A családfamodell és következményei

105 „MAGYAR NYELVJÁRÁSOK” KIADJA XLIX, 105–128 DEBRECEN A DEBRECENI EGYETEM 2011. MAGYAR NYELVTUDOMÁNYI TANSZÉKE A családfamodell és következményei* 1. Viszonylag ritkán készülnek olyan dolgozatok, amelyek a nyelvtudomány mai arculatát kialakító irányzatok elméletével-módszertanával kapcsolatban vetnének fel kérdéseket: az axiómaként kezelt tudományos tételeket jórészt fenntartások nélkül elfogadjuk. A tekintetben ugyanakkor, hogy az efféle hozzállás mennyire lehet indokolt és előremutató, mégis kissé elbizonytalanodunk, ha a sokak által máig a legnagyobb magyar nyelvtudósnak tartott G OMBOCZ Z OLTÁN 1 azon gondolatait is szemügyre vesszük, amelyek a kutatóktól elvárható attitűd vonatkozásában fogalmaznak meg igen határozott irányelveket. A jeles nyelvész kiemeli: „hogy a kutatóra elsőrendű fontosságú, hogy tisztában legyen annak a tárgynak a természetével és körével, melynek kifejlődését vizsgálja, nem szorul bizonyításra” (1898a: 7). Ehhez pedig a tudósnak meglátása szerint „szüksége van arra, hogy időről-időre, a napi munkát félretéve, tudománya alapkérdései felől elmélkedjék” (1915a: 107–108), és ezt lehetőleg historiográfiai keretben tegye, hiszen „csak a mult ismerete adja kezünkbe a jelen igazságos értékelésének kulcsát” (1909a: 241). Mindezek alapján dolgozatomban ezúttal a nyelvészet egyik régóta általánosan elfogadott tételét, a nyelvrokonság bemutatására használt családfa-teóriát vizsgálom felül. Bár ennek során a schleicheri nézetek több mint százéves hagyományának szemléleti problémáira igyekszem rámutatni, elemzésem a legkevésbé sem azért született, mert kételkednék a történeti-összehasonlító iskola teljesítményében, hanem éppen azért, mert a nyelvészet ezen ága érdemes a kritikára — tudományossága és eredményeinek alapvető jelentősége vitathatatlan. Az itt megfogalmazott észrevételek mindamellett természetesen nem is önmagukért valók: annak a modellnek az elméleti-módszertani hátterét alapozzák meg, amire mint a klasszikus koncepció egy lehetséges modernizálására egy következő írásomban teszek majd javaslatot. * A publikáció elkészítését a TÁMOP 4.2.1./B-09/1/KONV-2010-0007 számú projekt támogatta. A projekt az Új Magyarország Fejlesztési Terven keresztül az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap és az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg. 1 Kivételes, nemzetközi mércével mérendő szakmai nagyságáról részletesen lásd F EHÉR filológiai jellegű összefoglalóját (2011b). 106 Miután a tanulmány ötlete nem kis mértékben köthető G OMBOCZ kijelentéseihez, szinte magától adódik, hogy a nyelvrokonság kérdéskörét ezeknek megfelelően, vagyis egyfelől a nyelvi folyamatok empirikus vizsgálatára támaszkodva és tudománytörténeti közelítésmóddal, másrészt a kiváló tudós finnugrisztikaiturkológiai publikációiból kiindulva tárgyaljam. 2. G OMBOCZ korának, a 20. század elejének hazai újgrammatizmusa szemléletmódját tekintve az 1850-es években formálódó történeti-összehasonlító iskola szerves folytatása: ezt a korabeli általános vélekedést tükrözik a jeles tudós azon kijelentései, amelyek a magyar nyelvészet fellendülését a finnugristáknak, azok körén belül is — B UDENZ J ÓZSEF , majd S ZINNYEI J ÓZSEF méltató említésén túl — elsősorban H UNFALVY P ÁL nak tulajdonítják (G OMBOCZ 1909e: 417, 1910a, 1911c, 1919: 156, 1921b, 1925: 81, 1925/1938a: 96, 1927/1938: 110–111, 1930/ 1960: 9–10). 2 H UNFALVY személyének historiográfiai kiemelése a nyelvrokonság-kutatás axiomatikus háttérösszefüggései szempontjából sem elhanyagolható. Munkásságát áttekintve ugyanis kitűnik: az anyanyelvet éppúgy a beszélőközösségen kívüli, tudatos tanulással megismerhető kommunikációs eszköznek látta, mint az új ortológia hívei, 3 ám ehhez az álláspontjához nem a 19. század utolsó harmadának nyelvújítási harcaiban, hanem már korábban, a nyelvhasonlítás kapcsán jutott el. H UNFALVY , akit a nyelvőrző S ZARVAS G ÁBOR nem véletlenül tartott a tudós példaképek között számon, 4 az ötvenes években egyebek mellett a romantikus E RDÉLYI J ÁNOS sal a török–magyar–finn szavak összevetéséről vitázva fejtette ki, hogy a nyelv nem más, mint egy objektum, „melynek minden izikéje meglett, minekelőtte az eszmélet tárgyává tehetné” (1855: 65). 5 Ezért „jóllehet az emberi gondolkodó tehetség sajátos, ösztönszerű termésének nyilatkoztatjuk, mégis mindenkinek tanulnia kell, akár szítta legyen azt anyja tejével, akár nem. (…) a különbség, melly az úgynevezett anyanyelv tanulása és más nyelvé között van, bármily nagy is a tanulóra nézve, nem tesz semmit ahhoz, minél fogva mondjuk, hogy mindenkinek tanulnia kell a’ maga nyelvét” (1855: 65). 6 Mivel pedig „nincs nyelvlángész, melly az anyja tejével beszítt nyelvet bár egész terjedelmében mindenestűl bírhatná” (1855: 65) 7 , a szakember feladata, hogy közvetítse a 2 A kérdés mai, ezzel egybevágó megítéléséhez lásd például B ÁRCZI 1953: 125, B ALÁZS 1970: 15–24, P USZTAY 1977: 107, 157–164, H AJDÚ –D OMOKOS 1978: 13–15. 3 Erről részletesen lásd N ÉMETH G. 1960, L ÁNCZ 1982, F EHÉR 2011a: 65–69, a kérdéskör komplex, nyelvészeti elemzését S ÁNDOR 2001b, átfogó, nyelvfilozófiai tárgyalását pedig B ÉKÉS 1985, 1997. 4 Vö. L ÁNCZ 1982: 10–12, 25–26, 30, 117, B ÉKÉS 1997: 180–181. 5 Lásd még B ÉKÉS 1997: 165. 6 Továbbá B ÉKÉS 1997: 165. 7 Vö. B ÉKÉS 1985: 48–49, 1997: 165. 107 tudomány által rendszerezett nyelvi formákat, azaz hogy megtanítsa az egyéneknek az anyanyelvüket (1855: 66). 8 Ezek következtében H UNFALVY szerint a jól művelt nyelvészet tárgyában és módszerében egyaránt a természettudományokhoz hasonlítható, hiszen — ahogy később G OMBOCZ is utalt e felfogás lényegére — az utóbbi az élővilág, az előbbi a szellem „vakon működő törvényeit” vizsgálja (G OMBOCZ 1921/1938b: 72, 1922/1997: 86, 1931: 6). 9 Ez a gondolatmenet ugyanakkor egyrészt nem eredeti, másfelől nem meglepő egy 19. századi finnugristától. Jól tudjuk, hogy a történeti-összehasonlító iskola szellemi atyja, A UGUST S CHLEICHER tulajdonképpen ezzel az érveléssel vezette be az ún. naturalizmust a nyelvészetbe (1865/1878) 10 , majd ennek megfelelően — C HARLES D ARWIN elméletéből (1859/2005) is merítve (S CHLEICHER 1863/ 1878) — dolgozta ki a nyelvek származási viszonyainak bemutatására „Stammbaumtheorie”-jét. 11 Bár G OMBOCZ írásaiban leszögezte, hogy a 20. század elejének nyelvészete a nyelvi folyamatokat az emberektől eltávolító természetitörvény-koncepciót már elutasítja (1898a: 61, 1915a: 102, 1921/1938b: 72, 1922/1997: 86), úgy tűnik, a nyelvrokonítás területén az efféle szemléletmód elleni tiltakozás jórészt elv maradt. A továbbiakban arra igyekszem rámutatni, hogy a S CHLEICHER –H UN - FALVY -féle „naturalizmusból” adódó alapvető, ám nem tudatosított tétel, miszerint a nyelvek voltaképpen abszolút létezők — latens(ebb) formában ugyan, de — a családfa-metafora révén a finnugrisztikát egészen máig uralja. 12 3. Az a nézet, miszerint az egyes közösségi nyelvek mindig egyetlen előzményre vezethetők vissza, a hazai történeti-összehasonlító nyelvtudományban a 19. század végétől axióma. Ebben a kérdésben nagyrészt már az 1870-es években kezdődő „ugor–török háború” szembenálló felei sem tértek el egymástól. 13 Az ugyanis, hogy a magyarnak ne csak egy, hanem akár két elődnyelve lehessen, a vita ideje alatt pusztán V ÁMBÉRY Á RMIN részéről vetődött fel, de nála sem meghatározóan és kö8 Emellett B ÉKÉS 1985: 49, 1997: 165; lásd még H UNFALVY nak a M ÁTYÁS F LÓRIÁN nyelvhasonlításait bíráló okfejtését (S TEMLER 2004: 38–39). 9 Vö. még a rekonstrukciók vonatkozásában G OMBOCZ 1898a: 60, illetve H UNFALVY nézeteit taglalva B ÉKÉS 1997: 165–167. 10 Lásd továbbá R ÓNA -T AS 1978: 125, H. T ÓTH 1996: 119–120, M ÁTÉ 1997: 63–64, illetve még B YNON 1997: 74. 11 Vö. R ÓNA -T AS 1978: 91–95, B ÉKÉS 1993: 45, 1997: 197–198, H. T ÓTH 1996: 118–119, M ÁTÉ 1997: 64–65, 67, R OBINS 1999: 192–196, B EZECZKY 2002: 30, S ÁNDOR 2011: 69, 72, 75, 78. 12 Ehhez lásd még R ÓNA -T AS 1978: 95–97, 125, S ZILÁGYI N. 1999: 350, C SERESNYÉSI 1994: 4, S ÁNDOR 2011: 10, 21, 69, 76–77, 81. 13 B ÉKÉS 1991: 93, 1993: 48–49, 1997: 197, 199. 108 vetkezetesen (1869, 1882, 1895); 14 a polémia konkrétumok felvetésével, nagyjából azonos tényeket elemezve arról folyt, hogy a magyar valamiféle finnugor vagy törökségi alapnyelv leágazása-e (B ÉKÉS 1997: 195). 15 G OMBOCZ korában ráadásul ez a dilemma is a múlté. A jeles tudós az általános szakmai vélekedéssel összhangban a két tábor közti ellentétet olyan tollpárbajok sorozatának tekintette, amely a 19. század végén B UDENZ és H UNFALVY elsöprő győzelmével zárult le (1927/1938: 110, 1930/1960: 9–10), ezért V ÁM - BÉRY újabb törökpárti cikkeit és T HÚRY J ÓZSEF hasonló szellemiségű munkáit csupán mint az egykori küzdelem utóvédharcait szemlélte (G OMBOCZ 1906b, 1907/1938, 1911e: 129). Ebből adódóan tulajdonképpen a jelenleg is elfogadott nyelvészeti álláspontot képviselte, amikor dolgozataiban napjaink összehasonlító módszertanát immár letisztult formájában jelenítette meg, 16 erre alapozva pedig nyelvünk kizárólagos finnugorságát tényként kezelte. 17 4. Nem nehéz észrevenni, hogy az egyszülős származtatás az indoeurópai nyelvészet révén elterjedt családfa-koncepció szükségszerű (a priori) metodológiai következménye. A modell szerint ugyanis az egyes nyelvek mindig valamilyen egyedüli ősként kezelt elődnyelv elsődleges vagy közvetett differenciálódásával jönnek létre, így más nyelvekkel való rokonításuk pusztán a kikövetkeztetett közös alapnyelvre hivatkozva képzelhető el (R ÓNA -T AS 1978: 95–97, 391, C SERESNYÉSI 1994: 1, 3, S ZILÁGYI N. 1999: 357, S ÁNDOR 2011: 72, 76–77). 18 Több, a genezisben eltérő mértékben szerepet játszó nyelvelőzmény vegyülése és egy ebből adódó relatív rokonsági rendszer e felfogásban tehát még elviekben is kizárt. „A keveréknyelv nem létező fogalom: nincsenek kevert nyelvek, amiként egy egyén vagy egy szervezet sem lehet más, mint szigorú egység” — szól az eredeti schleicheri tanítás (1850: 27; magyarul idézi C SERESNYÉSI 2004: 200). 19 A NTOINE M EILLET megismétli ezt a közkeletű gondolatot, „majd levonja a konklúziót, hogy a nyelvek történetének rekonstrukciója azért lehetséges, mert egyetlen rendszerből indulunk ki. Ha két kiinduló rendszerrel és ezek egymásra gyakorolt hatásával dolgoznánk, akkor a módszereink csődöt mondanának” (C SERESNYÉSI 2004: 200); 20 ezért csak egy őssel számolhatunk, aminek ered14 Vö. még G OMBOCZ 1930/1960: 9, P USZTAY 1977: 94, 104–105, H AJDÚ 1981: 176, B ÉKÉS 1997: 191, 196, S ÁNDOR 1999: 606, 2011: 62, 266–267, 417, 419–420, B ERECZKI 2010: 37. 15 Részletesen lásd továbbá P USZTAY 1977: 92–107, R ÓNA -T AS 1978: 432–437, C SER 1999: 279–280, 2006: 506, B ERECZKI 2010: 36–37. 16 G OMBOCZ 1904a: 460, 1906a: 475, 1907c: 319, 1907/1938, 1908a: 329, 1910c, 1911a: 354, 356, 1914, 1915a: 102–103, 1925/1938b, G OMBOCZ –M ELICH 1912: 300. 17 G OMBOCZ 1902c, 1907d: 17, 1908c, 1910b, 1910d: 351, 1923–1927: 33, 1925/1938b, 1925– 1926/1940: 63–64, 1931/1938: 142. 18 Esetleg vö. még P USZTAY 1977: 55, B YNON 1997: 64, B EZECZKY 2002: 34. 19 Lásd továbbá S ÁNDOR 2011: 73. 20 Vö. még B EZECZKY 2002: 34–35. 109 ményeképpen pedig „a rokonság mindig valami abszolút, sohasem fokozatos” (R ÓNA -T AS 1978: 109). Ennek tükrében korántsem meglepő, hogy a 19. és 20. század fordulóján H UGO S CHUCHARDT nyelvi mixtúrákat feltételező kijelentéseit és kutatásait (vö. 1882a, 1882b, 1882–1888, 1909 stb.) elutasították. A nemzetközi nyelvtudományban ez idő tájt nyelvek vegyüléséről egyáltalán nem volt ildomos említést tenni, 21 a nyelvcsaládok tekintetében pedig ilyesmiről még manapság sem szokás, sőt egyenesen tilos is beszélni. 22 Lényegében így jártak el a korabeli magyar nyelvészek, köztük G OMBOCZ is, aki — mialatt a nyelvhasonlítás legfőbb feladatait kifejezetten a családfamodellből adódó rekonstrukciók jegyében fogalmazta meg 23 — többször szóba hozta ugyan a nyelvkeveredést, ám erre pusztán mint a leszármazási kapcsolatokat nem befolyásoló érintkezési jelenségre, elvi lehetőségként 24 vagy dialektológiai vonatkozásban 25 tett utalást. Napjaink nyelvrokonítása szintén S CHLEICHER axiómájához igazodik, ahogy ezt többek között a finnugrista H ONTI L ÁSZLÓ nemrégiben tett kijelentése is híven mutatja: „összehasonlító nyelvészettel foglalkozó tudományos kutatók szokták tudni, hogy egy-egy nyelvnek egy előzménye van, pl. a franciáé a latin, s a francia latinságát a kelta és a germán hatás nem »hibridizálta«, vagyis nem lett belőle »újlatin–kelta–germán« nyelv” (2010: 210). 26 A negyvenes évektől azonban rendszeressé válnak a pidzsin és kreol nyelvészeti vizsgálatok, majd felfedezik a nem lingua franca kiindulású kevert nyelveket is, így az érintkezéseknek a genezisben játszott szerepét a későbbiekben csak bajosan lehet kétségbe vonni vagy elhallgatni. 27 Ezért a nyelvrokonság kérdéseivel foglalkozó szakemberek az ún. kontaktusnyelvek létezését újabban elismerik, azonban ezek keletkezéstörténeti jellemzőit a családfa-teória előfeltevései szempontjából már mellékesnek ítélik: „a mai tudósi konszenzus szerint a »normális« nyelvek »normális« esetben valamely nyelvcsaládba tartoznak” (C SERESNYÉSI 1994: 2). 28 21 R ÓNA -T AS 1978: 125–127, 267–268, B EZECZKY 2002: 37–39, S ÁNDOR 2011: 73; további adalékként W ARDHAUGH 2002: 53. 22 Vö. R ÓNA -T AS 1978: 267–262, C SERESNYÉSI 2004: 198, 200–201, S ÁNDOR 2011: 73; a kétnyelvűség megítélése kapcsán lásd még S ÁNDOR 2011: 271. 23 G OMBOCZ 1915a: 102–103, 1922/1997: 88, 90, 1929: 4, 1929–1935/1949: 15. 24 G OMBOCZ 1901a, 1902–1903/1997: 27, 1904b: 545, 1905a: 160, 1905b: 242, 1922/1997: 122–123, 1925–1926/1940: 67–68. 25 G OMBOCZ 1902–1903/1997: 61, 1909b: 96, 1922/1997: 99–100, 104. 26 Lásd még egészen hasonlóan H. V ARGA 2001: 247–248, I TKONEN 2010: 247. 27 Vö. B YNON 1997: 231–236, F ODOR 1999: 1191–1193, W ARDHAUGH 2002: 53, C RYSTAL 2003: 420–422, C SERESNYÉSI 2004: 198, 202–210, 214–221, továbbá még S ÁNDOR 1998: 82. 28 A szerző fordítása. Az eljárás konkrét megjelenéséhez vö. például I TKONEN 2010: 247, 250. 110 5. Bár azt, hogy sok nyelvnek több őse is lehet, „a modern összehasonlító nyelvészet művelői általában nem fogadják el, abban ma minden mérvadó kutató egyetért, hogy a kontaktusnyelveket (kevert nyelveket, pidzsineket és kreolokat) nem lehet egyszerűen egy nyelvcsaládhoz kapcsolni — esetleg éppen ez az egyik lehetséges definíciójuk” (C SERESNYÉSI 2004: 202). Így magára a keveredés empirikus tényére is jórészt az angol, francia, spanyol, holland vagy portugál gyarmati pidzsinekkel és kreolokkal közvetlenebbül szembesülő indoeurópai nyelvészek reagálnak, akik viszont — a problémát kevéssé érzékelve — az efféle nyelvkeletkezési folyamatokat olyan marginális jelenségeknek tekintik, 29 amelyek a schleicheri logikával megállapított klasszikus rokonsági viszonyok érvényességét nem befolyásolják, sőt egyes vélemények szerint kivételes természetük miatt éppenhogy erősítik. Ezt az utóbbi álláspontot képviseli többek között H. V ARGA M ÁRTA , aki a kérdés kapcsán sarkosan kijelenti: ha az a felvetés, hogy minden nyelv keveredés eredményeként jön létre, csak némi realitással is rendelkezne, akkor például az indogermán és az uráli nyelveknek olyan nagyfokú szerkezeti hasonlóságokat vagy még inkább egyezéseket kellene felmutatniuk, mint amilyeneket a kreoloknál tapasztalhatunk (2001: 247–248). 30 A családfa-koncepció másfél százados hagyományának erejéről tanúskodik az a R OBERT A. H ALL (1966) nyomán a kreolisztikában elterjedt eljárás is, amelyik a kontaktusnyelveket mixtúráknak tartja, és nem sorolja be a szokásos családok egyikébe sem, ám arra hivatkozva, hogy esetükben szintén nem genetikus értelemben beszélhetünk keveredésről (R ÓNA -T AS 1978: 271), keletkezésüket mégis abszolút módon, egyetlen előzményhez kötve jeleníti meg. „H ALL szerint nincsenek »tiszta« nyelvek, bizonyos mértékig minden nyelv kevert, ez a keveredés azonban lehet igen magas fokú, elméleti esetben a két különböző eredetű összetevő azonos mértékű is lehet. A gyakorlatban azonban ez sohasem fordul elő. A pidgin és az angol, a kreol és a francia között a nyelvi rendszer egészére kiterjedő egyezéseket lehet megállapítani, míg ezek és a megfelelő bennszülött nyelvek között az egyezések ugyan nagyszámúak, de elszórtak és kevéssé rendszerszerűek. H ALL a pidgint egy angol, a kreolt egy francia nyelvnek tartja, s szerinte a protopidgint ugyanúgy lehet rekonstruálni, mint bármely más, genetikusan osztályozható nyelvet. A pidgin nyelvek tehát csak abban különböznek az összes többi nyelvtől, hogy bennük a változások sokkal gyorsabbak” (R ÓNA -T AS 1978: 270–271). 31 29 Erről A NTAL szerk. 1984: 199, C SERESNYÉSI 1994: 2, 2004: 200, W ARDHAUGH 2002: 53–54, C RYSTAL 2003: 417, I TKONEN 2010: 250–251. 30 Vö. még H ONTI 2010: 219, 228–229, bizonyos értelemben S ÁNDOR 2011: 279–280. 31 További adalékokhoz lásd még R ÓNA -T AS 1978: 247, 267–272, 366, A NTAL szerk. 1984: 199–204, W ARDHAUGH 2002: 65, esetleg B EZECZKY 2002: 37–39, C SERESNYÉSI 2004: 212; ilyen 111 Nem véletlen, hogy H ALL gondolatmenetének megjelenésével közel egy időben olyan merész elképzelések is születtek, amelyek a különböző pidzsinek és kreolok szerkezeti analógiáit egyenesen egy a történeti-összehasonlító iskola módszertanával kikövetkeztetett — kétszeres és szinte teljes szókészletcserén (relexifikáción) átesett — közös lingua francából magyarázták. Noha számos esetben kizárható bármiféle portugál jellegű közvetítő előnyelv megléte (C RYSTAL 2003: 423), a relexifikáció lehetősége pedig általában véve is erősen vitatható (W ARDHAUGH 2002: 66–67), a 20. század derekától K EITH W HINNOM valamennyi európai elemű pidzsin és kreol őseként egy a középkori mediterrán térségben használatos protoportugál hajózási zsargont tett fel (1965), majd L ORETO T ODD a hetvenes években ennek az ún. szabir alapnyelvnek már a kettéválások révén differenciálódó családi leágazásait is megrajzolta (1974). 32 6. Mindazonáltal az egyszülős származtatás elvét követve nem pusztán az ún. kontaktusnyelvek keletkezésének modellezése problematikus, hanem tulajdonképpen minden más nyelv eredetviszonyainak felvázolása is. E tekintetben a schleicheri elképzelés akkor lehetne igazán kielégítő, ha a feltételezett alapnyelvet beszélő közösség „egyedül volna a világon, és úgy kezdene csoportokra oszlani, majd az újabb csoportok további csoportokra, hogy közben egyiknek sem volna alkalma semmilyen más csoporttal találkozni és tartós kapcsolatokat kialakítani” (S ZILÁGYI N. 1999: 352). 33 Mivel azonban ez a helyzet irreális, a családfa-metafora megtévesztő, mert a vele szerkezetileg egyező sajátosságokat aránytalanul hangsúlyozza, a nem ilyeneket meg az észrevehetetlenségig elrejti (S ZILÁGYI N. 1999: 352), 34 ebből kifolyólag a rokonság fogalmi értelmezését szűkre szabja, és az alakulási folyamatokról egyoldalú képet közvetít: az egyes nyelveket úgy tünteti fel, mintha azoknak csak egyféle forrásból származó jelenségeik lennének, de legalábbis ezek adnák lényegi jegyeiket, és hozzájuk minden egyéb tulajdonság pusztán szervetlenül, valamiféle járulékos motívumként kapcsolódna. 35 Nyilvánvaló, hogy „nemcsak attól beszélünk mi magyarul, hogy a kezet finnugor eredetű szóval kéz-nek mondjuk, a követ meg kő-nek, hanem attól is, hogy a búzát régi török eredetű szóval búzá-nak hívjuk, a bojtorjánt bojtorján-nak, a galambot szláv eredetű szóval galamb-nak, a baktert meg német eredetű szóérveléshez a magyar szakirodalomból — nem a pidzsin és kreol nyelvek vonatkozásában, hanem finnugrisztikai tekintetben — vö. például F EJES 2010. 32 Vö. B YNON 1997: 233–235, C RYSTAL 2003: 423, C SERESNYÉSI 2004: 212, továbbá W ARDHAUGH 2002: 65–67, illetve ez utóbbi korrekciójaként B EZECZKY 1996: 439, 442. Lásd esetleg még H. V AR - GA 2001: 245–246. 33 A szerző kiemeléseit töröltem; lásd még némileg S ÁNDOR 2011: 426. 34 Vö. másfelől közelítve S ÁNDOR 2011: 69–79. 35 Lásd emellett C SERESNYÉSI 2004: 200. 112 val bakter-nek” (S ZILÁGYI N. 1999: 356). Az összehasonlító iskola képviselői azonban arra hivatkozva, hogy a szókincs elegyíthető, a grammatika viszont genetikusan jórészt egynemű, a különféle történeti sajátosságcsoportok közül a klasszikus családokba besorolt nyelvek esetében eredetinek kizárólag egyet ismernek el (B YNON 1997: 67, emellett R ÓNA -T AS 1978: 372–374). 36 A nyelvtan és a szókészlet efféle elkülönítése tulajdonképpen magából a családfamodellből adódik, az elv a nyelvészetben is S CHLEICHER koncepciójával karöltve tűnik fel. M AX M ÜLLER után e tételt teljesebb formájában M EILLET fejtette ki, aki úgy vélte, hogy a rendszerben lehetnek ugyan érintkezésekből származó újabb elemek, és megváltozhat a grammatika is, de ez utóbbi hagyományozódása szigorúan egyágú, ily módon az egy nyelvhez való tartozás mindig abszolút marad: meglátása szerint az a cigány, aki örmény nyelvtant és romani szavakat használ, egyértelműen örményül beszél (vö. R ÓNA -T AS 1978: 113, 126– 127, 271, B EZECZKY 2002: 37, C SERESNYÉSI 2004: 200). 37 7. Ennek a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a 19. század vége óta a hazai nyelvtudományban is élesen elválasztják az ősi jegyeket a kontaktushatásokkal magyarázott ún. jövevényszóktól. Ezek differenciálását például már G OMBOCZ sem egyszerűen csak alapvető metodológiai követelménynek tartotta, 38 hanem etimologizáló tevékenységét is nagy mértékben e kérdés köré szervezte. Az összehasonlító nyelvészetet az újgrammatizmussal tudatosan ötvözve 39 kortársaival együtt mindenekelőtt arra törekedett szófejtéseiben, hogy — az ugor–török háború utáni zűrzavarban valamiféle rendet teremtve — markánsan elkülönítse nyelvünk örökölt (tehát finnugor) rétegét azoktól a (főként törökségi eredetű) szavaktól, amelyek igen hosszú ideje részei a szókincsünknek, ám a családfaelmélet logikáját követve ahhoz nem genetikus módon tartoznak. 40 A magyar nyelvtudomány e tekintetben máig nem változott. Az etimológiákat továbbra is az alapszavak és a másodlagosnak vélt átvételek kategorikus elhatárolása jellemzi (ehhez vö. például jelentős történeti szótáraink gyakorlatát; MSzFgrE., illetve TESz.), a nyelvi folyamatokat bemutató munkákban pedig a nem a finnugorból magyarázott szavak jellemzői még mindig kizárólag mint 36 További adalékként S ÁNDOR 2011: 271. 37 A nyelvi érintkezések problematikája kapcsán pedig általában véve S ÁNDOR 2011: 264–284. 38 G OMBOCZ 1898b: 124, 1900c, 1901b: 127, 1902a: 182–183, 1904a: 459, 1904b, 1905b: 242– 243, 1906/1938: 6, 1907d, 1907/1938: 10, 12, 1912a: 97–98, 1912c, 1917, 1921a, 1925–1926/ 1940: 66–67, 1930/1960: 5–6. 39 Vö. G OMBOCZ 1909e: 414. 40 E munkálatok jellegzetes bizonytalanságait lásd ugyanakkor G OMBOCZ 1899a: 835, 1899b, 1900a, 1900b, 1900c, 1901b: 127, 1901c: 247–248, 1903: 420, 1904b, 1905c, 1905d, 1905f, 1906c, 1907a, 1907b, 1907d, 1909c, 1909d: 29, 1915b: 41–45, 1917: 101, 185–189, 1920a: 113, 1924: 174, G OMBOCZ –M ELICH 1906: 6, 13, 1912: 244, 246–247, 295, 299. 113 szókészlet-változási kérdések vetődnek fel (S ZILÁGYI N. 1999: 359–360, S TEM - LER 2004: 25, esetleg S ÁNDOR 2011: 278, 426). 41 B ÁRCZI G ÉZA nyelvészeti bevezetőnek szánt tankönyvében a nyelvi érintkezések kapcsán le is szögezi: „Noha az idegen elemek kicserélése közelíti egymáshoz (rendesen csekély mértékben) a nyelveket, nem szünteti meg a nyelvek önállóságát, a közöttük fennálló minőségi különbségeket. Nyelvek kereszteződéséről tehát helytelen beszélni. Gyakran megtörténik azonban, hogy a nyelvek valóságos harcot vívnak egymással. Ebben az esetben sem szabad nyelvek kereszteződéséről beszélni, mert két nyelv sohasem egyesül úgy, hogy mindkettő eltűnve egy tőlük minőségileg különböző harmadik nyelvnek adjon létet, hanem az egyik nyelv elhull a küzdelem során, eltűnik, megsemmisül, a győztes nyelv pedig az elpusztuló nyelvből változó mennyiségű szót, hosszabb küzdelem esetében néhány formánst vesz át, ezek azonban a fennmaradó nyelv szerkezetében, minőségében módosulást nem jelentenek” (1953: 21). 42 Mindezek következtében a hazai összehasonlító nyelvészek az ősi grammatika karakterisztikus állandóságával érvelve a finnugor sajátosságokat a genezis szempontjából napjainkig kitüntetett módon kezelik, „a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig — mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén — valahogy úgy tűnnek fel, mint amelyek netalán veszélyeztethetnék nyelvünk tiszta finnugorságát és a finnugor nyelvtudomány végső győzelmét” (S ZILÁGYI N. 1999: 359). 8. A grammatika és a szókincs genezisbeli szerepének ilyen megkülönböztetése azonban nem magától értetődő, egyértelmű eljárás. Amellett, hogy ez a distinkció például az inkorporáló és izoláló nyelvek rokonsági viszonyainak feltérképezésekor kivitelezhetetlen (C SERESNYÉSI 2004: 201), továbbá a kontaktusnyelvészeti vizsgálatok az elmúlt évtizedekben egyéb típusú nyelvek esetében is számos, érintkezésből eredő nyelvtani változásra hívták fel a figyelmet, 43 a grammatika folytonosságának tételéből adódó nyelvdefiníciós bizonytalanság a gondolatmenet elvi problematikusságára is rámutat. Ahogy finnugrisztikai vonatkozásban R ÓNA -T AS A NDRÁS írja: „Mettől kezdve beszélhetünk magyar nyelvről? Attól kezdve, hogy kivált a közvetlen rokonaival közösen alkotott ugor nyelvből? De hát az obi ugor nyelvek, a vogul és az osztják kiválása lényeges változást okozott-e a maradék nyelvben, azzal, hogy 41 Ennek konkrét megnyilvánulásaihoz lásd egyebek mellett történeti szintéziseink eljárását (B ÁRCZI 1967: 491–499, 507–512, B ENKŐ –B ERRÁR 1967, H AJDÚ 1981: 15–22, Z SILINSZKY 2005, G ERSTNER 2006). 42 Vö. még B ÁRCZI 1953: 125, 1967: 512, illetve R ÓNA -T AS 1978: 367, 421–422; a nyelvtani keveredés lehetetlenségét hirdető elvnek a nyelvváltozatok kölcsönhatásaira is kiterjesztett megfogalmazásait lásd többek között B ÁRCZI 1953: 22, B ENKŐ 1996, H EGEDŰS 2009: 470–471. 43 Vö. B YNON 1997: 229–231, S ZILÁGYI N. 1999: 360–363, C SERESNYÉSI 2004: 199–200, 203– 206; a nyelvi érintkezésekről általában véve S ÁNDOR 2001a: 119, 125–126, 2011: 264–284. 120 Irodalom A NTAL L ÁSZLÓ (1970): Az indogermán nyelvcsalád. In: A NTAL L ÁSZLÓ –C SONGOR B ARNABÁS –F ODOR I STVÁN : A világ nyelvei. Budapest, Gondolat. 19–68. A NTAL L ÁSZLÓ szerk. (1984): A világnyelv. Budapest, Gondolat. A USTERLITZ , R OBERT (1992): Az uráli nyelvcsalád más nyelvcsaládokkal való összehasonlításáról. In: A USTERLITZ , R OBERT : Nyelvek és kultúrák Eurázsiában. (Válogatott tanulmányok). Budapest, Tankönyvkiadó. 250–257. B ALÁZS J ÁNOS (1970): A hazai magyar és finnugor nyelvészet története 1850-től 1920ig. In: S ZATHMÁRI I STVÁN szerk.: Tanulmányok a magyar és finnugor nyelvtudomány történetéből (1850–1920). Budapest, Tankönyvkiadó. 13–36. B ÁRCZI G ÉZA (1953): Bevezetés a nyelvtudományba. Budapest, Tankönyvkiadó. B ÁRCZI G ÉZA (1967): A magyar nyelvtörténet összefoglaló áttekintése. In: B ÁRCZI G ÉZA –B ENKŐ L ORÁND –B ERRÁR J OLÁN : A magyar nyelv története. Budapest, Tankönyvkiadó. 487–578. B ÉKÉS V ERA (1985): Tudományelméleti és nyelvfilozófiai elképzelések a magyar nyelvújítási mozgalomban 1818 és 1874 között. A filozófia időszerű kérdései 63. Budapest, Művelődési Minisztérium Marxizmus-leninizmus Oktatási Főosztálya. B ÉKÉS V ERA (1991): „Nekünk nem kell a halzsíros atyafiság!” — Egy tudománytörténeti mítosz nyomában. In: K ISS J ENŐ –S ZŰTS L ÁSZLÓ szerk.: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. (A magyar nyelvészek ötödik nemzetközi kongresszusának előadásai). Budapest, Akadémiai Kiadó. 89–95. B ÉKÉS V ERA (1993): A ’rokonság’ terminus jelentésváltozása a 19. századi nyelvtudományi vitákban. In: S Z . B AKRÓ -N AGY M ARIANNE –S ZÍJ E NIKŐ szerk.: Hajdú Péter 70 éves. Linguistica Series A Studia et dissertationes 15. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet. 45–49. B ÉKÉS V ERA (1997): A hiányzó paradigma. Debrecen, Latin Betűk. B ENKŐ L ORÁND (1996): Többközpontú-e a magyar nyelv? Magyar Tudomány 103: 310– 318. B ENKŐ L ORÁND –B ERRÁR J OLÁN (1967): Szótörténet. In: B ÁRCZI G ÉZA –B ENKŐ L ORÁND –B ERRÁR J OLÁN : A magyar nyelv története. Budapest, Tankönyvkiadó. 193– 388. B ERECZKI G ÁBOR (1998): A magyar nyelv finnugor alapjai. Budapest, Universitas. B ERECZKI G ÁBOR (2010): Tévtanok, rögeszmék a magyar őstörténet kutatásában. In: H ONTI L ÁSZLÓ főszerk.: A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 104. Budapest, Tinta. 31–44. B EZECZKY G ÁBOR (1996): Bábeli nyelvészet. Ronald Wardhaugh: Szociolingvisztika. BUKSZ 8: 436–444. B EZECZKY G ÁBOR (2002): Metafora, narráció, szociolingvisztika. Modern filológiai füzetek 58. Budapest, Akadémiai Kiadó. B YNON , T HEODORA (1997): Történeti nyelvészet. Budapest, Osiris. 121 C HOMSKY , N OAM (1965/1986): A mondattan elméletének aspektusai. In: A NTAL L ÁSZLÓ szerk.: Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény 6/1. Budapest, Tankönyvkiadó. 111– 319. C HOMSKY , N OAM (1967/1974): Újabb adalékok a velünkszületett eszmék elméletéhez. In: P APP M ÁRIA szerk.: A nyelv keletkezése. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. 85–96. C HOMSKY , N OAM (1968/2003): Nyelv és elme. In: C HOMSKY , N OAM : Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Budapest, Osiris. 133–263. C RYSTAL , D AVID (2003): A nyelv enciklopédiája, Osiris. Budapest. C SER A NDRÁS (1999): A magyar nyelvtudomány történetének vázlata. In: R OBINS , R OBERT H ENRY : A nyelvészet rövid története. Budapest, Osiris–Tinta. 266–284. C SER A NDRÁS (2006): A magyar nyelvtudomány történetének áttekintése a kezdetektől a 20. század elejéig. In: K IEFER F ERENC főszerk.: Magyar nyelv. Budapest, Akadémiai. 481–512. C SERESNYÉSI L ÁSZLÓ (1994): Gengo sesshoku to saikō. (Doktori értekezés.) Tokió, Kokusai Kirisutokyō Daigaku. C SERESNYÉSI L ÁSZLÓ (2004): Nyelvek és stratégiák avagy a nyelv antropológiája. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 37. Budapest, Tinta Kiadó. D ARWIN , C HARLES (1859/2005): A fajok eredete. Természetes kiválasztás útján. Budapest, Typotex. D ONALD , M ERLIN (2001): Az emberi gondolkodás eredete. Budapest, Osiris. F ARKAS K ATALIN –K ELEMEN J ÁNOS (2002): Nyelvfilozófia. Budapest, Áron. F EHÉR K RISZTINA (2011a): Anyanyelv és közösség. Magyar Nyelvőr 135: 65–77. F EHÉR K RISZTINA (2011b): Gombocz Zoltán mint európai nyelvész. Magyar Nyelv 107: 72–78. F EJES L ÁSZLÓ (2010): Családfák helyett. Nyelvek tündöklése és bukása. Nyelv és Tudomány. 2010. szeptember 20. URL: http://www.nyest.hu/hirek/nyelvek-tundoklese-esbukasa. F ODOR I STVÁN (1999): Pidzsin és kreol nyelvek. In: F ODOR I STVÁN főszerk.: A világ nyelvei. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1191–1193. G ERSTNER K ÁROLY (2006): A magyar nyelv szókészlete. In: K IEFER F ERENC főszerk.: Magyar nyelv. Budapest, Akadémiai Kiadó. 437–480. G OMBOCZ Z OLTÁN (1898a): A jelenkori nyelvészet alapelvei. Magyar Nyelvőr 27: 6–13, 53–61, 97–103, 193–201, 339–343, 433–438, 481–486. G OMBOCZ Z OLTÁN (1898b): Török jövevényszavak a mordvinban. Nyelvtudományi Közlemények 28: 124–126. G OMBOCZ Z OLTÁN (1899a): A magyar nyelv. Egyetemes Philologiai Közlöny 23: 834– 836. G OMBOCZ Z OLTÁN (1899b): Sirály. Magyar Nyelvőr 28: 68–69. G OMBOCZ Z OLTÁN (1900a): Adalékok a magyar nyelv török elemeihez. Magyar Nyelvőr 29: 53–56. G OMBOCZ Z OLTÁN (1900b): Bölcs. Magyar Nyelvőr 29: 353–356. 122 G OMBOCZ Z OLTÁN (1900c): Kar. Nyelvtudományi Közlemények 30: 488. G OMBOCZ Z OLTÁN (1901a): Az igeszók átvételéről. (Adalékok a nyelvkeveredéshez). Magyar Nyelvőr 30: 105–109. G OMBOCZ Z OLTÁN (1901b): Szószármaztatások. Nyelvtudományi Közlemények 31: 125– 127. G OMBOCZ Z OLTÁN (1901c): Szószármaztatások. Nyelvtudományi Közlemények 31: 243– 249. G OMBOCZ Z OLTÁN (1902a): Adalékok az obi-ugor nyelvek szókészletének eredetéhez. Nyelvtudományi Közlemények 32: 182–215. G OMBOCZ Z OLTÁN (1902b): Finn nyelvjárás-tanulmány. Nyelvtudományi Közlemények 32: 127–128. G OMBOCZ Z OLTÁN (1902c): Pröhle Vilmos dr. A magyar nyelv és rokonai. Egyetemes Philologiai Közlöny 26: 341. G OMBOCZ Z OLTÁN (1902–1903/1997): Nyelvtörténet és lélektan. Wundt néplélektanának ismertetése. In: G OMBOCZ Z OLTÁN : Jelentéstan és nyelvtörténet. (Válogatott tanulmányok). Budapest, Akadémiai Kiadó. 9–72. G OMBOCZ Z OLTÁN (1903): Magyar Nyelvhasonlítás. Egyetemes Philologiai Közlöny 27: 417–421. G OMBOCZ Z OLTÁN (1904a): Szilasi Móricz: Adalékok a finn-ugor palatalis mássalhangzók történetéhez. Nyelvtudományi Közlemények 34: 458–465. G OMBOCZ Z OLTÁN (1904b): Török jövevényszavaink kérdéséhez. Magyar Nyelvőr 33: 545–549. G OMBOCZ Z OLTÁN (1905a): A régi magyar ételnevek eredetéről. Magyar Nyelv 1: 160– 168, 254–261. G OMBOCZ Z OLTÁN (1905b): Az altaji nyelvek hangtörténetéhez. Nyelvtudományi Közlemények 35: 241–282. G OMBOCZ Z OLTÁN (1905c): Gyerëk, gyermëk. Nyelvtudományi Közlemények 35: 108– 109. G OMBOCZ Z OLTÁN (1905d): Hölgy. Nyelvtudományi Közlemények 35: 109–110. G OMBOCZ Z OLTÁN (1905e): K. F. Karjalainen: Zur ostjakishen Lautgeschichte 1. Über den vokalismus der ersten silbe. Nyelvtudományi Közlemények 35: 472–477. G OMBOCZ Z OLTÁN (1905f): Sirály. Magyar Nyelv 1: 421–422. G OMBOCZ Z OLTÁN (1906a): Adalékok a magyar nyelv szófejtő szótárához. Nyelvtudományi Közlemények 36: 470–481. G OMBOCZ , Z OLTÁN (1906b): †Josef Thúry (1861–1906.). Anzeiger der Finnischugrische Forschungen 6: 83–85. G OMBOCZ , Z OLTÁN (1906c): [A Kazinczy-kódex zir szavához]. Magyar Nyelvőr 35: 95. G OMBOCZ Z OLTÁN (1906/1938): A nyelvek egysége. In: G OMBOCZ Z OLTÁN : Összegyüjtött művei 1. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. 5–8. G OMBOCZ Z OLTÁN (1907a): Alom. Magyar Nyelvőr 36: 232–233. 123 G.[ OMBOCZ ] Z.[ OLTÁN ] (1907b): Iró. Nyelvtudományi Közlemények 37: 334–335. G OMBOCZ Z OLTÁN (1907c): Paul és Wundt a nyelv eredetéről. Nyelvtudomány 1: 318– 320. G OMBOCZ Z OLTÁN (1907d): Régi török jövevényszavaink. Magyar Nyelv 3: 17–29, 62– 72, 105–116, 153–165, 213–224, 250–263, 307–318, 357–370, 395–406. G OMBOCZ Z OLTÁN (1907/1938): Thúry József „Magyar-török összehasonlító szótára”. In: G OMBOCZ Z OLTÁN : Összegyüjtött művei 1. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. 9–16. G OMBOCZ Z OLTÁN (1908a): Arany Toldi-ja olaszul. Magyar Nyelv 4: 475. G OMBOCZ Z OLTÁN (1908b): Finnugor-indogermán nyelvrokonság. Magyar Nyelv 4: 183–184. G OMBOCZ Z OLTÁN (1908c): Szamosközy és Miechov. Magyar Nyelv 4: 328–329. G OMBOCZ Z OLTÁN (1909a): A fonétika történetéből. I. Nyelvtudomány 2: 241–257. G OMBOCZ Z OLTÁN (1909b): A magyar hangok idotartamarol [sic!]. Nyelvtudomány 2: 93–100. G OMBOCZ Z OLTÁN (1909c): Leb. Magyar Nyelv 5: 323–324. G OMBOCZ Z OLTÁN (1909d): Simonyi Zsigmond, Die ungarische Sprache. Magyar Nyelv 5: 25–30. G OMBOCZ Z OLTÁN (1909e): Szinnyei József Magyar Nyelvhasonlítása. Magyar Nyelv 5: 414–417. G OMBOCZ Z OLTÁN (1910a): „Aika”. Magyar Nyelv 6: 236. G OMBOCZ Z OLTÁN (1910b): A magyarság eredete. Magyar Nyelv 6: 236. G OMBOCZ Z OLTÁN (1910c): Csiribiri. Magyar Nyelv 6: 29–30. G OMBOCZ Z OLTÁN (1910d): Dr. Mészáros Gyula: Magna Ungaria. (A baskír-magyar kérdés). Nyelvtudományi Közlemények 40: 347–352. G OMBOCZ Z OLTÁN (1911a): Állathivogatók és állatnevek. Magyar Nyelv 7: 353–357. G OMBOCZ Z OLTÁN (1911b): Birka. Magyar Nyelv 7: 414–415. G OMBOCZ Z OLTÁN (1911c): Dr. Josef Szinnyei: Finnisch-ugrische Sprachwissenschaft. Nyelvtudomány 3: 46–51. G OMBOCZ Z OLTÁN (1911d): Festschrift. Vilhelm Thomsen zur Vollendung des siebzigsten Lebensjahres am 25. Januar 1912 dargebracht von Freunden und Schülern. Nyelvtudományi Közlemények 41: 369–373. G OMBOCZ Z OLTÁN (1911e): Maga. Magyar Nyelv 7: 129–131. G OMBOCZ Z OLTÁN (1912a): A magyar magánhangzók történetéből. Magyar Nyelv 8: 97–106. G OMBOCZ Z OLTÁN (1912b): A Thomsen-ünnepről és az Emlékkönyvről. Magyar Nyelv 8: 131–133. G OMBOCZ , Z OLTÁN (1912c): Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache. (Mémories de la Société Finno-Ougrienne 30.) Helsinki, Suomalaisugrilaisen Seura. 124 G OMBOCZ Z OLTÁN (1912/1938): Zur finnischugrisch-samojedischen Lautgeschichte. In: G OMBOCZ Z OLTÁN : Összegyüjtött művei 1. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. 34–40. G OMBOCZ Z OLTÁN (1914): Jules Martha: La langue étrusque. Egyetemes Philologiai Közlöny 38: 302–305. G OMBOCZ Z OLTÁN (1915a): A nyelvtudomány alapelvei. Magyar Nyelv 11: 100–108. G OMBOCZ Z OLTÁN (1915b): Árpádkori török személyneveink. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 16. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság. G OMBOCZ Z OLTÁN (1917): Török jövevényszavainkhoz. Magyar Nyelv 13: 97–101, 185–189. G OMBOCZ Z OLTÁN (1919): †Simonyi Zsigmond (1853–1919). Magyar Nyelv 15: 155– 156. G OMBOCZ Z OLTÁN (1920a): A magyar mélyhangú Ï kérdéséhez. Magyar Nyelv 16: 2–9, 112–115. G OMBOCZ Z OLTÁN (1920b): †Wundt Vilmos (1832–1920). Magyar Nyelv 16: 153–155. G OMBOCZ Z OLTÁN (1921a): A bolgár-kérdés és a magyar húnmonda. Magyar Nyelv 17: 15–21. G OMBOCZ Z OLTÁN (1921b): A Magyar Nyelvhasonlítás hatodik kiadása. Magyar Nyelv 17: 124–126. G OMBOCZ Z OLTÁN (1921/1938a): Nyelvtörténet, lélektan, társadalmi lélektan. In: G OM - BOCZ Z OLTÁN : Összegyüjtött művei 1. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. 53–63. G OMBOCZ Z OLTÁN (1921/1938b): Változás és törvény a nyelvtudományban. In: G OM - BOCZ Z OLTÁN : Összegyüjtött művei 1. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. 64–73. G OMBOCZ Z OLTÁN (1922/1997): Nyelvtörténeti módszertan. In: G OMBOCZ Z OLTÁN : Jelentéstan és nyelvtörténet. (Válogatott tanulmányok). Budapest, Akadémiai Kiadó. 73–128. G OMBOCZ Z OLTÁN (1923): Hermann Jacobsohn, Arier und Ugro-finnen. Nyelvtudományi Közlemények 46: 143–145. G OMBOCZ Z OLTÁN (1923–1927): A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány. II. Nyelvtudományi Közlemények 46: 1–33, 168–193. G OMBOCZ Z OLTÁN (1924): G. J. Ramstedt: Zur frage nach der stellung des tschuwassischen. Magyar Nyelv 20: 173–174. G OMBOCZ Z OLTÁN (1925): Szily Kálmán mint nyelvész. Magyar Nyelv 21: 77–84. G OMBOCZ Z OLTÁN (1925/1938a): A magyar illabiális ™ történetéhez. (Felolvastatott a M. Tud. Akadémia I. osztályának 1925. márc. 9-i ülésén.). In: G OMBOCZ Z OLTÁN : Összegyüjtött művei 1. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. 96–103. G OMBOCZ Z.[ OLTÁN ] (1925/1938b): Életföldrajz és a magyar őshaza. In: G OMBOCZ Z OLTÁN : Összegyüjtött művei 1. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. 84–90. G OMBOCZ Z OLTÁN (1925–1926/1940): Magyar történeti nyelvtan 2. Hangtan 2. Hangtörténet. In: G OMBOCZ Z OLTÁN : Összegyűjtött művei. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság. 63–99. 125 G OMBOCZ Z OLTÁN (1927/1938): Magyar nyelvészet. In: G OMBOCZ Z OLTÁN : Összegyüjtött művei 1. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. 110–112. G OMBOCZ Z OLTÁN (1929): Történeti magyar nyelvtan 5. Mondattan. Budapest, Budapesti Bölcsészettanhallgatók „Árpád” Bajtársi Egyesülete. G OMBOCZ Z OLTÁN (1929–1935/1949): Történeti magyar nyelvtan 5. Syntaxis. Budapest, A Pázmány Péter Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézete. G OMBOCZ Z OLTÁN (1930/1960): Honfoglalás előtti bolgár-török jövevényszavaink. Nyelvtudományi Értekezések 24. Budapest, Akadémiai Kiadó. G OMBOCZ Z OLTÁN (1931): Nyelvhelyesség és nyelvtudomány. Magyar Nyelv 27: 1–11. G OMBOCZ Z OLTÁN (1931/1938): Nyelvtudomány és nyelvtanítás. In: G OMBOCZ Z OLTÁN : Összegyüjtött művei 1. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. 141–145. G OMBOCZ Z OLTÁN –M ELICH J ÁNOS (1906): Magyar szófejtések. Mutatvány a készülő Magyar etymologiai szótárból. Budapest, Hornyánszky Viktor Császári és Királyi Udvari Könyvnyomdája. G OMBOCZ Z OLTÁN –M ELICH J ÁNOS (1912): Mutatvány a készülő Magyar Etymologiai Szótárból. Magyar Nyelv 8: 241–248, 292–300. H ALL , R OBERT A. (1966): Pidgin and creol languages. New York, Cornell University Press. H AJDÚ P ÉTER (1966): Bevezetés az uráli nyelvtudományba (A magyar nyelv finnugor alapjai). Budapest, Tankönyvkiadó. H AJDÚ P ÉTER (1981): Az uráli nyelvészet alapkérdései. Budapest, Tankönyvkiadó. H AJDÚ P ÉTER –D OMOKOS P ÉTER (1978): Uráli nyelvrokonaink. Budapest, Tankönyvkiadó. H EGEDŰS A TTILA (2009): Nyelv, területiség, társadalom. A 14. élőnyelvi konferencia (Bük, 2006. október 9–11.) előadásai. Magyar Nyelv 105: 468–473. H ONTI L ÁSZLÓ (1997): Az ugor alapnyelv kérdéséhez. Budapesti Finnugor Füzetek 7. Budapest, ELTE Finnugor Tanszék. H ONTI L ÁSZLÓ (2001): Hol és milyen uráli/finnugor „ősnyelvet” beszéltek távoli eleink? (Hipotézisek és téveszmék az uráli nyelvtudományban). Magyar Nyelvjárások 39: 13–32. H ONTI L ÁSZLÓ (2010): Anyanyelvünk rokonságáról. In: H ONTI L ÁSZLÓ főszerk.: A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. (Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 104.) Budapest, Tinta Kiadó. 161–246. H UNFALVY P ÁL (1855): A’ török, magyar és finn szók’ egybehasonlítása. Akadémiai Értesítő 15: 61–67, 99–152, 191–246, 337–364. I TKONEN , E SA (2010): A családfa és/vagy a nyelvek közti kapcsolatok a modern összehasonlító nyelvtudományban: a finnugor nyelvek rekonstrukciójának néhány problémája. In: H ONTI L ÁSZLÓ főszerk.: A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 104. Budapest, Tinta Kiadó. 247–253. K AMPIS G YÖRGY (2005): Bevezető tanulmány. Darwin és A fajok eredete. In: D ARWIN , C HARLES (1859/2005): A fajok eredete. Természetes kiválasztás útján. Budapest, Typotex. vii–xl. 126 K IS T AMÁS (2003): Az evolúciós gondolkodás a nyelvészetben. (Összefoglaló áttekintés). (Előadás). A nyelvtudomány újabb ágainak és irányzatainak bemutatása. A Debreceni Akadémiai Bizottság Nyelvészeti Munkabizottságának előadás-sorozata. Debrecen. URL: http://mnytud.arts.klte.hu//tananyag/nyelvkialak/dab-ea.htm. (2011. 12. 02.). L ÁNCZ I RÉN (1982): Szarvas Gábor. Újvidék, Forum Könyvkiadó. M AGYARI L ILLA (2005): A nyelv miért nem olyan, mint a szem? In: G ERVAIN J UDIT – K OVÁCS K RISTÓF –L UKÁCS Á GNES –R ACSMÁNY M IHÁLY szerk.: Az ezerarcú elme. (Tanulmányok Pléh Csaba 60. születésnapjára). Budapest, Akadémiai Kiadó. 452– 460. M ÁTÉ J AKAB (1997): A 19. századi nyelvtudomány rövid története. Elméletek, irányzatok és módszerek 1. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. M ÁTÉ J AKAB (1998): A 20. századi nyelvtudomány történetének főbb elméletei és irányzatai. Elméletek, irányzatok és módszerek 2. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. MSzFgrE. = L AKÓ G YÖRGY főszerk. (1967–1978): A magyar szókészlet finnugor elemei. Etimológiai szótár. 1–3. Budapest, Akadémiai Kiadó. N ÉMETH G. B ÉLA (1960): A századvégi Nyelvőr-vitához. In: P AIS D EZSŐ szerk.: Dolgozatok a magyar irodalmi nyelv és stílus történetéből. Budapest, Akadémiai. 227–261. P LÉH C SABA –L UKÁCS Á GNES (2003): Nyelv, evolúció és az agy. In: P LÉH C SABA – K OVÁCS G YULA –G ULYÁS B ALÁZS szerk.: Kognitív idegtudomány. Budapest, Osiris. 485–504. P ODANI J ÁNOS (2010): Evolúció, törzsfa, osztályozás. Magyar Tudomány 171: 1179– 1192. P USZTAY J ÁNOS (1977): Az „ugor–török háború” után. Fejezetek a magyar nyelvhasonlítás történetéből. Budapest, Magvető. R OBINS , R OBERT H ENRY (1999): A nyelvészet rövid története. Budapest, Osiris–Tinta. R ÓNA -T AS A NDRÁS (1978): A nyelvrokonság. Kalandozások a történeti nyelvtudományban. Budapest, Gondolat. S ÁNDOR K LÁRA (1998): Amiért a szinkrón elemzés foszladozik. In: S ÁNDOR K LÁRA szerk.: Nyelvi változó — nyelvi változás. Szeged, JGYTF. 57–84. S ÁNDOR K LÁRA (1999): A megtalált paradigma — avagy mire jó a tudománytörténet. Magyar Filozófiai Szemle 43: 595–606. S ÁNDOR K LÁRA (2001a): A nyelv „gyenge pontjai”. In: K ÁROLY L ÁSZLÓ –K INCSES N AGY É VA szerk.: Néptörténet — nyelvtörténet. (A 70 éves Róna-Tas András köszöntése). Szeged, SZTE Altajisztika Tanszék. 119–135. S ÁNDOR K LÁRA (2001b): Nyelvművelés és ideológia. In: S ÁNDOR K LÁRA szerk.: Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Szeged, JGYTF. 153–216. S ÁNDOR K LÁRA (2001c): Szociolingvisztikai alapismeretek. In: S ÁNDOR K LÁRA szerk.: Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Szeged, JGYTF. 7–48. S ÁNDOR K LÁRA (2011): Nyelvrokonság és hunhagyomány. Rénszarvas vagy csodaszarvas? Nyelvtörténet és művelődéstörténet. Budapest, Typotex. S ÁNDOR K LÁRA –K AMPIS G YÖRGY (2000): Nyelv és evolúció. Replika 40: 125–143. 127 S AUSSURE , F ERDINAND DE (1916/1997): Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest, Corvina. S CHLEICHER , A UGUST (1850): Die Sprachen Europas in systematischer Übersicht. Bonn, König. S CHLEICHER Á GOST [= A UGUST ] (1863/1878): Darwin és a nyelvtudomány. Budapest, Pfeifer Ferdinánd. S CHLEICHER Á GOST [= A UGUST ] (1865/1878): A nyelvészet és a természettudományok. Budapest, Pfeifer Ferdinánd. S CHUCHARDT , H UGO (1882a): Sur le créole de la Réunion. Romania 2: 589–593. S CHUCHARDT , H UGO (1882b): Zur afrikanischen Sprachmischung, Das Ausland. Wochenschrift für Länderund Völkerkunde 55: 867–869. S CHUCHARDT , H UGO (1882–1888): Kreolische Studien. Bécs, Kais. Akademie der Wissenschaften. S CHUCHARDT , H UGO (1909): Die Lingua franca. Zeitschrift für romanische Philologie 33: 441–461. S IPŐCZ K ATALIN (2006): A magyar mint uráli nyelv. In: K IEFER F ERENC főszerk.: Magyar nyelv. Budapest, Akadémiai Kiadó. 288–314. S TEMLER Á GNES (2004): Nyelvrokonság és nyelvtörténet. Mátyás Flórián nyelvtudományi munkássága. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár–Gondolat. S ZATHMÁRY E ÖRS (2002): Az emberi nyelvkészség eredete és a „nyelvi amőba”. Magyar Tudomány 108: 42–50. S ZATHMÁRY E ÖRS (2003): Kulturális folyamatok: az utolsó nagy evolúciós átmenet. In: P LÉH C SABA –K OVÁCS G YULA –G ULYÁS B ALÁZS szerk.: Kognitív idegtudomány. Budapest, Osiris. 32–48. S ZILÁGYI N. S ÁNDOR (1999): A szent mókus, avagy a módszer buktatói. In: P OZSGAI P ÉTER szerk.: Tűzcsiholó. Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére. Budapest, Táton. 345–365. TESz. = B ENKŐ L ORÁND főszerk. (1967–1984): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. 1–3., 4. Mutató. Budapest, Akadémiai Kiadó. T ODD , L ORETO (1974): Pidgins and creoles. London, Routledge–Kegan Paul. H. T ÓTH I MRE (1996): A nyelvtudomány története a XX. század elejéig. Csomópontok és átvezető szálak. Szombathely, Savaria University Press Alapítvány. T RUBETZKOY , N IKOLAJ S. (1939): Gedanken über das Indogermanenproblem. Acta Linguistica 1: 81–89. V ÁMBÉRY Á RMIN (1869): Magyar és török-tatár szóegyezések. Nyelvtudományi Közlemények 8: 109–189. V ÁMBÉRY Á RMIN (1882): A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány. Budapest, A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó-hivatala. V ÁMBÉRY Á RMIN (1895): A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, Franklintársulat. H. V ARGA M ÁRTA (2001): A kreol nyelvek kialakulása és az anyanyelv-elsajátítás, nyelvkeletkezés kérdése. Magyar Nyelvőr 125: 242–249. 128 W ARDHAUGH , R ONALD (2002): Szociolingvisztika. Budapest, Osiris. W HINNOM , K EITH (1965): The origin of the European-based creoles and pidgins. Orbis 14: 509–527. Z SILINSZKY É VA (2005): Szókészlettörténet. In: K ISS J ENŐ –P USZTAI F ERENC szerk.: Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris. 173–203, 372–392, 618–631, 725–738, 804– 823.