Földrajzi köznevek mint lexikális helynévformánsok

103 MAGYAR NYELVJÁRÁSOK 51 (2013): 103–110. A DEBRECENI EGYETEM MAGYAR NYELVTUDOMÁNYI TANSZÉKÉNEK LEKTORÁLT FOLYÓIRATA Földrajzi köznevek mint lexikális helynévformánsok* B ÁBA B ARBARA 1. A földrajzi köznevek fontos szerepet játszanak a helynevek felépítésében azáltal, hogy ezek a szavak fejezik ki a név által jelölt hely fajtáját. A földrajzi köznévi lexémáknak ezt a sajátos funkcióját úgy is meghatározhatjuk, mint az adott szócsoport helynévformáns szerepét. A névformáns fogalmát J. S OLTÉSZ K ATALIN a következőképpen írja le: névformánsnak tarthatjuk azokat az egyes névfajtákra jellemző szóelemeket, utóvagy előtagokat, képzőket és voltaképpen funkciótlan végződéseket, amelyekkel az ember a meglévők mintájára új neveket alkothat, és ezeket a nyelvközösséggel valódi nevek gyanánt fogadtathatja el (1979: 19). A helyneveket ugyancsak bizonyos alaki sajátságaik alapján ismerjük fel tulajdonnévi funkciójukban (T ÓTH 2008: 182). A helynévformánsokon — más szóval topoformánsokon — belül megkülönböztethetünk lexikális, illetve morfológiai helynévformánsokat. A helynevek rendszerszerű formánsai közé J. S OLTÉSZ elsősorban a földrajzi közneveket sorolja (például hegy, falu, utca és ezeknek bármely nyelvi megfelelői), mellettük a képzőket (az oroszban például a -szk/-ck, -ovo, -ino -ovka, -inka képzőket) és képzőszerű utótagokat (szintén az oroszban -grad, -gorod) tekinti névformánsoknak (1979: 20). H OFFMANN I STVÁN a képzők mellett a névszójelekkel, helyragokkal és névutóval történő helynévalkotást is ebbe a kategóriába tartozónak tartja (1993: 73). A helynevek részeként azonban — periférikusan ugyan, de — előtagként (Ér-tő, Sziget-fő, Szurdok-szád) és névrészek elemeként (Hárs-patakfő) is megjelenhetnek a földrajzi köznevek. Ezekben a pozíciókban viszont helynévformáns funkcióról a fenti definíció értelmében természetesen nem beszélhetünk. Az általam vizsgált nyelvi kategória magja, központi rétege, azaz a prototipikus földrajzi köznév az ún. primér topoformáns funkciójában áll a helynevekben (Újfalu, Nagy-hegy, Rákos-patak). 2.1. Elsődleges (primér) lexikális helynévformánsnak a helynevek azon földrajzi köznévi összetevőit tekinthetjük, amelyek a helyfajtajelölő névrész sze- * A tanulmány az MTA–DE Magyar Nyelvés Névtörténeti Kutatócsoport programja keretében készült. 104 repüket oly módon töltik be, hogy ez a funkció egybeesik a formánsként álló földrajzi köznév szótári (közszói) jelentésével. Ez esetben tehát a közszói és a helynévbeli szerep teljességgel azonos, pontosan fedi egymást. Mind a topoformáns szerep, mind pedig a földrajzi köznévi funkció természetesen mindig valamely korra vonatkozóan, tehát szinkrón értelemben veendő, független tehát az adott szerepben álló szó történetétől, etimológiai eredetétől. A hát szónak például már kétségkívül volt az ómagyar korban ’kiemelkedés legfelső, laposabb része’ értelme is (jól mutatja ezt például a következő oklevélrészlet latin fajtajelölő kifejezése: 1418/1433: ad cuiusdam montis verticem wlgo hath vocatam, OklSz. 354, vö. vertex ’valaminek a felső része, tető’, MKLSz.), azaz a szó jelentésszerkezetének a korszakban ez a jelentés is szerves része volt. Ezért az akkori helynevekben (például 1278: ad montem Kechkehat uocatam, Gy. 4: 210, 265) is primér helynévformáns szerepet tulajdoníthatunk neki attól függetlenül, hogy szótörténeti ismereteink alapján tudjuk: a szó e földrajzi köznévi jelentése egy korábbi ’testrész’ jelentéséből fejlődött ki, az ómagyar kornál egyébként jóval korábbi időszakban (vö. R ESZEGI 2010: 87). Ennek a történeti változásnak s az ebből adódó poliszémiának a megítélése azonban nem befolyásolja a szó földrajzi köznévi és így helynévformáns szerepét sem. Az már más kérdés, hogy az ilyen folyamatoknak a vizsgálata a földrajzi köznévi szókincs alakulása szempontjából igencsak fontos feladat. Vannak azonban olyan szavaink is, amelyeknek több ’valamilyen helyfajta’ jelentését is ismerjük: a dűlő-nek van ’földterület’ és ’földút’ értelme is, a szer pedig jelent(ett) — sok más mellett — ’falurész’-t, ’határrész’-t és ’sor’-t is. Az ilyen földrajzi közneveket poliszém szavaknak tartjuk (mert jelentéseik összefüggnek egymással), és egyes jelentéseikben külön névformánsnak kell tekintenünk őket, mivel más-más helyfajtákat jelölnek. E földrajzi köznevek tehát topoformánsként is poliszém jelentésűek. 2.2. A szekundér topoformáns a helynevekben használt olyan közszó, amely valamely névfajta névegyedeinek részeként — noha eredendően nincs e névfajtát kifejező jelentése — a gyakori használat következtében fajtajelölő szerepre tesz szert, anélkül azonban, hogy ez a funkció befolyásolná a formánsként álló nyelvi elem közszói jelentését. Szekundér lexikális helynévformánsokat a mikrotoponimák és a településnevek körében egyaránt találunk. T ÓTH V ALÉRIA szerint a településnév-formánsok egy csoportjába tartozó elemek eredetileg egészen más jelentéssel bírtak, s csak másodlagosan vették magukra ezt a funkciót, legtöbbször valamilyen speciális jelentésben: az egyház például ’templommal bíró falu’ jelentést nyert a módosulás által. Az egyház lexéma e jelentésváltozásnak köszönhetően másodlagosan már meglévő településnevekhez is kapcsolódhatott, például Mák > Mákegyháza, Szentpéter > Szentpéteregyháza. Ezáltal a településnevek szemantikai tartalma ’Mák nevű templomos falu’-ra, illetve ’Szentpéter nevű templomos falu’-ra változott (2008: 185–187). Az elsődlegesen 105 épületet vagy építményt jelölő közszavak közül az egyház mellett később ugyancsak településnév-formánssá váltak a monostor(a), a vár(a) és a hid(a) földrajzi köznevek is. T ÓTH V ALÉRIA elemzésével alapjaiban egyetérthetünk, egy ponton azonban megítélésem szerint másként értékelhetjük a folyamatot: aligha igazolható ugyanis, hogy az egyház szónak ’templommal bíró falu’ jelentése közszóként is kialakult volna. Helynevekben alkalmazva, topoformánsként azonban ettől függetlenül is lehetett az adott nevekben — de csakis ott — ’templomos falu’ jelentése. Ez a megállapítás érvényes a további itt idézett monostor(a), vár(a), hid(a) topoformánsokra is. Én magam ezek közé sorolom a ház(a) helynévformánst is. Azt a jellegzetességet ugyanis — hogy tudniillik a helynévbeli szerep nem gyakorol közvetlen hatást a kérdéses szó közszói jelentésére — a másodlagos helynévformánsok definitív jegyének kell tekintenünk. Szintén települések megjelölésére lett alkalmassá az elsődlegesen személyekre vonatkozó ’szolgálattal tartozó emberek csoportja’ jelentésű nép(e), például Újnép ’újonnan telepített falu’ (1352: Wynep, Cs. 2: 654, vö. FNESz. Rinyaújnép) és sok(a), például Semjánsoka ’Semján nevű település’ ([1237–1240]: Semyansuka, pr., Gy. 2: 623) vagy a valamely más helyhez való viszonyítást kifejező alja lexéma: Egeralja ’égererdő alján települt falu’ (vö. FNESz.). A vásár(a) (például 1324: Boluguasara, v., Gy. 2: 483) pedig még speciálisabban a vásártartásra utaló településnevek formánsának tekinthető (T ÓTH 2008: 186). Az első egyház(a), hid(a) stb. lexémákat tartalmazó településnevek minden bizonnyal valamely azonos szerkezetű mikrotoponimából alakultak, így például a Pest megyei Kerekegyház-hoz egy ilyen alakú templom, a Fejér megyei Úrhidá-hoz egy hercegi tulajdonban lévő birtokon, a romániai Bonchidá-hoz pedig egy Bonc nevű személy birtokán átvezető híd szolgáltatta az alapot a névátvitelhez. A monostor(a) utótagú településnevek kezdetben ugyancsak metonimikusan, az adott település monostoráról kapták nevüket (pl. 1394: Koppanmonostora, Gy. 3: 434, vö. FNESz.), s hasonlóképpen a vár(a) utótagú településnevek is kezdetben metonimikus névadás eredményeképpen jöttek létre (például 1330/1356: Hedruhuara, pt., Gy. 2: 601, vö. B ÉNYEI –P ETHŐ 1998: 54). Szintén ide sorolhatjuk a királynéi birtokra utaló Asszonynépe településnevet (1177/1202–1203/1337: Ascen nepe, Gy. 2: 131, vö. FNESz.) vagy az ugyancsak metonimikusan keletkezett Karancsalja helységnevet (1335: Korunchalya, Cs. 1: 100, FNESz.). Ezt követően a további névalakulatok már a meglévők mintájára jöttek létre, így például a templomos falvakat egyház(a) utótagú nevekkel jelölték meg: például Őregyház, Vidaegyház (T ÓTH 2008: 186–187). A szekundér településnévformánsokat a hivatalos helységnévadás és -változtatás is felhasználta, így kapta például Bruck-Újfalu a Királyhida vagy Nagygyörgyfalva a Sándoregyháza nevet (M EZŐ 1982: 158, 212–213, 1999: 181, 331, T ÓTH 2008: 187). 106 3. A földrajzi köznevek számára a prototipikus jelleget nagymértékben a helynevekben való előfordulás biztosítja, leginkább az ilyen elemek sűrű használata révén. A helynevekben való gyakori előfordulás olykor együtt jár azzal is, hogy más, azonos vagy hasonló szerepű földrajzi köznevek visszaszorulnak a nyelvhasználatban. Ehhez akár az is hozzátartozik, hogy közülük egyesek teljesen kiesnek a nyelvhasználatból, kihalt szavakká válnak; ilyen földrajzi köznevünk például a jó (1228/1378: Soyou, Gy. 2: 43, 86, 1271: Berukyov, aqua, Gy. 1: 569, 618, 1246/1348/1408: Kethyoukyzi, prat., Gy. 1: 39, 82). 1 A földrajzi köznévi szerep visszaszorulását jelzik azok a névváltozási tendenciák is, amelyek során valamely névben egy korábban névformáns szerepet játszó elemet egy újabb lexikális névformánssal, egy újabb földrajzi köznévvel toldanak meg (például 1228/1378: Osoio syd, Gy. 3: 373, 1346: Byksebnichpataka, KMHsz., vö. G YŐRFFY 2011: 128). Az ilyen változások nyomán az adott névben eredetileg primér helynévformáns szerepet betöltő földrajzi köznév (a fenti példákban a jó és a sevnice) a megnevező funkciójú névrész névelemévé válik, s az új, aktívabb földrajzi köznév (séd, patak) látja el a fajtajelölő (primér névformáns) szerepet. A földrajzi köznevek kiavulása a nyelvből többnyire igen hosszú folyamat, s ebből adódóan az e körbe sorolható elemeken a háttérbe szorulás számos fokozatát figyelhetjük meg. Jellegzetes állapot például az, hogy egy-egy földrajzi köznév aktivitása oly módon korlátozódik, hogy helynévalkotó szerepe az új helynevek létrehozásában megszűnik azzal együtt, hogy földrajzi köznévi szerepe, közszói értelme elavul. A nyelvterület nagy részén ilyen például a szer modern kori határnévi használata, amely azonban bizonyos vidékeken még ilyen viszonyok között is tovább létezik viszonylag nagyszámú helynév alaprészeként (például Kender-szer, Borsó-szer), így helynévformáns szerepe valójában szekundér topoformáns az ilyen nevekben. A mai névhasználók ugyanis azokon a területeken, ahol az ilyen névformák használatosak, annyit „érzékelnek” a Borsó-szer típusú nevek szer elemével kapcsolatban, hogy annak valamiféle ’földterület’ jelentése lehet ezekben a nevekben, de közszói szerepében persze ez a lexéma s ez a jelentés nem él. Ez a folyamat (a lexémák aktivitásának megszűnése) a nyelvterület különböző részein más-más ütemben megy végbe, azaz egy időszakban más-más fázisban van jelen. Annak megállapítása, hogy a változást milyen tényezők váltják ki, milyen körülmények lassítják vagy gyorsítják, további vizsgálatra szorul, s a mostani problémakör kapcsán nem is lényeges kérdés. 1 A jó kihalásában kétségkívül szerepe lehetett egyfelől a ’folyóvíz’ jelentésű szavaink nagy számának, főképpen pedig a jövevényszóként a honfoglalás után a magyarba került patak gyors térhódításának. A folyamat lejátszódását másfelől pedig a jó melléknévvel való alaki egybeesés is előmozdíthatta. 107 4. Ha a földrajzi köznevek csoportjának forrásait kívánjuk számba venni, azokat a szóalkotási módokat kell áttekintenünk, amelyek a szókincs bármely más csoportjának a bővülésében is szerepet játszanak. Bár a földrajzi köznevek a szókincs alaprétegét adják, mivel a lokális környezet elemeinek jelölésére szolgálnak, mégis azt tapasztaljuk, hogy nem kis számban vannak köztük jövevényelemek. A legtöbb azonban kétségkívül belső keletkezésű: többnyire képzéssel jöttek létre, sok a szóösszetétellel alkotott elem, de gyakori a jelentésváltozás útján keletkezett földrajzi köznév is. Arra is van azonban jó néhány példa, hogy nem ezek a jellegzetes szóalkotási módok teremtették meg a földrajzi közneveket, hanem más úton, például egy-egy szerkezetből kivált elemként rögzültek ilyen szerepben. Bár azt a szakirodalomban korábban felmerülő elképzelést nem tarthatjuk helytállónak, mely szerint a földrajzi köznevekhez sorolhatjuk a helyek tulajdonságára utaló kis, mély, öreg stb. mellékneveket; vannak viszont olyan melléknévi igenevek, amelyek elsődlegesen a hely valamely tulajdonságát fejezték ki, később pedig földrajzi köznévvé váltak. Itt említhetjük például a kezdetben (és még olykor a jelenkori névanyagban is) a szántó/föld összetételben (például Alsó-szántóföldek, Avasi-szántóföld, Banyik-szántóföld) 2 melléknévi igenévként előforduló szántó lexémát, amely később önállóan, szántó-ként is betölthette a földrajzi köznévi szerepet (például Bakháti-szántó, Almási-szántók, Éger-szántó stb.). Hasonló jelentésfejlődést tapasztalhatunk a dűlő földrajzi köznév kapcsán is, az ugyanis kezdetben ugyancsak melléknévi igenévi jelentésben funkcionált, s jelentéstapadással önállósult a dűlőföld, dűlőút típusú jelzős szerkezetekből (vö. TESz. dűlő). Ilyen szerkezetben a szó a Somogy megyei történeti Kéri-dűlőföldek névben is szerepel (1864: Kéri düllő földek). A dűlő elsődleges melléknévi igenévi jelentését érhetjük tetten Tolna megyében is: 1906: Kenderföldekre dülő rétek, majd egy jóval későbbi adatban úgyszintén ezt a funkciót találjuk: 1981: Fölaládűlő-fődek. A folyamat egy következő fokozatát mutathatják az olyan névszerkezetek, amelyekben a dűlő névrészhiányos helynévben áll. Ezekben a helynevekben a dűlő talán még inkább igenévi jelentésű, mint főnévi, mivel ezekben a nevekben a dűlő mellett határozói bővítmény áll, tehát egyfajta átmeneti szerkezetről van szó, például Tócsári-erdőre dűlő (1852: Tócsári Erdőre d), Tótok rétjére dűlő (1852: Totok rétyére d), Új-szőlőkre dűlő (1860: Uj szőlőkre d), Város földjére dűlő (1771: A Váras főldére Düllő), Vízre dűlő (1860: Vizre d) (vö. még L ENGYEL 2000: 236–237). Az Ádám-dűlő, Ágosi-dűlő, Kender-dűlő típusú nevekben azonban a dűlő már egyértelműen földrajzi köznévként funkcionál, amit az is mutat, hogy nem határozói, hanem többnyire jelzői bővítményekkel áll. 2 A hivatkozás nélkül álló helynevek a Magyar Digitális Helynévtár honlapján közzétett adatbázisban közvetlenül visszakereshetőek (http://mdh.unideb.hu). 108 Ennek a folyamatnak az egyes fázisai a szinkrón névanyagban is megfigyelhetők: ezt láthatjuk például a bodrogközi járó lexéma kapcsán. A járó melléknévi igenévként van jelen például a Mogyorósra járó gyep (1994: Mogyorósra járó gyep) névben. A Gazra járó (1994: Gazrajáró), Alsó-rétre járó (1994: Alsó rétrejáró), Dió-érre járó (1994: Dió-érre járó), Eresztvényre járó (1994: Ereszvényre járó, 1860: Ereszvényre járó, 1859: Ereszvényre járó) stb. nevekben azonban a járó lexéma egy átmeneti szerkezetben, vagyis névrészhiányos helynév névalkotó elemeként szerepel határozói bővítményekkel. A járó ugyanakkor kaphat jelzői bővítményt is, tehát állhat valódi földrajzi köznévi státusban is, például Csonka-járó, Új-járó, Kiscigándi-járó stb. Bizonyos nevekben még a ’valamivel érintkező föld’ szemantikai tartalom realizálódik — ahogyan a korábbi Alsó-rétre járó típusú nevekben —, például Töltés-járó: „Az itt levő földek véggel a Bodrog töltésére jártak”, Legelő-járó: „A legelőre vezető földút neve”, grammatikailag azonban ez a viszony már nem fejeződik ki. Az ilyen nevek mintájára alakulhattak azok a helynevek, amelyekben a járó földrajzi köznévként és valódi helynévformánsként viselkedik. 3 5. A lexikális helynévformánsokról szólva fontos hangsúlyoznunk, hogy e kategóriák dinamikus rendszerként működnek, azaz bennük elmozdulások, átrendeződések zajlanak. Bekövetkezhet ugyanis egyfajta típusváltás olyan módon, hogy egyes elemek különféle kategóriák között mozognak. Bizonyos földrajzi köznevek, mint például a föld(e), telek ~ telke földrajzi köznevek eredetileg a ’valakihez tartozó föld, birtok’ jelentést hordozták magukban (például 1279: t-m Diuitis Andree … Diues Andreas feldy vocatam, Gy. 1: 221), s az ilyen helyfajtákat jelölő nevekben elsődleges helynévformáns szerepet töltöttek be. Ez a jelentés azonban közel állt a ’valakinek a faluja’ funkcióhoz, így az ilyen utótagot tartalmazó nevek egy idő után természetes településnév-szerkezetként is funkcionálhattak (például ’település Abaúj vármegye déli részén Forrótól délkeletre, a Tarca mellett’ 1294: Gothafelde, t., Gy. 1: 85) (T ÓTH 2008: 185–186). Kellően nagyszámú településnévben használva a telke, föld(e) utótag mintát teremtett arra, hogy ezekkel az elemekkel közvetlenül is létrehozzanak helységneveket: e névrészek tehát településnévi topoformánssá váltak, anélkül azonban, hogy a megfelelő közszavak földrajzi köznévi jelentésében megjelent volna a ’település’ szemantikai tartalom. Ilyen módon pedig ezekben a nevekben a földe, telke lexémák szekundér helynévformánsokként szerepelnek. Ugyancsak helyfajták közötti elmozdulást érzékelhetünk a fő helynévformáns kapcsán, az ugyanis kezdetben vízrajzi köznévként, később azonban ’speciális helyzetű település’ jelentésű földrajzi köznévként funkcionált a helynevekben. T ÓTH V ALÉRIA szerint a folyónév + fő szerkezetű nevekről általában úgy szokás 3 Hasonlóképpen értékelhetjük az eredetileg a cselekvés nevét, majd abból a cselekvés helyét jelölő földrajzi köznevek kialakulását is, például járás, kerület (H OFFMANN 1993: 108). 109 gondolkodni, hogy ezek az előtagban álló folyó forrásvidékéről kapták nevüket metonimikus névadás eredményeképpen. Tapolcafő például valóban a Tapolca patak forrásvidékén létesült, esetében tehát a Tapolca-fő ’a Tapolca patak forrása’ > Tapolcafő ’a Tapolca forrásánál létesült település’ metonímia játszódott le. Az ilyen szemantikai szerkezettel rendelkező nevek indukáló hatására azonban később elterjedt a víz mellett fekvő települések megjelölésében a fő utótaggal való névalkotás. Ez már attól függetlenül következett be, hogy a település közvetlenül a víz forrásánál vagy attól távolabb feküdt-e. Így például a Szalafő, Pinkafő és Szuhafő települések a Zala, a Pinka és a Szuha vizek forrásvidékétől távolabb eső települések, tehát forrásnévből metonimikusan nem keletkezhettek. A fő utótag ezekben a nevekben már településnév-formánsként értékelhető, s ’víz melletti település’ jelentést fejez ki a névben. Névrendszertani tekintetben ez azt jelenti, hogy míg a Tapolcafő név metonimikusan keletkezett név, addig a Szalafő típusba tartozó elnevezések közvetlenül jelzős szerkezetként alakult névformákként értékelhetők. Azt, hogy a fő mennyire beépült a másodlagos településnév-formánsok közé, jól mutatja, hogy később a névmagyarosítási eljárások során is alkalmazták ilyen szerepben folyónévi előtagokkal, így alakult az ausztriai Gyöngyösfő vagy a szlovákiai Hernádfő településnév (T ÓTH 2008: 182–187, FNESz., M EZŐ 1999: 415). 6. A földrajzi köznév fogalmáról való gondolkodás mind a hazai, mind a nemzetközi névtani szakirodalomban nagy jelentőséggel bír. A fogalom meghatározásakor az eddigiekben a kutatók alapvetően szemantikai, s részben — ettől elkülönülve — funkcionális szempontokat vettek figyelembe. A fentiek alapján azonban nyilvánvaló, hogy a definíció megadásakor nem kerülhetjük meg a téma több oldalról történő körüljárását. A funkcionális és szemantikai szempontokat együttesen figyelembe véve prototipikus elemnek tekinthetjük azokat a földrajzi közneveket, amelyek hely fogalmat fejeznek ki, és helynévvel is megjelölhető denotátumra utalnak, periférikus elemek pedig azok, amelyeknek alapjelentése nem földrajzi jellegű, de előtaggal helynévvé válhatnak. A példák azt is mutatják, hogy a valamely névformánst tartalmazó helynevek többféle forrásból is táplálkozhatnak, többféle történeti folyamat eredményeként is létrejöhetnek, ám ez a differenciáltság nem érinti az adott lexéma topoformáns voltának megítélését, minthogy ezt funkcionális (és nem történeti) síkon közelítjük meg. A földrajzi köznevek és egyúttal a lexikális helynévformánsok rendszere tehát diakrón szempontból sem zárt rendszer, ezért fontos figyelmet fordítanunk a névformánsok körében történő rendszertani elmozdulások feltárására, amely ugyancsak fontos eleme kell, hogy legyen a földrajzi köznevek rendszeréről való gondolkodásunknak. 110 Irodalom B ÉNYEI Á GNES –P ETHŐ G ERGELY 1998. Az Árpád-kori Győr vármegye településneveinek nyelvészeti elemzése. A Magyar Névarchívum Kiadványai 2. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. Cs. = C SÁNKI D EZSŐ , Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában 1–3., 5. Budapest, 1890–1913. FNESz. = K ISS L AJOS , Földrajzi nevek etimológiai szótára 1–2. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988. Gy. = G YÖRFFY G YÖRGY 1963–1998. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza 1–4. Budapest, Akadémiai Kiadó. G YŐRFFY E RZSÉBET 2011. Korai ómagyar kori folyóvíznevek. A Magyar Névarchívum Kiadványai 20. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó. H OFFMANN I STVÁN 1993. Helynevek nyelvi elemzése. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 61. Debrecen. KMHsz. = H OFFMANN I STVÁN szerk., Korai magyar helynévszótár 1000–1350. 1. Abaúj–Csongrád vármegye. A Magyar Névarchívum Kiadványai 10. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke, 2005. L ENGYEL K LÁRA 2000. Az igenevek. In: K ESZLER B ORBÁLA szerk., Magyar Grammatika. Budapest, Akadémiai Kiadó. 223–245. M EZŐ A NDRÁS 1982. A magyar hivatalos helységnévadás. Budapest, Akadémiai Kiadó. M EZŐ A NDRÁS 1999. Adatok a magyar hivatalos helységnévadáshoz. Nyíregyháza, Bessenyei György Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszéke. MKLSz. = H ARMATTA J ÁNOS főszerk., A magyarországi középkori latinság szótára. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1987–1988. OklSz. = S ZAMOTA I STVÁN –Z OLNAI G YULA , Magyar oklevélszótár. Budapest, 1902– 1906. R ESZEGI K ATALIN 2010. Hegyrészt jelölő földrajzi köznevek. Magyar Nyelvjárások 48: 77–97. J. S OLTÉSZ K ATALIN 1979. A tulajdonnév funkciója és jelentése. Budapest, Akadémiai Kiadó. TESz. = B ENKŐ L ORÁND főszerk., A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1–4. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967–1984. T ÓTH V ALÉRIA 2008. Településnevek változástipológiája. A Magyar Névarchívum Kiadványai 14. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke.