A személynévrendszerek leírásához

5 „MAGYAR NYELVJÁRÁSOK” A DEBRECENI EGYETEM XLVI, 5–20 DEBRECEN MAGYAR NYELVTUDOMÁNYI TANSZÉKÉNEK 2008. ÉVKÖNYVE A személynévrendszerek leírásához* 1. A személynév nyelvi és kulturális univerzálé, azaz minden nyelvben és kultúrában használnak, és a múltra vonatkozó ismereteink szerint régebben is használtak az egyes emberek megnevezésére ilyen nyelvi jelfajtát. A nyelv keletkezésével kapcsolatos nyelvfilozófiai meggondolások alapján pedig akár az is feltehető, hogy a személynév magával a nyelvvel egyidős kategória. A különböző nyelvekben és kultúrákban azonban nagyon sokféle személynév ismeretes ugyanúgy, ahogyan a régiségből is számos eltérő fajtájú személynévre vannak adataink. A személynévi kategóriák sokfélesége jellemzi az egyes nyelveket is: aligha létezik olyan nyelv, amelyben csupán egyetlen személynévfajta, azaz ilyen tekintetben egynemű névrendszer lenne használatos. Egy-egy nyelv személynévhasználatának jellegzetességeit a névkutatók elsősorban a benne előforduló személynévfajták elkülönítésével és az egyes névtípusok jellemzésével igyekeznek leírni, ám a névfajták meghatározását illetően nemcsak általában az onomasztikában, hanem még az egyes nyelvek esetében sem találunk egységes megoldásokat. Ennek a tarkaságnak igen sokféle oka van, az alábbiakban ezek közül csak néhány fontosabbat említek meg. A névfajták legtöbbjét a köznapi nyelvhasználat is megjelöli valamilyen módon, ám mint a szókincs bármely részletében, itt is területenként eltérő és időben változó szóhasználat jellemzi a nyelveket. A tudományos terminushasználatnak mindig komoly problémákkal kell szembenéznie akkor, amikor a köznapi szókincs elemeit emeli be a terminológiába: a két nyelvi szint szóés fogalomhasználata ilyenkor igen könnyen egybecsúszik, keveredik egymással, mivel a terminusokat használó kutatók is gyakran intuitív módon, a köznapi nyelvhasználati szokásoktól befolyásolva alkalmazzák e kifejezéseket. Gondot okoznak az olyan megoldások is, amikor a terminológiát nem átfogó igénnyel, hanem csupán részlegesen, fragmentálisan kívánja meghatározni, rögzíteni a kutatás: a személynévfajták egy-egy részterületén belül nehéz rendet tenni úgy, hogy nem vagyunk tekintettel a többi névfajtára, azaz a terminológia egé- * Előadásként elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság debreceni csoportjának 2008. november 13-án megtartott ülésén. Ezúton köszönöm Farkas Tamásnak a dolgozatom kéziratához fűzött értékes megjegyzéseit, amelyek jó részét figyelembe vettem a végleges változat elkészítésekor. 6 szére. E töredezettség nemritkán jellemző az átfogó igényű tipológiákra, rendszertani leírásokra is: az osztályozásokban gyakran tapasztalhatunk az elemzési síkok meghatározatlanságából adódó szempontkeveréseket, következetlenségeket, amelyből adódóan a kialakított kategóriák egyrészt nem feltétlenül fedik le a jellemezni kívánt nyelvi elemkészlet egészét, másrészt viszont előfordulhatnak benne akár egymást átfedő kategóriák is. A magyar szakirodalomban a tulajdonnevek s ezen belül a személyeket jelölő nevek egyik legátfogóbb rendszerezését J. S OLTÉSZ K ATALIN alkotta meg (1979: 44–69), aki a valóságos személyeket jelölő tulajdonneveket embernevek-nek nevezi, két fő fajtáját pedig egyéni név-nek és helyettesítő név-nek mondja. Az egyéni név legősibb fajtája J. S OLTÉSZ terminushasználatában a személynév, amelynek eredeti funkciója „egy-egy személy egyértelmű azonosítása és megkülönböztetése” (46): ezek között ott találjuk az ősi magyar névformákat éppúgy, mint a modernebb kor keresztneveit. E csoportba tartozik a vezetéknév (amelynek öröklődő változata a családnév), valamint az egyéni név sajátos szerkezeti formája, az aszszonynév, továbbá a kiegészítő név, amelyet „a személynévből és családnévből álló egyéni nevek gyakran […] vesznek maguk mellé kiegészítésül” (55). Ez utóbbinak több alfaját sorolja fel a szerző: a megkülönböztető név (közte például a falusi ragadványnevek), a nemesi név, valamint az oroszban használatos atyai név és az Amerikában elterjedt közbülső név alkotja az egyes csoportokat. A helyettesítő név kategóriájába, a rendszerezés másik fő csoportjába a becenevek, a családnévpótló, illetve önálló ragadványnevek és az álnevek tartoznak. J. S OLTÉSZ K ATALIN munkáját — általában véve tagadhatatlanul kiemelkedő érdemei, a hazai névkutatást elméleti tekintetben inspiráló-megújító hatása mellett — a névfajták elkülönítését, meghatározását illetően a fentiekben említett bizonytalanságok súlyosan terhelik. Osztályozása elsődlegesen nyelvhasználati alapú, mivel abból indul ki, hogy az embernevek között a hivatalos névforma tekinthető alapnévnek, amihez képest a helyettesítő név másodlagos szerepű. Ez a felfogás azt sugallja, hogy az egyes nyelvhasználati helyzetek, illetve az azokban használt névformák között nincs egyenrangúság: a hivatalosságnak ez a kitüntetett szerepe jellemezheti ugyan a köznapi gondolkozást, nyelvészeti, közelebbről nyelvés névszociológiai szempontból azonban aligha fogadható el. A családon belüli nyelvhasználatban például a becenév nyilvánvalóan jóval gyakoribb forma, mint a hivatalosan, okmányokban rögzített névváltozat, így ez utóbbi semmiképpen sem tekinthető e körben alapnévnek. Kisebb közösségek tagjai olykor csak becevagy ragadványnéven ismerik egymást, így ezekben a helyzetekben e névfajták szerepelnek legfontosabb névként. Nemcsak J. S OLTÉSZ rendszerezésében, hanem más forrásokban és nemcsak a magyarra, hanem más nyelvekre vonatkozóan sem ritka az a felfogás, amely a hivatalos névformáknak különleges státuszt, egyfajta prioritást tulajdonít a leírásban. Nyelvi osztályozást efféle adminisztratív-bürokratikus szempontokra építeni azonban aligha lehet, nem is be- 7 szélve arról, hogy ez a szemlélet értelemszerűen nem alkalmazható régebbi korok vagy alapvetően eltérő kulturális környezetben élő (pl. természeti) népek névhasználatának a jellemzésére. J. S OLTÉSZ K ATALIN osztályozásában emellett szerkezeti szempontok is megjelennek: az egyéni név két legfontosabbnak mondott fajtája, a személynév és a vezetéknév a mai névrendszerben mint két fő szerkezeti elem jelenik meg nála, amelyet harmadik szerkezeti elemként néha a kiegészítő név is pontosít. Szerkezeti szempontból különül el a közbülső név is, a vele párhuzamosan említett atyai név viszont funkcionális alapon határozódik meg. A megkülönböztető név és a nemesi név pedig részben egybeeső kategóriák, mivel ez utóbbi névfajta is szerepelhet megkülönböztető funkcióban. A kritikai megjegyzések még hosszan sorolhatók lennének, az eddigiekből is világosan kitűnik azonban, hogy a J. S OLTÉSZ által létrehozott osztályozás nem alkalmas a személynévi rendszerek ellentmondásmentes leírására. H AJDÚ M IHÁLY a személyneveket monografikus igénnyel tárgyaló munkájában a nemzetközi terminushasználat legfőbb pontjait is igyekszik áttekinteni (2003: 151–3). A személynevek két fő csoportját — nem kifejtett formában ugyan — ő is nyelvhasználati síkon tartja megragadhatónak: írásbeli (és egyúttal hivatalos), valamint szóbeli nevek-ről beszél. Egységes osztályozást mindamellett nem kíván létrehozni, csupán bemutatja azokat a szempontokat és fogalmakat, amelyek a tipizálásban a leggyakoribbak: vannak névadókhoz köthető névfajták (pl. a keresztnevek), szerkezeti alapon elkülönített névfajták (ezt jelzi pl. a vezetéknév és az utónév terminus), valamint névfunkció szerinti névfajták (ilyen pl. a családnév). A személynévfajták osztályozását érintő nemzetközi szakirodalomra jó rálátást nyújt egy a közelmúltban megjelent finn névtani kézikönyv is (Nimistöntutkimuksen perusteet), amelynek a személyneveket tárgyaló része P AULA S JÖBLOM munkája (2008). S JÖBLOM a német K ONRAD K UNZE felosztására támaszkodva készítette el saját osztályozását. A személynevek két fő csoportját itt az egyéni név és a kollektív név kategóriája adja, az utóbbiak közé a családnevek, a klánnevek és az egyéb embercsoportra utaló nevek tartoznak. Az egyéni névnek ugyancsak két fő osztálya van: az embernevek-é és az emberhez hasonló egyénre utaló nevek-é (mitológiai lények, fiktív személyek nevei). A szűkebb értelemben vett embernév egyes fajtáit aszerint különíti el, hogy egyvagy többnevűségen alapuló névrendszerekben szerepelnek-e: az ősi névkultúrákra jellemző egynevűség-en belül egyénnevek, illetve mellékvagy ragadványnevek (pl. leíró név, patronima, klánnév), a fejlett társadalmak körében általános többnevűség-ben pedig hivatalos nevek (előnév, köztes név, családnév) és nemhivatalos mellékvagy ragadványnevek szerepelnek. Ebben a meglehetősen bonyolult rendszerezésben megmutatkozik az e névmezőt egészében való átfogás igénye, bár különösebb előnye nem látszik például annak, hogy a valós és a fiktív személyek nevei külön csoportot kapnak. Bármilyen 8 osztályozásnak logikai hiányossága ugyanakkor az, ha ugyanaz az elemcsoport különböző osztályok alosztályaként is megjelenik, mint ahogyan a fentiekben például a családnév vagy a klánnév helyzete ezt jelzi. Szempontkeverést mutat, hogy a hivatalos és nem hivatalos nevek névhasználati szinten különülnek el egymástól, ennek alcsoportjai viszont részben szerkezeti (előnév, köztes név), részben pedig funkcionális alapon (családnév) vannak meghatározva. Mivel a névfajták elkülönítésének alapvetően az a célja, hogy ennek segítségével maguknak a névrendszereknek a különbözőségét mutathassuk be, megengedhetetlen az is, hogy a névrendszereket leíró fogalmak (egynevűség, többnevűség) eleve részei legyenek a kategoriális rendszernek, annál is inkább, hogy ezek nyilvánvalóan nem névfajták. Az osztályozást illetően egyébként maga S JÖBLOM is arra a következtetésre jut, hogy az egyes nyelvek személynevekre vonatkozó terminológiája igen jelentős különbségeket mutat, s így nem is feleltethető meg egymásnak (175–6). Vállalkozásának sikertelenségét az magyarázza, hogy nem maguknak a személyneveknek az egységes szempontú leírására törekedett, hanem az onomasztika e területének terminológiai egységesítésére, ami azonban eleve kudarcra ítélt vállalkozás, mivel maguk a kategóriák olyan különböző osztályozásokból valók, amelyek egymástól eltérő alapokra, más és más közelítési módokra építenek. Egy ilyen, konkrét nyelvhez nem kötött osztályozást emellett az is ellentmondásossá tehet, ha a rendszerezésben nyelvi-szerkezeti szempontokat is alkalmazunk, hiszen a különböző típusú nyelvek eltérő grammatikai szerkesztésmódjai feltétlenül megmutatkoznak a személynevek szerkezetében is. Amíg ezt nem ismerjük fel, addig csak azt rögzíthetjük, hogy a finnben például etunimi-ről (azaz előnév-ről) beszélhetünk, a magyarban viszont utónév-ről, ám ez a sorrendi, szerkezeti különbség elfedi azt, hogy ez esetben egy lényegi funkciójában, névadási körülményeiben, névrendszerbeli szerepében és kulturális hátterében megegyező névfajtáról van szó. S amíg mindez jórészt világos a (mindkét nyelvet ismerő) névhasználók számára, addig a nyelvi szerkesztésre rendszert alapozó névkutató hajlamos a mindössze e téren mutatkozó különbséget abszolutizálni. A fenti problémák összességükben pedig azt jelzik, hogy a terminológiai kuszaság, a terminusok egyeztetésének nehézsége nem magának a terminushasználatnak a sajátja, hanem az ezek alapjául szolgáló elméleti keretek belső ellentmondásainak a folyománya. Mindebből pedig az következik, hogy egy jól felépített, ellentmondásmentesen használható terminológia létrehozása egy ezt megengedő egységes elméleti keret megalkotását követeli meg. Az alábbiakban egy ilyen lehetséges névrendszertani keretet kívánok fő vonalaiban felvázolni. 2. A személynévfajtákat elkülönítő-meghatározó személynév-tipológiának abból a szerepből kell kiindulnia, amelyet a személynév minden nyelvben betölt: e névfajta alapfunkciója az egyének azonosítása. A kategorizációban az egységes szerep mellett megragadható különbségek leírására olyan szempontokat kell keresnünk, amelyek a nyelvek legszélesebb körére, elvileg bármely nyelvre ér- 9 vényesek és alkalmazhatók. Az egyes névrendszerek közötti egyezések és különbözőségek csakis így, egységes szemléleti alapon ragadhatók meg, s ennek révén válik a tipológia időben is kiterjeszthetővé, azaz történeti vizsgálatokra is alkalmassá: ha ugyanis alkalmazható a mai nyelvekben megmutatkozó jellegzetességek leírására, feltehetően alkalmazhatónak kell lennie a korábbiakra is. A tulajdonnév fontos vonása, hogy általában valamiféle névadási aktus révén nyeri el konkrét egyedítő szerepét. Ez a jegy a személynévadást lényegében kivétel nélkül jellemző mozzanat, amelynek persze nagyon is eltérő megvalósulási formái lehetnek a ceremoniális cselekvésektől kezdve a résztvevők által akár nem is tudatosított névadási helyzetekig. A névadási rendszerek jellemzését ennek megfelelően leginkább arra alapozhatjuk, hogy maga a névadás hogyan működik bennük. A személynévfajták elkülönítésében alapvető szempontnak tekinthetjük azt, hogy bizonyos nyelvi elemek hogyan, milyen körülmények között lesznek valakinek a nevévé. Ha egy magyar embert történetesen Péter-nek hívnak, nevének rendszertani helyét elsősorban az fogja kijelölni, hogy ennek a névnek a személyhez való hozzárendelése hogyan, milyen feltételek mellett történt meg, s ebből a szempontból egyáltalán nem lényeges például az, hogy a névnek egykor, valamely más nyelvben ’szikla’ volt a jelentése. Ha azt vizsgáljuk, hogy az egyénhez a névadáskor milyen cselekvések, hagyományok, eljárások rendelik hozzá a neveket, akkor valójában pragmatikai szempontokra vagyunk tekintettel. A névadási aktusok jellegét, így a különbözőségét is természetesen a névadók mentális viszonyulása határozza meg, ezért e körülmények jellemzésében nem hagyható figyelmen kívül a névadás kognitív alapja, feltételrendszere sem. Ezen összefüggés alapján pedig joggal tehető fel, hogy a kognitív és a pragmatikai szempontok között határozott megfelelések mutatkoznak majd. Egy ilyen kognitív-pragmatikai alapú névtipológia nincs tekintettel a személynevek megvalósulásának konkrét nyelvi (például szerkezeti, etimológiai) részleteire, ezért feltehetően univerzális osztályozásként használható. 2.1. Ha kiindulásképpen azokat a helyzeteket és körülményeket vizsgáljuk meg és próbáljuk tipizálni, amelyekben mi, magyarok a neveinket kapjuk, illetve adjuk, akkor ezzel nagyjából azt az európai kultúrkört is feltérképezzük, amelybe beágyazódva névadási rendszerünk egy évezred óta működik. Ebben a rendszerben a legmarkánsabb, legnyilvánvalóbb névadási szituációnak azt tarthatjuk — mivel leginkább ehhez kapcsolódnak ceremoniális körülmények is —, amelynek során a névadók valamilyen meghatározott névállományból, névlistából választott nevet ruháznak rá az elnevezettre, mint ahogyan az jellemző módon a keresztnév adásakor történik. Az ilyen névadás mindig tudatos döntés, választás eredménye, s ennek megfelelően az eljárás bizonyos személyekhez van kötve. Ebben a tekintetben nem igazán lényeges az a körülmény, hogy a névadók körét a jog vagy csak a szokások határozzák-e meg (a kettő amúgy is elválaszthatatlan egymástól): a kulturális környezettől függően az ilyen típusú nevet választ- 10 hatja az anya, a keresztszülő, a pap vagy éppen a törzsfőnök, a sámán is. Az ilyen választott név vagy listanév 1 tehát többnyire valamely viszonylag zárt névállományból adott személy(ek) által elvégzett hozzárendelés révén válik az egyén nevévé. Van emellett olyan nevünk is, amely nem választás útján, hanem mintegy automatikusan kapcsolódik hozzánk: a családnévnek a személyhez való tartozását nálunk törvény határozza meg, másutt, másféle körülmények között azonban az efféle névhasználatot is csupán a szokásjog írja vagy írta elő, ez azonban a névadás szempontjából éppúgy nem releváns tényező, mint ahogyan a választott neveknél sem tekintettük annak. Az ilyen automatikus név mindig valamely más névviselőtől hagyományozódik az elnevezettre, ezért átadott név-nek is nevezhetjük. E névfajta meghatározott társadalmi közegben az egyéni elnevezői szándéktól lényegében függetlenül, közösségi névadási előírások alapján válik az egyén nevévé. Az egyéni döntés lehetősége legfeljebb az automatikusan előállítható néhány variáció közötti választásra korlátozódik. A névadás mind az átadott, mind a választott nevek esetében közvetlenül egy meglévő, használatban lévő személynévállományra támaszkodik. Vannak azonban olyan nevek is, amelyeket a létező névállomány egyáltalán nem korlátoz, hanem a névadóknak más személyek elnevezéséhez az egész szókincs (beleértve a tulajdonneveket is) rendelkezésükre áll, sőt élhetünk ennek során akár a névteremtés lehetőségével is (amely addig nem létezett hangsorokat emel névvé): így kapják névszerepüket például a ragadványnévnek mondott névformák. E névadási mód abban is különbözik az előzőektől, hogy ennek révén nemcsak az egyén kap nevet, hanem többnyire maga a név is a névadás aktusával jön létre. Ez az aktus azonban — ismét csak a fentiektől eltérően — általában nem formális jellegű, s az elnevezők körét sem korlátozza különösebben semmiféle tényező (jellemzően persze ezek az elnevezettel valamilyen módon azonos közösségbe tartoznak). E névadási formában — szemben az átadott nevekkel, ahol az egyénnek valójában nincs szerepe a névadásban, és a választott nevekkel, ahol a névadó szerepe a megadott állományból történő választásra korlátozódik — az egyén, a névadó nyelvi kreativitása kap fontos szerepet. Az ilyen módon adott neveket ezért kreált vagy alkotott név-nek nevezhetjük, hozzátéve, hogy a fent vázolt háromféle névadási aktus közül kétségkívül emögött állnak a legösszetettebb kognitív folyamatok. 2.2. Ha a továbbiakban a fentiekben elkülönített három névfajtát kognitívszemantikai szempontból kívánjuk jellemezni, a kreált nevekről megállapíthatjuk, hogy mint nyelvi elem ez a névfajta áll a névviselővel legszorosabb kapcso1 A terminusalkotásban törekszem a minél pontosabb, jellemzőbb, leíró jellegű kifejezések megválasztására, mivel azonban munkámat inkább csak problémafelvetésnek, egyfajta előtanulmánynak, vázlatnak szánom, a terminusok bevezetésében nem kerülöm, sőt bizonyos mértékig keresem a terminológiai szinonimitást, amelyet a terminológiában általában inkább mellőzendőnek, de megengedhetőnek tartok. A szinonim terminusok használatával is hangsúlyozni kívánom dolgozatom továbbgondolásra késztető jellegét. 11 latban, mivel tükrözi valamely külső vagy belső (valós vagy vélt) tulajdonságát, jellemvonását, társadalmi viszonyrendszerét stb. E névfajta motiváltságából adódóan gazdag információtartalommal rendelkezik, és így betölt valamiféle leíró funkciót is, s mivel tulajdonképpen bármilyen személyiségjegy az alapjául szolgálhat, az ide tartozó nevek szemantikai és nyelvi szerkezeti tekintetben is igen sokfélék lehetnek. A fentiekből következik, hogy az egyén bármikor kaphat ilyen típusú nevet, s egy személyhez egy időben több ilyen névfajta is kapcsolódhat, noha ezek többnyire más-más közösségek által használatosak. E kognitív-szemantikai tekintetben leíró vagy sajátosságjelölő névfajta értelemszerűen mindig valamely nyelvhez van kötve, mert a funkcióját csakis így töltheti be. A választott és az átadott nevek körében a nyelvi korlátok jóval mérsékeltebbek: az e névfajtákba tartozó névegyedek meglehetős gyakorisággal áramlanak át egyik nyelvből a másikba. Az itt említett motiváltság és információtartalom bizonyos értelemben jellemzi az átadott neveket is, ezek azonban mindig csupán egyféle információt közvetítenek: valamilyen hagyományosan genetikai, illetve működési alapon szerveződő közösséghez (anyához, apához, családhoz, klánhoz, nemzetséghez stb.) való tartozást fejeznek ki. Ennek megfelelően akár e neveket is besorolhatnánk a sajátosságjelölő névfajták közé, ám — mint fent ezt láthattuk — az átadott nevek más lényeges jegyeikben eltérnek ez utóbbi névcsoport elemeitől. Ez a névfajta azért alakulhatott ki, mert egyes társadalmakban a genetikus összetartozásnak meghatározó közösségépítő szerepe van, ilyen alapon szerveződnek a társadalom legfontosabb, legszorosabban összetartozó egységei, és a közösség tagjai ezt az összetartozás-tudatot névvel is kifejezik. E névfajtát jellemző funkciója, szemantikai tartalma alapján kapcsolati vagy nexusnév-nek nevezhetjük. A választott nevek esetében motiváltságról — úgy, mint a névviselő és a név információtartalma közötti összefüggésről a névadás pillanatában — nem beszélhetünk. (Legfeljebb arról lehet szó, hogy a névadót a választásban „motiválta”, befolyásolta valamilyen körülmény, ez azonban a névfajta jellegét nem érintő szociálpszichológiai tényező.) A választott névnek a legfőbb funkciója az, hogy egy kisebb közösségen (többnyire családon) belül azonosítsa az elnevezettet. Ennek alapján e névfajtát kognitív-szemantikai értelemben referáló név-nek nevezhetjük megjegyezve, hogy referenciális szerepe természetesen a másik két névfajtának is van, sőt — ahogyan kiindulásképpen rögzítettük is — minden személynévnek éppen ez a leglényegesebb funkciója. A sajátosságjelölő és a nexusnevekben azonban a névadáskor sajátos, csak rájuk jellemző funkciók is előtérbe kerülnek, amelyek viszont teljességgel hiányoznak a referáló nevek esetében. A referáló nevek által megjelenített egyetlen információtartalom legfeljebb (de nem feltétlenül) a nemhez való tartozás megjelölése lehet. Szokás azt is mondani, hogy e nevek további információkat is kifejezhetnek, s ennek alapján beszélhetünk például magyaros, régies, arisztokratikus stb. nevekről (de ilyen asszociációk kötődhetnek persze akár a nexusnevekhez is). Ez a sajátosság azon- 12 ban a nevet mint a névállomány elemét általában jellemezheti csupán, úgy is fogalmazhatnánk, hogy csakis a listanév vagy másképpen metanév velejárója lehet. Bennünket azonban — ahogyan azt kiindulásképpen leszögeztük — a névfajták meghatározásában a név mint konkrét egyedjelölő elem, mint valakinek a neve érdekel, s ilyen értelemben az itt referáló névnek mondott névfajta természetesen semmiféle személyiségjegyet, sajátosságot nem fejez ki. Az eddig említett három névfajta mellett elkülöníthetünk egy hozzájuk képest sajátos helyzetű negyediket is, amelynek meghatározó kognitív-szemantikai tartalmát a névadó-névhasználó és a megnevezett közötti érzelmi viszony kifejezése adja. E funkciója alapján az ilyen neveket affektív név-nek nevezhetjük. A névfajta sajátos helyzete pedig abból fakad, hogy a másik három névfajtához képest másodlagos jellegű, legalábbis keletkezését illetően: ugyanis mindig más nevek módosítása révén jön létre. Ennek alapján pragmatikai szempontból módosított név-nek nevezhetjük. E nevekben az affektív funkció — a minden névben értelem szerint jelen lévő azonosító érték mellett — az eredeti szerephez oly módon társul, hogy meghatározó mértékben van bennük jelen, sőt az eredeti funkcióikat akár teljesen háttérbe is szoríthatja. 2.3. Az alábbiakban összefoglalásképpen tekintsük át, hogy az általam javasolt pragmatikai-kognitív keretben milyen alapnévfajtákat különíthetünk el! 1. ábra. A személynévi alapnévfajták rendszere pragmatikai szempontból kognitív szempontból elsődleges nevek választott vagy listanév referáló név R átadott vagy automatikus név kapcsolati vagy nexusnév N alkotott vagy kreált név sajátosságjelölő vagy leíró név S másodlagos nevek módosított név affektív név A Ahogyan azt a korábbiakban is jeleztem, a két általam figyelembe vett osztályozási szempont, a névadás körülményeit mérlegelő pragmatikai nézőpont, valamint az ennek kognitív-szemantikai hátterét bemutató, a név funkcióját kifejező megközelítés határozott, jól kirajzolódó megfelelést mutat, mindemellett bizonyos esetekben meg nem felelések is feltűnhetnek a rendszerben (például a nexusnév is lehet választott vagy alkotott név, ha névváltoztatás útján hozták létre), ami azonban mindig sajátos, gyakran változóban lévő névfajtákra utal. (Ezekről az alábbiakban részletesebben is szólok.) 13 3. A személynévi alapnévfajták rendszerét történeti tekintetben is érdemes végiggondolni, egyrészt ezért, mivel kiinduló szándékaink között is rögzítettük azt az igényt, hogy rendszerezésünk időben kiterjeszthető legyen régebbi korok névadásának a leírására is, másrészt pedig amiatt, hogy a történeti szemléletmód révén világosabban állhasson előttünk az általunk alkalmazott kategóriák viszonyrendszerének alakulása, s így jobban megvilágíthatók legyenek maguk a névfajták között létező kapcsolatok is, harmadrészt pedig azt is figyelembe véve, hogy semmiféle, adott állapotában vizsgált rendszer sem jellemezhető sikeresen, ha az elemeit merev, statikus szemlélettel közelítjük meg, mivel számos jellegzetessége csakis dinamikus szemléletmóddal mutatható be és magyarázható meg eredményesen. 3.1. Nagy valószínűséggel tehetjük fel, hogy a fent tárgyalt alapnévfajták közül a sajátosságjelölő neveké lehet a legősibb, s a többi névfajta ebből vezethető le. Erre utal az a névtanban általánosnak számító — ám bizonyos összefüggéseiben erősen megkérdőjelezhető s alkalmazását tekintve sokszor vitatható — tétel, mely szerint minden tulajdonnév végső soron közszóra vezethető vissza. De ezt a megállapítást támaszthatja alá a mai vagy akár a régebbi személynévrendszerek belső összefüggéseinek a vizsgálata is. Elvileg elképzelhető egy olyan egybázisú személynévrendszer, amelyben csakis leíró jellegű, sajátosságjelölő nevek vannak. Egy ilyen névállomány az adott nyelv teljes szókincsére támaszkodik, a névadók az újabb neveket a közszóállományt (de akár más tulajdonneveket is) felhasználva hozzák létre. Mivel azonban a nyelvek nem élnek és korábban sem éltek egymástól elszigetelten, az egymással érintkező nyelvek szókincse is természetesen kölcsönhatásban van egymással. A nyelvek kapcsolatát biztosító kétnyelvű beszélők az egyik nyelvből a másikba személyneveket is átvihetnek éppúgy, mint bármilyen más szavakat is. Az átadó nyelvben az ilyen nevek sajátosságjelölő szerepűek lehetnek ugyan, ám az átvevő nyelvben az átadó nyelvet nem ismerők számára már egyszerűen „nevek”, azaz leíró jelleggel nem rendelkező, csupán referáló szerepű elemek lesznek. Ily módon kialakul a referáló nevek osztálya, és ezzel együtt létrejön a kétbázisú személynévrendszer. Ennél egyszerűbb, azaz egybázisú névrendszer — amelyből a fenti gondolatmenetünk kiindult — csak elvileg tehető fel, a valóságban azonban aligha létezik, és régebben sem igen létezhetett ilyen. Még ha el is tekintenénk a nyelvek érintkezésétől (ami persze eleve valóságidegen közelítésmód lenne), aligha tudnánk elképzelni olyan nyelvet, amelyben nincsenek személynevek. Ezért aztán az újabb személynevek keletkezése, azaz maga a névadás csakis egy meglévő névrendszer árnyékában, működésének a feltételei közepette történhet. Ez pedig azt jelenti, hogy a leíró, sajátosságjelölő típusú nevek közül a leggyakrabban adottak a szemantikai és morfológiai modellek mellett önmagukban is egyre inkább mintává válnak, s ennek megfelelően a névadást már ez a „divat” is befolyásolja. Ez azt eredményezi, hogy az így adott nevekben a sajátosságjelölő szerep egyre inkább háttérbe szorul, s előtérbe kerül ezeknek a „név” funkciója, azaz a 20 névformákat a fentiekben kifejtettekkel összhangban úgy lehet legsikeresebben leírni, ha szerkezetüket a bennük megjelenő alapnévfajták alapján elemezzük: egy-, kétés háromrészes (vagy esetleg egy-, kétés háromosztatú) névről attól függően lehet beszélni, hogy hány alapnévfajta jelenik meg bennük. Az ilyen értelemben elkülönített névrészek akár több elemből is állhatnak, mint például a kettős keresztnevek vagy a kettős családnevek esetében. Az egyes típusokat az alapnévfajták lehetséges kombinációi alapján célszerű meghatározni. Egy ilyen, a névformák fő szerkezeti elemeire és ezek viszonyaira figyelő leírás keretében — amely ezen az elemzési szinten természetesen nem lehet tekintettel az egyes névrészek szemantikai jellegzetességeire vagy például etimológiai jellegére stb. — áttekinthetővé tehetők a formális és informális helyzetekben alkalmazott névformák különben rendkívül sokszínűnek és igen bonyolultnak tűnő jellegzetességei, összemérhetővé válnak különböző szocioonomasztikai helyzetek korban és időben is változó névhasználati szokásai. Az ilyen és hasonló öszszefüggések is világosabbá tehetők, ha fogalomhasználatunkat szilárd, világosan meghatározott elméleti alapokra helyezzük. Az itt bemutatott gondolatkísérlet ennek a szándékával készült. H OFFMANN I STVÁN Irodalom F ARKAS TAMÁS (2007): Kárpáti, Kárpáthy és a Kárpáti-k. In: Nyelvi identitás és a nyelv dimenziói. Szerk. H OFFMANN I STVÁN –J UHÁSZ D EZSŐ . Debrecen–Budapest. 147–64. F EHÉR K RISZTINA (2002): A ragadványnevek lexikális szerkezetéről. Magyar Nyelvjárások 40: 75–85. F EHÉR K RISZTINA (2003): A ragadványnevek funkcionális szerkezetéről. Magyar Nyelvjárások 41: 155–66. N. F ODOR J ÁNOS (2007): A természetes családnévanyag lexikális-morfológiai vizsgálata. In: Nyelvi identitás és a nyelv dimenziói. Szerk. H OFFMANN I STVÁN –J U - HÁSZ D EZSŐ . Debrecen–Budapest. 113–29. B. G ERGELY P IROSKA (1977): A kalotaszegi magyar ragadványnevek rendszere. Bukarest. H AJDÚ M IHÁLY (1974): Magyar becézőnevek. 1770–1970. Budapest. H AJDÚ M IHÁLY (2003): Általános és magyar névtan. Személynevek. Budapest. Ö RDÖG F ERENC (1973): Személynévvizsgálatok Göcsej és Hetés területén. Budapest. S JÖBLOM , P AULA (2008): Henkilönnimet. In: A INIALA , T ERHI –S AARELMA , M INNA – S JÖBLOM , P AULA , Nimistöntutkimuksen perusteet. Helsinki. 162–263. J. S OLTÉSZ K ATALIN (1979): A tulajdonnév funkciója és jelentése. Budapest.