A pártállam és a könnyűzene

CSATÁRI BENCE A pártállam és a könnyűzene Az 1956. november 1-jén, tehát még az 1956-os forradalom és szabadságharc idején, demokratikus politikai körülmények között megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) az egész országra elementáris erővel kiterjedő megmozdulások leverése után a pártállami rendszer restaurálása érdekében szovjet presszióra igyekezett visszaállítani azokat a hatalmi viszonyokat, amelyek 1956 előtt voltak jellemzőek a vasfüggönytől keletre elhelyezkedő országokban. A hirtelen újra egypártrendszerré való visszarendeződésben azonban – mindamellett, hogy a szovjet Vörös Hadsereg és a KGB nyomást gyakorolt rá – a párt első titkárának, Kádár Jánosnak figyelembe kellett vennie a belpolitikai realitásokat. Be kellett látnia: a forradalom társadalmi hatása és következményei miatt Magyarországon a Rákosi-rendszerre jellemző politikai miliő nem állítható vissza, mint ami volt, még akkor sem, ha az alapvető hatalmi struktúra változatlan maradt. A hatalom régi-új birtokosai ugyanis attól tartottak, hogy ha ugyanott folytatják, ahol Rákosiék, újabb belpolitikai feszültségekre lehet számíthatnak. Ezt a szovjet vezetés sem várta el feltétlenül tőlük, okulva a forradalom tapasztalataiból. Éppen ezért következhetett be a kommunista rendszer magyarországi „finomhangolása,” ott, ahol úgy érezték a hatalmon lévők, hogy nem sérülnek az alapvető pártállami érdekek, a Rákosi-érához képest némiképp engedtek a társadalmi igényeknek. Így történt ez a könnyűzenei életben is, noha e tekintetben volt talán leginkább megkérdőjelezhető a „legvidámabb barakk” jelző, amit a kádári apparátus előszeretettel terjesztett általános érvénnyel az országra vonatkozóan politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális értelemben egyaránt. Legvidámabb barakk a könnyűzenében is? A fenti megállapítást támasztja alá az a tény, hogy mind a pártszervek hozzáállása, mind a különböző belügyminisztériumi parancsok vagy a kulturális kormányzat részéről megfogalmazott törvények, rendeletek, utasítások, erőteljes diktatórikus voná- 4 METSZETEK 2013/4 sokat mutattak, a keleti blokk országaihoz hasonlóan. Mélyebb kutatásokat igényelne a teljes körű nemzetközi összehasonlítás, ám a cenzúra erőteljes és hatékony működése, a rendőri beavatkozások (ideértve a politikai rendőrség feltűnő aktivitását a könnyűzenei életben, valamint a nyílt intézkedéseket koncerteken, sőt még a diszkókban is) sokasága, a bírósági ítéletek – egyáltalán az, hogy ezekre a plénumokra kerülhettek könnyűzenei ügyek és megtörténhetett az emberi és polgári szabadságjogok megsértése – arra engednek következtetni, hogy az autoriter politikai szisztéma meglehetősen olajozottan működött a Kádár-rendszerben, még ha voltak is működésbeli anomáliái. Más megközelítésben pedig nem egyszer találunk olyan momentumokat, amelyek a többi szocialista ország relatív nagyobb szabadságát támasztják alá az ifjúságés ezen belül a könnyűzenei politika területén. Példaként lehet említeni Lengyelországot, amely először szándékozott létrehozni a keleti blokk országai közül menedzseri feladatokat ellátó könnyűzenei képviseleti irodákat kapitalista államokban 1976-ban. A lengyel hatóságok ugyanakkor elnézőbbek voltak az autóstoppos fiatalok megjelenésével kapcsolatban is, akik sokszor éppen koncertre igyekeztek, miközben 1963. augusztus 20án a balatonföldvári hippi-találkozóra menő vonatokat rendőri ellenőrzés alá vették, a Budapestről jövő vonatokat pedig egészen egyszerűen nem engedték itt megállni ezen a napon. Ugyanígy lehetne említeni a beat, pop, rock hanglemezek és kazetták feketepiacát, amelynek egyik, Magyarországnál nagyobb központja szintén Lengyelországban volt a keleti blokk országai közül, amire bizonyíték, hogy a magyar fiatalok a számukra meglehetősen szűkösen elérhető nyugati pop-piacot leszámítva javarészt innen – és Jugoszláviából – szerezték be azokat a hanghordozókat, amik Magyarországon nem voltak kaphatók. A lemezborítók tervezése és publikálása terén is akadt olyan eset, amikor az NDK-ban nagyobb szabadságot élvezhetett egy magyar együttes, jelesül a Hungária, mint Magyarországon, ugyanis míg idehaza beleszóltak, hogy mit ábrázoljon egyik nagylemezük borítója, addig az NDK-ban minden különösebb erőfeszítés nélkül felkerülhetett oda egy hiányosan öltözött fekete nő képe. A könnyűzenei összkép teljesebbé tételéhez ugyanakkor hozzátartozik az is, hogy míg a hetvenes évek közepéig a szocialista országok némelyike megelőzte menynyiségileg a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) lemezkiadását, utána viszont a Csatári Bence: A pártállam és a könnyűzene 5 hetvenes évek második felétől Magyarország jelentősen javította pozícióit ezen a téren a dorogi lemezgyár 1976.decemberi beüzemelésével, és az eladott hanglemezek után járó előadói jogdíjakat is az MHV fizette először művészeinek a szocialista társintézmények közül. Hozzátehetjük, hogy a korabeli hangmérnökök és szakértők szerint a hangfelvételek minősége is meghaladta az átlag szocialista színvonalat. A kádári könynyűzenei éra osztályzatát azonban mégiscsak rontja az a momentum, miszerint a nagy könnyűzenei fesztiválok terén Magyarországnál nagyobb presztízst vívott ki néhány „baráti” állam, így Bulgária, Románia, NDK, Lengyelország, vagy a sorból kissé kilógó Jugoszlávia. Furcsa, de igaz: még a Ceauşescu-rezsim is rendezett nemzetközi táncdalfesztiválokat Brassóban, ilyen rendezvényre azonban nem futotta a kádári kultúrpolitika erejéből. Itt tehetjük hozzá, hogy a magyar zenekarok előszeretettel turnéztak a KGST-országokban, mert itt a források adatai szerint nagyobb anyagi megbecsülésnek örvendtek, mint Magyarországon, következésképp a magyar közönséget külföldi tartózkodásuk idejére megfosztották fellépéseiktől. A teljességhez viszont az is hozzátartozik, hogy a magyar zenekarokat mindig egy kicsit „nyugatiaknak” tekintették, ami miatt könnyen elkeltek a KGST országaiban, így a könnyűzenei életen belül ebben a tekintetben éllovasnak tekinthető Magyarország. A beattel, popzenével és rockkal élénken foglalkozó ifjúsági napilapok terén azonban szintén nagy lemaradása volt az MSZMP irányítása alatt álló kultúrpolitikának, a KGST-államok között ugyanis jóformán mindenütt volt ilyen jellegű kommunikációs eszköz, ám Magyarországon e téren csak hetilap jelent meg, igaz, abból kettő, sőt később három is volt. A párt könnyűzenét befolyásoló elvi megnyilatkozásai A kommunista rendszer könnyűzenét irányító jól megszokott és bevált működési mechanizmusát tekintve a pártállam sajátossága, hogy az állami szervekre rátelepült a pártszervezet hierarchiája, utóbbi dominanciájával. Így a közigazgatás, de az összes intézmény, szakmai szervezet a mindenkori helyi pártintenciókat kellett, hogy végrehajtsa, ami viszont végső soron egyértelműen a felsőbb pártvezetés akaratát tükrözte. A kormányban és a minisztériumok vezető pozícióiban nem egy esetben azok szerepeltek, akik valamilyen okból kikerültek a párt legszűkebb értelemben vett vezetői 6 METSZETEK 2013/4 közül, így annak érdekében, hogy esetlegesen visszakerülhessenek oda, feltétlen odaadással szolgálták a párt elképzeléseit. Másfelől viszont témánk szempontjából az ifjúsággal kialakított szoros viszonya révén jelentős szerepet játszó KISZ élén sokszor azok álltak, akikre még fényes karrier várhatott a párt elitben. Így az ifjúsági szervezet legfelsőbb vezetése szintén igyekezett a legodaadóbban megvalósítani a párt érdekeit, amelyben változás csak a nyolcvanas években figyelhető meg, amikor a keményvonalas és a reformszárnyhoz tartozó kommunista ifjúsági politikusok között feszültség támadt. A döntések előkészítésénél fontos szerepe volt az MSZMP Központi Bizottsága (KB) tematikus alapon szervezett osztályainak, amelyek egyébként mintául szolgáltak a KISZ hasonló szervezeteinek működéséhez. Ez a könnyű műfaj esetében a Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályt (TKKO), valamint az Agitációs és Propaganda Osztályt (APO) jelentette. 1957-1963 között a TKKO-t Tudományos és Kulturális Osztálynak (TKO), 1964-1966 között Kulturális Osztálynak (KO) nevezték, amely 1967-től vette fel a TKKO nevet. Utóbbit és az APO-t összefogó és irányító Agitációs és Propaganda Bizottság összegyűjtötte és elemezte az információkat, amelyeket ezt megelőzően a témánk szempontjából szakembereknek nem mindig mondható párthivatalnokok tártak elé. Ezek után az Agitációs és Propaganda Bizottság megtárgyalta az állásfoglalás-tervezetet, amit javarészt – az üléseket megelőző egyeztető informális tárgyalásoknak köszönhetően – elfogadtak. A bizottsági döntések többször a párt legfelsőbb vezetése, a Politikai Bizottság (PB) elé kerültek, amiben szerepet játszhatott, hogy a politikai szokásjog és közfelfogás szerint az Agitációs és Propaganda Bizottság elnöke nagyobb vagy legalább akkora hatalommal bírt, mint a mindenkori kulturális tárca vezetője. Indokolt esetben a gyakorlatilag legfelsőbb vezető hatalommal bíró – elviekben a KB és a legnagyobb létszámú plénum, a kongresszus számított a párt legfelsőbb vezetésének, ami a gyakorlatban azonban nem valósult meg – PB miután elfogadta a dokumentumot, előterjesztette a KB számára a témát. A KB lényegében mindig fenntartás nélkül elfogadta a PB irányelveit, majd a témának megfelelő közigazgatási szervnek ajánlotta elfogadásra, amelyből ezzel lett miniszteri rendelet, törvényerejű rendelet, határozat, vagy akár a parlament által elfogadott törvény. Így Csatári Bence: A pártállam és a könnyűzene 7 születhetett meg például a témánkba vágó 1971-es ifjúsági törvény az 1970. február 1920-i KB-határozat nyomán, vagy az 1974-es KB határozat szellemében fogant közművelődési törvény 1976-ban. Természetesen az MSZMP kongresszusok és értekezletek hasonlóképpen szolgálták a szocialista kultúra koordinálását, ám hatalmi koncentrációjuk és ezzel összefüggő hatékonyságuk messze elmaradt a fent említett pártszervek mögött. Az MSZMP elvi állásfoglalásokat, útmutatásokat adó vezető szerve, az 19561957 fordulóján az átmeneti időszakban a PB elődjének számító Intéző Bizottság (IB) ülésein hangzott el először az ifjúság szórakoztatásával kapcsolatos megjegyzés, amelyből ugyan határozat nem született, mégis érdemes megemlíteni, mert az egyes tagok illetve meghívottak hozzászólásai befolyásolhatták a később megszülető végső döntéseket. A PB egyébként féléves munkatervek szerint, kéthetente ülésezett, a KB végrehajtó szerveként működött, tevékenységét azonban elméletben a KB irányította és ellenőrizte. A KB két ülése között a párt politikai tevékenységét a PB irányította, és a KB üléseinek napirendi pontjait is a PB állította össze. A PB iratanyagában magas szintű tevékenységéből fakadóan meglehetősen ritkán találkozunk a könnyűzene kérdéseit illető határozattal, ezért különösen érdekes ez a hozzászólás, ami igaz, hogy csak mellékesen, de említette a könnyűzenei témát. Az MSZMP IB 1957. január 25-én tartott ülésén határoztak a KISZ megalapításáról, amelyhez a szovjet testvérszervezet, a Komszomol segítségét és tanácsait kérték. Reálisan látták a helyzetet, hogy ekkor még a fiatalok többsége nem állt a Kádár-kormány mellett, ezért volt szükség ennek a szervezetnek a pártállamot támogató tevékenységére, amelynek keretei között a könnyűzenei szórakozást meg lehetett szervezni. Nem IB-tagként, csak meghívott előadóként id. Földes László – aki az énekes, szövegíró Hobo apjaként is érdeklődésre tarthat számot – szólalt fel először az ifjúság szórakoztatása érdekében ezen az ülésen, amelynek meglátása szerint a majdani KISZ-t kellett állítani az élére, ugyanis így lehetett ezt a réteget megnyerni a rendszernek.1 A kádári politika jól nyomon követhető ebből a felszólalásból, melynek lényege abban állt, hogy az állampolgárok komfortérzetét, 1 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár (MNL OL) M-KS 288. f. 5/1957 12. ő. e. 6. o. (MSZMP KB IB, majd PB iratai) 8 METSZETEK 2013/4 életszínvonalát növelni kellett, ezért cserébe pedig a rendszer elfogadását várták tőlük. Ennek keretébe illeszthető a könnyűzenei alkotók publicitáshoz segítésének gondolata, amivel igyekeztek hozzájárulni ahhoz, hogy a társadalom szórakozásának kérdését megoldják. A politikai értelemben súlytalannak tekinthető MSZMP-értekezlet szintén foglalkozott a könnyűzenét érintő elvi kérdésekkel a rendszer átmeneti, megszilárdulás előtti fázisában. Itt kell megjegyezzük, hogy a magyar munkáspárt legfelsőbb vezető szervei természetesen a nagy plénumok által meghatározott alapelvek szerint végezték munkájukat, már csak azért is, mert minden pártkongresszuson vagy pártértekezleten a PB illetve a KB határozatait, állásfoglalásait foglalták írásba. Az 1957-ben rendezett MSZMP-értekezleten megfogalmazott kulturális feladatok mutattak rá először a párt által a stabilitás érdekében elérendő célokra. A kommunista elvek gyakorlati megvalósításában történt szemléleti változás bekövetkezett annak ellenére, hogy a párt 1957. június 27-29-én tartott országos értekezletén látszólag a legszigorúbb elveket fogalmazta meg. Bár ebből a dokumentumból kimutatható néhol a tolerancia, a dalszövegírókra nézve jogosnak tűnik a felvetés, miszerint már ekkor meghatározták, milyen stílusú szövegeket lehetett elfogadni a zenefelhasználók számára: „A művészi élet területén elsősorban a pártos, szocialista realista művészeti alkotásokat kell támogatnunk. Elő kell mozdítanunk művészetünk, irodalmunk fejlődését a szocialista realizmus irányában. Helyet kell biztosítanunk más haladó törekvések érvényesülésének is, természetesen mindenkor fenntartva a bírálat jogát is. A feladat tehát: erősíteni a párt hadállásait tudományos és kulturális életünkben is.”2 Az új elem az 1956 előtti kultúrpolitikához képest nem elhanyagolható, ugyanis a nem elkötelezett kommunista (dal)szövegírók publikálhattak, bár hozzátehetjük, hogy ennek fejében számos kritikát kellett elviselniük mind a fennálló hatalmi rendszer, mind pedig a média egyes szereplői részéről. Az MSZMP PB irányítása alatt álló Központi Bizottság leginkább Titkárságán, illetve ezen belül kulturális ügyekért felelős titkárán keresztül fejtette ki a könnyűzenei életre gyakorolt közvetlen hatását. A KB Titkársága fontos szerepet töltött be a pártál2 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. szerk.: Ságvári ÁgnesVass Henrik. Budapest 1973. Kossuth Kiadó. 87. o. Csatári Bence: A pártállam és a könnyűzene 9 lami irányításban, bár a legfőbb hatalom ettől függetlenül a PB tagjainak kezében volt (akik legtöbbször KB-titkárok is voltak). A titkárság a KB végrehajtó szerveként megszervezte, összehangolta, ellenőrizte a határozatok megvalósítását, irányította a különböző osztályokban megszervezett pártapparátus munkáját, a döntések előkészítésében szerepet játszott, valamint a KB osztályainak és a területileg alájuk tartozó pártszerveknek a munkáját hangolta össze. A napi szintű teendők éppúgy előfordultak napirendi pontjaik között, mint a pártés állami központi vezető szervek soron következő üléseinek témái. Ezen keresztül tehát változó intenzitással és mélységben ugyan, de foglalkozott a kulturális ügyekkel, amelyeken áttételesen – bár sokszor nem nevezték meg – a könnyűzenei életet is érthetjük. Általános érvényű intencióit azonban a KB maga is megfogalmazta. A mintegy másfél évtizedre, de tágabb értelemben az egész Kádár-rendszerre érvényes, a pártvezetők által folyamatosan hivatkozott művelődéspolitikai irányelveit 1958. július 25-én fogadta el a KB. Ebben magának mentséget adva az esetleges későbbi kudarcokért a párt vezető testülete leszögezte, hogy a többi ágazathoz képest a kulturális életben tarthat legtovább a szocialista viszonyok megteremtése. Ezt azzal magyarázták, hogy a párt által burzsoáziának nevezett polgári réteg a művelődés szinte minden ágában érdekelt volt, emiatt előnyre tett szert a munkássággal szemben, ami újabb kultúrharc meghirdetésére sarkallta a kommunista pártot. Többek között ez a művelődéspolitikai irányelv az, amelyhez minden esetben „illett” visszanyúlni, amikor valamelyik beatzenésszel szemben retorziót követtek el a későbbiek folyamán, ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül mi sem – túlságosan általánosító megfogalmazása, mégis a könynyűműfajra minden nehézség nélkül értelmezhető volta ellenére – ezt a KB művelődési irányelvhalmazt. Az 1958-as KB-megállapítások között szerepelt a művelődési házak számának gyarapodása, amelynek a későbbiekben a könnyűzene terjesztésében lett szerepe, noha a párt vezetősége ekkor még nem számított olyan mértékű látogatási hullámra, amivel társadalmi megmozdulások szintjén esetelegesen számolnia kellett volna. Többek között a művelődési házak lehettek a terepei azoknak a megnyilvánulásoknak, amelyek ennek a művelődéspolitikai iránymutatásnak a kereszttüzébe kerültek, miszerint a for- 10 METSZETEK 2013/4 radalom ideológiai támadása a kommunizmus ellen nem múlt el nyomtalanul, a kulturális életben ezek az eszmék fel-felbukkantak. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése időben még nem volt annyira messze, hogy ne kellett volna félnie a hatalom birtokosainak az újabb ellenállási formák megjelenésétől, ami a könnyűzenei élet egyes képviselői tevékenységében tulajdonképpen folyamatosan megtalálható volt a Kádár-rendszerben. Többek között ezzel magyarázható, hogy olyannyira nem tekintette szövetségesének a rezsim könnyűzenészeket, hogy sokáig még nem sorolták őket a művész kategóriába. Az 1957-es pártértekezlet óta eltelt egy év megerősítette a pártot abban, hogy kijelentse: „Ha nincs pártés állami irányítás, nincs szocialista kultúra sem […] A munkásosztály forradalmi pártja […] megszabja a kulturális fejlődés fő vonalait […] Az állami szervek pedig gondoskodnak az elvek gyakorlati megvalósításáról, a szervezeti feltételek biztosításáról, a rendelkezésre álló eszközök helyes felhasználásáról. De az állami szervek feladata a káros, negatív törekvések megfékezése, az ellenséges kísérletek meghiúsítása is.[…] Az irányítás módszereiben is figyelembe kell venni az egyes területek sajátosságait […].”3 Ez egyértelműsítette az addig sem kevésbé biztos helyzetet: a párt mindenhatósága a kultúrában, így a könnyűzenében is megmaradt, de az operatív intézkedéseket sok esetben az állami szervekre bízták. A dokumentumban kifejezésre juttatták ugyanakkor, hogy fokozni kellett a helyi kulturális szervek önállóságát, valamint az intézmények önállóságát és felelősségét. Ebben a kijelentésben benne foglaltatott a kulturális élet relatív liberalizálódásán kívül, hogy a pártnak egyelőre nem maradt elég ereje ahhoz, hogy minden apró üggyel foglalkozzék, emiatt ezeket rátestálta a helyi tanácsokra illetve a zenei intézményekre, amelyek így nem egy esetben felelős döntéseket hozhattak a rájuk bízott területen. A tanácsi jegyzőkönyvek idevonatkozó gazdag anyagából láthatjuk, hogy ez az elv megvalósult. Nem különben a zenei intézményeknél, mint az MHV, a Nemzetközi Koncert-igazgatóság (NKI), az Országos Rendező Iroda (ORI) vagy az Országos Szórakoztató-zenei Központ (OSZK), ahol szintén sok döntést maguk hozhattak, természetesen csak a megfelelő szinten, és csak a párt határozatainak figyelembe vételével. Ezen a téren elméletileg megengedték az 1958-as művelődéspolitikai irányelvek, hogy 3 Ságvári Ágnes-Vass Henrik i. m.: 269-270. o. Csatári Bence: A pártállam és a könnyűzene 11 pártonkívüliek felelős posztokat töltsenek be, akik adott esetben a pártfunkcionáriusoknál jobban értettek bizonyos szakterületekhez. A könnyűzenei intézményeknél azonban nem fordult elő ilyen eset. Az 1959-ben rendezett MSZMP VII. kongresszus az 1958-as KB közművelődési irányelvekhez képest meglehetősen marginális kérdésként kezelte a szórakoztatáshoz valamilyen formában kapcsolható könnyedebb műfajokat. A pártkongresszus 1959-ben hozott határozatában a nép képviselőjének, véleménye szószólójának állította be magát, melynek során a szocialista realista ábrázolásmódot várta el a művészektől. Ebbe beleérhetjük a szövegírókat is, akik a könnyűzene esetében műfaji sajátosságaik miatt nem tehettek maradéktalanul eleget ennek az elvárásnak, ebből pedig a pártállam által létrehozott zenei intézményekkel való különböző intenzitású összeütközéseik következtek. Anakronisztikusnak és kissé parodisztikusnak hatott volna ugyanis egy sanzont vagy egy jazz számot, később pedig egy rock-szerzeményt a kohászok életéről írni – nota bene ilyen is előfordult, az MHV által életre hívott Dinamit együttes előszeretettel énekelt a munkáslétről. A VII. kongresszus határozata egyértelműen kijelentette, hogy a különböző szintű pártszervezetek feladata és joga lett a kulturális élet segítése, irányítása és ellenőrzése, amelynek körébe esetünkben többek között a koncertszervezés és a hanglemezkiadás tartozott.4 A Kádár-rendszerben határszakaszt jelentő 1962-es VIII. kongresszus határozata szintén foglalkozott néhány mondat erejéig a művelődés és szórakozás témakörével. Ebben optimistán, a korabeli viszonyokhoz képest talán illúziót keltő módon eltúlozva a tényeket azt állították, hogy „Sok olyan mű – […] zenei alkotás – készült, amely igyekezett szocialista választ adni változó életünk kérdéseire, és segített a nép erkölcsi, világnézeti nevelésében.”5 Valóban, a kor szellemiségéhez idomulva az „Árnyékban is élni kell” elvet követve sok zeneszerző adta a nevét különböző szocialista jellegű művekhez, ám a könnyűzeneszerzők, szövegíróik és előadóművészeik a fent említett okok miatt még mindig kispolgárinak, felszínesnek, a múlthoz, a Horthy-rendszer maradványaihoz ragaszkodóknak minősültek a párt szemében – leginkább tánczenei szövegeik miatt. 4 Ságvári Ágnes-Vass Henrik i. m.: 414. o. 5 Uo. 599. o. 18 METSZETEK 2013/4 ügyben, aki végül intézkedett, és a Kádár-rendszer kultúrpolitikájára olyannyira jellemző kétarcú döntés született: a már üzletekbe szállított lemezeket eladhatták ugyan, de a raktáron lévő készletet megsemmisítették, Bors Jenő „túlzott liberalizmusa miatt” pedig abban az évben a szokásostól eltérően csak prémiumának felét kaphatta meg.15 Mindez jól mutatja azokat a sajátosságokat, amelyek a pártállam és a könnyűzene viszonyát jellemezték a Kádár-korszak első felében. Irodalom: Aczél György: Művelődéspolitikánk időszerű kérdései. Kossuth Kiadó Budapest, 1985. Bácskai Erika - Makara Péter - Manchin Róbert - Váradi László - Vitányi Iván: Beat. Zeneműkiadó Budapest, 1969. Dám László: Rockszámla. Ifjúsági Rendező Iroda Budapest, 1987. Fonyódi Péter: Beatkorszak a pártállamban, 1963-1973. XX. Század Intézet Budapest 2003. Hogyan készül a popmenedzser? - Erdős Péterrel beszélget Acsay Judit. Unió Kiadó Budapest, 1990. Jávorszky Béla Szilárd-Sebők János: A magyarock története 1. Népszabadság könyvek Budapest, 2005. Jávorszky Béla Szilárd-Sebők János: A magyarock története 2. Népszabadság könyvek Budapest, 2006. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. szerk.: Ságvári Ágnes-Vass Henrik. Kossuth Kiadó Budapest 1973. Maróthy László: A párt ifjúságpolitikájának néhány kérdése. Kossuth Kiadó Budapest, 1980. 15 Sebők J. i. m.: 157-159. o., Szőnyei T. i. m.: 385-386. o., Varjas Endre: Koncz Zsuzsa. Budapest, 1992. Ab ovo Kiadó. 92-99. o. Kőháti Zsolt, az MSZMP KB TKKO 1973-1977 közötti politikai munkatársának személyes közlése. 2005. április 11. Csatári Bence: A pártállam és a könnyűzene 19 Méhes Lajos: A párt ifjúsági politikája: az ifjúság nevelésének kérdései és feladatai. Ifjúsági Lapkiadó Budapest, 1968. Miklós Tibor: Keresem a szót, keresem a hangot. Zeneműkiadó Budapest, 1977. Riskó Géza: Edda Művek - Miskolc. Ifjúsági Lapés Könyvkiadó Budapest, 1984. Sebők János: Rock a vasfüggöny mögött. GM és társai Kiadó Budapest, 2002. Szőnyei Tamás: Nyilván tartottak. Magyar Narancs-Tihany Rév Kiadó. Budapest, 2005. Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában. Corvina Kiadó Budapest, 2006. Vitányi Iván: A könnyű műfaj. Akadémiai Kiadó Budapest, 1965. Volt egyszer egy Ifipark - Emlékkönyv. szerk.: Sebők János. Magánkiadás Budapest, 1984.