcselekmények végrehajtására került sor. A közelmúlt történelme tehát azt mutatja, hogy nem olyan könnyű új nemzetállamot létrehozni. Más szóval, a nemzettudat megléte nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez elégséges alapot jelent az államalapításhoz, még kevésbé pedig azt, hogy a külvilág hajlandó el is ismerni ezt az államot. Sokan azt állítják, hogy ezek a változások – az integrációs és dezintegrációs erőhatások működése, az önrendelkezésre való törekvések megjelenése és így tovább – nem következhettek volna be a hidegháború befejeződése nélkül. Valóban, a hidegháború, amely a második világháború végétől Németország egyesüléséig (1990) és a Szovjetunió felbomlásáig (1991) meghatározta a nemzetközi kapcsolatokat, kulcsfontosságúnak tekinthető a tekintetben, hogy az államok közötti interakciók számára stabilizáló keretrendszert biztosított. A nukleáris háború folyamatos veszélye és az ezzel járó félelmek segítettek „kordában tartani” az országokat. Sok állam, attól való félelmében, hogy ha túlságosan agresszívnek mutatkozik, akkor ez vagy az Egyesült Államokat, vagy a Szovjetuniót beavatkozásra késztetheti, visszafogta az ambícióját. A közvetlen katonai konfrontáció elkerülése érdekében az Egyesült Államok és a Szovjetunió közvetett módon konfrontálódott egymással. Az úgynevezett „proxy-háborúk” során ez közvetett módon, szövetségeseik egymással való közvetlen konfrontálódásával zajlott le. Ez azt eredményezte, hogy az Egyesült Államok jó néhányszor inkább elnyomó rezsimek oldalára állt, mint hogy hagyta volna, hogy egy (a Szovjetunióhoz hűségesnek mutatkozó) kommunista kormány átvegye az irányítást az adott ország felett. Amikor például a baloldali sandinista kormány 1984-ben átvette a hatalmat Nicaraguában és megbuktatta az Egyesült Államok 33 által támogatott Somoza családot, az Egyesült Államok Nicaragua új kormányzata iránt tanúsított ellenségessége arra késztette a sandinista kormány tagjait, hogy a Szovjetunióhoz és Kubához forduljanak támogatásért. Ez pedig megteremtette az Egyesült Államok által támogatott ellenforradalmárok számá - ra a fegyveres ellenállás lehetőségét. Az Egyesült Államok fegyverrel látta el a nicaraguai ellenzéki erőket, az úgynevezett kontrákat. Így, bár az Egyesült Államok és a Szovjetunió nem kerültek közvetlenül szembe egymással, szövetségeseiken keresztül mégis részt vettek a konfliktusban. A hidegháború idején a két szembenálló tömb vezető hatalmai számára kulcsfontosságú volt szövetségeseik tartósan saját blokkban való tartása. Amikor például 1968-ban a keleti blokk egyik országa, Csehszlovákia kormányának irányítása kicsúszott a Szovjetunió kezéből, a Szovjetunió beavatkozott és katonai erő alkalmazásával fojtotta el a kialakulóban lévő forradalmat. A szovjet vezetés nem tűrt el semmiféle széthúzást vagy lázadást, amely felboríthatta volna a fennálló kényes hatalmi egyensúlyt. Ami 1968-ban történt, az éles ellentétben áll azzal, ami 1993-ban, a Szovjetunió megszűnése után történt, amikor is Csehszlovákia békésen vált szét két önálló államra. Ennek az áttekintésnek az a célja, hogy az a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásának megkezdéséhez néhány fontosabb kérdésre felhívja a figyelmet: arra, hogy a nemzetállamot a tudományág létrejötte óta a nemzetközi kapcsolatok alapvető szereplőjének tekintették; arra, hogy a nemzetállamnak számos összetevője van, amelyek közül ma már sok megkérdőjelezhető; arra, hogy a nemzetközi rendszer természete a múltban is állandóan változott, napjainkban is változik és kétségtelenül a jövőben is változni fog; és arra, hogy a „hatalmi egyensúly” régi világa, akár a hagyományosan létező, akár a hidegháborúban látott formájában, mára véget ért, és helyébe egy globalizált világ lépett, amelyben a nem államhoz köthető szereplők egyre nagyobb szerepet játszanak. Mit jelent mindez a nemzetközi kapcsolatok értelmezésének tekintetében? A nemzetközi rendszer változásainak megértéséhez elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk az alapvető fogalmak jelentésével: a nemzetállam fogalmával, a szuverenitás fogalmával és a hatalom fogalmával – s a fogalmak felsorolását még folytathatnánk. Azonban ez azt is jelenti, hogy bölcsebben járunk el, ha egy kicsit hátrébb lépünk, és tágabb perspektívából vesszük szemügyre a mai világot, és így próbálunk meg képet alkotni arról, mit is jelent valójában globalizált világban élni. Ebből a perspektívából azt mondhatjuk, hogy a globalizációval járó folyamatok, az országok közötti interdependencia növekedése megváltoztatta a nemzetközi kapcsolatok természetét és a nemzetközi kapcsolatok értelmezését. 34 A globalizáció A nemzetközi kapcsolatok tanulmányozását néhány makroszintű kérdés, azaz a nemzetközi rendszer egészét érintő kérdés vizsgálatával kell kezdenünk. Ehhez tisztában kell lennünk azzal, hogy miféle előfeltevésekkel élünk, és meg kell határoznunk néhány alapvető fogalom és kifejezés jelentését. Ebben a fejezetben a politikai stabilitás és a gazdasági egyenlőség kérdéseire fogunk összpontosítani, arra, hogy mit jelentenek ezek a fogalmak, és miért fontosak a nem zetközi rendszer vizsgálatában. Vizsgálódásunkat napjaink nemzetközi rendszerének tanulmányozásával kezdjük. Ha a 21. században létező nemzetközi rendszert vizsgáljuk meg, akkor egy olyan világot láthatunk, amelynek szereplői kölcsönösen függnek egymástól, azaz ami az egyik államban történik, az közvetlenül gyakorol hatást más államokra. Vajon miért állnak így a dolgok napjainkban, mikor és miért alakult ilyen jellegűvé a nemzetközi rendszer? Mi a globalizáció? Egy nagyon alapvető és fontos kérdéssel fogjuk kezdeni: Mit értünk globalizáció alatt? Ezzel a kifejezéssel úton-útfélen találkozhatunk, s említése számos emberből nem is feltétlenül pozitív érzelmeket vált ki. Például az ezredforduló után előfordult, hogy a hagyományosan hét (napjainkban azonban már nyolc) iparosodott ország csoportjának találkozóit és a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) üléseit tüntetők zavarták meg. A tiltakozók egyrészt arra akartak rámutatni, hogy véleményük szerint a globális gazdasági rendszerben mély egyenlőtlenségek tapasztalhatóak, másrészt pedig arra, hogy mennyire elítélendő szerepet játszanak azok a nagy gazdasági hatalmak, amelyek a szabályokat alakítják. A tiltakozásokkal kapcsolatban számos szerző kérdések sorát fogalmazta meg: Vajon ilyen módon valóban megváltoztatható-e a globális világ? Meg tudja-e bárki állítani, vagy vissza tudja-e fordítani a globalizáció folyamatát? Mit értünk a jelenlegi nemzetközi gazdasági rendszer alatt? Hogyan alakult ki ez a rendszer? És meg lehet-e egyáltalán változtatni? A globalizáció mint történelmi jelenség Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk, a globalizációt nem napjaink jelenségeként, hanem mint történelmi jelenséget kell vizsgálnunk. Thomas Friedman, a New York Times rovatvezetője például a globalizáció három korszakát különbözteti meg. Becslése szerint az első 1492-től (Kolumbusz útja) körül- 35 belül 1800-ig tartott. Véleménye szerint a globalizációnak ez a szakasza „a világot nagy méretűről közepes méretűre zsugorította…” . Friedman felfogása szerint: „a változás fő mozgatórugója, a globális integráció folyamatának dinamikus mozgatórugója az volt, hogy mennyi erővel – mennyi izomerővel, mennyi lóerővel, szélerővel vagy később gőzerővel – rendelkezett az ország, és milyen kreatívan tudta azt hasznosítani. Ebben a korszakban az országok és kormányok (amelyeket gyakran a vallás vagy az imperializmus vagy a kettő kombinációja vezérelt) élen jártak a falak lebontásában és a világ összekapcsolásában, a globális integráció előrevitelében” (Friedman, 2005:9). Friedman véleménye szerint ebben a fázisban a legfontosabb kérdések a következők voltak: Vajon hol tud bekapcsolódni az országom a globális versenybe és kihasználni a globális lehetőségeket? Hogyan tudok globálisan fellépni és országomban másokkal együttműködni? Friedman úgy látja, hogy a globalizáció második korszaka körülbelül 1800tól 2000-ig tartott, amelyet olyan jelentős események szakítottak meg, mint a két világháború és a nagy gazdasági világválság, s ezek során a világ csak „tovább zsugorodott”. A globalizációnak ebben a korszakában, „…a változások fő mozgatórugóját, a globális integrációt mozgató dinamikus hajtóerőt a multinacionális vállalatok jelentették. Ezek a multinacionális cégek a piacok és a munkaerő megszerzése érdekében váltak globális méretűvé, első körben a holland és az angol részvénytársaságok terjeszkedése és az ipari forradalom által vezérelve” (Friedman, 2005:10). Friedman azt is megjegyzi, hogy ebben az időszakban láthattuk igazán annak első jeleit, hogy megszületett a globális gazdaság. Azt is kifejti, hogy a nemzetközi rendszer jellege megváltozott, és országok és vállalatok kezdtek egymással együttműködni. Első alkalommal ekkor mutatkozott meg az, milyen hatást fejthetnek ki a nem állami szereplők. Mindezt azok a technológiai változások tették lehetővé, amelyek elősegítették az árucikkek és az információ gyorsabb áramlását, valamint a termelési eszközök bővülését. Friedman ezután megállapítja, hogy a globalizáció harmadik korszaka 2000ben kezdődött, s ebben a korszakban „a világ kicsinyről apró méretűre zsugorodik, és ezzel egyidejűleg a já téktér egyenlőbbé válik… És míg a Globalizáció 1.0 dinamikus erejét az országok globalizálódása adta, a Globalizáció 2.0 dinamikus erejét a vállalatok globalizálódása, a Globalizáció 3.0 dinamikus ereje nem 36 más, mint az egyének újonnan fölfedezett ereje, melynek felhasználásával az államok képesek egyidejűleg globálisan együttműködni és ugyanakkor egymással versenyezni” (Friedman, 2005:10). Friedman tehát azt mondja nekünk, hogy a világ és a nemzetközi rendszer általában véve, s különösképpen a gazdasági rendszer egyértelműen változóban van, egyre inkább „zsugorodik”, s hogy az egyének és a multinacionális vállalatok ma már nagyobb mértékben befolyásolják, mint bármikor korábban. A történész Robert Marks az Origins of the Modern World („A modern világ eredete” ) című könyvében hasonló módon, történelmi kontextusban jelöli meg a globalizáció számos időszakát. A globalizálódás első korszakát azonban az 1200-as évekre visszamenőleg az akkori nemzetek, pontosabban birodalmak közötti kereskedelmi rendszer részeként vizsgálja. Megnevezi azt a három elsődleges kereskedelmi útvonalat, amelyek az akkoriban létező főbb alrendszereket összekötötték: a kelet-ázsiait, amely Kínát és Délkelet-Ázsia egyes részeit kötötte össze Indiával; a közel-keleti-mongol alrendszert, amely Eurázsiát a Föld közitenger keleti részétől Közép-Ázsiáig és Indiáig kötötte össze; és az európai al - rendszert, amely Európát a Közel-Kelettel és az Indiai-óceánnal kötötte össze. Marks szerint ezek az alrendszerek „átfedték egymást, Északés Nyugat-Afrika az euró pai és a közel-keleti alrendszerrel, Kelet-Afrika pedig az indiai-óceáni al rend szerrel állt kapcsolatban” (Marks, 2007:33). Ismét hangsúlyozzuk, hogy ez azt jel zi, hogy már a 13. században is létezett egy nagyon fejlett kereskedelmi rendszer, amely összekötötte Afrika, Európa és Ázsia nagy részét. Marks szerint pedig az egyik fontos dolog, amit meg kell jegyezni, amikor a nemzetközi rendszer fejlő dését a globalizáció szemszögéből vizsgáljuk, és próbáljuk megérteni, hogy a politikatudományi szakemberekhez hasonlóan „egészen a közelmúltig a történé - szek is a jelenlegi nemzetállamokból kiindulva folytatták a vizsgálódásaikat, ahelyett hogy egy globálisabb megközelítést alkalmaztak volna” (Marks, 2007:33). Azt állítja, hogy ezért a nemzetközi rendszer valójában már a modern nemzetállamok ki alakulása előtt létezett, és a nemzetközi rendszer és a globalizáció összetevőit eb ből a nagyon széles történelmi perspektívából kell vizsgálnunk és megértenünk. A realista gondolkodók körében előforduló megközelítést alkalmazva azt állítja, hogy a 13. századi világrendszer „központi vezérlés, vagy domináló hatalom nélkül működött”. Azok számára, akik a modern világrendszert úgy képzelik el, mint amely egyetlen állam vagy államcsoport uralma alatt növekszik, némileg újszerű az az elképzelés, hogy egy rendszer működhetne irányító központ nélkül. Úgy tekint erre a világra, mint amely több központtal bírt – vagyis „több regionális rendszert tartalmazott, mindegyiknek megvolt a maga sűrűn lakott és gazdag »magterülete«, amelyet egy olyan periféria vett körül, amely mezőgazdasági és ipari nyersanyagokkal látta el a magterületet, és amely perifériák többsége lazán kapcsoló- 37 dott egymáshoz kereskedelmi hálózatokon keresztül” (Marks, 2007:35). Becslése szerint pedig a világ egészen 1800 körülig, az európai gyarmatosítás terjeszkedéséig megőrizte ezt a policentrikus jellegét. A jelenlegi nemzetközi rendszer kezdetét Marks a 19. század végére és a 20. század elejére, a nemzetállami rendszer modern koncepciójának megszilárdulására vezeti vissza. Azt állítja, hogy a nacionalizmus, vagyis a nemzettudattal bíró népek állam iránti vágyának megjelenése egybeesett az iparosodás növekedésével, s ez lehetővé tette az államok számára, hogy növeljék és kiterjesszék területüket. Ugyanakkor azt is megállapítja, hogy ezzel a terjeszkedéssel párhuzamosan a nemzetközi rendszeren belül egyre nagyobb szakadék keletkezett a gazdagabb és a szegényebb államok között. Az elmélet szerint a globalizációnak és a vele együtt járó megnövekedett volumenű kereskedelemnek elő kellene segítenie e szakadék szélességének csökkentését, illetve az országok közötti megosztottság mérséklődését. A valóságban azonban nem ez a helyzet. Elméletileg tehát a globalizáció modern koncepciója ahhoz a gondolathoz kötődik, hogy a nemzetállamok egymástól függenek, és hogy az egyikben elért haladás elősegíti a többiek fejlődését. Itt az úgynevezett „az emelkedő dagály minden csónakot felemel” gondolattal találkozhatunk. Marks és mások azonban arra figyelmeztetnek bennünket, hogy ez egyáltalán nem így van, és hogy a globalizáció jelenlegi szakasza más vonásokat mutat. Valójában inkább elmélyítette a nemzeteken belüli és a nemzetek közötti egyenlőtlenségeket. Ezt Marks nagyrészt a fejlődés fogalmához köti, amelyet véleménye szerint az ipari növekedés fogalmával kellene egyenlőnek tekintenünk. Mindaddig, amíg egy ország a hagyományos mezőgazdasághoz kötődött, vagy ellenezte az iparosodást, mint ahogyan ez sok afrikai országgal vagy akár Kínával és Indiával történt egészen a közelmúltig, addig a nemzetközi gazdasági rendszerben a „szegény” államok csoportjába tartozott. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek közül az afrikai és ázsiai országok közül sokan a nagy európai hatalmak gyarmatai voltak. Még függetlenségük elnyerése után is a gyarmatosító hatalmakhoz kötődtek, vagy számos ok miatt függtek tőlük. Ez megerősítette azt a kereskedelmi gyakorlatot, amely a nyersanyagok gyarmatról az anyaországba történő exportjához, illetve a gyarmati hatalomtól a gyarmatba történő feldolgozott termékek behozatalához kötődött. Ez pedig az úgynevezett dependencia elmélet kialakulásához vezetett, amely azt állította, hogy a fejlődő világ szegényebb országai (más néven a harmadik világ) továbbra is a nagy fejlett országokhoz kötődnek és azoktól függenek, és ezért nem tudnak önállóan fejlődni vagy boldogulni (Tickner, 2001:68). Ezért az afrikai és ázsiai országok közül sokakban a fejlődést ösztönző mozgalom egyik célja az volt, hogy megtörje ezt a függőségi viszonyt. De ezt a viszonyt nem könnyű megbontani, és ennek ára van. Gyakran (és ezt Kína és India esetében láthatjuk) a fejlődés és az iparosodás irányába történő elmozdu- 38 lás a környezet kárára történik, ugyanis az országok vezetése ezt szükséges rossznak, elfogadható áldozatnak tekinti. Ezek gyakran olyan országok, amelyek gazdasága általában a mezőgazdaságra épül, és még ha fejlődnek is, a lakosság többsége még mindig a vidéken él, élelmezése és megélhetése a földműveléstől függ. A paraszti vagy vidéki gazdaságok meglehetősen nagy létszámú családot követelnek, mivel a föld megműveléséhez, a gazdálkodáshoz viszonylag nagyszámú munkaerőre, sok gyermekre van szükség, és így a népesség növekedése az azt fenntartani képes gazdasági alap nélkül folytatódik, ami viszont a kialakult helyzetet hosszú távon állandósítja. Ráadásul a fejlett országoknak gyakran érdekében állt a fejlődő országok gazdasági növekedését kordában tartani, azért, hogy az nehogy felborítsa azok nehezen megteremthető és gyakran törékeny gazdasági egyensúlyát. A globalizált világban azonban azt is megfigyelhetjük, hogy a természeti erőforrások, például az olaj, az urán, a gyémántok vagy más értékes anyagok használata hogyan változtathatja meg ezt az egyensúlyt. Például az olaj jelentőségének és szükségességének növekedésével néhány kevésbé fejlett ország elkezdett mind politikailag, mind gazdaságilag fontosabbá válni. Így az egyébként szegény országok, mint Venezuela és Nigéria, az olaj birtokában viszonylag nagy hatalomra tettek szert a nemzetközi rendszerben. Ez is megváltoztatta a nemzetközi rendszeren belüli erőviszonyokat, és megváltoztatta a világban az országok „fejlett” és „fejlődő” csoportokra alapozott kategorizálását. Ha napjaink nemzetközi rendszerét megvizsgáljuk, a globális szabad piac működését láthatjuk, azt, ami lehetővé tette az olyan országok erősödését és kiemelkedő szerephez jutását, mint Kína, India és Brazília, valamint az olyan országok, mint Nigéria, Venezuela és a Közel-Kelet néhány országa, például Irán jelentőségének növekedését. Egyetlen ország sem tudja irányítani a nemzetközi gazdasági rendszert, s ma már a nemzetközi politikai rendszert sem. A hidegháború vége és azt követően újabb államok létrejötte, valamint a konfliktusok növekedése ezt világosan jelzi számunkra. Miközben ez azt is sejteti, hogy az elmélet helyes, és hogy egyre több ország válik gazdaságilag erőssé, a globalizáció alapjául szolgáló elméletek ezen országok egyikében sem veszik figyelembe a vagyon egyenlőtlen eloszlását. Így míg egyes emberek az olyan országokban, mint India vagy Nigéria, egyre gazdagabbak lesznek, mások a szegénység olyan ördögi körében rekednek, amelyből gyakorlatilag lehetetlen kitörni. A globalizációnak ez a vetülete az, amely tiltakozásokat váltott ki. Többek között Friedman és Marks munkája is azt sugallja, hogy a globalizáció megjelenése arra kényszerít bennünket, hogy új és más módon tekintsünk a nemzetközi rendszerre. Ez azt jelenti, hogy túl kell lépni a hagyományos elméleteken és elemzési szinteken, valamint meg kell vizsgálni a nemzetállamokon kívül az egyéb fontos résztvevők által betöltött szerepeket. 39 Miért fontos a globalizálódást megvizsgálnunk a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásakor? Azzal, hogy a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozását a globalizáció és az általa a nemzetközi rendszerben bekövetkezett változások vizsgálatával kezdjük, túllépünk a terület tanulmányozásához felhasznált hagyományos paradigmákon és megközelítésmódokon. Annak érdekében, hogy valóban megérthessük, milyenek a nemzetközi kapcsolatok a 21. században, és megismerhessük a nemzetközi rendszer összes alkotóelemét és azok változását, akkor azzal kell kezdenünk, hogy megértsük, hogyan is fest ma a nemzetközi rendszer. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyhatjuk a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásának alapjául szolgáló hagyományos kereteket. Éppen ellenkezőleg. Azok az elméletek, szereplők és keretek, amelyek a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozását a tudományág kialakulása óta meghatározzák, továbbra is a nemzetközi rendszer megértésének alapelemei maradnak. Csak ha ezeket kiindulópontként megértjük, akkor nyerhetnek valódi értelmet a nap jaink világában tapasztalható ellentmondások. A globalizált világunkban a nemzetközi kapcsolatok megértéséhez azonban túl kell lépni azon a hagyományos, államközpontú megközelítésen is, amelyet a tudományágban eddig dominánsan alkalmaztak. Képesnek kell lennünk arra, hogy felismerjük ennek a megközelítésnek a korlátait, ki kell szélesítenünk a látókörünket és a használatos fogalmak körét annak érdekében, hogy a nem állami szereplők szerepét is figyelembe vehessük. Fontos azonban azt is szem előtt tartanunk, hogy nem lehetséges az egyes elméleti perspektívákat kritizálni, vagy újakat kínálni addig, amíg nem rendelkezünk szilárd ismeretekkel az alapelveket illetően. A könyv hátralévő részében az lesz a célkitűzésünk, hogy megismertessük az olvasót ezekkel az alapvető elméletekkel. E bevezető után most tehát rátérünk azoknak az elméleteknek és keretrendszereknek a bemutatására, amelyekkel a kutatók a nemzetközi kapcsolatok területét vizsgálják. 40 3. AZ ELMÉLETEK SZEREPE Mi az elmélet és miért fontos számunkra? Ez a fejezet azokat az alapvető elméleti irányzatokat tárgyalja, amelyek kulcsfontosságúak a nemzetközi kapcsolatok elmélete tudományág megértéséhez. A nemzetközi kapcsolatok elmélete tudományág minden kétséget kizáróan egyik legnagyobb hatású szerzőjének a német számazású, majd a nácizmus miatt az Amerikai Egyesült Államokba emigrált Hans J. Morgenthaut tekinthetjük. Realista, illetve „hatalompolitikai” jellegűnek is nevezett elméletének keretében a második világháború befejeződése óta a nemzetközi kap csolatok legfontosabb alapelvei jelentek meg. Korszakalkotónak bízvást mi nősíthető könyve, a Politics among nations („A nemzetek közötti po - litika”) először 1948-ban jelent meg. Azóta a nemzetközi politikai színtér megváltozott; a kollektív biztonság fogalmát figyelembe vevő új szervezetek napjainkban abból indulnak ki, hogy a biztonságot nem úgy lehet a leghatékonyabban szavatolni, ha a nemzetek növelik az erejüket, hanem ha egymással együttműködve dolgoznak olyan közös célok elérése érdekében, amelyek mindenki javát szolgálják. Így született meg a nemzetközi kapcsolatok egy konkurens vagy (talán helyesebben szólva) alternatív elmélete, amely megkérdőjelezte a Morgenthau és kortársai által kialakított realista irányzat alapelveit. Ez az új megközelítés a hatalomért folytatott versengés elsődlegességének hangoztatása helyett inkább a nemzetek közötti együttműködésre helyezi a hangsúlyt, és számos tekintetben a korábban Woodrow Wilson amerikai elnök által képviselt eszmeiséget képviseli. A „liberális elméletként” emlegetett eszmerendszer gazdasági és politikai elképzeléseket egyaránt magában foglal, és a hidegháború vége óta egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. A nemzetközi rendszer változásai tehát hozzájárulnak az egyes elméletek térvesztéséhez és más elméletek térnyeréséhez, s ezek mindegyike makroszinten, illetve gyakrabban mikroszinten igyekszik megmagyarázni a nemzetközi kapcsolatok valamely jellemzőjét. 47 ligens hatalom olyasvalami, ami minden állam számára – legyen bár az kicsi, vagy éppen nagy – elérhető, és mely egyrészt az adott ország által kialakított szakpolitikákban nyilvánul meg, másrészt pedig abban mutatkozik meg, hogy az ország hogyan használja fel erőforrásait. Egy másik szerző, Walter Russell Mead a hatalom négy típusát különbözteti meg: „éles” (katonai), „ragadós” (gazdasági), „édes” (kultúra és eszmék) és „hegemón” hatalomról beszél. Az „éles”, a „ragadós” és az „édes” együttesen alkotja a hegemón hatalmat, mivel együttesen olyan összhatást eredményeznek, amely nagyobb, mint a részek összessége (Mead, 2004). Nyilvánvaló, hogy a hatalom többféleképpen is meghatározható. Egy ország akkor tekinthető hatalmasnak, ha erejét és a hatalmat megalapozó (valós vagy vélt) képességeit arra tudja használni, hogy befolyásolja az események kimenetelét. Ez azonban azt is feltételezi, hogy „A” állam tudja, mit akar elérni, tisztában van saját hatalmának „B” állam szükségleteihez és hatalmához viszonyított mértékével, és meg tudja állapítani, hogyan tudja a legjobban felhasználni ezt a hatalmat annak érdekében, hogy elérje, amit akar. Ez a mérlegelés határozza meg azt, hogy a nemzetközi kapcsolatok terén számos interakció során hogyan alakulnak a kapcsolatok. Itt fontos megjegyeznünk, hogy az országok közötti kapcsolatok nem mindegyike konfliktus jellegű. Sok esetben előfordul, hogy egy ország akkor kaphatja meg, amit akar, ha megtalálja a módját a más országokkal való együttműködésnek és egyezkedésnek. A jutalom, például külföldi segélyek vagy más ösztönzők (azaz a „répa”) felajánlása alkalmanként hatékonyabb politikai eszköz lehet, mint a gazdasági szankciókkal való fenyegetés vagy azok tényleges alkalmazása (azaz a „bot”). Fontos azonban azt is szem előtt tartani, hogy a megválasztott politikai intézkedésnek a helyzet, a kívánt célok és az egyes érintett országok egymáshoz viszonyított hatalmának megértéséből kell kiindulnia. A hatalomról és a nemzetközi rendszerről való elmélkedés közben fontos végiggondolni, hogy mely országok rendelkeznek hatalommal, és mi biztosítja számukra a hatalmat. Mint fentebb említettük, a hatalom relatív fogalom, így amikor arról beszélünk, hogy mely országok rendelkeznek hatalommal, akkor azt olyan más országokhoz viszonyítva kell értenünk, amelyekkel az adott ország kölcsönhatásban áll. Aligha vitatható például, hogy az Egyesült Államok gazdasági és katonai ereje révén nagy hatalommal rendelkező és erős országnak tekinthető. Ugyanígy Kína is egyértelműen nagy hatalommal bíró országgá vált, nemcsak növekvő nemzetközi gazdasági szerepe és katonai ereje miatt, hanem mérete és népessége miatt is; a népességet is olyan képességnek tekinthetjük, amely növelheti egy ország erejét. Ehhez hasonlóan az ország mérete, földrajzi és domborzati adottságai is a hatalmát meghatározó tényezők közé sorolhatóak. Ám össze kellene állítanunk egy listát a nemzetközi államrendszer erős államairól, akkor rádöbbennénk, hogy ez korántsem egyszerű feladat. 48 Mi a helyzet egy olyan óriási területű országgal, mint Szudán – vajon nagyhatalomnak tekinthető? Első megközelítésre azt mondhatnánk, hogy az erőforrások hiánya és a viszonylag alacsony gazdasági fejlettsége miatt nem. Azonban képes volt népirtást elkövetni Dárfúrban, dacolva a nemzetközi rendszer legtöbb más országának, köztük az Egyesült Államoknak az akaratával. Ez azt jelenti, hogy Szudán nagy hatalommal rendelkezik? Ha igen, mi az alapja ennek a hatalomnak? És mi a helyzet egy olyan országgal, mint Nigéria? Politikailag nem stabil, azonban rendelkezik kőolajjal. Ettől válik hatalmassá? Vene zuela hasonló eset – vajon mekkora hatalommal rendelkezik? Más szóval, vitázhatunk és listákat készíthetünk arra vonatkozóan, hogy mely országok mennyire hatalmasak, de csak abban az esetben, ha rendelkezünk olyan kritériumokkal, amelyek alapján meghatározhatjuk a hatalmat, és ha a hatalmat viszonyrendszerben, nem pedig abszolút értelemben értelmezzük. Amikor a hatalomról beszélünk, amely egyértelműen a nemzetközi kapcsolatok megértésében az egyik kulcsfontosságú szerepet játszó alapfogalom, az egyes elméleti irányzatok mindegyikének saját elképzelése van a fogalomról, sőt, még arról is, hogy az mennyire döntő jelentőségű. Ahogyan azt már említettük, a hatalom például központi szerepet tölt be a realista irányzathoz sorolható szerzők elméleteiben. A liberális és a konstruktivista irányzat kevesebb figyelmet szentel a hatalom kérdésének, és sokkal inkább a nemzetállamok közötti kapcsolatok egyéb összetevőit, például azokat a struktúrákat vizsgálja, amelyek az államokat sokkal inkább az együttműködésre, s nem az egymással való versengésre késztetik. Természetesen számos egyéb fogalom és definíció is létezik, amelyek a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásának folytatása során felbukkannak majd. A fő fogalmak áttekintése után azonban most rátérünk az elméletek, az elméleti irányzatok bemutatására. 49 4. A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ELMÉLETI IRÁNYZATAI Amint már említettük, az elmélet fő szerepe az, hogy olyan keretrendszert biztosítson, amely lehetővé teszi számunkra, hogy leegyszerűsítsük a bonyolult valóságot, azért, hogy leírhassuk a múltban lezajlott eseményeket, megpróbáljuk azokat ok-okozati összefüggések alapján megmagyarázni („ez azért történt, mert ezt megelőzően ez és ez történt”), és ezáltal megpróbáljuk előre jelezni, vagy legalábbis felbecsülni, hogy mi történhet a jövőben. A főbb elméleti irányzatok mindegyike erre tesz kísérletet. Ne feledjük, hogy egyetlen elmélet sem képes megmagyarázni minden eseményt, vagy minden körülményt. Így tehát annak megállapítása, hogy melyik az az elmélet, amelyet a legcélszerűbb használnunk, részben a feltett kérdés(ek)nek, az adott esemény kontextusa helyes értelmezésének és az általunk választott kiindulópontoknak a függvénye. A nemzetközi kapcsolatokat tanulmányozó egyes kutatók úgy vélik, hogy bizonyos elméletek eredendően jobb válaszokat képesek adni a felmerülő kérdésekre, mint más elméletek. Mások viszont azon a véleményen vannak, hogy a feltett kérdés(ek)- nek kell meghatározniuk azt az elméleti megközelítésmódot, amelyet a válasz megtalálásához felhasználunk. A lényeg az, hogy az elméletnek olyan keretet vagy útmutatót kell biztosítania számunkra, amely segít bennünket a világ eseményeinek megértésében. A nemzetközi kapcsolatok elméletét kutató szerzők általában a szuverén állam létével, annak egy nagyobb rendszerben, illetve az államok közösségében betöltött szerepével és ennek változásaival mint központi fontosságúnak tekintett kérdéssel foglalkoztak. Az államokra, illetve az államok közötti kapcsolatrendszerre helyezett fő hangsúly segít ugyanis magyarázatot találni arra, hogy a hagyományos megközelítés szerint a háború és béke kérdése miért is központi kérdése a nemzetközi kapcsolatok elméletének. A mai értelmezés szerint azonban a nemzetközi kapcsolatok mint tudományág nemcsak az államok közötti kapcsolatokkal foglalkozik, hanem egy sor más kérdéskörrel is: a gazdasági függetlenség kérdésével, emberi jogokkal, transznacionális vállalatokkal, nemzetközi szervezetekkel, a környezettel, nemek közötti egyenlőségek megjelenésével, elmaradott fejlődéssel stb. Ez okból jó néhány kutató a „nemzetközi 50 kapcsolatok” elnevezésnél jobban kedveli a „nemzetközi tanulmányok” vagy „világpolitika” megjelölést. Ebben a könyvben ugyan a „nemzetközi kapcsolatok” elnevezést használjuk a tudományág jelölésére, azonban meg kívánjuk jegyezni, hogy vizsgálódási körét annál tágabbnak tekintjük, mint amit az elnevezés ha gyományos értelmezése sugall. A nemzetközi kapcsolatok tudományágban négy nagy elméleti irányzat létezik: a „realista”, a „liberális”, az ún. „nemzetközi társadalom”, valamint a „nemzetközi politikai gazdaságtan”. Az elmúlt években egyre nagyobb jelentőségre látszanak szert tenni egyéb, alternatívnak mondható megközelítések is. Az egyes nagy elméleti irányzatok sajátosságainak, a legfontosabb szerzők nézeteinek bemutatását megelőzően először a tudományág kialakulásának folyamatát tekintjük át. A nemzetközi kapcsolatokra jellemző gondolkodásmód fokozatosan alakult ki, s kialakulásának folyamatát szerzők egymással folytatott vitái kísérték. A nemzetközi kapcsolatoknak igen nagyszámú elmélete létezik. Ezeket rendkívül sokféle módon lehetséges kategorizálni. Nemigen beszélhetünk a tudományágban általánosan alkalmazott „hagyományos, elméleti megközelítésmód” létezéséről. Ha a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó kutatókat egy szobába zárnánk össze, nagyon is valószínű, hogy hamarosan legalább tíz elméleti megközelítéssel rukkolnának elő, s az is nagyon valószínű, hogy késhegyig menő vita robbanna ki a jelenlévők között arról, melyik a jelenleg leginkább releváns elmélet… Ettől függetlenül azonban meg kell kísérelnünk csoportosítani, nagyobb ka tegóriákba besorolni a különféle elméleteket. Ezt nem utolsósorban azért kell megtennünk, mert a nemzetközi kapcsolatok elméletének kialakulásában szerepet játszó elméletek kategóriákba sorolása nélkül túlságosan nagyszámú egyedi elméletet kellene ismertetnünk, melyek ráadásul gyakran egymásnak ellentmondó feltételezéseken alapulnak. Kategorizálnunk kell tehát, ám nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy e kategorizálás maga is elméleti szülemény, s nem az „objektív valóság objektív leírása”. Az elméletek csoportokba sorolásával tehát pusztán az elméletek áttekintését kívánjuk megkönnyíteni. A tudományágak hatnak egymásra. A történelemtudomány, a filozófia, a szo - ciológia, a közgazdaságtan, s más tudományágak által a nemzetközi kapcsolatok különféle elméleteire gyakorolt hatás elvitathatatlan. Emellett a tudomány ág kutatóira természetesen a nemzetközi térben lezajló történelmi és politikai-gazdasági folyamatok is hatnak, s ez az elméletekben is tükröződik. A világháborúk, a hidegháború, a nyugat-európai államok közötti gazdasági integráció elindulása, a „globális Észak” és „globális Dél” államai közötti gazdasági fejlettségbeli különbségek növekedése mind-mind olyan jelenségnek tekinthetőek, melyek például befolyásolták a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek formálódását. 51 A nemzetközi térben tapasztalható jelenségek pedig nemcsak napjainkban, hanem minden bizonnyal a jövőben is hatást fognak gyakorolni a különféle elméletekre. Azt követően, hogy az első világháború befejeződése után a nemzetközi kapcsolatok elmélete önálló tudományág rangjára emelkedett, a tudományágon belül számos jelentős vita zajlott le. Néhány kutató pedig azt állítja, hogy napjainkban a hagyományosnak mondható megközelítés és az úgynevezett „poszt-pozitivista” alternatívák hívei közötti vita kibontakozását figyelhetjük meg (Luleci és Sula, 2017). A lezajlott viták körébe sorolhatjuk például az úgynevezett „utópisztikus” liberalizmus (vagy más néven „idealizmus”) és a realizmus; a hagyományos vizsgálódási módszertan és az úgynevezett „behaviorizmus” hívei közötti; vagy például a neorealizmus és a neo-marxizmus közötti vitákat (Powell, 1994; Lake, 2013). Az ún. „utópisztikus liberalizmus” megjelenése Azt a döntőnek mondható lökést, mely a nemzetközi kapcsolatok mint külön tudományág létrehozatalához vezetett, az első világháború szolgáltatta. A ko - rábban soha nem tapasztalt mértékű háborús pusztítás, milliók halála és szenvedése ahhoz az általános és szilárd eltökéltségnek a megjelenéséhez vezetett, mely szerint mindent el kell követni annak érdekében, hogy ez a szörnyűség soha többé ne ismétlődhessen meg. Ez pedig megkövetelte annak megértését, hogy miért is robbant ki a háború; s miért vált modern ipari államok gépesített hadseregei között zajló, tömeges pusztítást okozni képes totális háborúvá. Ebben a háborúban az egyes ütközetekben tízezrével, illetve sok esetben százezrével estek el, sebesültek meg a frontokra küldött katonák. Az 1916 júliusa–augusztusa között a Somme folyónál lezajlott csata során százezrek haltak meg. S ahogyan az évek múlásával az áldozatok száma egyre csak emelkedett, s az áldozatok száma történelmileg soha nem tapasztalt méreteket kezdett ölteni, úgy a halál és a pusztítás egyre fokozódó mértékű, tömeges megjelenését egyre nehezebben lehetett igazolni, s egyre nehezebben lehetett tisztán látni az ehhez vezető okokat. A háború egyre inkább olyan jelleget kezdett ölteni, mint amelynek nincs is racionálisan értelmezhető célja. Egyáltalán, miért is kezdődött el az egész? S miért tartottak ki oly makacsul a háború megvívásának szükségessége mellett Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Németország, Ausztria-Magyarország, Törökország és más hatalmak akkor, amikor pedig hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy megvívása minden korábbinál nagyobb mészárlást jelent, s hogy az idő múlásával egyre inkább csökken az esélye annak, hogy ténylegesen nyerjenek valamit a küzdelem folytatásával? Ezekre, valamint a háborúval kapcsolatban feltehető más 52 kérdésekre egyáltalán nem könnyű válaszolni. A nemzetközi kapcsolatok első domináns elméleti irányzatát azonban az ezekre a kérdésekre adható válaszok keresése formálta. Azokat a válaszokat, melyeket a nemzetközi kapcsolatok mint új tudomány ág adott e kérdésekre, alapvetően a liberális eszmék formálták. A liberális gondolkodók szerint az első világháború kirobbanása nem kis mértékben a háborúban részt vevő, erősen militarizált országok, mindenekelőtt Németország és Ausztria-Magyarország autokrata vezetői önző, rövidlátó és téves számításainak volt köszönhető. Ezek a demokratikus intézmények által nem korlátozott, ugyanakkor viszont tábornoki karuk nyomása alá került vezetők hajlottak arra, hogy végzetes lépést téve olyan döntést hozzanak, mely országaikat háborúba sodorta. Franciaország és Nagy-Britannia demokratikus politikai rendszer keretei között megválasztott vezetői viszont engedték, hogy az egymással szemben álló katonai szövetségek által bevonják őket a konfliktusba. A szövetségeket eredetileg a béke megőrzésének szándékával hozták létre. Ez a rendszer azonban, mihelyst az európai nagyhatalmak a háború mellett döntöttek, a két szövetségi rendszer minden tagállamát a háborúba sodorta. Amikor Ausztria-Magyarország és Németország Szerbiával fegyveres konfliktusba keveredett, háborúba keveredett Oroszországgal is, hisz utóbbit szerződés kötelezte arra, hogy Szerbiát megsegítse. NagyBritanniának és Franciaországnak viszont szerződéses kötelezettségének kellett eleget tennie, és Oroszország támogatása miatt be kellett lépniük a háborúba. A liberális gondolkodók ezért úgy ítélték meg, hogy annak érdekében, hogy efféle szerencsétlenség soha többé ne fordulhasson elő, az erőegyensúly és szövetségi rendszer „szükséges és elkerülhetetlen” elméletének alapjában történő megreformálására van szükség. A nemzetközi kapcsolatok elméletének megszületésekor miért éppen a li - be ralizmus gyakorolt hatást a kialakuló új tudományágra? Ez meglehetősen fogós kérdés, s az erre való válasz keresésekor néhány fontos dolgot érdemes észben tartanunk. Az Amerikai Egyesült Államok 1917-ben végül szintén belépett a háborúba. Beavatkozása döntő hatást gyakorolt a katonai helyzetre, mivel alapjában véve meghatározta a háború végkimenetelét: győzelmet biztosított az antant államainak, és garantálta, hogy a központi hatalmak vereséget fognak szenvedni. Ebben az időszakban az USA élén olyan elnök állt, amely a politikatudomány professzora volt, s egyetemen tanított. Woodrow Wilson legfontosabb küldetésének tekintette, hogy a liberális demokratikus elveket Európába és a világ más részeibe eljuttassa, s azok érvényesülését elősegítse. Úgy hitte, csakis ez az egyetlen mód létezik arra, hogy egy újabb háború kitörését meg lehessen akadályozni. Röviden azt mondhatjuk, hogy ebben az időszakban a liberális gondolkodásmód a nemzetközi rendszer egyik leghatalmasabb államának szilárd politikai támogatást élvezte. A tudományág rangjára emelt 53 nemzetközi kapcsolatok elmélete először és legerőteljesebben a két vezető szerepet betöltő liberális államban alakult ki: az Amerikai Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. A liberális gondolkodók nemcsak szilárdan hittek abban, hogy lehetséges általuk jónak tartott szabályok betartásával elkerülni a háborúkat a jövőben, de némi elképzelésük is volt arról, hogy hogyan lehetne a nagyobb katasztrófákat elkerülni: pl. a nemzetközi rendszer megreformálásával, valamint a nem demokratikus berendezkedésű országok belpolitikai struktúrájának átalakításával. Wilsonnak létezett egy elképzelése arról, hogy hogyan lehetne a világot „biztonságossá tenni a demokrácia számára”. Ez a hétköznapi emberek számára vonzó elképzelés volt. A 14 pontból álló programot Wilson az 1918 januárjában a Kongresszusnak címzett beszédében ismertette. Wilson 1919-ben Nobel-békedíjat kapott. Elképzelései kétségtelenül befolyást gyakoroltak az ellenségeskedések befejezése után megrendezett párizsi békekonferenciára, ahol egy új, a liberális internacionalizmusra épülő nemzetközi rendet próbáltak meg kialakítani. Wilson békeprogramja a titkos diplomácia gyakorlatának elvetésére szólított fel, azaz arra, hogy az egyezmények a nyilvánosság számára megismerhetőek kell legyenek. Ugyancsak előirányozta, hogy a tengereken a hajózás szabadságát, a kereskedelemben pedig az árucikkek szabad forgalmát biztosítani kell; indítványozta, hogy a fegyverzeteket a „belbiztonság fenntartásához még elegendő szintre kell csökkenteni és azon a szinten kell tartani”; a gyarmati és területi vitákat az ott élő népek önrendelkezésének tiszteletben tartásával kell rendezni. Végül pedig azt indítványozta, hogy „létre kell hozni a népek általános szövetségét, mely szervezet különleges szerződésre és kötelezettségvállalásra kell alapozódjon. E szervezet célja az kell legyen, hogy a politikai függetlenséget és területi integritást minden nép, kicsi és nagy számára egyaránt kölcsönösen garantálja” (Vasquez, 1996:40). Wilson tervezetének utolsó pontja tehát a Népszövetség létrehozatalára hívott fel, s ezt a szervezetet a párizsi békekonferencia 1919-ben létre is hozta. Wilson gondolatrendszerében – mely a békésebb világ megteremtésének vágyától vezéreltetve született – találhatunk két olyan pontot, melyek különösen nagy figyelmet érdemelnek (Brown és Ainley, 2009). Az egyik e kettő közül arra vonatkozik, hogyan lehet véleménye szerint a demokrácia létrejöttét és az önrendelkezés elvének érvényesülését elősegíteni. E meggondolás mögött az az elképzelés, sőt, meggyőződés húzódik meg, hogy demokratikus kormányzatok sohasem keverednek háborúba egymással, és ennek lehetősége a jövőben is teljességgel kizárható. Wilson tehát abban reménykedett, hogy a demokratikus rendszerek terjedése Európában végül is véget fog vetni annak a kornak, amikor az „öreg kontinensen” autokrata és háborúzásra hajlandó vezetők állnak államok élén, s e korszak elmúltával békeszerető és demokratikus kormányzatok veszik át a kormányrudat. Mindezen megfontolásokból úgy vélte, a liberális demokrácia erősítésére és terjedésének elősegítésére lenne szükség. Wilson 54 programjának másik jelentős, különösen figyelmet érdemlő pontja egy olyan nemzetközi szervezet létrehozatalának szükségességére vonatkozik, mely az államok közötti kapcsolatrendszert szilárdabb intézményes alapokra helyezné annál, mint amit a realista elképzelések alapján létezett európai erőegyensúly tana, valamint a múltban létezett erőegyensúly korábban biztosított. Véleménye szerint ehelyett a nemzetközi kapcsolatok a nemzetközi jogban érvényesítendő közös szabályok szerint formálódnának, azaz a jognak szabályozó funkciót kellene betöltenie. Lényegében a Népszövetségre vonatkozó wilsoni elképzelésnek ez képezte a lényegét. A liberális gondolkodás alapvető eleme volt az az elképzelés, mely szerint a nemzetközi intézmények igenis képesek arra, hogy elősegítsék az államok közötti békés együttműködés megvalósulását, s emiatt alapvető összefüggés áll fenn a béke és a liberális demokrácia között. A wilsoni idealizmust a következő módon foglalhatjuk össze: tulajdonképpen arra a meggyőződésre épül, mely szerint egy racionális és intelligensen szervezett nemzetközi szervezet felhasználásával lehetséges elérni azt, hogy véget vessünk a háborúk kirobbanására lehetőséget adó korszaknak, s egy új korszakba léphessünk át, melyet többé-kevésbé állandó békeállapot jellemez. A wilsoni idealizmus nem azt állítja, hogy meg lehet haladni azt a kort, amelyet az államok, államférfiak, külügyminiszterek, fegyveres erők, valamint a nem zetközi konfliktusok esetén színre lépő szervezetek és eszközök léte jellemez. Másról van szó: az elképzelés lényegét inkább az képezi, hogy államférfiak és államok „megszelídíthetőek” azáltal, hogy megfelelő nemzetközi szervezetek, intézmények és jogrend hatálya alá vonjuk ezeket a szereplőket. A liberálisok által hangoztatott érvelés valahogyan úgy foglalható össze, hogy a hagyományos hatalmi politika, illetve erő-politika (az úgynevezett „reálpolitika”) nem más, mint „dzsungel”, ahol, szemléletes hasonlattal élve, „veszélyes vadállatok” kedvük szerint tombolhatnak, s ahol a ravaszkodóak és az erősek uralkodnak, s ahol a Népszövetség viszont képes lehet arra, hogy e vadállatokat ketrecbe zár - ja, s „a ketrec rácsait”, a nemzetközi jogrendet tehát a nemzetközi szervezet megerősítheti. Ily módon a „veszélyes dzsungel” valamiféle „állatkertté” alakítható át. Wilson liberális nézeteinek alapját, mely szerint lehetséges egy olyan nemzetközi szervezetet létrehozni, mely biztosíthatja az állandó békét, egyértelműen a nemzetközi kapcsolatok elmélete egyik leghíresebb, klasszikus liberális szellemiségű munkában, az Immanuel Kant által írott „Az örök béke” címet viselő műben megfogalmazott gondolatok képezték. E korszak másik prominens liberális szerzője Norman Angell. Angell 1909ben megjelentetett egy könyvet, melynek címe: The Great Illusion („A nagy illúzió”) volt. Illúzió alatt azt értette, hogy számos államférfi még mindig szilárdan meg van győződve arról, hogy a háború hasznos célt szolgál, s hogy a háborúban elért siker hasznot hoz a győztes számára. Angell amellett érvelt, hogy éppenséggel mindezek ellenkezője igaz: a modern korban a területi hódítás különö- 55 sen költséges dolog, s emellett politikai megosztottságot is eredményez, mivel jelentősen akadályozza a nemzetközi kereskedelmet. Az Angell által megfogalmazott általános érvelés előfutára a modernizációval és a gazdasági függetlenséggel kapcsolatban később megfogalmazott liberális gondolkodásmódnak. A modernizáció ugyanis megköveteli azt, hogy az államoknak egyre nagyobb és állandóan növekvő szükségük legyen „a külvilágból” beszerezhető dolgokra: kölcsönökre, technikai újításokra, felvevőpiacra, illetve az országban nem kellő mennyiségben rendelkezésre álló nyersanyagokra (Navari, 1989:345). Az ennek következtében egyre fokozódó mértékű kölcsönös függőség viszont alapjában érinti az államok közötti kapcsolatok alakulását. A háború, illetve az erőszak alkalmazása egyre kisebb jelentőségű eszközzé válik, s a nagy fokú kölcsönös függőség szabályozásának szükségletétől vezérelten kialakul a nemzetközi jogrend. Angell nézeteit röviden összegezve azt mondhatjuk, hogy a modernizáció és a kölcsönös függőség eredményeképpen olyan változás indul el, mely az erőszak és a háború alkalmazását egyre inkább feleslegessé teszi. Wilson és Angel gondolkodásmódját az emberi természetről és az emberi társadalomról alkotott liberális nézetek határozták meg: az emberi lények alapjában véve racionálisak, s így amikor az észszerűség elvét alkalmazzák a nemzetközi kapcsolatokban, akkor képessé válnak olyan szervezetek felállítására, melyek mindenki javát szolgálják. A közvélemény igenis konstruktív erővel bír; emiatt pedig ha az államok között folyó tárgyalások esetén kizárjuk a titkos diplomácia alkalmazását, és ehelyett a diplomáciai tevékenységet megnyitjuk a nyilvános kritika és vizsgálódás előtt, akkor ez biztosítani fogja, hogy a megszülető egyezmények méltányosak és tisztességesek lesznek. Ezek az elképzelések hoztak némi eredményt az 1920-as években; valóban sor került a Népszövetségnek nevezett szervezet felállítására, s a nagyhatalmak további lépéseket is tettek annak érdekében, hogy egymást békés szándékaikról biztosítsák. Mindezen erőfeszítések csúcspontra a Briand–Kellog-paktum 1928-ban történt aláírásával értek. Az egyezményt gyakorlatilag valamennyi európai állam aláírta. A paktum tulajdonképpen a háború betiltásával kapcsolatos nemzetközi egyezmény volt; háború megvívását csak az önvédelem különleges esetében lehetett jogosnak tekinteni. Röviden szólva, a nemzetközi kapcsolatok elméletének első korszakában a tudományágban a liberális eszmék, a liberális elképzelések uralkodtak, s az 1920-as években alkalmazásuk némi sikert is eredményezett. Persze itt azonnal feltehetnénk a kérdést: ha valóban így történt, s valóban járt valamelyes eredménnyel a liberális eszmék gyakorlatba történő átültetése, akkor ugyan miért utalunk ezekre az eszmékre a némiképp pejoratív „utópisztikus liberalizmus” elnevezéssel? Ez ugyanis azt sugallja, hogy mindezen liberális elképzelésekben inkább vágyálmok öltöttek testet. A válasz erre a kérdésre azonnal nyilvánvalóvá válik, ha az 1920-as és 1930-as évek politikai és gazdasági történéseire gondolunk. A liberális demokrácia eszméje számos csatá - 56 ban vereséget szenvedett: Olaszországban, Németországban és Spanyolország - ban fasiszta, náci, illetve diktatórikus rendszerek jöttek létre. Középés KeletEurópa számos újonnan létrejött államában ugyancsak egyre autoriterebb jellegű rendszerek alakultak ki: példaként Lengyelországot, Magyarországot, Romániát és Jugoszláviát említhetnénk. Ezek az államok az első világháború és a párizsi békekonferencia után jöttek létre a térségben, s a wilsoni elképzelések szerint demokratikus politikai rendszert kellett volna működtetniük. Wilsonnak a „demokratikus civilizáció” elterjedésével kapcsolatos elképzeléseivel ellentétben azonban a valóságban nem ez történt. Sok esetben a valóság rácáfolt az elméletre: ténylegesen éppen az olyan típusú államok létrejöttének és terjedésének lehettünk szemtanúi ebben az időszakban, melyekről Wilson véleménye az volt, hogy létük éppen a háború kiprovokálhatóságának esélyét növeli: autokratikus, autoriter és militarista államok jöttek létre. A Népszövetség nem volt képes beteljesíteni a liberális reményeket: sohasem vált azzá az erős nemzetközi szervezetté, mely képes lett volna visszafogni a nagy hatalommal bíró és erőszakos, agresszív államokat. Németország és Oroszország nem is írta alá a versailles-i békeszerződést, s a Népszövetséggel való viszonyuk mindig is feszült maradt. Végül Oroszország 1934-ben csatlakozott a szervezethez, azonban 1940-ben kizárták onnan a Finnországgal vívott háború miatt. Ekkorra azonban a Népszövetség ténylegesen már a végét járta. Németország ugyan 1926-ban csatlakozott a szervezethez, a harmincas évek elején azonban már ki is lépett. Japán a Mandzsúriáért folytatott háborúja elindításával közel egy időben ugyancsak kilépett. S habár Nagy-Britannia és Franciaország annak létrehozatalától kezdődően tagja volt a szervezetnek, a Népszövetséget azonban egyik állam sem tekintette olyan szervezetnek, melynek elveit külpolitikai döntéseik meghozatalakor tiszteletben kellene tartani. Ennél is tragikusabb hatással volt azonban a szervezet működésére az a tény, hogy az Amerikai Egyesült Államok szenátusa eleve nem volt hajlandó ratifikálni a szervezet alapokmányát. Az amerikai külpolitikában régi hagyományai voltak az izolacionizmusnak; s ha maga Wilson elnök valóban elfordult is ettől, akkor is tény, hogy számos amerikai politikus ennek ellenére is inkább ezt a hagyományt követte, s nem akarták, hogy országuk az európai politika zavaros ügyleteibe keveredjen. Így tehát Wilson legnagyobb bánatára még saját állama (amely a nemzetközi rendszer legerősebb állama volt) sem csatlakozott a Népszövetséghez. Mivel tehát számos erős, s a legerősebb állam nem csatlakozott a szervezethez, s annak két alapító nagyhatalma pedig nem mutatott igazán elkötelezettséget annak céljai iránt, a Népszövetség sohasem vált azzá a központi szerepet játszó nemzetközi intézménnyé, amit Wilson saját elképzeléseiben felvázolt. Norman Angell függetlenséggel, modernizációval, fejlődéssel kapcsolatos reményei az 1930-as évek rideg valóságába ütköztek és szintén füstbe mentek. 63 Egy ilyen helyzetben a konfliktus eszkalálódása szükségszerűen bekövetkezik, ugyanis nem vezet kiút az egymás iránt táplált félelem ördögi köréből. Thuküdidész ebben vélte felfedezni számos, a méloszi eseményhez hasonló konfliktus alapvető okát, valamint azt, hogy az ókori Görögországban elkerülhetetlen volt a nagy háború kitörése. E következtetésével Thuküdidész megteremtette a nemzetközi politika realista jellegű értelmezésének filozófiai fundamentumát. A „méloszi dialógus” az akkori kor legnagyobb hatalmú városállamai között a peloponnészoszi háború idején a hatalomért folytatott küzdelem során az athéniak (az erősebbek) és a mélosziak (a gyengébbek) közötti helyzetet írja le. A csaknem huszonöt évszázaddal ezelőtt leírt történetből mai napig érvényes fontos tanulságokat szűrhetünk le. A „méloszi dialógusban” ugyanis nemcsak a hatalommal kapcsolatosan feltehető elvi kérdések felvetésével találkozhatunk, de annak leírásával is, hogy milyen következményekkel járhat a szövetségek létrehozatala, annak a stratégiának az alkalmazása, amelyet az államok gyakorta hatalmuk, illetve biztonságuk lehetséges legnagyobb mértékűre való növelése érdekében használnak. Ezek olyan fogalmak, amelyek megértése kulcsfontosságú szerepet játszik abban, hogy napjainkban, a modern korban is megérthessük és alkalmazhassuk a realista gondolkodásmódot és az abban felvázolt alapgondolatokat. 1. A MÉLOSZI DIALÓGUS A Kr. e. 400 körül keletkezett „Méloszi dialógus”-ban az arra vonatkozó meggyőződés mutatkozik meg, hogy a való világban az olyan alapvető eszmék, mint az igazságosság vagy a szabadság a hatalmasok által támasztott követeléseknek esnek áldozatul. A dialógusban például az athéniak nem aggódnak amiatt, hogy vajon igazságosan vagy helyesen cselekszenek-e. Az athéniak inkább azzal érvelnek, hogy „ti is ugyanolyan jól tudjátok, mint mi, hogy a világ állása szerint a jog csak egyenlő hatalommal bírók között jöhet számításba, mert az erősek azt teszik, amit megtehetnek, a gyengék pe  dig elszenvedik azt, amit el kell szenvedniük”. Válaszul a mélosziak azt állítják, hogy „mi úgy érvelünk, ahogyan azt kell, hiszen ti arra utasítotok bennünket, hogy ne foglalkozzunk a joggal, és csak az érdekekről beszéljünk – tehát ne romboljátok le azt, ami számunkra védelmet biztosít, azt a jogunkat, hogy veszélyben hivatkozhassunk arra, hogy mi a tisztességes és a helyes”. És a hatalmi egyensúly eszméjét előrevetítve, amelyben az egyik ország egy másik országgal szövetkezik, hogy ellensúlyozza a fölényben lévő ország hatalmát, a mélosziak azt is kijelentik: 64 „Biztosak lehettek benne, hogy mi is ugyanolyan jól tudjuk, mint ti, hogy milyen nehéz a ti hatalmatokkal és vagyonotokkal szembeszállni olyan körülmények között, amikor nem egyenlőek a feltételek. De bízunk abban, hogy az istenek ugyanolyan jó szerencsével ajándékoznak meg bennünket, mint benneteket, hiszen mi tisztességes emberek vagyunk, akik az igazságtalanság ellen harcolunk, és amiben hatalom terén hiányt szenvedünk, azt a lakedaimóniak szövetsége pótolni fogja, akik, már csak a szégyenkezés miatt is, arra kényszerülnek majd, hogy rokonaik segítségére siessenek. Bizalmunk tehát mégsem olyan teljes mértékben észszerűtlen, mint amilyennek látszik.” Ez esetben ugyanis a lakedaimóniainak nevezettek, a spár taiak az athéniak riválisai voltak, akiket a mélosziak szövetségesnek reméltek megnyerni az athéniak elleni harcukban. A lakedaimóniak azonban a saját harcaikat vívták, és nem támogatták a mélosziakat, mint ahogyan arra az athéniak helyesen számítottak is („és mivel a leginkább a lakedaimóniakba vetettétek a bizodalmatokat és a reményeiteket, és leginkább a lakedaimóniakra számítottatok, így a legteljesebb mértékben csalatkozni fogtok”). Az összecsapás végeredménye végül az lett, hogy a mélosziak súlyos vereséget szenvedtek az athéniaktól. Forrás: „A méloszi dialógus”, in: A peloponnészoszi háború története, 17. fejezet, in: Thuküdidész (2023). A peloponnészoszi háború. ford.: Muraközy Gyula. Budapest: Osiris Kiadó. Niccolò Machiavelli Két további gondolkodót, Niccolò Machiavellit, valamint Thomas Hobbest is gyakran a realista filozófusok közé sorolnak. Ez azonban – hacsak nem értelmezzük túlságosan is általánosan a bölcselet kérdéseit – nem teljesen helytálló megállapítás. Niccolò Machiavelli, olasz történész és politikus, olyan írások szerzője, mint az Értekezések Titus Livius római történeteinek X. első könyve fölött; Firenze története és természetesen A fejedelem. Műveiben Machiavelli számos, a politikai normák és az erkölcs szétválasztásáról szóló, a maga korában meglehetősen provokatívnak számító gondolatot is megfogalmazott. Az effajta eszmefuttatása a fent említett, A fejedelem című műben csúcsosodott ki, amely gyakorlatias jellegéből adódóan európai politikusok, diplomaták és összeesküvők számos generációjának kedvenc kézikönyvévé vált. A realista gondolkodók túlnyomó többsége minden bizonnyal egyetértene azzal a műben megfogalmazott állítással, miszerint a politikai célszerűség elsőbbséget élvez az erkölccsel szem- 65 ben. Létezik egy érdekes elképzelés, amely szerint valójában Machiavelli művét korának szokásaira vonatkozó komor szatíraként fogalmazta meg, és amelyet kortársai tévedésből politikai tanácsok gyűjteményének véltek. Mindenesetre az erkölcs és a politikai érdekek közötti viszony kérdésköre sokkal nagyobb visszhangot keltett a 16. század világában, mint napjainkban. Niccolò Machiavelli 1505-ben írt és 1515-ben kiadott, A fejedelem című művében a hatalom és az annak összpontosításának fontosságára vonatkozó elképzelés is megjelenik (Machiavelli, 1987). Machiavelli Itáliában, az olasz városállamok közötti és a külső hatalmakkal, például Spanyolországgal folytatott háborúk idején nevelkedett. Ez elkerülhetetlenül meghatározta a politikáról és a hatalomról alkotott elképzeléseit. Mindez az írásaiban is tükröződik. A fejedelem lapjairól az autokrata, az új ember, a kíméletlen, hatékony és dacos ember alakja lép elő, a 16. század új uralkodóinak irodalmi előfutára (Machiavelli, 1987:20). A modern kor realista politikai gondolkodói Thomas Hobbes Thomas Hobbes, aki a 17. században alkotott, hasonlóképp értekezett a „természeti állapotról”, amelyet egy olyan anarchisztikus világként jellemzett, amelyben mindenki csak a saját érdekeit követi. Machiavellihez hasonlóan Hobbesra is nagy hatást gyakorolhattak a korabeli viszonyok. Híres művét, a Leviatánt száműzetése alatt írta. Hobbes leginkább a természeti állapotról szóló fejtegetéseiről ismert. A realista gondolkodókhoz hasonlóan Hobbes is az emberi természet alapvető jellemvonásainak a felismeréséből indul ki, és úgy gondolta, hogy az emberek kordában tartásához erős kormányzatra van szükség. Hobbes szerint e kormányzat nélkül az emberek szüntelenül küzdenének egymással a hatalom megszerzéséért. „Hobbes természeti állapotról szóló leírását a nemzetközi rendszer jellemző tulajdonságaihoz hasonlatosnak tekintik. A természeti állapotban az egyes emberek csakis önmagukra számíthatnak. A nemzetközi rendszerben hasonló a helyzet: az államok arra törekszenek, hogy megőrizzék függetlenségüket. A természeti állapothoz hasonlóan a nemzetközi rendszert is állandó feszültség és konfliktusok kirobbanásának lehetősége jellemzi” (Viotii és Kauppi, 2009:59). Létezik tehát történelmileg előzménye a nemzetközi kapcsolatok realista módon való értelmezésének és annak az elgondolásnak, hogy az országok arra 66 törekednek, hogy hatalmukat bármiféle, ehhez szükséges eszközzel a lehető legnagyobb mértékben megnöveljék. Ez a felfogás sok szempontból beleilleszkedett a nemzetközi rendszerről kialakított általános képbe abban az időben, amikor az országok gyarmatokért, vagyonok megszerzéséért, a katonai erőfölény megszerzéséért, következésképpen a hatalom megszerzéséért folytattak küzdelmet egymással. Ha pedig az országok szövetségeket kötöttek, azok csak átmeneti jellegűek voltak, és gyakran úgy tűnt, hogy a szövetség több bajt hoz az érintett országokra, mint amennyit a biztonság tekintetében jövedelmez. Így az államok (városállamok vagy nemzetállamok) magatartásáról kevés olyan elképzelés született, amely a ma ismert vagy a realista hagyományként számontartott szemlélettel szemben állt volna. 2. THOMAS HOBBES: LEVIATÁN „A természet az embereket a testi és szellemi képességekben oly egyenlőnek teremtette, hogy bár az egyik ember esetenként nyilvánvalóan erősebb testileg, vagy gyorsabb észjárású, mint a másik, de ha mindent számításba veszünk, a különbség ember és ember között nem olyan jelentős, hogy az egyik ember olyan előnyöket követelhetne magának, amelyeket a másik nem követelhet magának, mint ő maga. Mert ami a testi erőt illeti, a leggyengébbnek is van elég ereje ahhoz, hogy megölje a legerősebbet, akár titkos cselszövéssel, akár másokkal szövetkezve, akik ugyanolyan veszélyben vannak, mint ő maga… Ebből pedig nyilvánvaló, hogy amíg az emberek olyan általános hatalom nélkül tengődnek, amely valamennyiüket megfélemlítve tartja, addig olyan állapotban léteznek, amelyet háborúnak nevezünk, mégpedig olyan háborúnak, amelyet minden ember minden ember ellen vív… Ebből a minden ember minden ember ellen folytatott háborúból következik az is, hogy nem létezik olyan, amit igazságtalannak lehet tekinteni. A jó és a rossz, az igazság és az igazságtalanság fogalmai ebben az állapotban nem léteznek. Ahol nem létezik általános érvényű hatalom, ott nem létezik a törvény sem.” Forrás: Thomas Hobbes: „Az emberiség természeti állapotáról a bol - dogságuk és a nyomorúságuk kapcsán”, in: I. rész, „Az emberről”, 13. fejezet, Hobbes, T. (2001). Leviatán. Budapest: Polis Könyvkiadó (ford. Vámos Pál). 67 Armand Jean du Plessis de Richelieu A realizmus filozófiai megalapozásával kapcsolatban még egy kiemelkedő személyiséget kell külön megemlítenünk: Richelieu bíborost, aki a 17. század első felében Franciaország államminisztere és a katolikus egyház feje volt. Hobbes kortársaként a harmincéves háború korszakában élt. E korszakalkotó konfliktus egyik főszereplője, valamint Franciaország külpolitikájának alakítója is volt: Richelieu politikai filozófiájának és gyakorlati tevékenységének a lényege a királyi hatalom megerősítésére irányuló törekvése volt. Machiavelli és Hobbes nézeteit követve az abszolutizmus híve volt, azonban velük ellentétben képes volt nézeteinek a gyakorlatban történő közvetlen érvényesítésére. A királyi hatalom megerősítéséhez vezető úton a francia uralkodónak nemcsak belső riválisokkal kellett megküzdenie, hanem egy kívülről érkező veszedelmes ellenféllel, a Habsburgokkal is. A Spanyolországot és a Szent Római Birodalmat uraló dinasztia elleni küzdelem a bíboros diplomáciai ügyességét és stratégiai látásmódját próbára tevő erőpróba volt. Ennek eredménye egy olyan elképzelésrendszer kialakulása lett, amely a ké - pességek pontos mérésére, a lehetséges határainak higgadt felmérésére és az állam érdekeinek minden más szempontú megfontolástól való különválasztására, ha úgy tetszik, egy sajátos 17. századi reálpolitikára támaszkodott. A harmincéves háborúban Richelieu támogatta a protestánsokat a német területeken, miközben ezzel egyidejűleg üldözte a francia protestánsokat Franciaországban. Érvelése szerint az államok az emberekkel ellentétben nem rendelkeznek halhatatlan lélekkel, és minden körülmények között a fennmaradásukért kell harcolniuk, hiszen az államok esetében nem létezik élet a halál után. Következésképpen a fennmaradás érdekében minden más szempontból felmerülő szempontot háttérbe kell szorítaniuk. Műveiben, s leginkább a „Politikai testamentum és emlékiratok” című írásában realista bölcsességgel találkozhatunk. A nevét általában az államérdekek fogalmának a stratégiai érdekek, az erkölcsi normák és a vallási dogmák közötti különbségek mély megértésén alapuló megközelítésével szokták összekapcsolni. Idővel az államérdekek nemzeti érdekekké transzformálódtak, és ezzel az elnevezéssel bukkantak fel a realista gondolkodók műveiben. A neoklasszikus realizmus a második világháború utáni időszakban Valójában a második világháború után, különösen Hans Morgenthau munkásságának köszönhetően alakult ki az a realista elmélet, amelyet napjainkban ismerünk. A realista elmélet abból indul ki, hogy a nemzetállam az elsődleges szereplő a nemzetközi rendszerben; hogy racionálisan és belső érdekkonflik- 68 tusoktól nem megosztott szereplőként lép fel; az államok szuverén entitások, amelyek egyedül felelősek azért, amit a határaikon belül tesznek; s hogy az államok mindent megtesznek hatalmuk lehető legnagyobb mértékben való növelése érdekében. Morgenthau szerint tehát az államok úgy lépnek fel, hogy ezzel biztosítsák a fennmaradásukat, amit viszont a hatalmuk lehető legnagyobb mértékben való növelése révén érhetnek el; a realista gondolkodásmódot a „hatalom megszerzése a legalapvetőbb érdek” kifejezés testesíti meg. 3. HANS MORGENTHAU: A POLITIKAI REALIZMUS HAT ALAPELVE 1. „A politikai realizmus azt vallja, hogy a politikát, mint a társadalmat általában, objektív törvények vezérlik, amelyek az emberi természetben gyökereznek.” 2. „A hatalom megszerzése a legalapvetőbb érdek. Ez a gondolat megteremti a kapcsolatot a nemzetközi politikát megérteni próbáló értelem és a megismerendő tényszerűségek között.” 3. „A realizmus azt feltételezi, hogy »a hatalom megszerzése alapvető érdek« alapelképzelés, s objektív és általános érvényű törvényszerű ség, de e koncepciót nem ruházza fel olyan jelentéstartalommal, amely egyszer s mindenkorra szilárdan rögzített.” 4. „A politikai realizmus tudatában van annak, hogy a politikai cselekvés morális súllyal bír.” 5. „A politikai realizmus elutasítja azt az elképzelést, hogy egy adott nemzet erkölcsi irányultságú törekvései azonosak lehetnének a világegyetemet irányító erkölcsi törvényekkel.” 6. „A különbség tehát a politikai realizmus és más gondolkodási iskolák között valós, és mélyreható.” Forrás: Morgenthau, Hans J., (1993). Politics Among Nations: The Struggle for Power and Peace, brief ed., Boston: McGraw-Hill, pp. 4–16. Morgenthau és más realista gondolkodók számára e szemlélet alapja az a hi e - de lem, hogy minden kapcsolatot végső soron a hatalom határoz meg. A realisták számára tehát a hatalomért akár egyének, akár nemzetek között folyó állandó küzdelem azt jelzi, hogy a konfliktusok elkerülhetetlenek. A többi elméletalkotó, s különösen a liberálisok és a konstruktivisták az emberi természet efféle általános megítélése és értelmezése tekintetében tér el a realistáktól. A realiz mus azonban azt is vallja, hogy az egyes politikai cselekvési alternatí- 69 vákat mérlegelni kell, következményeiket felmérni és értékelni kell, s azokat az adott politikai és kulturális kontextusban kell elhelyeznünk. Ez azt jelenti, hogy a hatalom fogalma és felhasználásának feltételei változhatnak és változni fognak, s hogy ezt a változást a döntéshozóknak fel kell ismerniük. A hatalom tehát a realizmus központi jelentőségű fogalmává vált. A realista irányzat elemzéseinek középpontjába a hatalom olyan megnyilvánulásai kerültek, mint a nemzetközi konfliktusok, a nemzetközi szövetségek és az államok külpolitikájának hatalmi képességeik által meghatározott dinamikája. A hatalom természetének és struktúrájának feltárása elvileg lehetővé tette a nemzetközi konfliktusok problémáinak magyarázatát. A realisták számos kísérletet tettek a hatalmat adó képességek számba vételére és kategorizálására, valamint arra, hogy az államok közötti interakciók elemzésekor kiemelt figyelmet fordítsanak a hatalmi tényező figyelembe vételére. A hatalom fogalma az államok külpolitikájának vizsgálatához kívánt segítséget nyújtani. Morgenthau azt feltételezte, hogy közvetlen kapcsolat áll fenn a hatalmi képességek és az adott állam által folytatott külpolitika jellege között. Véleménye szerint a gyenge államok nagyobb valószínűséggel folyamodnak izolacionista vagy semlegességi politikához, mivel nem fenyegeti őket közvetlen veszély; ha pedig ez utóbbi mégis bekövetkezik, akkor vagy egymással, vagy egy erős állammal kötnek szövetségeket. Ezzel szemben az erős államok a status quo fenntartása, az imperialista törekvések és a presztízsért folytatott küzdelem közötti választás lehetőségét latolgatva megpróbálnak aktívabb külpolitikát folytatni. A hatalom fogalma lehetőséget adott arra is, hogy az államok képességeinek globális léptékű összefüggéseit, a béke megteremtésének egyik eszközét, a hatalmi egyensúlyt tanulmányozzuk. Ennek vizsgálata arra is lehetőséget teremt, hogy megkísérelhessük felmérni a háborúk bekövetkezésének esélyét. A Morgenthau-féle klasszikus realizmus abból indul ki, hogy a nemzetközi politikában léteznek bizonyos objektív és állandóan felbukkanó jelenségek, amelyek a megváltoztathatatlan emberi természetből fakadnak. Véleménye szerint az elmélet feladata az ilyen törvényszerűségek felismerése és meghatározása, a politikusok feladata pedig az, hogy ezeket figyelembe véve cselekedjenek. A hatalmi viszonyokban megfogalmazódó érdekek a valóság megragadásának és különböző megjelenési formáinak magyarázatára szolgáló legfőbb eszközök (a realisták ragaszkodnak a tények és az értelmezések merev különválasztásának gondolatához). Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy az „érdek” és a „hatalom” a realizmus olyan kulcsfontosságú fogalmai, olyan kulcsszavak, amelyek használatának vizsgálata lehetővé teszi annak felismerését, hogy valaki realista módon gondolkodik-e, vagy sem. És természetesen Morgenthau, a machiavellista értelmezésekhez ragaszkodva, Niebuhrhoz hasonlóan elutasította azt a gondolatot, hogy az erkölcs szerepet játszhat a politikai életben. Ennek helyébe a célszerűség elvét állította. 70 Morgenthau meggyőződése volt, hogy sikerült megalkotnia a nemzetközi kapcsolatok „tudományos alapokra helyezett” elméletét, amely az objektív szabályszerűségek feltárására összpontosít, nem pedig arra, hogy erkölcsi normák és értékek figyelembevételére kényszerítse a politikai élet alakítóit. A hatalom fogalma vált elméletének alappillérévé, és következtetéseinek többségében így vagy úgy arra hivatkozik. Az államok a biztonság megteremtése érdekében igyekeznek hatalmat szerezni, s az erőegyensúly határozza meg azt, hogy milyen mértékében lehet stabilnak tekinteni a viszonyokat. Annak ellenére, hogy a hatalom fogalmát az elméletük központi elemévé emelték, a realista szerzők azonban mégsem tudták azt egyértelműen és világosan úgy meghatározni, hogy azzal ténylegesen vizsgálódni lehessen. Ehelyett a legtöbb esetben találgatásokra, tautológiákra vagy egyszerűen ellentmondásos értékelésekre hagyatkoztak. Másrészt pedig a hatalmi egyensúly fogalma által megbabonázott realisták szem elől tévesztették azt, hogy legalább annyira kulcsfontosságú lenne az is, hogy összhangot, vagy ha úgy tetszik, egyensúlyt teremtsenek elméletük leíró, normatív és magyarázó részei között. Miközben az Egyesült Államok vietnámi háborúját bírálta, Morgenthau úgy érezhette, hogy az idealisták lábnyomát követi abban az értelemben, hogy elmélete valójában nem magyarázta meg azt, hogy mi is történik, csupán a politikai élet realitásaitól meglehetősen távol álló, a valóságtól igencsak elrugaszkodott, absztrakt modelleket állított fel. Morgenthau alapelveinek segítségével több mint harminc éven keresztül sikerült a nemzetközi kapcsolatok jelenségeiről, folyamatairól és mintáiról megfelelő és átfogó képet alkotni. Ám tekintettel arra, hogy a vizsgálat tárgyainak szerkezete és viselkedése dinamikusan igazodik a változó környezethez, az ahhoz fűzött remény, hogy a tudományos kutatás által feltárt „törvényszerűségek” mindörökké fennmaradnak majd, hiú ábránd maradt. Az 1970-es években a klasszikus realizmus új kihívásokkal szembesült, és arra kényszerült, hogy alkalmazkodjon a nemzetközi élet új realitásaihoz. A neorealizmus megjelenése és válfajai Morgenthau és a realista elmélet számos más fontos politikai gondolkodónak adott támpontokat. Ezek közül kiemelkedik Kenneth Waltz (a realista elmélet neorealista vagy strukturális realista továbbfejlesztésének egyik legelső elmélet alkotója) és John Mearsheimer. A realista elmélet olyan fontos politikai döntéshozók gondolkodásmódját is meghatározta, mint pl. George Kennanét, aki a hidegháború idején a „feltartóztatás” alapgondolatra épülő amerikai külpolitika megalkotója volt, és Henry Kissingerét, aki Nixon elnök alatt töltötte be a külügyminiszteri tisztséget, és részt vett az Egyesült Államok és a Kínai Nép- 71 köztársaság közötti diplomáciai kapcsolatfelvétel létrehozásában. Sokan azt állítják, hogy a hidegháború végéig gyakorlatilag az egész amerikai külpolitika a realista gondolkodáson alapult, konkrétan az USA hatalmának a Szovjetunió hatalmához viszonyított folyamatos felmérésén és azokat a lehetőségeket kereste, amelyekkel legalább az erőegyensúlyt biztosítani lehet. A realista gondolkodás további elméleti irányzat, mindenekelőtt a neorealizmus (más néven strukturális realizmus), valamint az erre reagálva kialakult számos további elméleti megközelítésmód létrejöttét segítette elő. A neorealizmus legfontosabb alapgondolatai először Kenneth Waltz Theory of International Politics („A nemzetközi politika elmélete”) (Waltz, 1979), majd pedig Robert Gilpin War and Change in World Politics („Háború és változás a világpolitikában”) (Gilpin, 1983) című műveiben bukkantak fel. Mindkét könyvben a nemzetközi kapcsolatok strukturalista szemléletmódjával találkozhatunk, melynek tipikus jellemzője, hogy szerzője a nemzetközi kapcsolatok vizsgálatának súlypontját a rendszerszintre helyezi át, s nagy figyelmet fordít az egyes elemzési szintek megkülönböztetésére. Kenneth Waltz a fent említett, 1979-ben megjelentetett, A nemzetközi politika elmélete című művével új utat nyitott a realista gondolkodás világában. Waltz elképzeléseivel lefektette a neorealizmus, vagy más néven strukturális realizmus alapjait. Ez utóbbi megkülönböztető ismertetőjele, hogy az elemzések terén a rendszerek, a struktúrák, különösen pedig a nemzetközi rendszerek struktúrájára helyezi a hangsúlyt. Ezt meg előzően, 1959-ben Waltz már egy másik, Man, the State, and War („Az ember, az állam és a háború”) című könyvet is megjelentetett, amelyben felvázolta, hogy a nemzetközi kapcsolatok vizsgálatakor három „képet”, illetve elemzési szintet kell megkülönböztetnünk (Waltz, 2001). Ennek megfelelően a nemzetközi kapcsolatok különböző elméleteit három különböző csoportba sorolta: az egyes emberre, az államra és az államok rendszerének szintjére fókuszáló elméleteket különböztetett meg. A realista szemléletmódhoz hasonló neorealista gondolkodásmód egyik jellemző vonása, hogy feltételezése szerint a nemzetközi politikai élet anarchikus természetű. Az anarchisztikus viszonyok között a hatalmi egyensúly ugyan az államközi kapcsolatokat alapjaiban meghatározó szabályozó tényezővé válik, azonban más és más módon érvényesül a mono-, a kétés a többpólusú struktúrák keretében. A neorealizmus azt feltételezi, hogy az államok között állandó küzdelem folyik a hatalomért, s ez egy olyan zéró összegű játszmához hasonlatos, ahol egyik fél képességeinek növelése csak mások képességeinek csökkentése árán valósítható meg. Az államok tehát folyamatosan versengenek a viszonylag előnyös helyzet megszerzéséért. Kenneth Waltz művében bevallottan a realista elmélet továbbfejlesztésére tett kísérletet. Waltz ugyan nem vonta kétségbe a nemzetközi rendszer anarchisztikus természetére vonatkozó tézist, ám határozottan állította, hogy megha- 72 tározhatók olyan általános „törvényszerűségek”, amelyek segítségével értelmezni lehet azokat az eseményeket, amelyek a nemzetközi rendszerben zajlanak. Waltz és más neorealista gondolkodók a legfontosabb elemzési egységnek a nemzetközi rendszert, nem pedig a nemzetállamot tekintették. A neorealizmus továbbá feltételezi, hogy a hatalom a nemzetközi rendszeren belül állandóan változik, s hogy az államok arra törekednek, hogy kiegyenlítsék a hatalom ilyen jellegű változását. Ezért az államok magatartását a nemzetközi rendszer struktúrája és a hatalom eloszlása határozza meg. A szövetségek létrehozatalával foglalkozó elmélet számos irányelve a strukturális realisták megközelítéséből fejlődött ki. Waltz a neorealizmus, vagy más néven strukturális realizmus koncepcióját a realista elmélet kritikájára alapozva alkotta meg. Azt írja: „Az új realizmus a korábbival ellentétben azzal a javaslattal áll elő, hogy megoldást javasol a nemzetközi politikai rendszerek belső és külső tényezői megkülönböztetésének problémájára. Az elgondolás az, hogy el kell különíteni az egyik szférát a másiktól ahhoz, hogy azt értelmesen meg tudjuk vizsgálni” (Waltz, 2010:73). A probléma megoldására irányuló elképzelését a realizmusnak az imént meghatározott módosításával ismerteti tovább. „A neorealizmus kifejlesztette a rendszer struktúrájának fogalmát, amely meghatározza azt a teret, amelyet a nemzetközi politikával foglalkozó hallgatók megvizsgálhatnak, és ami lehetővé teszi számukra, hogy lássák, hogyan hat a rendszer struktúrája és annak változásai az egymással kölcsönhatásban álló részeire és az ezek által létrehozott kimenetelekre. A nemzetközi struktúra az államok egymással folytatott érintkezéseiből keletkezik, hogy aztán korlátozza őket bizonyos intézkedések megtételében, és ugyanakkor más cselekvésekre ösztönözze őket” (Waltz, 2010:74). Waltz logikáját követve azt mondhatjuk, hogy a háborút kiváltó okok egy része az emberi természetből fakad, és ezeket az okokat a döntéshozatali folyamatokra és az emberi viselkedés pszichológiai jellemzőire koncentráló elméletekkel tárhatjuk fel. A háborúhoz vezető okok másrészt az államok közötti ellentétek természetéből és érdekeik összeegyeztethetetlenségéből adódnak. Ezek az ellentétek az emberek döntéseitől függetlenül állnak fenn, tehát objektív jellegűnek minősülnek. Itt mutatkozik meg a neorealizmus és a klasszikus realizmus közös álláspontja, amely szerint a nemzeti érdekek kölcsönhatása határozza meg a nemzetközi politika természetét. A Waltz által megnevezett harmadik szint az államrendszer szintje, amely az államok érdekeit meghatározó szabályokat és feltételeket szabja meg. Ez utóbbi, a neorealizmus szá- 79 5. A LIBERALIZMUS MINT ELMÉLETI MODELL A fent tárgyalt realizmus és a neorealista irányzat feltételezése szerint a világban és a nemzetközi rendszerben a hatalom az egyik, sőt az egyetlen olyan mozgatóerő, amely meghatározza az államok viselkedését és azt, hogy miért cselekszenek úgy, ahogyan cselekszenek. A továbbiakban más elméleti modelleket fogunk megvizsgálni, amelyek a nemzetközi rendszer és a benne lévő szereplők más módon történő vizsgálatával gazdagítják a nemzetközi rendszer megértéséhez szükséges ismereteinket. A következőkben a liberális, más néven pluralista vagy idealisztikus szemléletű modell jellemzőit vizsgáljuk meg. A liberális elméleti modellt nem szabad összetévesztenünk a politikai ideológiára vonatkozó közismert liberális és konzervatív megjelölésekkel. Ebben az esetben a liberális felfogás sokkal inkább a nemzetközi gazdaság és a politika értelmezésének 19. és 20. századi felfogásában gyökeredzik. Ez a fajta szemlélet összekapcsolja a gazdaságés a politikaelméletet, és ez az egyik oka annak, hogy jól alkalmazható a jelenlegi globalizált nemzetközi rendszerben. A nemzetközi kapcsolatok területén a liberalizmus az 1970-es években a hatalomra és a konfliktusokra összpontosító realizmus bírálatára épülő komoly elméleti konstrukcióként jelent meg. A liberális szerzők rámutattak a transznacionális hatóerők, a gazdasági interdependencia, a regionális integráció és az együttműködés térnyerésére olyan területeken, ahol a háború kialakulásának kicsi volt a valószínűsége. Olyan folyamatokra és tényezőkre hívták fel tehát a figyelmet, amelyeket nem lehetett realista szempontból elemezni. A liberális eszmerendszer tehát az egyre inkább globalizált és az egymástól függő világban keletkező elméleti űrt volt hivatott betölteni. A liberális megközelítés nagymértékben támaszkodik a gazdaság és a politika egybefonódásának gondolatára, mivel úgy véli, hogy a szabad piacok és a nyílt eszmecsere virágzása mindenki és minden állam számára előnyös lesz. A liberalizmus sok tekintetben erősen kötődik a kapitalizmus és a demokrácia fontosságába vetett hithez, valamint ahhoz az elképzeléshez, hogy a szabad kereskedelem olyan kölcsönös függőséget teremt az államok között, amely valamennyi számára nagyobb előnyöket biztosít. 80 A liberalizmus, más néven idealizmus világról alkotott elképzelései különböznek a realista irányzat által képviselt nézetektől. A liberális gondolkodók véleménye szerint a politikai tevékenységnek a közjó megteremtését kellene szolgálnia, s nem arra kellene irányulnia, hogy kizárólag az állam érdekét szolgálja. Az idealisztikus gondolkodásmód első jelei már felbukkantak Thuküdidésznek a peloponnészoszi háborúról írott művében. Ahogyan azt a realizmusról és neorealizmusról áttekintést adó alfejezetben kifejtettük, amikor a mélosziak arra szólították fel az athéniakat, hogy azt tegyék, „ami tisztességes és helyénvaló”, s az együttműködés szellemében azt kérték az athéniaktól, hogy „…legyünk barátok úgy, hogy mi ne legyünk egyik féllel sem ellenséges viszonyban, vonuljatok el földünkről, s kössünk mindkettőnket kielégítő szerződést” (Thuküdidész, 2023:371). A liberalizmus közvetlenül kapcsolódik az idealizmus 20. századi, arra vonatkozó elképzeléséhez s az abba vetett hithez is, hogy a háborúk elkerülhetők, ha az országok együttműködnek egymással. Átfogó jellegű világszemlélete és a kölcsönös függőség gondolatának elfogadása miatt a nemzetközi kapcsolatok világában sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a liberális modell a realista elméletnél alkalmasabb a nemzetközi kapcsolatok leírására és magyarázatára a globalizált, hidegháború utáni világban. A realizmushoz hasonlóan a liberalizmusnak is sok válfaja létezik. Michael Doyle, az egyik legkiválóbb liberális elméletalkotó ezt így fogalmazza meg: „A liberalizmusnak nem létezik szentírásszerű meghatározása. Amit liberálisnak szoktunk nevezni, az elvek és intézmények bizonyos jellemzői alapján felismerhető családképe – például az egyéni szabadság, a politikai részvétel, a magántulajdon és az esélyegyenlőség –, amely a legtöbb liberális államban megtalálható, bár egyikben sem sikerült mindet teljes mértékben kiteljesíteni” (Doyle, 1986:1152). A klasszikus liberalizmus A realizmushoz hasonlóan a liberalizmus is a korábban élt filozófusok és elméletalkotók, köztük a közgazdász Adam Smith munkásságára épít, s a mindkét fél számára előnyös cserekapcsolatokat, különösen pedig a gazdaságban megvalósuló cserefolyamatokat tartja központi jelentőségűnek. A realizmussal ellentétben azonban, annak érdekében, hogy megérthessük például a nemzetközi szervezetek gyarapodása és a szerepük változása közötti összefüggéseket, a liberalizmus nemcsak a nemzetállamon belül vizsgálja a belpolitika hatását, hanem a rendszer teljes egészére is figyelmet fordít. Ezek együttesen teljesebb képet adnak egy állam tevékenységéről, illetve annak teljesebb megérté- 81 sét teszik lehetővé. A liberalizmus tehát több elemzési síkon vizsgálódik, mint a realizmus, ugyanakkor megvannak a saját előfeltevései arra vonatkozóan, hogy az államok hogyan és miért cselekszenek. Továbbá, ellentétben a realizmussal, amely abból indul ki, hogy a hatalom központi jelentőségű fogalom, s feltételezi, hogy az államokat a hatalmuk növelésének vágya motiválja, a liberalizmus abból indul ki, hogy az egyén a kulcsfontosságú szereplő, s hogy az emberi lények alapvetően erkölcsösek és jók. Tehát a liberalizmus normatív szempontot is beilleszt az alapfeltevései közé. Ebből a feltételezésből következik, hogy a gonoszságok, mint például az igazságtalanság és a háború, a korrupt intézmények vagy a vezetők félreértéseinek, vagy téves felfogásának a következményei. Így nem feltételezi a nemzetközi események, például a háború elkerülhetetlenségét. Ehelyett azt feltételezi, hogy a háború és a konfliktusok megszüntethetők, vagy enyhíthetők az egymással való együttműködés, a reformok, vagy az egyes vezetők által kezdeményezett kollektív cselekvés révén. E feltételezésekben a liberalizmus a 18. századi politikai filozófus, Immanuel Kant munkásságára is támaszkodik, aki azt állította, hogy „a jó, erkölcsileg felelős államok világában kevésbé valószínű, hogy háborúkra kerül sor” (Viotii és Kauppi, 2009:92). Mindez továbbá feltételezi, hogy a nemzetközi együttműködés és elkötelezettség lehetséges, s ha minden állam betartja az alapvető globális normákat, akkor a háború elkerülhető, és létrejön a béke. Kant leghíresebb értekezése a háború és a béke problémaköréről Az örök béke (Kant, 2011). A cím önmagáért beszél: Kant nem tekintette megvalósíthatatlan utópiának a háború nélküli világot. Valójában Kant tágabb filozófiai értelemben idealistának tekinthető, mivel az eszmék elsődlegességében hitt. Politikai filozófiája is ennek a gondolkodásmódnak a szerves következménye volt. Kant a háborúra és a békére sokkal inkább úgy tekintett, mint meghatározott eszmék megtestesülésére, nem pedig anyagi erőforrások közötti egyensúly eredményeként létrejött állapotokra. Más szóval, politikai filozófiájának fő célja az volt, hogy kifejlessze a békéről alkotott tökéletes eszményt, s azt a valóságban is érvényre juttassa. Kant elmélkedését onnan folytatta, ahol filozófiai ellenlábasa, Hobbes befejezte eszmefuttatását. Jóllehet alapvetően elfogadta Hobbes nézeteit azzal kapcsolatban, hogy a háború természetszerű állapot, azonban meglepő módon továbblépett ennél: Kant azt állította, hogy a békét, legyen az bármennyire is természetellenes, mégis meg kell teremteni és ki kell kényszeríteni. Ám vajon hogyan érhető ez el? Kant, Niebuhr jóval később megfogalmazott álláspontjához hasonlóan, abból indult ki, hogy az emberek általában véve inkább szeretnének békében élni, mint háborúskodni. Az államok közötti erőszak és az államközi konfliktusok számos esetét meg lehet magyarázni azzal, hogy a békeszerető emberek a közöttük lévő kapcsolatok kialakításában alapvető hibákat követtek el. 82 E hibák pedig mind az államokon belüli, mind az államok közötti kapcsolatokban jelentkeznek. Az államokon belül létezik valami, ami arra készteti a békés embereket, hogy időnként erőszakos konfliktusokba keveredjenek. Ez a „valami” Kant szerint nem más, mint az abszolút monarchia. Az államok közötti kapcsolatokban viszont az erőszak alkalmazására az ad lehetőséget, hogy a nemzetközi rendszer nem eléggé fejlett, hiszen nem léteznek az államok kordában tartására szolgáló normák és szabályok. Kant szerint a nemzetközi rendszerben a háborúkat okozó kaotikus helyzetet a köztársasági rend és az államok közötti szövetségi jellegű kapcsolatok kialakításával lehet megszüntetni. Az előbbi feladata az uralkodók abszolút hatalmának korlátozása, amely az országokat a nép akarata ellenére konfliktusokba sodorja. Ha az emberek választhatnának a háború és a béke között, mindenképpen az utóbbit választanák. A köztársasági államrend tehát a béke belpolitikai előfeltétele. Ennek kiemelésével Kant felismeri a belés külpolitika közötti szoros kapcsolat fennállását. Érdemes megjegyezni, hogy ennek a kapcsolatnak a felismerése nemcsak a neoliberalizmus és az idealizmus, hanem a marxizmus egyik figyelemre méltó jellemzője is. Bár sok tudományos kutató és hallgató számára megszokott alaptétel, hogy a külpolitikát a belpolitika folytatásának lehet tekinteni, ez a vélekedés csak egy sajátos elméleti keretrendszerben minősíthető alaptételnek. Ezzel szemben a klasszikus realizmus tagadja az említett kapcsolat fennállását, ami azt mutatja, hogy a különböző elméleti irányzatok között jelentős különbség mutatkozik abban a tekintetben, ahogyan azok az államok magatartását érzékelik. A békéhez vezető másik utat Kant elképzelése szerint egy átfogó szövetségi rendszer megteremtése jelenti. A háborúk oka ugyanis az, hogy az állami szuverenitást abszolút módon akarják érvényesíteni, s ezt a veszélyt mérsékelheti az, ha ezt a szuverenitást nemzetközi intézmények segítségével korlátozzák. Kant célja az volt, hogy a béke ne csupán egy háborúk közötti átmeneti idő szakot jelentő állapot legyen, hanem az államközi kapcsolatok egy újfajta együttélési módozata. Értekezése egy békeszerződés szerkezete szerint épül fel, annak preambulumával, hat bevezető és három fő cikkelyével, egy titkos cikkellyel és egy függelékkel. A köztársasági berendezkedésre és a „nemzetek szövetségére” vonatkozó fő elképzelései mellett Kant felhívta arra a figyelmet, hogy a nemzetközi kapcsolatokat a jog és az erkölcs szabályainak kell szabályozniuk. Kitért a leszerelés kérdésére és a demokráciával kapcsolatos kérdésekre is, és ezzel kialakította az elkövetkezendő évszázadokban követhető klasszikus liberális cselekvési irányvonalat. Kant korában nemcsak az Európában megteremtendő köztársasági berendezkedésre, hanem a meglehetősen tág értelemben vett föderalizmusra vonatkozó elképzelések is utópiának minősültek. Akkoriban Európában a politikai egység megteremtése csak katonai erő alkalmazásával, hódítással volt lehet- 83 séges, s Kant éppen ez ellen próbált fellépni. Azonban az eszmék (legalábbis a nemzetközi politikában), olyan erőt képesek kifejteni, hogy akár a való világot is meg tudják változtatni. Idealista gondolkodóként Kant pontosan tudatában volt ennek. A szabályok, még ha túlzottan elvontnak és homályosnak is tűnnek, apránként előmozdíthatják a nagy átalakulásokat. Amint a feltételek megváltoztak, Európában mind a köztársasági berendezkedésre, mind pedig az európai föderalizmusra vonatkozó elképzelések egyre realisztikusabbnak kezdtek minősülni. Végül is Kant elképzelése a nemzetközi együttműködés új alapokon nyugvó előmozdításáról képezte az első világháború utáni világrend alapját. Persze ez inkább a Népszövetségben, nem pedig a föderalizációban öltött testet. S természetesen az, hogy ez a világrend nem volt hosszú életű és előidézte a második világháború szörnyűségeit, egyáltalán nem a híres königsbergi filozófus hibája volt. Később Immanuel Kantnak a köztársasági berendezkedésre épülő békéről szóló elképzelését továbbfejlesztették. Napjainkban ez az elmélet „a demokratikus béke elmélete” néven ismeretes. Az elmélet alaptézise, hogy a demokratikus államok (szinte) soha nem viselnek háborút egymás ellen. Ebből pedig az következik, hogy a nemzetközi államrendszerben a demokratikus államok szám arányának növelésével a béke szilárdabb alapokra helyezhető. Ez a gondolatmenet összhangban van Kant fejtegetéseivel, annak ellenére, hogy a történelmi körülmények következtében a königsbergi filozófus számára annak idején a „köztársaság” kifejezés használata helyénvalóbbnak tűnt a „demokrácia” fogalom használatánál. Kantnak a nemzetközi politika természetéről kialakított elképzeléseiben központi helyet foglal el az a gondolat, hogy az államban az abszolút hatalom korlátozása békésebbé teszi az államok közötti kapcsolatokat. Az ebből a világfelfogásból kinövő modern neoliberalizmus pedig az említett célkitűzés elérésére meghatározott eszközöket is kínál. A háborúk megelőzésére és a konfliktusok láncolatának lerövidítésére irányuló törekvés arra késztette a filozófusokat, hogy megoldásokat keresve a nemzetközi jogot, valamint a kölcsönös függőségről, a konfliktusokban és a konfliktusokra vonatkozó társadalmi korlátozásokról, valamint a külpolitika céljai és eszközei közötti összefüggésekről alkotott elképzeléseket tanulmányozzák. Az első világháború komoly próbatétel elé állította azokat, akik a konfliktusok, az erőszak és a nemzetközi politika lényegének megértésére törekedtek. A halálos áldozatok és gazdasági veszteségek terén ez a minden korábbi mértéket meghaladó pusztítást okozó világméretű konfliktus ugyanakkor korábban soha nem látott mértékben teremtette meg annak igényét, hogy megtalálják a módját hogyan lehet elejét venni annak, hogy a konfliktus a jövőben újra fellángoljon. Érdemes kiemelnünk, hogy több okból kifolyólag, valójában senki sem szándékozott nagyszabású kontinentális háborút vívni. A 20. század elején 84 csaknem minden egyes politikus tisztában volt azzal, hogy a nagy iparosodott államok közötti, teljes körű mozgósítással járó háború még a győztesek számára is túlságosan sokba kerülne, a vesztesek számára pedig összeomlással is járhatna. Ennek ellenére a háború mégis kitört. Mindez sokakat váratlanul ért és magyarázatot követelt. Amikor a nemzetközi kapcsolatok elmélete először felbukkant és tudományos vizsgálódás keretében igyekezett magyarázatokat találni, irányadó paradigmaként az idealizmust használta, amely meghatározó szerepet játszott a háborúról és a békéről szóló vitában. A tudományág úttörőit átitatta a romanticizmus és a szebb jövő megteremthetőségébe, s különösen az abba vetett hit, hogy az emberek képesek ellenállni azoknak a megmagyarázhatatlan és mindig felbukkanó erőknek, amelyek a háborúkat előidézik. A nemzetközi tanulmányok első szakavatott művelői többnyire jogászokból és történészekből kerültek ki. Ekkoriban széles körben elfogadott volt két elképzelés: egyrészt annak feltételezése, hogy a háborúkkal kapcsolatban összegyűjtött részletes történelmi ismeretek segítségével feltárhatóak az erőszakhoz, beleértve a nem szándékosan alkalmazott erőszakhoz való folyamodás okai, másrészt az a gondolat, hogy a nemzetközi jog szabályaival el lehet riasztani az államokat a háborúzástól. Az e meggyőződésektől áthatott történészek és jogászok kidolgozták az idealizmus eszmerendszerének alapelveit. Ralph Norman Angell brit újságíró és politikus, valamint Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök, aki maga is történész volt, a nemzetközi politikáról való új gondolkodásmódot megalapozó kulcsszereplőkké váltak. Megjegyzendő, hogy mindketten Nobel-békedíjat is kaptak. A nemzetközi kapcsolatok elmélete tudományág egyetlen más irányzata sem büszkélkedhet azzal, hogy annak meghatározó gondolkodói hasonló sikereket értek el. A Kant elképzeléseivel egyetértő idealista gondolkodók hittek abban, hogy az államokat rá lehet kényszeríteni arra, hogy békében éljenek egymással. Az államokat racionális szereplőknek tekintették, s szilárdan hittek abban, hogy ha az államok számára a háborúk vívásához nem megfelelő feltételeket tudunk teremteni, akkor azok tartózkodni fognak a háborúskodástól. A háború megvívásához kedvezőtlen feltételrendszer megteremtésének egyik módja a megfelelő nemzetközi jogi szabályrendszer kialakítása volt. További lehetséges módszernek nemzetközi szervezetek létrehozatalát tekintették. A kedvezőtlen feltételrendszer megtemtésére harmadik eszközként a nemzetközi kereskedelmet és az általa megteremtett interdependenciát szerették volna felhasználni. Az idealizmus által átitatott gondolkodók által kidolgozott legtöbb javaslat azonban nem bizonyult eléggé mélyrehatónak. Ez különösen akkor szembeötlő, ha ezeket az elképzeléseket olyan modern alternatíváikkal vetjük össze, mint amilyenek például a nemzetközi szervezetekre, a rezsimekre, a kölcsönös függőségre vagy a demokratikus békére vonatkozó elméletek. 85 Ráadásul az efféle elképzelések megalkotói mintha egyáltalán nem vették volna figyelembe a kor történéseit. Az idealista eszméket valló gondolkodók főként a két világháború közötti időszakban voltak igazán aktívak, éppen akkor, amikor pedig az államok külpolitikáját olyan tényezők határozták meg, mint a bizalmatlanság, a biztonsági dilemma és a relatív előnyök megszerzésére való törekvés, csupa olyan tényező, amelyekről a realista irányzathoz sorolt szerzők később részletesen beszámoltak. Ennek eredményeképpen az idealizmusra gyakorta úgy tekintenek, mint egy egzotikus és a valóságtól elszakadt, hiábavaló intellektuális kísérletre, amely nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi intézmények képtelenek voltak megakadályozni a második világháború kitörését. Az ilyen értékítéletek természetesen aligha tekinthetők igazságosaknak. Amint azt korábban röviden már említettük, az idealizmus egyik fő képviselője, Norman Angell 1909-ben publikálta könyvét, amelynek eredeti címe Europe's Optical Illusion („Európa optikai illúziója”) volt. A könyv ké sőbb The Great Illusion („A nagy illúzió”) címen vált közismertté. Ironikus módon Angell néhány évvel a történelem addigi legnagyobb háborújának, az I. világháborúnak a kitörése előtt azt állította, hogy egy nagy háború kirobbanása Európában rendkívül valószínűtlen (Angell, 2017). Az a mód szer, ahogyan érveit alátámasztotta, jelentősen befolyásolta egyrészt az ide alizmus, másrészt később a neoliberalizmus kialakulását. A modernizáció természetéről, valamint az egymásra utaltság és a kereskedelem a béke fenntartásában játszott szerepéről szóló elképzelései messzemenő intellektuális kihatással bírtak. Mindennek tetejébe Angell 1933-ban Nobel-békedíjat kapott „A nagy illúzió” című műve megalkotásáért. Mindenképpen említésre méltó, hogy a tudományos kutatás legjobb hagyományait követve Angell az első világháború befejezése után tévesnek ismerte el elméletét, sőt részletesen megjelölte azokat a hipotéziseket, amelyek hamisnak bizonyultak. A neoliberalizmus A világháborúk után alkotó liberális szerzők legtöbbször mentegetni igyekeztek az emberi természet jellemző vonásait, ugyanakkor következetesen elutasították „a realisták által megfogalmazott komor következtetéseket” (Smith, 1992:203). Ez az ellenállás azonban, noha megkövetelte azt, hogy a haladás esélyeit illetően optimizmust tanúsítsanak, ritkán járt együtt azzal, hogy komoly liberális szerzők a természetes emberi jósággal kapcsolatban csillogó szemmel tekintsenek a jövőbe. A 20. század elejének két legjelentősebb liberális szerzője, Leonard Woolf és Norman Angell sokkal körültekintőbb nézetet vallott (Sylvest, 2004:424). Angell először 1925-ben megjelent, megjelent, 86 Human Nature and the Peace Problem („Az emberi természet és a béke problémája”) című könyve az emberi természet legrosszabb oldalait figyelmen kívül hagyó idealizmus kritikájával indult. Úgy fogalmazott, hogy „…az ember végül is egy harcias állat, érzelmes, szenvedélyes és logikátlan”. Angell azonban azzal folytatta, hogy éppen ezért fontos, hogy nemzetközi intézményeket hozzunk létre. Ahogy egy kritikus megjegyezte, a liberális szerzők egyrészt ekkorra már módszeresebb magyarázatot dolgoztak ki arra vonatkozóan, hogy az anarchia milyen szerepet játszik abban, hogy az államok hajlamosak arra, hogy háborúba keveredjenek egymással; másrészt pedig jobban megértették, hogy egyrészt az államok abszolút szuverenitása, másrészt pedig az, hogy nincs semmiféle békéltető testület, szükségessé teszi a nemzetközi kapcsolatok intézményes rendezését (Sylvest, 2005:282–283). Ehhez társult az a meggyőződés, hogy az intézményesülés sikeréhez valamiféle „nemzetközi szellemiség” kialakítására van szükség. Az aberystwythi egyetemen a Woodrow Wilson Chair első professzora, Alfred Zimmern úgy vélte, hogy ez az intézmény elengedhetetlen az emberiség fejlődéséhez, és azt állította, hogy „a nemzetközi szellemiség és a Nemzetek Szövetségében megtestesülő internacionalizmus logikája nem utópisztikus elmélkedések terméke, hanem valójában a világ valódi természetének leképeződése” (idézi Morefield, 2005:128). Az 1950-es, 1960-as és 1970-es években sok tekintetben, a kereskedelem, a be - ruházások, a szállítás, a kommunikáció terén és az ehhez hasonló területeken jelentős fejlődés ment végbe, s ez hatást gyakorolt a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó tudományágra is. Ezek a folyamatok különösen a nyugati liberális demokráciák közötti kapcsolatokban mutatkoztak meg legnyilvánvalóbban. E folyamatok megfelelő alapot kínáltak a liberálisok számára ahhoz, hogy kialakítsanak egy olyan, a realizmussal szemben alternatívát kínáló liberális gondolkodásmódot, mellyel ugyanakkor elkerülhetőek a korai liberalizmus utópisztikus elképzelései. E megújított liberális megközelítés jelölésére a „neoliberalizmus” jelzőt használjuk. A realizmushoz hasonlóan tehát a liberalizmusból kiindulva is kialakultak más irányzatok, s a neoliberalizmust a liberális gondolkodásmód továbbfejlesztett változatának is tekinthetjük. A neoliberalizmus elfogadja azt, hogy a nemzetállamokon kívül más szereplők is képesek fontos szerepet betölteni, s nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy a nemzetközi kapcsolatok mélyebb megértéséhez mekkora figyelmet kellene fordítanunk a nem állami szereplők tevékenységének feltárására. A realistákhoz hasonlóan a neoliberális gondolkodók is abból a feltételezésből indulnak ki, hogy az állam olyan önálló szereplő, amely kizárólag a saját érdekeit szem előtt tartva tevékenykedik. Az ebből levont következtetés tekintetében azonban a realista és a neoliberális szemlélet markánsan eltér egymástól. Ahelyett, hogy a realistákhoz hasonlóan azt feltételeznék, hogy ennek elkerülhetetlen eredményeként konfliktus 87 fog kialakulni, a neoliberálisok azt a következtetést vonják le, hogy az együttműködés az államok érdekeit szolgálja. Így még egy olyan nemzetközi rendszerben is, ahol nincs semmiféle központi hatalom, az államok együttműködnek egymásal, mert ez áll érdekükben. Ezt a gondolatmenetet követve a biztonság leginkább olyan egyezmények, intenzívebb kereskedelem és egyéb együttműködések kialakításával teremthető meg, amelyek minden érintett állam számára előnyösek. A neoliberális szerzők osztják ugyan a hagyományos liberális nézeteket a ha - ladás lehetőségéről, de ugyanakkor elutasítják annak idealizmusát. Ugyanakkor azonban arra törekednek, hogy olyan elméleteket alkossanak, és olyan új módszereket alkalmazzanak, melyek tudományos jellegűnek minősíthetőek. Röviden tehát azt mondhatjuk, hogy az 1945 utáni új nemzetközi feltételrendszer és a behaviorista metodológiai hit megjelenésével a liberalizmus és a realizmus közötti vita immár új körülmények között folytatódott tovább. A neoliberális gondolkodásmód egyik változata az ún. institucionális vagy intézményes neoliberalizmus. Az ehhez az irányzathoz sorolható szerzők a nemzetközi és kormányközi szervezetek világpolitikában betöltött szerepét is figyelembe veszik. Ezek a kutatók is fontos változónak tartják a biztonság kérdését, azonban eltérő álláspontot képviselnek azzal kapcsolatban, hogy miként lehetne azt a leghatékonyabban biztosítani. Az institucionális neoliberális gondolkodók úgy vélik, hogy a biztonság és az együttműködés leghatékonyabban a nemzetközi intézmények létrehozásával valósulhat meg. A neoliberalizmusnak ebben a változatában az egyes vezetők által az államok érdekeinek képviselete céljából létrehozott nemzetközi intézmények azok, amelyek biztosítják, hogy számos kérdésben – politikai, gazdasági, biztonsági, környezetvédelmi stb. kérdésekben – az államok együttműködjenek egymással. Azt feltételezik, hogy azok az intézmények, amelyekhez az államok önként csatlakoznak, még egy anarchikus nemzetközi rendszerben is biztosítják az együttműködés és a békés interakció lehetőségét. Az 1950-es években Nyugat-Európában regionális integrációs folyamat in - dult el, és ez megragadta a neoliberálisok figyelmét. „Integráció” alatt a nemzetközi együttműködés különösen intenzív formáját értjük. Az integrációelmélet korai képviselői azt tanulmányozták, hogy a határokon átívelő bizonyos típusú funkcionális tevékenységek (kereskedelem, beruházások stb.) mi módon és miféle olyan hosszú távú együttműködés lehetőségét kínálják fel, melyek a részt vevő felek számára kölcsönösen előnyösek. Más neoliberális kutatók azt tanulmányozták, hogy az integrációs folyamat miképpen „táplálta saját magát”, azaz hogyan készítette elő a gazdaság egyik szektorában végbemenő integráció az utat a gazdaság másik területén további integráció elindulása számára (Haas, 1958; Keohane és Nye, 1973). Megpróbálkoztak az integráció mértékének tu dományos módszertannal történő felmérésével is (Deutsch et al., 1957). 88 Az 1950-es és 1960-as években Nyugat-Európában és Japánban tömegfogyasztásra építő fogyasztói államok jöttek létre – éppen úgy, ahogyan az az USA-ban történt a második világháború előtt. E fejlődéssel együtt járt a kereskedelem, a kommunikáció, a kulturális kapcsolatok, valamint a határokon átívelő egyéb, más jellegű tranzakciós kapcsolatok intenzívebbé válása és megerősödése. Mindezen változások szolgáltatták az alapot az ún. szociológiai liberalizmus megjelenésére. Ezt a neoliberális gondolkodásmód olyan válfajának nevezhetnénk, mely a határokon átívelő kapcsolatok intenzívebbé válásának következményeit hangsúlyozza ki. Az az elképzelés, hogy a kereskedelem valamilyen módon elősegíti a béke megteremtését, a történelem során már korábban felbukkant. Már a 18. században a felvilágosodás általános optimizmusával áthatott olyan gondolkodók, mint például Charles-Louis Montesquieu vagy Thomas Paine nézetei szerint a kereskedelem, a kommunikáció és a különféle megállapodások elősegítik a konfliktusok elkerülését. Montesquieu gondolatmenete egyszerű volt: két egymással üzleti kapcsolatban álló nemzet vagy kereskedik, vagy pedig hadakozik. Ha kereskednek, mindketten nyernek; ha harcolnak, mindketten veszítenek, s ez ilyen egyszerű. Idővel persze nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet mégsem ennyire egyszerű. Mindazonáltal az alapvető gondolat változatlanul erős hatású maradt. A nemzetközi kapcsolatokban a többé-kevésbé egymásra utaltság mindig is jelen volt. Az államok kereskednek egymással, háborúkat vívnak és szövetkeznek, s közben saját boldogulásuk nagyban a többi állam cselekedeteinek is függvénye. A nemzetközi politika egy olyan stratégiai játékhoz hasonlít, amelynek kimenetelét a játékosok tevékenysége határozza meg. Ebből a szempontból egyértelmű, hogy a szereplők kölcsönösen hatnak egymásra, azaz interdependencia áll fenn közöttük. Az 1950-es években Karl Deutsch és kollégái amellett érveltek, hogy az efféle kapcsolatok intenzívebbé válását elősegítő tevékenységek egyrészt elősegítették azt, hogy a különböző államokban élő emberek normaés értékrendszere közeledjen egymáshoz, másrészt pedig a háború egyre költségesebbé, s így egyre valószínűtlenebbé válásával egy sokkal békésebb, s az együttműködésre fokozottabban építő világ épülhessen fel. A komplex interdependencia állapota egy olyan helyzet, mely radikálisan különbözik a nemzetközi kapcsolatok realista szempontú értelmezésének nyomán kialakított képtől. A nyugati demokráciákban az államokon kívül más aktorok is cselekvőnek tekinthetőek, erőszakos, heves konfliktusok pedig egyáltalán nem jellemzik a nemzetközi életet. A neoliberalizmus efféle formáját interdependencia liberalizmusnak nevezhetjük. Az efféle gondolkodásmód legjellemzőbb képviselőinek Robert Keohane-t és Joseph Nye-t nevezhetjük. Az 1970-es években Robert Keohane és Joseph Nye továbbfejlesztették Deutsch és kutatótársai elképzeléseit. A Power and Interdependence („Hatalom és 95 valószínűséggel győznek a háborúkban, mint a nem demokratikus országok, veszélyesebb ellenük harcolni. Más demokráciák különösen ki vannak téve ennek a veszélynek, mivel a vereség különösen súlyos veszteséget jelent számukra. Másrészt az intézményekre alapozó hipotézis a demokratikus kormányok egymás iránti pozitív elvárásaira épül. A hasonló eljárásokra támaszkodva jobban bízhatnak egymás szándékaiban, így elkerülhetik a biztonsági dilemmához, más néven a biztonsági paradoxonhoz vezető helyzetek létrejöttét. A demokratikus béke normatív magyarázata azokra a közös normákra helyezi a hangsúlyt, amelyek a demokratikus államokat a konfliktuskezelésben vezérlik. A közös eljárások, szabályok és stratégiák állítólag megkönnyítik a kompromisszumok megkötését, és ezáltal csökkentik az erő alkalmazásának szükségességét. A kölcsönös elvárások is fontos tényezők: a demokratikus berendezkedésű államok nemcsak könnyebben szánják rá magukat az erőszakmentes megoldás alkalmazására, hanem ugyanezt várják el más demokratikus államoktól is, s ez összességében csökkenti a konfliktus eldurvulásának valószínűségét. Ez a gyakorlat ahhoz a neoliberális szerzők által vallott feltételezéshez köthető, hogy az államok elsősorban nem a hatalmi egyensúlyt, hanem a fenyegetettség tekintetében fennálló egyensúlyt veszik figyelembe, s politikájukat nem mindig a legrosszabb elvárásokból kiindulva alakítják ki. A realista gondolkodók elképzeléseivel ellentétben egy erős, azonos értékeket tiszteletben tartó szomszédos ország nem feltétlenül jelent fenyegetést. Kanada, amely a világ leghosszabb határán osztozik a világ legerősebb államával, nem törekszik az Egyesült Államok megfékezésére, s nem is törekszik Amerika-ellenes szövetségek létrehozására. A közös normák és értékek tiszteletben tartása lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államok és Kanada megbízzon egymásban, és szövetségesek maradjanak. A realista irányzathoz sorolható szerzők azonban aligha értenének egyet azzal, hogy az ideológia ilyen fontos szerepet játszhat a nemzetközi szövetségek létrejöttében. Álláspontjuk szerint az államok közötti együttműködések elsősorban a biztonság, a potenciális fenyegetettség és a hatalmi egyensúly területén fennálló közös érdekekre épülnek és e szerint alakulnak. A normák és az intézmények kölcsönösen befolyásolják egymást. A pozitív elvárások megteremtésével és megerősítésével hozzájárulnak a demokráciák közötti viták békés rendezéséhez. A demokráciák azon képessége, hogy az átlátható demokratikus eljárások és demokratikus intézmények keretében képesek kommunikálni egymással, csökkenti a közöttük fennálló kapcsolatrendszerben a stratégiai bizonytalanság szintjét, s ezáltal csökkenti a háború előfordulásának valószínűségét. A demokráciák és az autoriter, illetve totalitárius államok közötti ilyen jellegű együttműködés hiányával magyarázható a demokráciák részéről a nem demokratikus államok iránt tanúsított agresszivitás. 96 A neoliberalizmus itt röviden ismertetett irányzatai kölcsönösen erősítik egymás érvrendszerét: az általuk hangoztatott érvek végül is egy összefogott érvrendszerben kapcsolódnak össze. E szerint lehetséges a nemzetközi kapcsolatokat békésebb természetűre, valamint a résztvevők között megvalósuló nagyobb mértékű együttműködésre építeni. A nemzetközi kapcsolatok rendszerét más szemszögből elemző, s ebből más következtetéseket levonó realista iskolával szemben a neoliberális nézetek egyértelműen egy másfajta álláspontként, azzal szemben álló kihívásként jelennek meg. Az 1970-es években a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó kutatók körében eluralkodni látszott az a meggyőződés, hogy a neoliberalizmus jó úton halad ahhoz, hogy a tudományágban domináns megközelítéssé váljék. A realizmus alapgondolatainak Kenneth Waltz 1979-ben történt átfogalmazása azonban a mérleg nyelvét ismét a realizmus felé billentette. Amint azt korábban említettük, Kenneth Waltz 1979-ben megjelent könyve a Theory of International Politics („A nemzetközi politika elmélete”) úttörő jellegűnek tekinthető. Újdonságát az adta, hogy ebben egy alapjában más realista elmélet alapjait fektette le, s elmélete kortársaitól csakhamar megkapta a „neorealista” jelzőt. A neoliberális gondolkodás mindazonáltal meggyőző érveket tudott felsorakoztatni az iparosodott liberális demokráciák közötti kapcsolatok békésebb és együttműködőbb jellegére vonatkozólag, s érveket amellett, hogy lehetséges egy, független államok közötti nagyobb együttműködésre építő világot kialakítani. A második világháború után kialakuló nemzetközi rendszert két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió uralta: a rendszer tehát bipoláris jellegű volt. A Kelet és Nyugat közötti konfrontáció azonban az 1970-es és 1980-as években is makacsul a nemzetközi kapcsolatrendszer jellegét alapvetően meghatározó vonása maradt. A Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett széthullásával azonban egy más jellegű rendszer jött létre, melyben számos nagyhatalom létezik – bár közülük természetesen az USA kiemelkedik. Mégis, azt mondhatjuk, hogy a bipoláris rendszer eltűnésével egy multipoláris jellegű nemzetközi rendszer alakult ki. Az 1980-as évek során néhány neorealista és neoliberális gondolkodó közel jutott annak az általános elemzési kiindulópontnak az elfogadásához, mely jellege szerint alapjában véve neorealista jellegűnek tekinthető: e szerint abban a rendszerben, mely továbbra is nemzetközi anarchiaként írható le, továbbra is az államok tekinthetők főszereplőnek, s ezek saját érdekeik megvalósítására törekednek (Baldwin, 1993). A neoliberális szerzők viszont továbbra is amellett érvelnek, hogy az intézmények, a függetlenség és a demokrácia a neorealisták által előre jelzett együttműködésnél magasabb szintű és intenzívebb együttműködésre vezetett. A neorealizmusnak és neoliberalizmusnak számos olyan mai változata létezik, melyek egyáltalán nem éles ellentétei egymásnak. Kutatási módszertanuk 97 is nagy hasonlóságot mutat, s nagymértékben építenek a behaviorizmus erre vonatkozó elképzeléseire. Amint azt a korábbiakban jeleztük, a neorealizmus és a neoliberalizmus közötti vita a nemzetközi kapcsolatokban kirobbant első vita folytatásának is tekinthető. A korábbi vitától eltérően azonban ez a mostani azt eredményezte, hogy a neoliberális gondolkodók többsége elemzési kiindulópontként elfogadta a neorealista előfeltevések többségét. A neoliberális oldalról érkező Robert Keohane (1986) megpróbálkozott a neoliberalizmus és a neorealizmus szintézisének létrehozatalával. A neorealista oldalról érkező Barry Buzan és mások (1993) hasonlóval próbálkoztak. A két hagyományos megközelítésmód teljes mértékű szintézise azonban napjainkig nem született még meg. S természetesen mind a mai napig léteznek mindkét táborban olyan szerzők (pl. a neorealista Mearsheimer, 1990; 1994, illetve a neoliberális Rosenau, 1990), akik továbbra is egyik vagy másik álláspont kizárólagos érvényessége mellett érvelnek, s messze vannak attól hogy megbékéljenek a másik fél által hangoztatott érveléssel. Emiatt a vita tovább folytatódik. A liberalizmus korlátai és kritikája A realizmushoz hasonlóan a liberalizmusnak és különféle változatainak is meg - vannak a maga korlátai. Mint már említettük, a liberalizmus, s valamivel csekélyebb mértékben a neoliberalizmus is az ember természetéről a legjobbat feltételezi, és úgy véli, hogy az emberek „jó” viselkedése a nemzetek közötti együttműködést és a jótékony hatású kapcsolatokat is lehetővé teszi. Feltételezik, hogy az egyén tulajdonképpen képes irányítani egy nemzetet. Bár igaz, hogy bizonyos esetekben az egyén képes befolyást gyakorolni, ma a legtöbb nemzetállamban a kormányzás vagy a szakpolitikák kialakítása a kormányt alkotó emberek bizonyos körétől függ. A parlamentáris rendszerekben létezik ellenzék is. Tehát, jóllehet lehetséges, hogy beszélhetünk bizonyos mértékű általános egyetértésről az ideológia vagy a nemzet által követendő irányvonal tekintetében, ám ezt nem csupán egyetlen személy határozza meg. Az egyén által betölthető szereppel kapcsolatos elképzeléseken túl a liberális perspektíva azt is feltételezi, hogy a nemzetállamok számára hasznos lesz az együttműködés, ez pedig befolyásolja a viselkedésüket. Tehát az országok olyan szervezetek létrehozatalára törekednek, mint amilyen például az Egyesült Nemzetek Szervezete, hogy ezáltal is elősegítsék az egymással való együttműködést, és hogy növeljék a nemzetközi rendszer stabilitását. Ellenérvként azonban ezzel szemben elmondható, hogy a nemzetközi szervezetek valójában csak nagyon kis mértékben képesek befolyásolni a nemzetállamok magatartását. Másképpen fogalmazva, a nemzetállamok csak akkor 98 maradnak tagjai ezeknek a szervezeteknek és csak akkor igazodnak azok irányelveihez, ha ez az érdekükben áll. Ezzel azonban máris visszajutottunk a realista szemlélethez. Így kérdéses, hogy a nemzetközi intézmények, amelyek szerepe e gondolatmenet alapját képezi, ténylegesen olyan hatékonyak-e, vagy csak olyan mértékben azok, amilyen mértékben az államok felruházzák ezeket a szervezeteket cselekvőképességgel. Egy olyan nemzetközi szervezet, mint az ENSZ, csak annyira lesz hatékony, amennyire az országok megengedik neki, hogy az legyen. Így tehát fel kell tennünk a kérdést, hogy az államok vajon átadnak-e egyáltalán, s ha igen, akkor mekkora hatalmat hajlandóak átadni ezeknek az intézményeknek. Így a liberalizmus kritikusai (különösen a realista iskola képviselői) szerint lényegében lehetetlen túllépni az államok és a hatalom viszonyának alapkérdésén. A valóság az, hogy a nemzetközi szervezetek nem kényszeríthetik a szuverén nemzetállamokat arra, hogy meghatározott magatartást tanúsítsanak; a nemzetállamok valójában azért cselekednek meghatározott módon, mert úgy látják, hogy ez számukra előnyös, azaz megfelel nemzeti érdeküknek. Így továbbra is kérdéses, hogy az országok valóban együttműködnek-e akkor, ha úgy látják, hogy ez nem szolgálja a saját érdeküket. Másképpen fogalmazva, vajon tényleg megtesznek-e valamit kizárólag azért, mert azt „jónak” ítélik meg? A liberális gondolkodók e morális döntések meghozatalának felelősségét az államokra és az egyes vezetőkre testálják. Azonban valóban ez a helyzet a valóságban? A liberalizmus egyes kritikusai szerint továbbá a liberalizmus az úgynevezett „alacsony politika” területére eső problémákra, például az emberi jogokra vagy a környezetvédelemre koncentrál, nem pedig a „magas politika” körébe tartozó ügyekre, mindenekelőtt a nemzetbiztonságra. A globalizált világban az országok egyre inkább tudatában vannak annak, hogy az egy országon belül hozott döntések hatással vannak másokra, s ez alátámasztja a liberális álláspontot. Az olyan ügyekben, mint például a környezetvédelem, amelyekben nem érvényesülnek a határok, a liberális gondolkodók azt mondanák, hogy minden ország számára előnyös a saját környezetének tisztántartása; közös érdekük, hogy így tegyenek és együttműködjenek egymással. Az elmélet azonban nem számol az ún. „potyautasokkal”, vagyis azokkal az országokkal, amelyek ugyan nem így járnak el, viszont élvezik a más országok intézkedéseiből származó előnyöket. Ezen túlmenően egy ország fennmaradása végső soron a biztonsága megteremtésének és fenntartásának a függvénye, ami a legalapvetőbb érdek, és a „magas politika” területére sorolandó. Ha egy ország nem képes gondoskodni saját fennmaradásáról, akkor a többi említett érték másodrendű értékké silányul. A nemzetközi kapcsolatok terén bekövetkezett jelentős változásokat figyelembe véve és megértve, a neoliberális elméletalkotók megpróbáltak egy másik világot leírni, amely különbözik attól, amelyet a hatalmi gondolkodás klasszi- 99 kusai, például Clausewitz, Bismarck vagy Morgenthau tanulmányoztak. Ebben az új világban az erő egyoldalú alkalmazásának és a közvetlen kényszerítésnek kevesebb helye van, azonban helyénvalóbb úgy fogalmazni, hogy az erő szerepe nem csökkent, hanem inkább megváltozott. Számos, az 1970-es évek végén megfigyelt tendencia ma is fennáll, s ezek megkülönböztetik a modern, „poszt-vesztfáliai” nemzetközi rendszert a korábbitól. Természetesen ez a világ nem mentes a problémáktól. A neoliberális szerzők által hangsúlyozott átalakulások és folyamatok nem egyformán érvényesülnek a világban. Míg a magasan fejlett országoknak a növekvő interdependencia és kiszolgáltatottság miatt sikerül elkerülniük az egymással való erőszakos konfliktusokat, addig a fejlődő országok közötti kapcsolatokat, amelyekben a Föld lakosságának több mint fele él, még mindig az anarchia és az egoizmus uralja. A nemzetközi szervezetek hatékonysága viszonylag korlátozott az erőszak megelőzése vagy korlátozása terén. Az interdependencia növekedése másrészt gyakran a világ leggazdagabb nemzetei és a többi ország közötti szakadék szélesedéséhez vezet. A realizmushoz hasonlóan a neoliberalizmusnak is számos szószólója és tá - mogatója van. A paradigma ugyanakkor nem tekinthető a nemzetközi kapcsolatok mindent megmagyarázó, egyetemes érvényű gondolatrendszerének. A kérdések széles körének vizsgálatát teszi lehetővé, ugyanakkor a nemzetközi politika jó néhány más jelenségének kezelésében igencsak tanácstalannak mutatkozik. 100 6. AZ „ANGOL ISKOLA” Ebben a fejezetben és a következőben a nemzetközi kapcsolatok elmélete tudományág két olyan irányzatát fogjuk bemutatni, amelyek néhány tekintetben hasonlítanak egymásra, más tekintetben azonban nagyon is különbözőek: az ún. „angol iskolát”, vagy más néven „nemzetközi társadalom” elméletet és a konstruktivista elméletet. Ezek egyrészt reagálnak a realizmus, a liberalizmus, a neorealizmus és a neoliberalizmus pozitivista, tudományosan megalapozott elméleteire, másrészt az olyan „posztpozitivista” elméletekre, mint a kritikai elmélet, a feminizmus, a posztkolonializmus és a zöld elmélet (e megkülönböztetés hasznos áttekintését lásd Griffiths, 2011:11–12). Ezért, amikor arról gondolkodunk, hogy „hol” helyezkednek el a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek csoportjában, úgy tekinthetünk az úgynevezett „angol iskolára” és a konstruktivizmusra, mint amelyek olyan témákat és kérdéseket is megvizsgálnak, amelyeket a korábbi elméletek megalkotói előzőleg figyelmen kívül hagytak, vagy amelyek felett átsiklottak. Ez a két elméleti irányzat ezzel megnyitotta az utat annak radikálisabb átértékelése előtt, hogy egyáltalán mivel is foglalkozik a nemzetközi kapcsolatok elmélete tudományág. Az „angol iskola” helye az irányzatok között Az említett irányzat elnevezése annyiban fura, hogy ezt az elméletet különböző nemzetiségű kutatók alkották meg. „Az ún. angol iskola – ellentétben azzal, amit a neve sugall – sosem volt különösebben angol, és ma még kevésbé az” (Dunne, 2016:108). Az angol iskola egyik meghatározó kutatója nemrégiben azt a megjegyzést tette, hogy a neve „nem alkalmas annak érzékeltetésére, hogy mit is képvisel” (Buzan, 2014:5). Az angol iskola nem kínál olyan természettudományos nyelvezettel felruházott „elméletet” sem, amelyet például egy neorealista rokonszenvesnek találna. Az „angol iskola” inkább a világtörténelemről empirikusan megalapozott leírásokat megfogalmazó, sokszínű tudományos módszerrel vizsgálódó szakembereket tömöríti. Feltárják és megpróbálják megmagyarázni a nemzetközi kapcsolatok fejlődést elősegítő tényezőit, amelyeket gyakran, 101 de nem feltétlenül minden esetben az államok „társadalmának” fogalmával írnak le, szemben az úgynevezett „rendszerrel” (Suganami, 2005:42). A „társadalom” elnevezésű alkotóelem alapvető fontosságú, és az elkövetkezőkben még visszatérünk rá. Amint arra olyan írók, mint Renée Jeffery is egyértelműen rámutatnak, s amint azt maguk az „angol iskola” szerzői is tisztán felismerték (Buzan, 1993:328), a 16–17. században élt holland jogász és morálfilozófus, Hugo Grotius munkássága nagy hatást gyakorolt az irányzatra. Amikor a „grotius-i racionalizmus” kifejezést halljuk, akkor pontosan Grotiusra, s az arra vonatkozó gondolataira utalnak, hogy a nemzetközi konfliktusok legdurvább hatásait hogyan lehet a nemzetközi jog segítségével enyhíteni. Ahogy Martin Wight megfogalmazta: „Racionalisták mindazok, akik a nemzetközi együttműködésre figyelnek és hisznek annak értékében egy olyan világban, ahol túlnyomórészt nemzetközi anarchia uralkodik. Úgy vélik, hogy az ember, bár nyilvánvalóan bűnös és vérszomjas teremtmény, ugyanakkor mégiscsak racionális lény” (idézi Jeffery, 2006:116). A következőkben a nemzetközi társadalom fogalmának tárgyalása során a racionalizmus Hedley Bull-féle változatát fogjuk megvizsgálni. Az „angol iskola” elméletei tehát több olyan elmélettel is hasonlóságot mutatnak, mint a realizmus, a liberalizmus és a konstruktivizmus, s egyes szerzők ebben az irányzatban a nemzetközi kapcsolatok vizsgálatakor kifejezetten olyan „genealógiai” szempontú vizsgálati módszereket használnak, amelyek a kritikus szemléletű posztstrukturalista elméletekre jellemzőek (Reus-Smit, 2002:494). Joggal állítható, hogy az „angol iskola” egy széles értelemben vett liberális irányvonalat képvisel, miközben tisztában van az olyan, a realisták által felvázolt nemzetközi realitásokkal is, mint amilyen például a nemzetközi államrendszer. Módszertani tekintetben a módszerek széles skáláját használják, és inspirációt éppúgy merítenek a történettudományból, a filozófiából és a nemzetközi jogból, mint a pozitivista módon gyakorolt „politikatudományból” (Buzan, 2014:21–38). Amint az olyan kiemelkedő szerzők, mint Hedley Bull esetében is megfigyelhető, az angol iskola írói – néha ugyanabban a könyvben vagy tanulmányban – a liberális optimizmus és a realista pesszimizmus között ingadoznak (Wheeler és Dunne, 1996). Mivel az angol iskola olyan széles választékot ölel fel mind tematikáját (a „nemzetközi társadalom” különböző korszakait vizsgálja), mind módszertani eszközeit tekintve, nem könnyű meghatározni, hogy mely szerzőket tekinthetjük az 1950-es évek óta kialakult irányzat legmarkánsabb képviselőinek. Történelmileg az amerikai egyetemi közegen kívül az „angol iskola” munkássága népszerűbb volt, mint azon belül, és a neve segít megkülönböztetni azt az 1945 utáni amerikai kutatók fajsúlyosabb elméleti műveitől. Mindig is fennállt valamiféle távolságtartás a nemzetközi kapcsolatok vizsgálatakor annak amerikai és európai kutatói között az ontológiai, ismeretelméleti és módszertani kérdésekben, 102 s az „angol iskola” szemlélete ezt a különbséget élesen kidomborította. Első képviselői közül Martin Wight és Hedley Bull (mindketten a grotiusi vizsgálati gyakorlatot előtérbe helyezve), R. J. Vincent és Adam Watson meghatározó alakjai ennek az irányzatnak; Charles Manning meglehetősen mellőzött szereplő, azonban Tanja Aalberts (2010) úgy érvel, hogy érdemes őt is a meghatározó jelentőségű gondolkodók közé sorolni, akik műveit arra a határterületre sorolhatjuk, ahol az „angol iskola” és a konstruktivizmus találkozik. Az 1990-es években „az angol iskola mint jelentős »nem amerikai« kutatási program ismét újjáéledt” (Reus-Smit, 2005:82). Barry Buzan, Richard Little, Tim Dunne, Nicholas Wheeler, Alex Bellamy, Richard Jackson, John Williams és Robert Murray azok között vannak, akik az elmúlt években az angol iskola elméletét továbbfejlesztették. Andrew Linklater a kozmopolitizmusról írott (2010, 2016) és Adrian Gallagher (2016) az „emberiség” eszméjét elméletileg feldolgozó munkája egyaránt az „angol iskola” klasszikus témaköreit fejtegeti. Mindezek ellenére az „angol iskola” továbbra is meglehetősen eklektikus és megfoghatatlan csoportosulás maradt (Jeffery, 2006:114). Ha végigtekintünk ezen a sokszínű munkásságon, azt mondhatjuk, hogy bizonyos különbségek ellenére „az angol iskolát tudósok történelmileg kialakult és folyamatosan változó csoportjának tekinthetjük, amely számos hiteles és egymással összekapcsolódó történetet tud felmutatni [a hasonlóságaikról és különbözőségeikről]” (lásd Suganami, 2005:29). Az irányzat szerzői a nemzetközi kapcsolatok számos, olyan fontos kérdését tárgyalják, mint például a szuverenitást, a beavatkozást, az erő alkalmazását, valamint a globális irányítás kérdését. Röviden, mint a nemzetközi kapcsolatok valamennyi elmélete, az „angol iskola” is kívül-belül egyaránt ellentmondásokkal küzd, miközben megőriz egy bizonyos mértékű következetességet a megközelítésmódjában, ami lehetővé teszi számára, hogy megőrizze a tudományág más irányzataitól elkülönülő identitását. Az egyik módja annak, hogy megítéljük, hol „illeszkedik” az angol iskola a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek rendszerébe, az, ha annak egyik legjelesebb történetírójához és művelőjéhez fordulunk, aki úgy ítéli meg, hogy az angol iskola kerüli a „vagy-vagy” típusú elméletek megfogalmazását; ez „különböző elméletek és fogalmak szintézise”, amely egyesíti „az elméletet és a történelmet, az erkölcsöt és a hatalmat, a cselekvést és a struktúrát” (Dunne, 2016:108). A fejezet korlátozott terjedelme sajnos nem teszi lehetővé az angol iskola valamennyi jelentős elméletalkotójának alapos vizsgálatát. Mindazonáltal először megvizsgáljuk azt, hogy a nemzetközi kapcsolatokról alkotott elméletek körében hogyan helyezte el Hedley Bull az „angol iskolát”, majd pedig áttekintjük annak legfontosabb alapfogalmait: az államról, a rendszerről, a társadalomról és a rendről vallott nézeteket. Ezután az úgynevezett „pluralista elmélet” és a „szolidáris elmélet” hívei közötti, az „angol iskola” irányzatán belüli vitát vizsgáljuk 103 meg, annak érdekében, hogy bemutathassuk az elmélet különböző „szárnyait”, s azok hidegháború utáni korszakban tapasztalt fejlődését. Hedley Bull: Az anarchikus társadalom Hedley Bull meghatározó, az „angol iskolához” sorolható művének, The anarchic society („Az anarchikus társadalom”) (1977) már a címe is sejteti, hogyan látta a szerző a nemzetközi kapcsolatok természetét. Teljes mértékben elfogadta, hogy az államok a nemzetközi rendszerben az anarchia állapotában léteznek, amely ismert kiindulópontja a realizmusnak, a liberalizmusnak és azok „neo” jelzővel jelölt változatainak, és amelyet a könyv korábbi fejezeteiben vizsgáltunk meg. Csak emlékeztetésképpen: egy anarchisztikus nemzetközi rendszerben nincs „legfelsőbb hatalom”, amely nemzetközi szinten szabályozná az államok viselkedését, ugyanúgy, ahogyan azt a (demokratikus vagy más) kormányok belpolitikai síkon a polgáraik esetében teszik. Amint láttuk, az olyan realista nézeteket valló gondolkodók, mint Carr és Morgenthau úgy vélték, hogy rendfenntartó nélkül az önérdeküket követő államok között állandóan fennáll a konfliktus kialakulásának veszélye. Véleményük szerint az államok egy olyan biztonsági kényszerhelyzetben vannak, amelyből nem lehet könnyen kiszabadulni. Az olyan neorealista gondolkodók, mint Waltz és Mearsheimer, elméleteiket az erőegyensúly koncepciójára alapozva alkották meg. Az emberi természetre és a kormányok döntéseire fektetett hangsúly helyett inkább úgy érveltek, hogy a konfliktusok okai nem annyira az egyes egységek (államok) cselekedeteiben, hanem magának a rendszernek a működésében keresendők. A neorealista nézetek szerint a nemzetközi kapcsolatokban az anyagi hatalom megoszlása a meghatározó. A liberális és a neoliberális elméletalkotók ugyanabból a feltételezésből indultak ki az anarchia létezésével kapcsolatban, azonban ebből teljesen eltérő következtetéseket vontak le. Azt állították, hogy a konfliktus nem szükségszerűen, állandó jelleggel vagy elkerülhetetlenül jelenik meg a nemzetközi kapcsolatokban. A korai liberális gondolkodók a demokrácia és a jó kormányzás elterjesztését szorgalmazták, s ezek a gondolatok a hidegháború befejezése után a demokratikus békeelméletben újra felelevenedtek. A második világháborút követően a liberális el - mélet alkotók a nemzetközi szervezetek, intézmények és rezsimek erősödésére összpontosítottak, bemutatva, hogy ezek hogyan befolyásolhatják az önző, ha - szon maximalizálásra törekvő államok arra vonatkozó számításait, hogy milyen előnnyel jár számukra a nemzetközi multilaterális együttműködés. Vajon ho - gyan látta Bull és az angol iskola ezeket a kérdéseket? Valószínűleg joggal állíthatjuk, hogy Bull munkássága realista ihletésű és liberális szellemű. Realista ihletésű volt, mert párbeszédet kívánt kezdemé- 104 nyezni arra vonatkozóan, hogy milyen következményekkel jár, ha elfogadjuk a nemzetközi kapcsolatok elméletének két alapfeltevését: azt, hogy a szuverén államok a főszereplők, s hogy anarchikus környezetben léteznek. Mint azt Richard Little (2005:48) megfogalmazta: „Bull felfogása a nemzetközi rendszerről szinte pontosan megegyezik a Waltz által képviselt felfogással”. Ebből a realista kiindulópontból kiindulva azonban kifejezetten liberális elképzeléseket vázolt fel arra vonatkozóan, hogy miért „működik” a nemzetközi politika. Ezt láthatjuk, ha figyelembe vesszük azt a kulcsfontosságú állítását, miszerint „az államok egy csoportja, amely bizonyos közös érdekek és közös értékek tudatában van, társadalmat alkot abban az értelemben, hogy úgy gondolják, hogy egymáshoz való viszonyukban egy sor szabály köti őket, és megosztják egymással a közös intézmények működtetéséből fakadó kötelezettségeiket” (Bull, 1977:13). Egy pillantás e kijelentés néhány kulcskifejezésére rávilágít Bull programjának liberális jellegére: • közös érdekek; • közös értékek; • társadalom; • szabályok; • megosztás; • intézmények. A fő különbség Bull és a liberális, illetve neoliberális elméletalkotók között az, hogy előbbi a „társadalom” fogalmának elméletbe való beépítésére törekedett. A világtörténelem tanulmányozása alapján arra a következtetésre jutott, hogy: „a rend része a nemzetközi kapcsolatok történetének; …a modern államok nemcsak egy államrendszert, hanem egy nemzetközi közösséget is alkottak és alkotnak” (Bull, 1977:22–23). Vagy ahogyan Alex Bellamy fogalmaz, az „angol iskola” szerzői azt a konstruktivista vélekedést hangoztatják, hogy „az államok olyan nemzetközi közösséget alkotnak, amelyet olyan eszmék, értékek, identitások és normák alakítanak, amelyeket kisebb-nagyobb mértékben mindenki magáénak érez” (Bellamy, 2005:2). A nemzetközi rendszer „értelemszerűen a legalapvetőbb és fontosabb fogalom”, amelyben az államok közötti kölcsönhatások meglehetősen behatároltak és funkcionális jellegűek: „háború, diplomácia, kereskedelem, migráció és az eszmék áramlása” (Buzan, 1993:331). A neorealista nézetek szerint a stabilitást a kiegyensúlyozott erőviszonyok hozzák létre. Bull szerint azonban az államok nem töltik egész idejüket a nemzetközi hatalmi rangsorban elfoglalt, egymáshoz viszonyított helyük számítgatásával. Az ilyen jellegű instrumentális, racionális számításokat a közös érdekek érzése kíséri, s bizonyos tekintetben fel is váltja azt. Mindez a nemzetközi intézmények és a rezsimek által létrehozott keretek között alakul ki. Mint ahogyan 111 Wheeler és Dunne, 1996:95) a nemzetközi társadalomban való részvétellel valósítható meg. Ez a meglehetősen minimalista, jogászkodó szemléletmód az utóbbi években határozottabb alakot öltött. Például az olyan szolidaritást szorgalmazók, mint Nicholas Wheeler, úgy vélik, hogy „a gazdagabb és erősebb államok felelőssége, hogy enyhítsék a kevésbé sikeres államokban tapasztalható elviselhetetlen szenvedéseket” (Suganami, 2005:39). E felfogás szerint mindaddig, amíg a beavatkozások nem főszabálynak, hanem kivételnek számítanak, a nemzetközi rendszerben fenn lehet tartani a rendet. A szolidaritást hirdetők tehát az angol iskola elméletében fellelhető kozmopolita hagyományhoz és a „világtársadalmi” felfogásához kapcsolódnak. Ezzel szemben a pluralizmus mellett érvelők, mint Richard Jackson, inkább a realista irányzathoz, és az „angol iskola” „nemzetközi társadalom” szárnyához köthetőek. Ők azt állítják, hogy a beavatkozások „[alkalmasak] arra, hogy aláássák a nemzetközi rendet, sőt, a humanitárius beavatkozás a paternalizmus egy olyan formája, amely erkölcsileg is kifogásolható”. A pluralizmus hívei nem zárkóznak el az országok „békéjének helyreállítása, újjáépítése vagy fejlesztése” gondolatától, de azt is hangsúlyozzák, hogy mindezeket csak az adott ország kormányzatának beleegyezésével szabad végrehajtani (Suganami, 2005:39). A szuverén államok „gyakorlati” kapcsolatban állnak egymással (intézmények és szervezetek által), ami lehetővé teszi számukra, James Mayall szavaival élve, hogy „összecsiszolódjanak”. A nemzetközi társadalom e meggyökeresedett „normájának” megsértése destabilizáló hatású is lehet abban az esetben, ha az erős államok új intervenciós normák formájában erőltetik rá azokat a gyengébbekre. Barry Buzan megjegyzi, hogy a pluralista szemlélet nem feledkezik meg az etikai megfontolásokról. A rend és az igazságosság nemzetközi kapcsolatokban fennálló viszonya ilyen jellegű értelmezésének középpontjában a különböző berendezkedésű és ideológiai beállítottságú országok közötti sokféleség tiszteletben tartása áll (Buzan, 2014:91). Ezért: „A rend megőrzésére vonatkozó konzervatív kívánalmakat az igazságosságra való törekvésnél elsődlegesebbnek kell tekinteni akkor, amikor ez a törekvés ütközik a nemzetközi társadalom alapelveivel” (Williams, 2005:23). A szolidárisok és a pluralisták közötti nézeteltérés lényege tehát ontológiai. Azt érinti, hogy hol van helye az erkölcsi felelősségnek a szuverén államok kapcsolatrendszerében. A „szolidárisok” úgy vélik, hogy az emberiség egyetemes morális értékközösséget alkot annak ellenére, hogy az egyes államokra oszlik; a „pluralisták” szerint a szuverén államok felelősek saját polgáraik jólétéért (Suganami, 2005:40). 112 Az „angol iskola” kritikája A „nemzetközi társadalom”, avagy az „angol iskola” szemléletmódjával kapcsolatban számos komolyabb kritika is megfogalmazható. Az első az a realisták által megfogalmazott kritika, miszerint kevés, illetve nincs bizonyíték arra, hogy az államok és az államférfiak elfogadják a nemzetközi normákat. Másodszor, a liberális szerzők részéről elhangzó kritika szerint a nemzetközi társadalom irányzat alábecsüli a belpolitika – például a demokrácia – jelentőségét, és nem tud magyarázatot adni a nemzetközi politikában bekövetkező progresszív változásokra. Harmadszor, a nemzetközi politikai gazdaságtan képviselői azt vetik a szemére, hogy nem számol a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szerepével. Végül pedig számos „szolidáris” kritika fogalmazódott meg a nemzetközi társadalom irányzatán belül, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy az elmélet nem képes megfelelően kezelni a kialakulóban lévő posztmodern világban felmerülő kérdéseket, és talán nem is képes megbirkózni a problémákkal. A nemzetközi társadalom szemléletének realista kritikája a Hedley Bull (1995:13) által meghatározott, „az egymással való kapcsolataikban közös szabályok által összekötöttnek tekintett, és közös intézmények működtetésének terheit közösen vállaló államok, azaz a nemzetközi társadalommal” kapcsolatban táplált mélységes szkepticizmuson alapszik. A realisták úgy vélik, hogy az államok csak saját nemzeti érdekeiket tartják szem előtt. Felteszik a kérdést, hogy vajon milyen módon bizonyítható, hogy az államok „[ugyanakkor] meghatározott szabályokat is tiszteletben tartanak… amelyek szerint tiszteletben kell tartaniuk egymás függetlenségre vonatkozó igényeit, tiszteletben kell tartaniuk az általuk kötött megállapodásokat, és bizonyos korlátozásoknak kell alávetniük magukat az egymás elleni erőszak alkalmazása során” (Bull, 1995:13). Az államok tiszteletben tarthatják ezeket a szabályokat, de csak azért, mert ez a saját érdekükben áll. Ha a nemzetközi kötelezettségek és a nemzeti érdekek között ellentét mutatkozik, mindig az utóbbi érdekek kerekednek felül, mert az államok alapvetően mindig a saját érdekeiket, végső soron a saját biztonságukat és túlélésüket tartják szem előtt. A nemzetközi társadalom irányzat azonban korántsem olyan „puhány” szem - léletmódot képvisel, mint ahogyan azt a realista kritika hangoztatja. Mint már említettük, a realista szemléletmód, egy a három, a nemzetközi társadalom irányzat által képviselt megközelítésmódban található alapelemek közül. Wight (1966) úgy jellemzi a nemzetközi kapcsolatok elméletét mint a „túlélés elméletét”, ami azt jelzi, hogy elismeri az államok elsődleges szerepét, létjogosultságát és érdekeik létjogosultságát. Az államok közötti anarchia feltételezése az elméletben továbbra is központi helyet foglal el. De, ahogy azt Bull (1977) leghíresebb könyvének címe, The anarchic society („Az anarchikus társadalom”) is mutatja, a nemzetközi társadalom irányzatának nem ez a legfontosabb jellemzője. Azt hang súlyozza, hogy az államok szerződések által kötik magukat más államok- 113 hoz, és hogy ezt nem csupán az önérdek (realizmus), vagy akár a felvilágosult önérdek (mérsékelt realizmus) indokolhatja. Hangsúlyozza, hogy az államoknak jogos érdekeik vannak, amelyeket más államok elismernek és tiszteletben is tartják; azt is hangsúlyozza, hogy az államok felismerik, hogy a nemzetközi ügyekben a kölcsönösség elvének tiszteletben tartása mindenki számára hasznos (racionalizmus). Ezeket a gondolatokat Martin Wight (1966) fejtette ki a „nyugati értékekről” szóló egyik első értekezésében. Ha az államok valóban úgy cselekednének, ahogyan a realisták állítják, akkor nem léteznének kötelező érvényű szerződések, mert egyetlen államtól sem lehetne elvárni, hogy betartsa ígéretét, ha már nem áll érdekében. A világpolitikában mégis mindennaposak a kötelezően betartandó szerződések. A liberálisok a legtöbb kritikai figyelmet a realizmusra irányították. A nemzetközi kapcsolatok elmélete tudományágon belül a liberálisok (vagy „idealisták”) és a realisták között zajló vita volt a 20. század legfontosabb vitája. A „nemzetközi társadalom”, vagy más néven az „angol iskola” irányában megfogalmazott kritikájuk lényegét az képezte, hogy véleményük szerint a nemzetközi társadalom irányzat elméletalkotói nem fordítanak kellő figyelmet arra, hogy a belpolitikai folyamatok milyen hatást gyakorolnak a nemzetközi kapcsolatokra. A realistákhoz hasonlóan a nemzetközi társadalom elméletalkotói sem szívesen vizsgálják azt, hogy a külpolitikát hogyan befolyásolják a belpolitikai tényezők. A liberális irányzat másik kritikája abból az érvből táplálkozik, amely szerint a liberális demokráciák békeszeretőbbek, mint a nem demokratikus politikai rendszerek. E tekintetben a republikánus liberálisok nemcsak a realistákkal szemben fogalmaznak meg kritikát, hanem értelemszerűen a nemzetközi társadalom elméletíróival kapcsolatban is, akik a liberálisok véleménye szerint ugyancsak hajlamosak figyelmen kívül hagyni ezt a kérdést. A harmadik megfogalmazott liberális bírálat szerint a nemzetközi társadalom irányzata képtelen magyarázatot adni a nemzetközi kapcsolatokban végbemenő progresszív változásokra. Wight (1966:33) azt állítja, hogy a belpolitika olyan szféra, amelyben lehetségesek a progresszív jellegű változások, ezzel szemben azonban a nemzetközi politikában mindig ismétlődnek a folyamatok és az események, így a nemzetközi kapcsolatok elmélete lényegében a „túlélés elmélete”. Ez az álláspont megegyezik a realizmus álláspontjával. A liberáli - sok azt hangsúlyozzák, hogy a másodlagos intézmények – amit Bull (1977:xiv) „ál-intézményeknek” nevez – hogyan képesek megváltoztatni a nemzetközi kapcsolatokat. A nemzetközi társadalom elméletalkotói többnyire elfogadják Bull álláspontját, és ezeket az intézményeket sokkal kevésbé tartják fontosnak, mint a hatalmi erőegyensúlyt, a nemzetközi jogot, a diplomáciát, a nagyhatalmak ellenőrzését és a háborúkat, azaz az ún. „elsődleges intézményeket”. A másod- 114 lagos intézmények működése tehát csak az elsődleges intézmények előzetes meglétének köszönhetően válik lehetségessé, s e másodlagos intézményrendszerek működése viszont aszerint alakul, hogy miként működnek ezek az elsőrendű intézmények. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa például egy kísérlet a hatalmi egyensúly által létrehozott stabil gyakorlatok formálissá tételére, fenntartására és további szabályozására, és működését ezek az általános módszerek határozzák meg. Bullnak az anarchikus társadalomról szóló munkájában azonban számos, a másodlagos intézményekre mint a nemzetközi társadalom alapvetőbb intézményeinek megnyilvánulásaira való utalást találunk, s ő is ezeket hívja segítségül, hogy értelmezze az elsőrendű intézményekben bekövetkező változásokat. Azt állítja például, hogy az ENSZ létrehozatala a nemzetközi társadalmat a szolidaritás irányába mozdította el. A nemzetközi társadalom irányzatán belül számos későbbi munka is a nemzetközi szervezetek jelentőségére hívta fel a figyelmet. A legújabb kutatások megpróbálták lezárni a belső vitát azzal, hogy a két intézményrendszer kölcsönösen kiegészíti egymást. Az elgondolás lényege az, hogy a másodlagos intézmények nem csupán az elsődleges intézmények megnyilvánulásai, hanem módszeresen támogatják azokat, sőt hozzájárulhatnak azok átalakításához is (Knudsen és Navari, 2019). Idővel a formalizált nemzetközi szervezetek sajátos szocializációs hatást gyakorolnak az államokra, ami hatással van az egymással való együttműködésük módjára és bevett gyakorlatára. A másodlagos intézményekben bekövetkező változások az elsődleges intézményekben bekövetkező változásokat, és így esetlegesen a nemzetközi társadalom természetének átalakulását is előre jelezhetik. Ez olyan módon történik, hogy nemzetközi szervezetek fokozatosan megváltoztatják a nemzetközi társadalmon belüli szokásokat. Például a közelmúltbeli tudományos kutatások a „másodlagos intézmények”, például a környezetvédelemmel kapcsolatos szabályozások és a kormányközi intézmények számának növekedését annak bizonyítékának tekintették, hogy a környezetgazdálkodás a nemzetközi társadalom egy elsődleges intézményévé válik (Buzan és Falkner, 2019). Egy másik példa a Nemzetközi Büntetőbíróságra vonatkozik, amely vélhetően szolidárisabb irányba terelte a nemzetközi társadalmat (Knudsen és Navari, 2019). A nemzetközi társadalommal foglalkozó tudósok tehát nem hagyják figyelmen kívül a másodlagos intézmények fontosságát. A nemzetközi politikai gazdaságtan művelői leginkább azt a kritikát fogalmazzák meg a „nemzetközi társadalom” irányzat szemléletmódjával kapcsolatosan, hogy az nem szentel kellő figyelmet a gazdasági kérdéseknek, és elhanyagolja a nemzetközi kapcsolatrendszer társadalomra és társadalmi osztályokra vonatkozó kérdéseinek vizsgálatát. A „nemzetközi társadalom” irányzat kutatói csak korlátozott mértékben képesek az ilyen irányú kritikák elhárítására, hiszen tény, hogy Martin Wight és Hedley Bull túlnyomó részben a nemzetközi 115 politikára összpontosítják figyelmüket, és nagyrészt figyelmen kívül hagyják a nemzetközi gazdasági kérdéseket (Buzan, 2014:76). Írásaikban valóban kifejezetten kevés szót ejtenek gazdasági kérdésekről. A közgazdaságtant azonban nem hagyják teljesen figyelmen kívül (Mayall, 1982). Wight (1991) a racionalizmus fogalmának meghatározásakor igenis épített a „kereskedelem” fogalmára, s azt a szuverén államok között fennálló egyik alapvető kapcsolatnak minősítette. A könyvében Hedley Bull (1995) megvizsgálta, milyen szerepet játszanak a „gazdasági tényezők”, s különösen a „multinacionális vállalatok”, a „regionális gazdasági társulások” és a „transznacionális társadalom” a nemzetközi kapcsolatokban. Robert Jackson (1990) a „nemzetközi fejlesztési támogatások” szerepét, a „harmadik világ adósságát”, valamint azokat az akadályokat és nehézségeket vizsgálta, amelyeket az állami szuverenitás minden körülmények között való tiszteletben tartására épülő, Jackson által „nemzetközi társadalom” kifejezéssel jelölt nemzetközi államrendszer gördít a fejlődő országok útjába. A „transznacionális társadalom” megközelítés hívei azt állítják, hogy az „államok társadalmának” fogalma alapján értelmezett nemzetközi társadalom hiányosságokat tartalmaz, mivel nem veszi figyelembe „az egyének, cégek, érdekszövetségek és társadalmi csoportok transznacionális tevékenységét” (Peterson, 1992). Az állam „nem uralja a közszférát”, és ennek megfelelően az államok közötti kapcsolatok önmagukban nem merítik ki a nemzetközi kapcsolatokat. Ezeket a transznacionális szereplőket és tevékenységeket nem szabad sem alábecsülni, sem pedig túlértékelni: „együtt léteznek” a szuverén államokkal és az államközi kapcsolatokkal. A nemzetközi kapcsolatok egyszerre nyilvánosak és magánjellegűek. Létezik egy nemzetközi „civil társadalom”, amely különböző transznacionális szereplőkből áll, de e társadalom működésében „az államra támaszkodik”, hogy az „biztosítsa azokat a feltételeket, amelyek között ez a társadalom pros perálhat” (Peterson, 1992). E feltételek közé tartozik a béke, a biztonság és a viszonosság biztosítása. Könnyű felismerni, hogy tulajdonképpen ezek nem mások, mint olyan viszonyok, melyek megteremtését Bull alapvető fontosságúnak tartja a nemzetközi rend területén. Következésképpen a nemzetközi társadalmat kutatók azt állítják, hogy a transznacionális szereplők és tevékenységek végső soron a kedvező nemzetközi feltételektől – békétől, stabilitástól, jogszerűségtől, az áruk és személyek szabad mozgásától stb. – függenek, és ezeket csak az államok és az államok társadalma tudja megteremteni. Ahogyan arra Jackson (2000) rámutat, a nemzetközi civil társadalom nagy jelentőséggel bír, de csak a nemzetközi társadalom normatív keretrendszerén belül működőképes. Ez pontosan érzékelteti a nemzetközi kapcsolatok tudományág hagyományos nemzetközi társadalomelméletei és transznacionális kritikusai közötti vitát. A kérdés az: mennyire lényegesek ezek a feltételek, és mekkora szerepet játszik az állam ezek megteremtésében? Napjainkban nehezen elképzelhető, hogy az állam helyett bár- 116 milyen gyakorlatias és életképes alternatívát lehessen találni. Ha az állam az egyetlen intézmény, amely képes biztosítani a békét, a biztonságot és a reciprocitást, akkor a transznacionális kritika érvényét vesztheti, s csupán egy hozzáadott, másodlagos vonása marad annak a nemzetközi társadalomnak, amely alapvetően még mindig az államok társadalma. Ha a transznacionális társadalom csakis az államok társadalma által teremtett feltételek között képes érvényesülni, akkor a transznacionális kritika nem annyira a nemzetközi társadalom irányzatán belüli klasszikus szemléletmód kritikájának, mint inkább egy olyan módosításának vagy mérsékelt megreformálásának tekinthető, amely ezt a szemléletmódot olyan másodlagos jellemzőkkel gazdagítja, amelyek segítségével teljesebb képet kaphatunk. A „globális társadalom” elmélet alapvetően úgy érvel, hogy a nemzetközi társadalom koncepció azért nem teljes, mert „alapvetően államközpontú megközelítéssel” működik, amely az államokat „egyénekhez hasonló” szereplőknek tekinti, és figyelmen kívül hagyja „az egyének és az államok közötti összetett társadalmi kapcsolatokat” (Shaw, 1992). A nemzetközi társadalom elmélete valójában egy rosszul álcázott ideológia, amely arra szolgál, hogy igazolja a szuverén államok rendszerének létjogosultságát. E kritika lényegét az a marxista állítás képezi, hogy létezik egy elsődleges világtársadalom, amelyhez képest az államok társadalma csak másodlagos és annak alárendelt. Az alapstruktúrát a világtársadalom jelenti. Egy marxista kifejezést használva azt mondhatjuk, hogy az államok társadalma csak „felépítmény”. A nemzetközi társadalom elméletalkotói az állam elsőbbségére, a nemzeti érdekre, a nemzetek jogára, stb.-re hivatkozó „ideológiát” hangoztatják, amely elrejti ezt a mögöttes materialista „valóságot”. A nemzetközi társadalom elméletírói Shaw kritikájára úgy válaszolhatnának, hogy rámutatnak arra, hogy az államférfiak (állampolgárságuktól függetlenül) valójában mit is gondolnak és miképpen érvényesítik a nemzetközi felelősséget a világpolitikában: mégpedig úgy, hogy azt az első helyen saját állampolgáraik irányában (nemzeti felelősség), másodsorban a többi állam irányában (nemzetközi felelősség), s csak harmadsorban az emberiség vagy a világ mint egész irányában hajlandóak tekintetbe venni. Más szóval, a világpolitikában a világpolitika alakításában és a felelősség felvállalásában a pluralizmus etikai elve nagyobb súllyal esik latba, mint a szolidaritásé. Valószínűleg ezt a választ Shaw nem tudná elfogadni, mert az nem foglalkozik azzal, ami kritikájának alapja, ami nem más, mint a marxista materializmus. Magunknak kell eldöntenünk, hogy a világpolitikában számunkra az állam és azon keresztül az államok társadalma, avagy más kapcsolatok, mint például a gazdasági kapcsolatok a fontosabbak. A „globális igazságtalanságot” hangoztató kritikusok elismerik, hogy az állami érdekek és megfontolások még mindig meghatározóak a világpolitikában, ám 117 ugyanakkor világnézetileg is kritikus módon nyilatkoznak a szuverén állam által képviselt erkölcsökről, vagy inkább annak erkölcstelenségéről. Ken Booth (1995) szerint az „államok társadalma” kifejezéssel illetett nemzetközi társadalom feláldozza az embereket a szuverén állam oltárán. Az emberi jólétet illetően az államiság inkább probléma, mint megoldás. Booth tehát kibővíti Shaw kritikáját azzal az érveléssel, hogy az államférfiak, ahelyett hogy felelősségteljesen cselekednének, létrehoztak egy exkluzív klubot, az államok társadalmát, amelynek az egyenlő szuverenitás és a be nem avatkozás szabályai azért léteznek, hogy azokat önös érdekeik szolgálatába állítva, a szenvedő emberiség rovására használják. A nemzetközi társadalom szerzői „azáltal, hogy megpróbálják megérteni és méltányolni azokat a nehéz döntéseket, amelyekkel az államférfiaknak szembe kell nézniük, valójában azt érik el, hogy mentegetik azok intézkedéseit” (Booth, idézi Wheeler, 1996). Végezetül, a nemzetközi társadalom kutatási módszerével kapcsolatban általános módszertani kritika is megfogalmazódott. Már említettük, hogy nem teljesen egyértelmű, hogy Wight, Bull és Watson elemzéseikben pontosan hogyan használják fel a történelemtudományt (Bain, 2007). Ez azonban általánosabb problémát takar, nevezetesen azt, hogy a nemzetközi társadalom kutatóit nagyon homályos vizsgálódási logika, vagy esetenként éppenséggel módszertani tájékozatlanság jellemzi. Empirikus értelemben honnan tudjuk, hogy nemzetközi rendszerrel, vagy pedig nemzetközi társadalommal van-e dolgunk (Linklater és Suganami, 2006:81–82)? Miről ismerünk fel egy olyan meghatározó szerepet játszó állapotot, mint az erőegyensúly (Buzan, 2014:176)? Erőteljesen e kritikát Finnemore (2001) fogalmazta meg, aki szerint ez nagymértékben magyarázza azt, hogy ez a megközelítés miért nem talál követőkre Amerikában. Amint azt már többször is említettük, a nemzetközi társadalom irányzat megelőzte a konstruktivista szemlélet megjelenését azzal az érveléssel, hogy a nemzetközi társadalom tulajdonképpen egy társadalmi konstrukció. A konstruktivistákkal ellentétben azonban a nemzetközi társadalom elméletalkotói nem fejtették ki teljes mértékben az arra vonatkozó elképzeléseiket, hogy a társadalmi interakciók hogyan hozzák létre az identitásokat és érdekeltségeket megváltoztatni képes intézményeket (Buzan, 2014:33–34; lásd még Wendt, 1992). Alexander Wendt ennek megfelelően kritizálta Bullt azért, ahogyan az megkülönbözteti a nemzetközi rendszert és a nemzetközi társadalmat, rámutatva arra, hogy mindegyik esetében szükség van az ezeket megalkotó szabályokra, vagyis a kettő közötti lényeges különbségről nem is beszélhetünk (Linklater és Suganami, 2006:53). 118 7. KONSTRUKTIVIZMUS A konstruktivizmus megjelenése a nemzetközi kapcsolatok elméletében A társadalmi konstruktivizmus (röviden: konstruktivizmus) központi kérdése, hogy milyen szerepet tölt be az emberi tudat, illetve tudatosság a világ történéseinek alakulásában. A nemzetközi kapcsolatok elméleteinek túlnyomó többsége, különösen a neorealizmus, materialista szemléletű; arra helyezi a fő hangsúlyt, hogy az olyan materiális hatalmi eszközök, mint a fegyveres erő és a gazdasági kapacitások elrendeződése, hogyan szabja meg az államok közötti erőviszonyokat, és azzal miként lehetséges magyarázni az államok magatartásának alakulását. A konstruktivista elmélet elutasítja ezt az egyoldalúan materiális szemléletet. Azt állítják, hogy a nemzetközi kapcsolatok legfontosabb jellemzője nem anyagi, hanem társadalmi jellegű. Továbbá azzal érvelnek, hogy ezt a társadalmi valóságot a nemzetközi kapcsolatok kutatója nem vizsgálhatja objektíven vagy kívülállóként. A társadalmi és politikai világ, beleértve a nemzetközi kapcsolatok világát is, nem az emberi tudattól függetlenül létező, azon „kívül elhelyezkedő” fizikai entitás vagy anyagi tárgy. Következésképpen a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozásakor a nemzetközi színtér szereplőinek gondolkodásmódját meghatározó eszmékre és meggyőződésekre, valamint az általuk elfogadott közös értelmezésekre kell helyeznünk a hangsúlyt. A nemzetközi rendszer nem olyasvalami, ami úgy létezik, mint pl. a Tejútrendszer. Nem létezhet az emberiségtől függetlenül. Csak interszubjektív tudatosságként vagy emberek közös értelmezéseként létezik; ebben az értelemben a nemzetközi rendszer eszmék által alkotott, nem pedig anyagi „erők” által létrehozott entitás. Nem fizikai vagy anyagi, hanem tisztán szellemi és eszmei jellegű emberi alkotás. Olyan eszmék összessége, olyan gondolathalmaz, normarendszer, amelyet bizonyos emberek egy adott időben és helyen kialakítottak. Ha tehát a nemzetközi kapcsolatok létezésében szerepet játszó gondolatok és eszmék megváltoznak, akkor maga a rendszer is megváltozik, mert a rendszer gondolatokból és eszmékből áll. 119 Ez a felismerés rejlik a konstruktivista Alexander Wendt gyakran idézett kijelentése mögött: „az anarchia az, amit az államok hoznak létre” (1992:394). Az állítás ártalmatlannak tűnhet, azonban a következményei mélyrehatóak: a nemzetközi kapcsolatok világa ebből a szempontból egyszeriben megszűnik az anarchia megváltoztathatatlannak tartott struktúrájában létezni; a változások nagyon is lehetségessé válnak, hiszen ha az emberek és az államok elkezdenek újfajta módon viszonyulni egymáshoz, akkor új normákat hozhatnak létre, amelyek radikálisan eltérhetnek a régiektől. Ez a fejezet a nemzetközi kapcsolatok konstruktivista elméletével kapcsolatos kérdéseket mutatja be. Először is megvilágítjuk, hogy honnan ered a konstruktivizmus, és miért vált rövid idő alatt fontos irányzattá a nemzetközi kapcsolatok elméletei között. Ezután azt vizsgáljuk meg, hogy mi a konstruktivista elmélet lényege: vajon a társadalmi valóság természetéről szóló metaelmélet, vagy a nemzetközi kapcsolatok elméletei közül az egyik lényeges elmélet, vagy mindkettő? Ez elvezet bennünket annak bemutatásához, hogy a konstruktivista elmélet miként járult hozzá a nemzetközi kapcsolatok elméletéhez. Ezt követően át fogjuk tekinteni a konstruktivista szemlélet erősségeit és gyengeségeit. Magát a konstruktivizmus kifejezést ugyancsak egy amerikai kutató, Nicholas Onuf honosította meg a tudományos szóhasználatban az 1980-as évek fordulóján (Onuf, 1989). Az új szemléletmód bizonyos értelemben szellemi velejárója lett azoknak a mélyreható változásoknak, amelyek a hidegháború vége és a Szovjetunió szétesése miatt következtek be. Egészen váratlanul az mutatkozott meg, hogy az észlelések, az eszmék és az identitások hatóereje nem kisebb mértékben befolyásolhatja az államközi kapcsolatokat, mint az erőforrások, különösen a gazdasági és katonai képességek. Az új világrendben ugyanis a népszerűség éppoly fontos, ha nem fontosabb, mint nagy hatalommal rendelkezni. Nem csoda, hogy a „puha hatalom” kifejezés is közel egy időben bukkant fel és vált használatossá. Az államok egyre határozottabban törekszenek arra, hogy kedvező kép alakuljon ki róluk. Ez elősegítheti szövetségek létrehozatalát, mások számára pedig fenyegetést jelenthet vagy éppen új lehetőségeket teremthet. Jobb dolog a nagyhatalmak közvetlen, bár hadászatilag erőtlen barátjának lenni, mint azok ellenségének. Mindemellett pedig a NATO kibővüléséből, az EU-bővítésből és egyes államok, különösen Ukrajna atomfegyverekről való lemondásából fakadó drámai változások Kelet-Európában a konstruktivizmus szemszögéből is vizsgálhatók. Egy Wendttől származó másik idézet szerint „a barátok közötti anarchia nagyon sokban eltér az ellenségek közötti anarchia állapotától” (Wendt, 1995:78). A konstruktivizmus térnyerését a hagyományos, főáramú paradigmák előrejelzési képességeivel szembeni növekvő szkepticizmus is elősegítette. Úgy tűnt, hogy ezekkel valami nincs rendben, hiszen a hidegháború vége, a Szovjetunió összeomlása és az ezzel járó geopolitikai következmények teljesen váratlanul 120 ért mindenkit. A realista, a neoliberális és az institucionalista nézeteket valló kutatók egyike sem érzékelte a világpolitika természetének hirtelen és drámai változásait, amelyet pedig a hatalmi egyensúly megbillenése, a kölcsönös függőség növekedése és a nemzetközi intézmények hálózatának bővülése, azaz látszólag lassú folyamatok hoztak magukkal. A jelek szerint a változás hátterében egyéb tényezők álltak. Mint ahogyan az korábban néhány más paradigma esetében is történt, a konstruktivizmus is a már elfogadott elméletekkel kapcsolatban megfogalmazott kritika eredményeként született meg. Ez esetben arról volt szó, hogy ezek a kritikák az anyagi jellegű tényezőkre túlságosan nagy hangsúlyt fektettek, és ha nem is hagyták figyelmen kívül, de alábecsülték a nemzetközi interakciók társadalmi hatásait. A nagyhatalmakra, a hatalmi sarkpontokra, az erőegyensúlyra és hasonló kérdésekre fordított túlzott figyelem megakadályozta, hogy a klasszikus elméletek felfigyeljenek arra, hogy hirtelen a barátság, a történelmi ellenségeskedések, a stratégiai kultúra és az államok és társadalmak egymásról alkotott véleménye milyen jelentőségre tett szert. A konstruktivizmus szembenézett ezzel a kihívással, s orvosolni próbálta ezt a helyzetet. Ontológiai kérdések A konstruktivizmus abból indul ki, hogy a filozófia különbséget tesz az anyagi világ és a róla alkotott képzetünk között. Az effajta világnézet főbb elemeit az alábbi három pontban összegezhetjük: (1) a társadalomtudományok nem lehetnek mentesek az értékítéletektől és a szubjektív értékelésektől; (2) nem rendelkezhetnek megbízható, tapasztalati, vagy – egy radikálisabb változatban – akár csak tényekre alapozott, az adott elméletektől független alapokkal; (3) a társadalomtudományok által feltárandó világ képlékeny, s ez lehetetlenné teszi tudományos hitelességgel bíró tudásrendszer kialakítását. Ezért a társadalmi élet és különösen a nemzetközi kapcsolatok tudományos megismerése, annak minden erőszakos és egyéb megnyilvánulásával együtt, pozitivista módon, azaz az elméletek következetes feltételezéseivel és verifikálásával, és az ebből következő, a valóságot egyre pontosabban megközelíteni képes világkép létrehozatala lehetetlenné válik. A világ megismerése elválaszthatatlan attól, hogy a világot hogyan építjük fel és hogyan alakítjuk azt. Megismerésének számtalan módja van, s mindegyikük hatást gyakorol a vizsgált dolgok tényleges állapotára. Ami a konstruktivista ontológiát illeti, a társadalmi viszonyok, az anyagi világgal ellentétben, nem léteznek a bennük részt vevő emberek elméjétől függetlenül. Emiatt a konstruktivisták egyrészt világosan és egyértelműen elkülönítik egymástól a társadalomtudományokat és a természettudományokat, más- 127 kultúra sajátosságainak figyelembevételével hoztak meg egy bizonyos döntést a külpolitikájuk területén – ez a kijelentés jól példázza ezt. A szellemiség ugyanilyen (igaz, a pozitivista tudomány szemszögéből nézve még problematikusabb) fogalom. Tekintettel minden ember egyediségére, a jellemzők, normák vagy felfogásmódok bármely embercsoporthoz való kötése problematikus, s annál is inkább az, ha ezt a csoportot nemzetiség vagy etnikum alapján határozzuk meg. A legtöbb esetben a szellemiség olyan sztereotípiákat tartalmaz, melyek csak tautológia segítségével egyeztethetők össze a tényleges állapotokkal. Az ilyen módszertani apróságoktól eltekintve a konstruktivizmusnak sikerül olyan módszereket felkutatnia, amelyekkel a kultúra fogalmát a nemzetközi politika elemzésében is felhasználhatóvá tehetjük. Az egyik ilyen lehetséges eljárás az, hogy a kultúrát a fontossági sorrendek és az értékek rendezésének eszközeként fogjuk fel. Más szóval, a kultúra megmutatja nekünk, hogy mit kívánjunk, mit kerüljünk, mit keressünk és mit értékeljünk, azaz bizonyos viselkedési mintákat vagy viselkedésformákat hoz létre. Ez alapján a társadalmaknak többféle, például a demokratikus, az individualista, az egalitárius vagy mondjuk a fatalisztikus magatartási típusát különböztethetjük meg. Ugyancsak itt lehet megemlíteni egy átfogó jellegű, civilizációkkal kapcsolatos megközelítésmódot is, amelyet annak idején Samuel Huntington tett népszerűvé. A civilizációk összecsapásáról szóló elmélete azokból a kulturális különbségekből indul ki, amelyek következtében a muszlim, a nyugati, az ortodox és más civilizációk eltérő módon értelmezik, mely dolgok fontosak számukra, s ennek következtében ezek a társadalmak más és más módon szerveződnek (Huntington, 2016). Egy másik lehetőség a kultúrát a jelentéstartalmak rendszerbe szerveződéseként értelmezni. A kultúra e szerint a felfogás szerint ezeket a jelentéseket rituálékhoz, eljárásokhoz, szimbólumokhoz és nyelvhez rendeli. Ekképpen például a nemzetközi politikáról alkotott fogalmaknak is jelentést tulajdonítunk. Világnézeti elemek, meghatározott szóhasználatok és a történelmi tapasztalatok értelmezési módjai, s ezek mind hatást gyakorolnak a valóságra. A valóságot a hagyományos paradigmák objektíven létezőnek tekintik, a konstruktivizmus hívei azonban változékonynak és konstruáltnak. Az identitást nemcsak az államok egyéni, hanem kollektív cselekvései, valamint a nemzetközi rendszer paraméterei is alakítják. Az anarchia szubjektív természetére vonatkozó gondolatát kibontva Wendt azt a megállapítást teszi, hogy a világrend szerveződésének egy típusa a nemzetközi társadalmi struktúrák különböző típusait hozza létre, köztük az anarchia három típusát: a hobbesi, a locke-i és a kanti anarchiát (Wendt, 2003). A hobbesi anarchiát az jellemzi, hogy az államok egymást ellenségként fogják fel, ami, mint emlékezhetünk rá, tökéletesen beleilleszkedik abba a világképbe, amelyet az angol filozófus 128 a „mindenki mindenki ellen” világaként írt le. Az államok ellenségesek, és harcolnak az uralomért és a relatív előnyökért. A fegyveres erő a meghatározó. A locke-i anarchia a versenyről szól. Az elrettentésről, a konfliktuskezelésről és az erőegyensúlyról szól. Az államok riválisnak vagy ellenfélnek tekintik egymást, és erőszakhoz folyamodnak, de kerülik annak túlzott alkalmazását. Kant anarchiája a barátok anarchiája. A jogi értékés normarend és a megkonstruált „együvé tartozás” szolgál alapjául. Itt megfigyelhetjük a nemzetközi politika természetéről alkotott nézetek, valamint az államok egymásról alkotott elképzelései közötti kapcsolat dinamikus változását. Az uralkodók és elnökök elképzelései, nézetei tehát nagy szerepet játszanak abban, hogy a nemzetközi rendszer végül hogyan épül fel, és hogyan viselkednek a rendszer szereplői. Az identitás fogalma azért olyan fontos a konstruktivizmus számára, mert feltárja a normák államok viselkedésére gyakorolt hatásának jelentőségét és természetét. A normák nem pusztán a további előnyök megszerzésének eszközei, hanem egyben összetevői annak is, hogy az államok milyennek látják önmagukat. Bizonyos normák betartása, illetve megszegése szükségszerűen megváltoztatja az állam arculatát, mivel az identitást az adott állam által legitimnek tartott normák halmazaként is meghatározhatjuk. A konstruktivisták meggyőződése, hogy egy állam identitása és érdekei változhatnak, hiszen azok konstrukciók, ahogy például konstrukciónak tekinthetjük a nemzetközi környezet állítólagos anarchiáját is. Ha tovább folytatjuk ezt a gondolatmenetet, akkor azt mondhatjuk, hogy a hatalom, a háború, a konfliktus vagy az államok közötti rivalizálás elképzelései is konstrukciók. Ezek az elképzelések ugyan a társadalmi interakciók hatására születnek meg, azonban a jövőbeni kapcsolatok jellegét és irányát ettől függetlenül is képesek meghatározni. A világ, amelyben élünk, nagyrészt annak tükröződése, hogy mit gondolunk róla. Az identitásbeli különbségek egy része kizárólag az egyes államok nemzetközi színtéren tanúsított magatartásával áll kapcsolatban. Ezt a komponenst stratégiai kultúrának nevezzük. A stratégiai kultúra Miért döntenek a különböző államok azonos körülmények fennállása esetén is eltérő módon külpolitikai kérdésekben? A racionális választás elmélete szerint egyszerűen azért, mert hibákat követnek el. A nemzetközi politika egy játékhoz hasonlít egy racionálisan gondolkodó szereplő számára. A játszmákat a szabályok határozzák meg, függetlenül attól, hogy írásba vannak-e foglalva, vagy sem. A játéknak van néhány alapvető szabálya és kerete, vagy legalábbis az, amit alapvetőnek hisznek, vagyis amit az államok figyelembe vesznek a döntéseik meghozatalakor. Ilyen például az anarchia vagy a hatalmi egyensúly. 129 A szabályok és keretrendszerek kombinációja képezi az alapját azoknak a stratégiáknak, amelyeket az államok egymással való kapcsolattartásuk során alkalmaznak. A játék logikája akkor sem változik, ha egyes játékosok kicserélődnek. A „Monopoly-játékban” való ügyesség a valószínűségek kiszámításának és a várható események matematikai felmérésének képességétől függ, nem pedig az asztalnál ülők személyes jellemvonásaitól. Legalábbis ezt állítja a racionális választás elmélete. A nemzetközi politikát a „Monopoly-játék” sokkal bonyolultabb és kibővített változatának is tekinthetjük. A játékban való sikeres helytálláshoz az embernek lehetőleg racionálisan kell döntéseket hoznia. A racionalitást a játékszabályokban rögzített, vagy ha nincsenek írott szabályok, akkor a mindenki által elfogadott győzelmi kritériumok alapján határozzuk meg. A valóság azonban gyakran másként fest. Neorealista szemszögből nézve például a szabályokat valahol a nemzetközi rendszer szintjén és a nemzetközi politika természetének megfelelő módon határozzák meg, és azok megkövetelik, hogy az államok bármi áron a túlélésük esélyeinek lehető legnagyobb mértékű növelésére törekedjenek. Ezzel ellentétben a konstruktivizmus szerint a szabályokat sokkal inkább az államok történelme és az határozza meg, ahogyan az államok önmagukról és másokról vélekednek. Másképpen fogalmazva, bár a Monopolyban minden játékos célja a győzelem, mindenki egyénileg értelmezi, hogy mit is jelent számára a győzelem. A győzelemmel kapcsolatos elképzeléseket, a győzelem elérésének módjait és a siker kritériumait együttesen nevezzük az adott állam stratégiai kultúrá jának. Ennek elemei a nemzetállam építése során szerzett tapasztalatokban, a történelemben, az állam elitjének világszemléletében, kultúrájában és felfogásában gyökereznek. Azok számára, akik a stratégiai kultúrában hisznek, mindezek egy állam célkitűzéseinek és érdekeltségeinek meghatározásában még fontosabb szerepet játszhatnak, mint az olyan anyagi tényezők, mint például a nemzetközi rendszer polarizáltsága. Az említett okok miatt az anarchia nem feltétlenül váltja ki a „csakis önmagadra számíthatsz” elv érvényesítését, és a hatalmas szomszédoktól sem kell mindig tartani, vagy arra törekedni, hogy szövetségek segítségével féken tartsák őket. Kanada például erőfeszítéseit nem a „délről érkező fenyegetés” elhárítására összpontosítja, pedig ezt kellene tennie, legalábbis akkor, ha a kanadai politikusok a világot szigorúan realisztikusan néznék, vagy ha a kétoldalú kapcsolatok története tele lenne ellenségeskedésekkel és konfliktusokkal. Ehelyett Kanada és az Egyesült Államok szövetségesek, és mindketten tisztában vannak a másik szándékaival. A tapasztalat igenis kihat a stratégiai döntéshozatal folyamatára, és ennek eredményeként azok korántsem mindig a strukturális tényezők által diktált absztrakt normák szerint alakulnak. Persze, esete válogatja, hogy ezek 130 az eltérések ténylegesen hogyan alakulnak a gyakorlatban. Mindenesetre ez az oka annak, hogy különböző államok hasonló körülmények között más-más módon dönthetnek külpolitikai kérdésekben. A stratégiai kultúra koncepciójának felhasználásakor figyelembe kell vennünk néhány módszertani jellegű kérdést. Először is, az ember könnyen elkövetheti azt a hibát, hogy a nemzetközi jelenségek magyarázatakor a kulturális tényezőkre hivatkozunk: engedhetünk annak a kísértésnek, hogy kijelentsük, hogy a szó szoros értelmében minden a stratégiai kultúra összetevője. Földrajz, hagyományok, történelem, ideológia, politikai gyakorlat, mentalitás – miért is ne? Persze, mindezek és még számtalan más tényező így vagy úgy, de mindenképpen befolyásolja azt, amit korábban stratégiai kultúraként határoztunk meg. De a fogalom ennyire tágan való értelmezése nem vezet sehová. Másodszor, egy további érdekes kérdés a stratégiai kultúrák kialakulásának idejére vonatkozik. Vajon például német stratégiai kultúrának nevezhetjük-e azt, amely a 19. század végén vagy a 20. század első felében alakult ki az erős hadsereg, a hadviselés és a háború kultuszának középpontba állításával? Vagy pedig inkább a mai német külpolitika jellegzetes elemei, azaz az együttműködés, a békésség és a multilateralizmus jelenítik meg a német stratégiai kultúra lényegét? Első – és nem csak első – pillantásra a száz évvel ezelőtti és a mai Németország merőben másfajta magatartásmintákat követ és stratégiai irányultságot képvisel. Még egy lépéssel tovább léphetnénk, és elgondolkodhatnánk azon, hogy vajon a mai Németország és a száz évvel ezelőtti Németország ugyanaz az ország-e, és hogy vajon jogos-e párhuzamot vonni különböző történelmi korszakok államai között pusztán azon a tényen alapulva, hogy azok megközelítőleg ugyanazon a területen helyezkednek el? Ha a német stratégiai kultúrát bizonyos jellemzőkkel ruházzuk fel, akkor mennyire időtállóak ezek a vonások? Egy szűkebben értelmezett és sokkal gyakorlatiasabb megközelítés a stratégiai kultúrát a stratégiai döntéseket megszabó vagy azokat korlátozó bizonyos szimbólumkészletként értelmezi. Ez a halmaz nagy vonalakban a következő kérdésekre adott explicit vagy implicit válaszokból áll: Mennyire ellenséges a külső környezet? Az erre a kérdésre adott válasz hatással van a külpolitikára, például azáltal, hogy a megelőző stratégiák alkalmazására és az agresszív fellépésre, vagy éppen a megbékélésre vagy a semlegességre ösztönöz. Egy olyan állam, amelyet a történelem során ellenségek, vagy általa ellenségnek tekintett országok vesznek körül, aligha fog olyan külpolitikát folytatni, amely hasonlít a kanadaihoz. Milyen ellenségképről beszélhetünk? A történelem folyamán mindig is ellenségként viselkedő, esküdt ellenségről, az állam létét fenyegető ellenségről van szó? Az öröktől fogva ellenséges államokkal való kapcsolatok általában antagonisztikusak, negatív elvárásokkal terheltek, és zéróösszegű játszmának 131 minősülnek. A realisták azt tanácsolják, hogy mindenkiről feltételezzük azt, hogy lehetséges ellenfelünk, minden egyes ellenségünkről feltételezzük azt, hogy a legrosszabb szándék vezérli, és ebből induljunk ki; a valóságban azonban ennél árnyaltabban érzékeljük a jelenséget. Mi a szerepe a hadviselésnek és az erő alkalmazásának, és mennyiben alkalmas a nemzetközi konfliktusok megoldására a katonai erő mint eszköz? Ha az ilyen és más kérdésekre adott válaszokat együttesen vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy azok nem minden esetben adnak optimális válaszokat ezekre a kérdésekre – feltéve, természetesen, hogy egyáltalán létezhet-e az „optimális” fogalma a konstruktivizmusban. Végtére is az államoknak maguknak kell értelmezniük a játékszabályokat, köztük a győzelem vagy a vereség ismérveit is. A stratégiai kultúrát képviselhetik vagy akár közvetíthetik is filozófusok és gondolkodók, a múlt nagy stratégái, a katonai hagyományok, vagy akár az ünnepségek. Azokat a szempontokat tartalmazza, amelyek szerint a döntéshozók elképzelik, hogy az állam milyen célokat tűzhet ki saját maga számára a világpolitikában. Metaforikusan fogalmazva, a stratégiai kultúra azt határozza meg, hogy egy állam melyik játszmát játssza más államokkal, és hogy a játszmában részt vevő partnerekkel való kapcsolata vajon inkább a sakkhoz, a pókerhez vagy a bridzshez hasonlít-e. E játékok mindegyikében a játékosok hajlamosak egy meghatározott stílust követni és bizonyos játéktechnikát alkalmazni, és ez nagyban hasonlít az államok stratégiai kultúrájára. Bizonyos esetekben könnyebben felismerhetőek a stratégiai kultúra egyes elemei. Például a hosszú történelmi előzményekre visszatekintő államokban annak elemei sokkal hangsúlyosabb formát öltenek. Ennek alapján beszélhetünk például az Egyesült Államok kinyilatkoztatott rendeltetésének hagyományairól, az orosz expanzionizmusról vagy a Közép Birodalmára vonatkozó kínai elképzelésekről. A stratégiai kultúra elemeit természetesen át is lehet venni, ahogy ezt például a középkori császárok vagy az orosz uralkodók példája mutatja, akik a Római Birodalom vélt világszemléletét próbálták utánozni, kezdve azzal, hogy a „császár” és a „cár” címeket használták. Moszkva önmagát a „harmadik Rómának” tekintette, és kulturális tekintetben nem is annyira a Római Birodalmat, mint inkább a Bizánci Birodalmat próbálta utánozni. Mindazonáltal azt mondhatjuk, hogy az általános jellemző továbbra is az, hogy az államiság megszakítás nélküli léte elősegíti a stratégiai kultúra elemeinek kialakulását és megerősödését. A nagyhatalmi lét ehhez nagyban hozzájárul. A nemzeti nagyság kifejezés sokkal inkább a realizmusban használatos, a neorealizmusra pedig különösen jellemző, hogy az államokat nagy, közepes és kis hatalmak kategóriáiba sorolja. Mindazonáltal a jelek szerint a nagyhatalmak külpolitikája sokkal markánsabb, valószínűleg a háborúkban való gyakoribb részvételük, a nagy területi kiterjedésük és a sokrétű érdekeik miatt. Úgy tűnik, a külpolitika esetükben 132 sokkal nagyobb szerepet játszik, mint a nagyhatalomnak nem tekinthető államok esetében. A stratégiai kultúra mitológiája és szimbólumai a figyelem középpontjába kerülnek, és meghatározzák az államokról a világban kialakított képet. Ezek a vélekedések pedig befolyásolják az államok további viselkedését. Ez a hatás a szóhasználatban is tetten érhető: aforizmákban, jellegzetes kifejezésekben, mint például a „finnesítés”. A stratégiai kultúráról, annak forrásairól, megnyilvánulásairól és befolyásolási módjairól szóló tanulmányokban visszaköszönnek a konstruktivizmusra általánosságban jellemző vonások és problémakörök, többek között a definíciók bizonytalansága és változékonysága, az eszmék és a tényleges valóság közötti erős kétoldalú kapcsolat, a racionalitás viszonylagossága és szubjektív jellege. És ami a legfontosabb: vajon mennyire lehetnek meggyőzőek a konstruktivizmus tudományos jellegű felvetései, ha maga a megközelítés a világ bármilyen pozitivista értelemben vett megismerhetőségének lehetetlenségére épül? A „puha hatalom” koncepciója Gyengéd erő, okos hatalom, az eszmék hatalma, szelíd hatalom, „a sárgarépa” – a puha hatalom fogalmának jelölésére szolgáló kifejezések egész sorát javasolta Joseph S. Nye, a Harvard Egyetem professzora a hidegháború végén (Nye, 1990). Maga a „puha hatalom” kifejezés konstruktivista hangvételű: a vonzerőre, a rokonszenvre, a más szereplők kívánságainak, érdekeinek és motivációinak átalakítására való hivatkozás azt az elképzelést sugallja, hogy a világ változik és szubjektív jellegű, és hogy a saját megértési és értékelési módok ráerőltetésével meg lehet változtatni a valóságot. Mint sok más, a hatalom lényegének mélyebb megismerésére irányuló kísérlet esetében, a döntő lökést egy módszertani probléma felmerülése adta. Lehetetlen ugyanis egy bizonyos nemzetközi szereplő hatalmát felmérni pusztán az erőforrásainak vizsgálatával, vagy azzal, hogy megfigyeljük, hogyan változik más szereplők magatartása, főleg amiatt, mert gyakran nem ismerjük célkitűzéseiket és valódi érdekeiket. Hogy lehet kimutatni azt, hogy a hatalom alkalmazására került-e sor abban az esetben, ha az, akivel szemben a hatalmat alkalmazzák, hajlandó volt a tőle megkövetelt magatartást tanúsítani? A hatalmat kizárólag kényszerként és az erőforrások feletti uralomként értelmező elméletek nem tudják megmagyarázni az ilyen interakciók végeredményeit. E hiányosság orvoslására Nye azt javasolja, hogy a hatalom két hagyományos arculatát (például a fenyegetések alkalmazását és a jutalmazás megígérését) egészítsük ki egy harmadikkal – azzal, hogy másokat a saját vágyainkhoz kötünk. Mások bevonásának képessége az alapja az állam puha hatalmának, 133 amelyet gyakran olyan fogalmakkal társítanak, mint a vonzerő, a vonzalom, a tekintély és a karizma. A nemzetközi politika világában ezek nagyon elvont, tünékeny képződmények. Meglehetősen nehéz őket operacionalizálni, és erre a puha hatalom koncepció kritikusai is gyakran rámutatnak. Mindazonáltal a koncepció hívei meg vannak győződve arról, hogy a mo - dern világpolitika jellemzői nemcsak azt teszik lehetővé, hogy a politikai kapcsolatokban olyan dolgokat is felhasználjanak, mint a tekintély vagy a szeretet, hanem azt is, hogy tanulmányozzuk, hogyan, milyen módon alkalmazzák a puha hatalmat. Ez annak köszönhető, hogy a kortárs politikai világ egyre inkább egy olyan társadalmasodott rendszerre hasonlít, amely nemcsak a szereplők vertikális hierarchiájának tekinthető, hanem a különböző szintű kapcsolatok kiterjedt hálózatának kialakulását is lehetővé teszi, ahol a morális erőforrások és a közvélemény befolyásolása esetenként döntő jelentőségre tehet szert. A puha hatalom olyan képesség, amellyel az egyén el tudja érni azt, hogy önnön érdekeit mások saját érdeküknek tekintsék azok morális, illetve kulturális vonzereje miatt, és ezáltal megkönnyítse a politikai célok elérését. Ebben az esetben az erőforrásai között szerepel a kultúra, a politikai értékek és az állam külpolitikájának erkölcsi alapja. A puha hatalom erőforrásai között megtalálhatóak az állam által képviselt értékek, a belpolitikai normák és a külpolitikában érvényesülő módszerek. Az államok puha hatalmi képességeinek mérése örök probléma a konstruktivisták számára; és az államok puha hatalmi képességeit bemutató mérőszámok sokkal sokrétűbbek, mint a hadászati képességeket vagy akár a demokrácia fenntarthatóságát mérő mutatók. Az államok puha hatalmának mérésére használható indikátorok közé tartozik többek között például az exportált filmek, zeneművek és könyvek száma, valamint ezek nézettsége, hallgatottsága vagy olvasottsága; a turisták száma; a különböző rangsorban első helyen álló egyetemek számával mérve az oktatás színvonala; a Nobel-díjasok száma stb. Bár ezek a jelzőszámok kétségtelenül pontatlanok, és nem közvetlenül határozzák azt meg, hogy mennyire hatékony külpolitikát folytat az adott ország, mégis olyan általános értékeket érintenek, mint a nemzetközi tekintély vagy a nemzetközi hírnév. Akár szándékoltan, tudatosan használják azt, akár nem, a puha hatalom alkalmazásának eredményeként kialakul egy adott ország elképzelhető törekvéseiről és szándékairól valamiféle általános elképzelés a világban. Ennek alapjául nemcsak az állam általában vett anyagi képességeinek értékelése szolgál, ahogyan azt a realisták sugallják, hanem az is, hogy mennyire komolyak az állam szándékai ezek alkalmazására vonatkozóan. A puha hatalommal kapcsolatos egyik legérdekesebb és elméletileg legnehezebb kérdés az, hogy vajon mi is az alapja, meghatározható-e a jellege, és milyen tényezők biztosítják a vonzerejét. A probléma az, hogy egyrészt az esz - 134 mék és az értékek vonzerejét sokan valamiféle objektív dolognak tekintik: a demokráciára és a békére feltételezhetően mindenki vágyik, és ebből következően az ezek megvalósítását célzó ideológia „természetes” vonzerejével rendelkezik. Másrészt, bármiről is legyen szó, annak vonzereje a kommunikáció és az abban részt vevők közötti eszmecsere eredménye, tehát társadalmi konstrukció. Ebből pedig az következik, hogy nem léteznek objektív értékek, és hogy bármely eszme vonzereje a kommunikáció eszközeinek alkalmazásával manipulálható, növelhető, vagy csökkenthető. Létezik egy másik, a puha hatalommal kapcsolatos paradoxon is. Ha az említett vonzalmat a kommunikáció során mások meggyőzésével alakíthatjuk ki, akkor az tulajdonképpen saját akaratunk érvényesítésével történik meg. Ha azonban erről van szó, akkor eltűnik a hatalom puha természete, helyét a kényszerítési technika váltja fel. Másképpen fogalmazva, a „puha hatalom” néha nehezen különböztethető meg „a kemény hatalomtól”. Az értékekről és az azok által gyakorolt befolyásról szóló fejtegetések képezik az alapját a vonzerővel kapcsolatos elképzeléseknek. Az értékek vonzereje az, ami miatt az értékeket a puha hatalom forrásaként használhatjuk fel. Bizonyos értelemben a befolyásolás puha módszereinek vonzerejét ugyanúgy eszközként használhatjuk, mint a kemény hatalmi források esetében a kényszerítést. Az értékek a kommunikáció folyamatában válhatnak vonzóvá, ezért azok vonzereje nem természeti, hanem társadalmi eredetű dolog. Ha tehát az értékek vonzereje valamiféle természet adta és objektív dolog lenne, akkor az emberiség történelmi útja minden valószínűség szerint az objektív vonz erővel bíró értékeken alapuló kulturális egység kialakítása lenne. Ha azonban ez a vonzerő társadalmilag konstruált és változékony, akkor a nemzetközi politika az állandó kulturális konfrontáció csataterévé válik, ahol az adott pillanatban tapasztalható vonzerő a társadalmi, kulturális és nyelvi valóság megteremtéséért folytatott verseny átmeneti, ideiglenes eredménye. Szerencsésebb tehát, ha az értékek vonzerejét társadalmilag konstruáltnak tekintjük. Ennek segítségével elkerülhetjük, hogy számos paradoxon és ellentmondás merüljön fel amiatt, hogy a vonzerőt valamiféle természetből fakadó dolognak, a vonzerő főbb jellemzőit és megnyilvánulását pedig maradandónak tekintjük. Ha azonban a vonzerőre úgy tekintünk, mint ami a társadalmi interakció eredményeként áll elő, akkor az értékek – legyenek azok a liberális demokráciához, a vallási fundamentalizmushoz, a kommunizmushoz vagy bármi máshoz kapcsolódóak – a valóság alternatív értelmezései között zajló szüntelen verseny folyamatában válhatnak vonzóvá. Ebből egy fontos következtetést szűrhetünk le: nem egy bizonyos értékrend felvállalása és hirdetése képezi a puha hatalom tényleges alapját, hanem a saját értékek másokra való ráerőltetésének képessége. 135 Részben emiatt néha nehéz az államok kemény és puha hatalma közötti közvetlen kapcsolatra rámutatni. Előfordulhat, hogy egy hagyományos értelemben vett szuperhatalom csak kisebb mértékű puha hatalmi képességekkel rendelkezik, mint ahogyan például ez történt a Szovjetunióval az 1960–1980-as évek közötti stagnálás évei alatt. Ellenben kisebb államok gyakran nagy elismertségre tehetnek szert a komoly globális problémák megoldásával kapcsolatos számtalan kezdeményezésük, a békefenntartó missziókban való részvételük vagy a közvetítőkészségük révén (ahogyan azt Norvégia, Svédország, a Vatikán, Új-Zéland, vagy éppen Írország példája is tanúsítja). A modern világban a puha hatalmi képességek növelését elősegítheti a nemzetközi szervezetek tevékenységében, s különösen az erőszakot semmiféle módon nem alkalmazó nemzetközi szervezetekben való részvétel. Az, hogy a kultúra és a vonzerő hogyan befolyásolja a politikai tevékenységet, nem teljesen világos. A puha hatalom elmélete abból indul ki, hogy egy állam a vonzó kultúra révén hatást gyakorolhat más országok társadalmának közvéleményére, s így azok nemzeti szintű céljait is alakíthatja. Azonban az ilyen jellegű befolyásgyakorlás képessége nagymértékben a különféle körülményektől függ, és gyakran teljesen elveszíti a jelentőségét. Például a nyugati tömegkultúra hagyományos eszköztára egyre hasonlatosabbá teszi az amerikaiak és az európaiak világszemléletét, ugyanakkor azonban tovább mélyíti a szakadékot például az európaiak és a mohamedánok között. Az első esetben kétségtelenül növekvő hasonlóság politikai következményei persze változóak; az európaiak és a mohamedánok közötti szakadék mélyülése azonban már nyilvánvaló politikai károkkal jár. Végül is nem lehet mindenkinek tetszeni. Ezért az egyes országok kultúrája rokonszenvet, közömbösséget és elutasítást egyaránt kiválthat a különböző társadalmi csoportokba sorolható emberekből, függetlenül attól, hogy azok mely állam polgárai is éppen. Egyébként a kulturális vonzerő úgymond a múltban, a történelem során kialakult hagyományokban, vívmányokban és értékekben gyökeredzik, és így nem is mindig lehet gyorsan átalakítani egy-egy adott politikai cél elérése érdekében. A német filozófia vagy az olasz képzőművészet Németország és Olaszország aktuális külpolitikájától függetlenül esztétikai érzelmeket vált ki az emberekből. Másrészt pedig a mély kulturális, történelmi, hagyományokkal nem rendelkező államok nem képesek néhány év alatt ilyen hagyományokat teremteni. Kulturális tekintetben a puha hatalom alapját elsősorban nem a klasszikus filozófia vagy a képzőművészet, hanem a tömegkultúra képezi. A fogyasztók széles társadalmi csoportjai számára készül, és tartalmazza a filmművészetet, a zenét, az irodalmat, a fotózást, a televíziózást és az online platformokat. A tömegkultúrák versenyében általában nem az nyer, aki színvonalasabb kulturális termékeket alkot, hanem az, aki gyorsabban képes bármilyen média-tartalmat legyártani és azt széles körben terjeszteni. A verseny tehát a kulturális 136 szférából a termelési szférába lép át. Azonban az effajta kulturális „fegyverkezési verseny” során a győztesek előtt megnyílik annak lehetősége, hogy a közvélemény kívánalmait, érdeklődését és reakcióját messze saját államhatáraikon túl is befolyásolni tudják. A puha hatalom fogalmával gyakran társul az „intelligens hatalom” fogalma. Az intelligens hatalom a puha és a kemény hatalmi erőforrások egyazon stratégiában történő egyesítését jelöli. E hatalom intelligens mivolta abban a képes - sé g ben mutatkozik meg, hogy képes a különböző erőforrásokat rugalmas mó don egymással összeegyeztetve felhasználni az egyes célok elérése érdekében. Ehhez a kemény és puha hatalmi erőforrások kiegyensúlyozott, megfontolt és célzott alkalmazására van szükség. Mint ahogyan bármilyen másfajta hatalom használata, a puha hatalom felhasználása is a körülményektől függ. Értékrendjének és eszméinek elterjesztéséhez egy államnak az ehhez szükséges lehető legkedvezőbb környezetet kell kialakítania. A puha hatalmat például a leghatékonyabban a decentralizált kormányzati rendszerrel és a véleménynyilvánítás szabadságát tiszteletben tartó demokratikus berendezkedésű, nyitott társadalmakban lehet alkalmazni. A zárt társadalmakban, ahol egy autoriter vezető hatalmi helyzete szilárd, korlátozottak a lehetőségek mások kívánalmainak befolyásolására. Az értékeket könnyebb egymáshoz kulturális szempontból hasonló társadalmakban népszerűsíteni. Elemi különbségek elutasító reakciókat váltanak ki; és ugyanilyen reak ciókat válthat ki bármely életstílus vagy kulturális sztereotípia túl agresszív népszerűsítése is. Ehelyett jobb, ha meghagyjuk mások számára a választás szabadságát. Hosszú távon pedig az a legcélravezetőbb, ha sikerül megtalálni a puha és a kemény hatalom alkalmazásának a helyes arányát. E tekintetben nem létezik általános érvényű szabályrendszer, de általánosságban kijelenthető, hogy a kemény hatalom hatékonyabban szolgálja a konkrét célok elérését vagy a nemzetbiztonságot közvetlenül fenyegető veszélyek elhárítását, míg a puha hatalmat arra alkalmazzák, hogy hosszú távon alakítsák a külpolitika végrehajtásának feltételeit, valamint barátságos és kedvező nemzetközi környezetet teremtsenek. Ez elősegíti, hogy a hatalmat úgy értelmezzük, mint a játékszabályok megszabásának, a választási lehetőségek korlátozásának és a normalitás, vagy abnormalitás meghatározásának képességét. Az itt felsorolt elméleti állásfoglalások alapján ugyanis elmondhatjuk, hogy a hatalom jóformán észrevehetetlenül, valójában gyakran közvetetten, a politikai folyamatokban szinte követhetetlen módon fejti ki hatását. Ha a hatalom a legitimitás, az igazságosság és a napirend kérdéseihez társítottan jelenik meg, akkor gyakran elhalványul az erőszakhoz, a kényszerhez és a tekintélyelvű politizáláshoz való kapcsolódása. Ebből a szempontból világos, hogy a nagyhatalmú nemzetközi szereplők közé nem csak az erőszak monopóliumával bíró államokat sorolhatjuk, hanem azokat nemzetközi szervezeteket is, amelyek befolyásolni képesek a közvéle- 143 Összegzésképpen azt mondhatjuk, hogy a politika és a gazdaság, az államok és a piac között komplex kapcsolat áll fenn, és ezt a nemzetközi kapcsolatok elméletének képesnek kell lennie feltárni. A nemzetközi politikai gazdaságtan ezzel foglalkozik. A politika és a gazdaság közötti kapcsolat vizsgálatához különböző elméleti megközelítési módokra van szükségünk. A lehetséges elméleti irányzatok közül (Balaam és Dillman, 2018) három olyan elméletet mutatunk be, melyet a legtöbb szakértő a nezetközi politikai gazdaságtan fő irányzatainak tekint: a merkantilizmust, a gazdasági liberalizmust és a marxizmust. Ezeket csak tágabb értelemben tekinthetjük „elméleteknek”, mivel olyan feltételezéseket és értékrendszereket tartalmaznak, amelyekből kiindulva a nemzetközi politikai gazdaságtan kérdéskörét különböző módon közelíthetjük meg. Mint azt látni fogjuk, a merkantilizmus szemléletmódja sok hasonlóságot mutat a realizmus szemléletmódjával, a gazdasági liberalizmust pedig a liberális elmélet kiegészítésének tekinthetjük. Ez a két elmélet tehát alapvetően a nemzetközi politikai gazdaságtannal kapcsolatosan realista és liberális felfogást képvisel. A marxizmus saját, eredeti elméleti álláspontot képvisel, és erre egy kicsit több időt fogunk fordítani, mivel a marxista megközelítést korábban még nem mutattuk be. A merkantilizmus Az irányzatok bemutatását azért kezdjük a merkantilizmussal, mert ez az elmélet szorosan kapcsolódik a modern, szuverén állam 16. és 17. századi létrejöttéhez. A merkantilizmus a modern állam megteremtésében élenjáró politikai elit világlátását tükrözte. Azt a felfogást képviselték, hogy a gazdasági tevékenységet az erős állam kiépítésének szolgálatába kell állítani. Más szóval a gazdaság a politika eszköze, a politikai hatalom alapja. Ez a merkantilista szemléletmód meghatározó jellemzője. A merkantilisták a nemzetközi gazdaságot az ellentétes nemzeti érdekek közötti konfliktus arénájának tekintik, nem pedig olyan térnek, ahol kölcsönösen előnyös együttműködés valósulhat meg. Röviden, az államok közötti gazdasági verseny egy „zéró összegű játék”, ahol az egyik állam csak a másik állam rovására tehet szert nyereségre. Az államok gyanakvással kell tekintsenek más államok gazdasági gyarapodására, mert az így felhalmozott gazdagság katonai-politikai hatalom megalapozására szolgálhat, amelyet más államok ellen lehet felhasználni. Itt azonnal tetten érhető a nagymértékű hasonlóság a merkantilista gondolkodásmód és az anarchikus rendszerben az államok közötti versengést hangsúlyozó neorealista gondolkodásmód között. Az államok közötti gazdasági rivalizálás két különböző formát ölthet (Gilpin, 1987:32). Az elsőt védekező vagy „jóindulatú” merkantilizmusnak nevezik: az államok azért figyelnek nemzeti gazdasági érdekeikre, mert ez nemzetbizton- 144 ságuk fontos összetevője; az ilyen politikának nem feltétlenül kell túl negatív hatást gyakorolnia más államokra. A másik forma azonban az agresszív vagy „rosszindulatú” merkantilizmus. Itt az államok a nemzetközi gazdaságban nyíló lehetőségeket expanziós politikával próbálják kihasználni; ilyen volt például az európai gyarmatosító hatalmak által Ázsiában és Afrikában megnyilvánult imperializmus. A merkantilisták tehát a gazdasági erősséget és a katonai-politikai hatalom megteremtését egymást kiegészítő, nem pedig egymással vetélkedő célkitűzéseknek tekintik. A gazdasági erő megszerzésére való törekvés hozzájárul az állam katonai és politikai hatalmának növekedéséhez; a katonai-politikai hatalom pedig tovább növeli és erősíti az állam gazdasági hatalmát. Ez éles ellentétben áll a korábbi fejezetben bemutatott liberális felfogással. A liberálisok gyökeresen más szemléletmódot képviselnek: a gazdasági felvirágzás szabad kereskedelem és globális gazdasági kapcsolatok révén történő megvalósítását a katonai erő és a területi terjeszkedés révén történő hatalomszerzéssel szemben. Más szóval, az államok dönthetnek úgy, hogy a gazdasági fejlesztés és a kereskedelem utat választják, és így „kereskedő államokká” válnak, mint ahogyan azt Nyugat-Németország és Japán tette a második világháború után. Vagy pedig a katonai erő és a területi terjeszkedés ösvényére lépve, a fegyveres erőre alapozhatják tekintélyüket, ahogyan azt a Szovjetunió tette a kommunista időkben. A merkantilisták elutasítják ezt a liberális álláspontot. A megnövelt nemzeti vagyon és a megnövekedett katonai-politikai hatalom egymást kiegészítő módszerek, amelyek ugyanazt az alapvető célt szolgálják: az erősebb, hatalmasabb állam megteremtését. A kettő közötti választási kényszer csak különleges helyzetekben merül fel; az egyik példa erre az a korlátozás, amelyet a nyugati hatalmak a hidegháború idején a keleti blokkal folytatott gazdasági kereskedelemre alkalmaztak. Itt a Nyugat gazdasági áldozatot hozott a hadászati biztonság védelme érdekében. A merkantilisták ezt rendkívüli helyzetnek tekintik. Normális esetben a gazdagsági és a politikai erő növelését párhuzamosan, egyidejűleg, egymást kölcsönösen támogató módon lehetséges elérni. A merkantilisták azt állítják, hogy a gazdaságot az államhatalom növelésének szolgálatába kell állítani: a politikai megfontolásoknak elsőbbséget kell kapniuk a gazdasági megfontolásokkal szemben. A fő cél elérése érdekében ajánlott konkrét intézkedések azonban az idők során sokat változtak. A 16. századi merkantilisták felfigyeltek arra, hogy Spanyolország számára milyen előnyös volt az Amerikából származó arany és ezüst behozatala; ez arra késztette őket, hogy a nemzeti gazdagsághoz vezető fő útként a nemesfémek megszerzését szorgalmazzák. Amikor azonban Hollandia nem a nemesfémek, hanem elsősorban hatalmas tengerentúli kereskedelmi birodalmának köszönhetően Európa vezető országává vált, a merkantilisták a kereskedelem, illetve a lehető 145 legnagyobb kereskedelmi többlet megteremtésének, mint a nemzeti felvirágzáshoz vezető út szerepét kezdték kiemelni. Onnantól kezdve, hogy Nagy-Britannia az iparosítás révén vezető szerepre tett szert a világpolitikában, a merkantilisták az országok iparosításának szükségességét, mint a nemzeti hatalom növelése szolgálatába állítható legmegfelelőbb eszköz alkalmazásának fontosságát kezdték hangoztatni. A merkantilizmus különösen népszerű volt azokban az országokban, amelyek az ipari fejlődés tekintetében elmaradtak Nagy-Britanniától; úgy érezték, hogy az ipar tekintetében sürgősen fel kell zárkózniuk, annak érdekében, hogy felvehessék a versenyt Nagy-Britanniával. Ezt a felzárkózást nem lehetett a piaci erőkre bízni; a helyi ipar védelmét és fejlesztését szolgáló politikai intézkedéseket követelt meg. A merkantilizmust jó néhány neves politikus és közgazdász is népszerűsítette. Alexander Hamilton, az Egyesült Államok egyik alapító atyja, az Egyesült Államok hazai iparának előmozdítását célzó, protekcionista politika formájában megvalósuló merkantilizmus elkötelezett híve volt. A merkantilizmus másik nagy támogatója Friedrich List német közgazdász volt. Az 1840-es években kidolgozta a „termelőerő” elméletét, amely hangsúlyozta, hogy a termelési képesség megteremtése fontosabb, mint a termelő tevékenység eredményeként létrejött eredmény. Más szóval, egy állam jóléte nem elsősorban attól függ, hogy milyen gazdagsággal rendelkezik, hanem attól, hogy milyen mértékben fejlesztette ki „termelőerejét”. Napjaink merkantilista kutatói a sikeres kelet-ázsiai „fejlődő” államokra összpontosítanak: Japán, Dél-Korea, Tajvan és Kína eredményeire. Hangsúlyozzák, hogy a gazdasági siker mindig az állam a gazdasági fejlődés előmozdítására irányuló erőteljes, irányító tevékenységének eredményeként állt elő. Japánban például a japán állam igen átfogó szerepet játszott az ország gazdasági fejlődésében. Az állam kijelölte a stratégiai iparágakat, megvédte őket a külső versenytől, és még a cégek közötti verseny szabályozásával is támogatta fejlődésüket. Összefoglalva, a merkantilizmus a gazdaságra mint a politikának és különösen a kormányzatnak alárendelt tényezőre tekint. A gazdasági tevékenységet az államhatalom növekedését elősegíteni hivatott tevékenységnek tekinti. A nemzeti érdekek védelméért és előmozdításáért felelős szervezetnek, nevezetesen az államnak, uralkodnia kell a gazdasági szereplők magánérdekei felett. A gazdagság és a hatalom növelése egymást kiegészítő, nem pedig egymással ellentétben álló célkitűzések. A más államoktól való gazdasági függőséget a lehető legnagyobb mértékben el kell kerülni. Ha a gazdasági és a biztonsági érdekek egymással konfliktusba kerülnek, a biztonság megteremtésének célja elsőbbséget kell hogy élvezzen. 146 A gazdasági liberalizmus A gazdasági liberalizmus a 16 és 17. században az európai államépítésben uralkodó átfogó politikai ellenőrzés és szabályozás, azaz a merkantilizmus kritikájaként született meg. A gazdasági liberalizmus elutasítja azokat az elméleteket és politikákat, amelyek a gazdasági kérdéseket a politikai szempontoknak alárendelik. Adam Smith (1723–90), a gazdasági liberalizmus atyja úgy vélte, hogy a piacok az emberi szükségletek kielégítése érdekében spontán módon bővülnek – feltéve, hogy a kormányok nem avatkoznak ebbe bele. Smith a korábban ismertetett liberális eszmékre épített. Ezek közé az alapgondolatok közé tartozik például az, hogy az egyén racionálisan cselekszik, hisz a haladásban és abban, hogy a kölcsönösen előnyös, szabad árucseréből kölcsönös nyereség származik. Smith azonban néhány saját elemmel is kiegészítette a liberális gondolatokat, többek között azzal a kulcsfontosságú nézettel, hogy a piacgazdaság a haladás, az együttműködés és a jólét fő forrása. A politikai beavatkozás és az állami szabályozás ezzel szemben gazdasági szempontból nem kifizetődő, visszafejlődést eredményez, és konfliktusokhoz vezethet. A liberális közgazdaságtant „a gazdasági növekedés és az egyéni jólét megszervezésével és irányításával foglalkozó doktrínának és alapelvek gyűjteményének” nevezték (Gilpin, 1987:27). Alapját az az elképzelés képezi, hogy a piacgazdaság, ha magára hagyják, spontán módon, saját mechanizmusai vagy „törvényei” szerint fog működni. E törvényszerűségek a gazdasági termelés és csere természetéből fakadónak tekintendők. Ennek egyik példája a David Ricardo (1772–1823) által kidolgozott „komparatív előnyök törvénye”. Azt állította, hogy a szabad kereskedelem – azaz az országhatároktól függetlenül folytatott kereskedelmi tevékenység – minden résztvevő számára előnyökkel jár, mivel a szabad kereskedelem lehetővé teszi a specializációt, a specializáció pedig növeli a hatékonyságot és ezáltal a termelékenységet. Paul Samuelson a következőképpen foglalta össze ezeket az érveket: „Függetlenül attól, hogy két régió közül az egyik abszolút hatékonyabb minden áru előállításában, mint a másik, ha mindkét régió arra a termékre specializálódik, amelyben komparatív előnye van (amit a nagyobb relatív hatékonyság jellemez), a kereskedelem kölcsönösen jövedelmező lesz mindkét régió számára” (Samuelson, 1967:651). A szabadkereskedelemre épülő világgazdaságban a szakosodás révén minden ország profitálni fog, és a globális jólét növekedni fog. A gazdasági liberalizmus tehát elutasítja azt a merkantilista felfogást, amely szerint a gazdasági ügyekben az állam a főszereplő. A legfontosabb szereplő az egyén mint fogyasztó és mint termelő. A piac az a nyitott színtér, ahol 147 az egyé nek találkoznak, azért, hogy termékeket és szolgáltatásokat cseréljenek. Az egyének racionálisan követik saját gazdasági érdekeiket, és amikor ezt a racionalitást a piac működésére alkalmazzák, minden résztvevő nyer. A piacon megvalósuló cserekapcsolat tehát pozitív összegű játék: a hatékonyság növekedése miatt mindenki többet nyer, mint amennyit befektetett. Az egyének és a vállalatok nem lennének aktívak a piacon, ha az nem szolgálná a javukat. A liberális közgazdászok úgy találják, hogy az egyéneknek ez a racionális és én-központú (önmagukat jobb helyzetbe hozni akaró) szemlélete kiindulópontként használható nemcsak a piacgazdaság, hanem a politika megértéséhez is. Ez a sajátos nézőpont a racionális választás elmélete néven ismeretes. A liberálisok tehát elutasítják a merkantilisták zéróösszegű szemléletét, amely szerint az egyik állam gazdasági nyeresége szükségszerűen a másik állam gazdasági veszteségével jár. Az emberi jóléthez vezető út tehát a szabad piacgazdaság, a kapitalizmus korlátlan, nemcsak az egyes országokban, hanem a nemzetközi térben történő akadálytalan terjeszkedésén keresztül vezet. A gazdasági liberalizmus hívei között azonban rendszeresen felmerül a vita arra vonatkozóan, hogy a kormányok politikai beavatkozására milyen mértékben lehet szükség. A gazdasági liberalizmus első képviselői a „laissez-faire”, azaz a piac mindenféle politikai korlátozástól és szabályozástól való mentességét szorgalmazták. Ugyanakkor még maguk is tisztában voltak azzal, hogy a piac alapjául szolgáló, politikai úton kialakított jogi keretrendszerre van szükség. A „laissez-faire” nem jelenti a politikai szabályozás teljes hiányát; azt jelenti, hogy az államnak csak azokat a minimális alapokat kell megteremtenie, amelyek a piac megfelelő működéséhez szükségesek. Ez a gazdasági liberalizmus klasszikus változata. Jelenleg ezt a nézetet olyan címkékkel is illetik, mint „konzervativizmus” vagy „neoliberalizmus”; a tartalom azonban alapvetően ugyanaz. Margaret Thatcher konzervatív, illetve „neoliberális” gazdaságpolitikája Nagy-Britanniá ban és Ronald Reagané az Egyesült Államokban egyaránt a klasszikus „laissez-faire” tanokon alapult. A gazdasági liberalizmus képviselői már a kezdetektől fogva tisztában voltak azzal, hogy a piac bizonyos esetekben nem a hatékonyság és a kölcsönös haszon elvárásainak megfelelően működik; az ilyen eseteket általában „a piac kudarcának” nevezik. A piaci kudarcok kijavítása vagy elkerülése érdekében politikai szabályozásra lehet szükség. A gazdasági liberalizmus egyes képviselői ezért a piac működésébe való nagyobb mértékű állami beavatkozás mellett kardoskodnak. John Stuart Mill sok tekintetben „laissez-faire” szellemű közgazdasági liberalizmus képviselője volt, de ugyanakkor kritikával tekintett a jövedelem, a vagyon és a hatalom terén a 19. századi Nagy-Britanniában mutatkozó szélsőséges egyenlőtlenségekre is. Ez késztette arra, hogy korlátozott állami fellépést szorgalmazzon bizonyos területeken, többek között az oktatásban és a szegények segélyezésében. Az 1930-as években John Maynard Keynes, a 20. század 148 elejének vezető közgazdásza még egy lépéssel továbbment. Keynes szerint a piacgazdaság nagy hasznot jelent az emberek számára, de magában hordozza a „kockázat, a bizonytalanság és a tudatlanság” potenciális ártalmait is. Ezt a helyzetet a piac jobb politikai irányításával lehetne orvosolni. Keynes ezért az állam által „bölcsen irányított” piac mellett érvelt (Keynes, 1963:321). Az államnak ez a pozitív megítélése a liberális gazdasági doktrína jelentős mértékű változásával járt. A keynesi eszmék egy jelentősen megreformált liberális elmélet előtt nyitották meg az utat: ez a liberális elmélet továbbra is a piacgazdaságon alapult, de jelentős mértékű állami beavatkozást és irányítást is magában foglalt. Ez a keynesiánus nézet a második világháborút követő évtizedekben népszerű volt Európában. Az 1980-as években azonban az inga viszszalendült a klasszikus „laissez-faire” liberalizmus felé. A korlátlan piacba vetett megújult liberális hit egyik fő oka az a meggyőződés, hogy a gazdasági globalizáció mindenki számára jólétet hoz. Összegzésképpen tehát elmondható, hogy a gazdasági liberalizmus szerint a piacgazdaság a társadalom autonóm szférája, amely a saját gazdasági törvényei szerint működik. A gazdaságban zajló csere pozitív összegű játék, és a piac a racionális, önérdekük által vezérelt egyének, a háztartások és a piacon végbemenő cserefolyamatokban részt vevő vállalatok számára a haszon maximalizálását szolgálja. A gazdaság az államok és az egyének közötti, kölcsönös előnyök érdekében folytatott együttműködés szférája. A nemzetközi gazdaságnak tehát a szabad kereskedelmen kell alapulnia. A klasszikus liberális közgazdászok az állam szerepét abban látják, hogy hagyja békén a piacot, beleértve a nemzetközi és a nemzeti piacokat is. Ez az ún. „laissez-faire” szemléletmód lényege. Néhány 20. és 21. századi liberális azonban a piacba való fokozott állami bevatkozás mellett foglal állást. A marxizmus A „Munkások Nemzetközi Szövetsége” (Nemzetközi Munkásszövetség) 1864-ben Londonban tartott kongresszusán elmondott nyitóbeszédében Marx úgy fogalmazott, hogy a történelem „megtanította a munkásosztályt arra, hogy el kell sajátítsa a nemzetközi politika művészetét”. Annak ellenére azonban, hogy maga Marx bőséggel írt a nemzetközi ügyekről, írásai – jellegüket tekintve – zsurnalisztikáknak minősíthetőek. A kapitalizmus jellemző vonásainak elemzéséről írott elméleti munkáiba nem foglalta bele a nemzetközi dimenziót. Marx munkásságának hatalmas kiterjedését tekintetbe véve ez a mulasztás talán nem kellene meglepjen bennünket. Annak az elméleti munkának a puszta nagysága, melybe belevetette magát, s maga a téma, melyet vizsgált, továbbá saját metodológiájának természete elkerülhetetlenné tette, hogy munkássága befejezetlen marad- 149 jon és esetlegesen („eseménytől függően”) igaz, vagy másképpen kifejezve, „kontingens” módon érvényes maradjon. Halála óta számosan próbálkoztak azzal, hogy elméletének pozitívumait a nemzetközi kapcsolatok elemzésére is használhatóvá tegyék. Tekintetbe véve, hogy Marx maga hihetetlenül termékeny író volt, s azt is, hogy az idők során az általa kifejlesztett nézetrendszer jelentékeny mértékben fejlődött és átalakult, egyáltalán nem meglepő, hogy a marxi örökség nyitott maradt a számtalan különféle, gyakran ellentmondásos interpretáció előtt. Ráadásul a világ eseményei ugyancsak arra indítottak sok, Marx nézetei által befolyásolt szerzőt, hogy Marx nézeteit a későbbi tapasztalatok fényében átalakítsák. Így tehát „iskolák” változatos sokasága jött létre, melyek vagy azt állították, hogy közvetlenül „Marx inspirálta létrejöttüket”, vagy pedig azt, hogy „Marx örökségéhez kapcsolódnak”. Itt most azokkal a mai irányzatokkal vagy „iskolákkal” foglalkozunk, melyek a világpolitikáról alkotott nézetrendszert jelentékeny módon gazdagították. Ezek a következőek: a világrendszer-elmélet, a gramscizmus, kritikai elmélet és a neomarxizmus. Mielőtt azonban az őket megkülönböztető jellegzetességeket tárgyalnánk, azzal foglalkozunk, mi is a közös vonás ezekben. Először is, a fentiek közül valamennyi azt állítja, hogy – Marxot követve – a tár - sadalmi világot totalitásként kell elemezni. Számukra tehát a világ akadémiai diszciplínák, vizsgálati területek szerinti felosztása: történelemre, közgazdaságtanra, politikatudományra, szociológiára, nemzetközi kapcsolatok elméletére stb. mind mesterkélt, mind pedig nem hasznos dolog. Sőt, úgy látják, ezen diszciplínák közül egyik sem képes értelmezni a világot a többi felhasználása nélkül: következésképpen azt állítják, hogy a társadalmi világot, a „társadalmi valóságot” egészében kell vizsgálni. A társadalmi világ, a „társadalmi valóság” komplexitását és nagyságrendjét tekintve azonban ez a kívánalom óriási követelmények elé állítja az elemzőt. Marx saját módszere a legnagyobb művében, „A tőke” első fejezetében az volt, hogy a legegyszerűbb társadalmi viszonyrendszerek leírásával kezdte és ezeket aztán egyre komplexebb képpé szőtte össze. Akárhogyan is operacionalizáljuk azonban a társadalmi világ, a „társadalmi valóság” annak egészében történő vizsgálatát, nem lehet kétség afelől, hogy a marxista szerzők számára a mai társadalomtudományokat egymástól elválasztó határvonalakat meg kell haladni ahhoz, hogy a világpolitika dinamikájának valódi megértését remélhessük. A marxista gondolkodás másik kulcsfontosságú eleme a történelem materialista alapú szemlélete. A központi állítás itt nem más, mint az, hogy a tör ténelmi változás egyszerűen csak tükrözi a társadalomban végbement gazdasági fejlődést. Azaz, a történelem „motorja” a gazdasági fejlődés. Marx a központi dinamikát a termelési viszonyok és a termelőeszközök (ezek együtt alkotják az adott társadalom gazdasági alapját) közötti feszültségben vélte felfedezni. A termelési eszközök fejlődésével – ez pl. bekövetkezhet technikai fejlődés útján – a ko rábbi 150 termelési viszonyok meghaladottá válnak, s ténylegesen az új termelési kapacitás hatékony kihasználását gátló tényezővé válnak. Ez pedig társadalmi változás elindulásához vezet, melynek során a termelési viszonyok annak érdekében és olyan módon alakulnak át, hogy jobban lehetővé tegyék a termelési eszközök jobb, újfajta konfigurációjának kiépülését. A gazdasági alap terén végbemenő fejlődés a társadalom mint egész szélesebb értelmű átalakulását katalizálja. Ennek okát Marx az „Előszó a politikai gazdaságtan bírálatához” című munkájában abban jelöli meg, hogy „az anyagi élet feltételeinek termelési módja általában véve kondicionálja a társadalmi, gazdasági és szellemi (intellektuális) élet folyamatát”. Tehát egy adott társadalom jogi, politikai és kulturális intézményei, valamint ezek gyakorlati működése tükrözi és megerősíti – többé-kevésbé közvetített formában – a gazdaságban tapasztalható hatalmi és uralmi, valamint az ellenőrzési mintákat. Ebből tehát logikusan következik, hogy a gazdasági alapban bekövetkezett változások végül is a „jogi és politikai felépítmény” megváltozásához vezetnek. Az osztály kulcsszerepet játszik a marxista elemzésben. A liberálisokkal el - len tétben, akik abban hisznek, hogy a különböző társadalmi csoportok érdekei között lényegében harmónia áll fenn, a marxisták azt tartják, hogy a társadalom – rendszerszerű szerveződéséből fakadóan – osztálykonfliktusok színtere. A Friedrich Engelssel közösen írott Kommunista Kiáltványban Marx úgy érvelt, hogy „minden eddig létezett társadalom története osztályküzdelmek története”. A kapitalista társadalomban a konfliktus főleg a burzsoázia (a tőkés osztály) és a proletariátus (a munkásosztály) között áll fenn. A szigorú tudományosság normái melletti elkötelezettsége ellenére Marx nem áltatta magát azzal, hogy az elemző maga képes lehet különállóként, illetve semleges megfigyelőként szemlélni a tőke és a munka közötti összeütközést. Marx nem is gondolta azt, hogy az efféle semleges elzárkózás jó dolog lenne. Sőt, talán az egyik leggyakrabban idézett kijelentése úgy hangzik: „a filozófusok eddig csak különféle módon értelmezték a világot – a feladat azonban most az, hogy azt megváltoztassuk”. Marx az emancipáció elkötelezett híve volt. Saját munkásságából kitűnik azonban, hogy ez az elkötelezettség egyáltalán nem a valamiféle pártprogram, vagy párt által képviselt nézetrendszer melletti vak elkötelezettségként, vagy pedig az elméletbe nem illő tények feletti vak szemethunyás elfogadhatóságaként értelmezendő. Marx többször hangoztatta, hogy a tudományos módszer lényegét az adott érvelés alátámasztására, vagy a megcáfolandó érvelés ellen felhozott szilárd bizonyítékok jelentik. Ő maga az elsők közé tartozott, akik társadalomtudományi írásokban hivatalos statisztikai adatokat használtak fel. A kapitalizmus és a kapitalista társadalom dinamikájának megértése azonban Marxot egyáltalán nem csak mint öncélú intellektuális tevékenység érdekelte. Ehelyett azt remélte, hogy ezt a célt elérhetővé tevő eszközrendszert épít fel, mert úgy vélte, hogy ezáltal megkönnyítheti a fennálló rend eltörlé- 151 sét és egy kommunista társadalommal való felváltását – olyan társadalommal való helyettesítését, melyben a bérmunka és a magántulajdon nem létezik, s melyben a társadalmi viszonyok átalakulnak. Nagyon fontos, hogy megértsük: a marxista eszmerendszer itt röviden ismertetett elemeit nagyon erős kritikával is illetik. A Marx által befolyásolt szerzők maguk között is heves vitákat folytatnak arról, hogy vajon hogyan is lehet vagy kell a leghelyesebb módon értelmezni ezeket az elképzeléseket, s hogyan is lehetséges operacionalizálni ezeket. Az elemzők abban a tekintetben is eltérő állásponton vannak, hogy mit is kellene a marxista eszmerendszerből a legfontosabbnak tartani – melyről bizonyosodott be, hogy tévedés; s mit is kellene ma már meghaladottnak és radikálisan átalakítandónak tekinteni. Pl. az általunk itt tárgyalandó három, Marxhoz köthető elméleti irányzat (a világrendszer-elmélet, a gramscizmus és a neomarxizmus) mindegyike vallja Marx emancipációval kapcsolatos elkötelezettségét, de nagyon kevesen vélik úgy, hogy a kapitalizmus szocializmus általi felváltása elkerülhetetlenül be fog következni. Sőt, ezen irányzatok képviselői között lényegi nézetés attitűdbeli különbségek állnak fenn a Marx-féle gondolatokban rejlő örökség iránt is. Pl. a neomarxisták munkáikban sokkal nagyobb mértékben, közvetlenebbül építenek Marx eredeti munkásságára, mint pl. a kritikai elmélethez sorolható szerzők. Ez utóbbiak valószínűleg sokkalta inkább elfogadnák a posztmarxista, mint a marxista jelzőt. De még esetükben is arról beszélhetünk, hogy Marx nézeteihez képest, mint kiindulóponthoz képest határozzák meg saját álláspontjukat – a posztmarxista jelző tehát bizonyos értelemben jogosultan használható. Ezek után nézzük meg kissé részletesebben a nemzetközi politikai gazdaságtan marxistának, vagy ahhoz közel állónak minősíthető elméleteinek sajátos, az elméleteket egymástól elkülönítő vonásokat. A „világrendszer-elmélet” A világrendszer-elmélet eredetei az első, Marx elméletét a nemzetközi életben lejátszódó folyamatok elemzésére és értelmezésére irányuló szisztematikus kísérletekhez nyúlnak vissza. Ezek tulajdonképpen az imperializmust kritizáló elméletek. Az ezzel foglalkozó szerzők közé a 20. század elején olyan gondolkodók tartoztak, mint Hobson, Rosa Luxemburg, Buharin, Hilferding és Lenin (Brewer, 1990). Ezek közül a munkák közül kétséget kizáróan a legismertebb, a legnagyobb hatást gyakorló az a pamflet, melyet Lenin 1917-ben „Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka” címmel írt. Lenin gondolatai egyaránt képviselik a marxi gondolatok továbbfejlesztését – de ugyanakkor az azoktól való eltávolodást is. A marxi elképzelések továbbfejlesztésekor Lenin elfogadta 152 azt az alapvető marxi nézetet, mely szerint a termelés gazdasági módja az, ami végső soron meghatározza a szélesebb értelemben vett politikai és gazdasági viszonyokat; ezt a viszonyt a híres alap-felépítmény ábrával szokták szemléltetni. Lenin ugyancsak elfogadta Marx azon tanítását is, mely szerint a történelmet helyesen csak mint osztályharcot lehet megérteni. Lenin azonban amellett érvelt munkájában, hogy a kapitalizmus némiképp megváltozott azóta, amióta Marx először publikálta „A tőke” első kötetét – azaz 1867 óta. Lenin szerint a kapitalizmus azóta új korszakba lépett – legmagasabb fejlettségi szintet jelentő és legutolsó fejlődési szakaszába. Az új fejlődési szakasznak Lenin a monopolkapitalizmus nevet adta. A monopolkapitalizmus korszakában Lenin szerint a világgazdaságon belül egy kétpólusú struktúra alakult ki, melyben a domináns központi régió kizsákmányolja a kevéssé fejlett perifériát. Egy efféle struktúra megjelenése drámai módon változtatja meg és teszi komplexebbé azt az egyszerű marxista nézetet, mely szerint a proletariátus és a burzsoázia között egyszerű és feloldhatatlan érdekkonfliktus áll fenn. Lenin szerint a központ és a periféria kialakulásával többé már nincs alapvető érdekazonosság a központ és a periféria munkássága között. A központ országainak burzsoáziája ugyanis a periféria kizsákmányolásából származó profitot saját országa proletariátusa életkörülményeinek javítására használhatja fel. Más szóval, a központ országainak burzsoáziája a periféria fokozottabb kizsákmányolásával képessé válik a központ országainak munkásságát megbékíteni – durvábban szólva, megvesztegetni. Lenin elemzése szerint tehát a központ és a periféria közötti strukturális megosztottság határozza meg minden egyes országban a burzsoázia és a proletariátus közötti viszony természetét. Még az imperializmusról felállított lenini elmélet efféle leegyszerűsített bemutatása is képes arra, hogy felhívja a figyelmünket a világrendszer-elméletek két, a világpolitika értelmezésében megjelenő lényegi vonására. Az első jellegzetességnek az tekinthető, hogy a világrendszer-elméletek szerint mind a nemzetközi politika, mind pedig a belpolitika a kapitalista világrendszeren belül létezik. A második jellegzetessége ezeknek az elméleteknek az, hogy úgy érvelnek, hogy a világpolitikában nemcsak az államok, de a társadalmi osztályok is rendkívül jelentős szereplők. Sőt, éppenséggel ezen osztályoknak és államoknak a kapitalista világgazdasági struktúrában elfoglalt helyzete az, ami meghatározza viselkedésüket, valamint a köztük levő interakció mintáit – beleértve ebbe az uralmi viszonyokat is. Lenin nézeteit a latin-amerikai függőség-elméleti iskola fejlesztette tovább. Az ehhez az irányzathoz tartozó szerzők továbbfejlesztették a centrumról és a perifériáról szóló nézeteket. Az ide tartozó munkák közül különösen Paul Prebisch munkássága jelentős. Prebisch úgy érvelt, hogy a periféria országai a „kereskedelmi feltételek egyre előnytelenebbé válását” kénytelenek elszenvedni. Egyszerűen megfogalmazva, azt állítja, hogy a késztermékek ára sokkal gyor-