A manysi irodalmi nyelv átírásának kérdései

DEBRECENI EGYETEM FINNUGOR NYELVTUDOMÁNYI TANSZÉK FOLIA URALICA DEBRECENIENSIA 20. DEBRECEN, 2013 49 A manysi irodalmi nyelv átírásának kérdései1 ENDRESZ Brigitta Munkám témája a manysi átírás vizsgálata, ezen belül is a szoszvai nyelvjárással foglalkozom. Korábban a manysik is latin betűs ábécét használtak, később azonban változtatniuk kellett: 1937-től kötelezővé tették a cirill ábécé használatát a Szovjetunió minden kisebbsége számára. Ebben a tanulmányban igyekszem végigkövetni, ki, milyen átírási rendszert alkalmazott, s hogyan változott a gyakorlat az idő múlásával. Elsősorban a magánhangzók jelölésére koncentrálok, mivel ez a rész problematikusabb, mint a mássalhangzók jelölése. Sokszor bonyolult jelölésekkel találkozhatunk, ezért talán érdemes átgondolni, nem lehetne-e egyszerűsíteni ezt a rendszert. A tanulmány elején a tudós kutatók írásmódjával foglalkozom, majd az irodalmi nyelvvel. Ezen belül előre veszem a latin betűs forrásokat, majd a cirill betűseket. A cirill források között előre kerülnek azok, amelyek még nem jelölik a magánhangzók hosszúságát, majd ezt követik azok a művek, amelyekben már igen. Végül tapasztalataimat összevetem Márk evangéliumának V. Sz. Ivanova által készített fordításával, majd levonom saját következtetéseimet és javaslataimat. 1. A kezdetek: a tudós kutatók írásmódjáról A jelenlegi vogul (manysi) irodalmi nyelv az északi nyelvjárásokon alapul. Ezeket a dialektusokat beszélik a legtöbben (mintegy 3000 ember), a Szoszva és a Szigva folyók mentén, egészen az Ob-vidékig. A 19. században és a századfordulón magyar (Reguly Antal, Munkácsi Bernát) és finn (Artturi Kannisto) kutatók gyűjtöttek értékes folklóranyagot az északi vogulok köré1 A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt program keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. ENDRESZ BRIGITTA 50 ben. Reguly önmaga alakított ki a helyszínen (1843–44) átírási metódust, de hazatérvén a gyűjtését már nem tudta lefordítani és kiadni. E kéziratos anyag megfejtésére Hunfalvy Pál biztatására Munkácsi Bernát vállalkozott. Az ő expedíciója idején (1888–89) a Szoszvától kissé délebbre, a Lozva felső folyásánál is e nyelvjáráscsoportba tartozó vogul népesség lakott. Munkácsi ezt a csoportot északi (É) és felső-lozvai (FL) névvel illette. Munkácsi maga is kidolgozott egy fonetikus átírási rendszert. Kannisto gyűjtőútja (1901–05) előtt viszont már megszületett a Setälä-féle egységes finnugor transzkripció, amely mellékjelek segítségével a beszélt nyelv igen aprólékos, fonetikus leírását tette lehetővé. (Vö. pl. Kálmán 1976: 14–15; Munkácsi – Kálmán 1986: 15–18.) A későbbi kutatók (Wolfgang Steinitz 1944, Kálmán 1976, Honti 1982) már e fonémaelmélet alapján vázolták fel a vogul nyelv hangrendszerét. A manysi fonémák rendszere kirajzolódik a tudományos átírások alapján, azonban az irodalmi nyelv kialakítása gyakorlati problémák megoldására sarkallta és sarkallja ma is a nyelvészeket. Ma már szerencsére vogul anyanyelvű kutatók és fordítók is részt vesznek a munkálatokban. 1.1. Munkácsi Bernát szótári anyaga, Kálmán Béla szerkesztői munkája révén végül 1986-ban látott napvilágot. Kálmán a Wogulisches Wörterbuch előszavában részletesen leírja Munkácsi átírásának jellemzőit (1986: 16–18). Munkácsi idején a fonéma fogalma még ismeretlen volt és a fonetikus írás sem fejlődött ki, így gyűjtései során még Setälä finnugor átírási rendszerét sem ismerhette. Népköltési gyűjteményének szövegeit a helyszíni leírásnak megfelelően tette közzé, mert utólag már nem vállalta az egységes fonetikus átírás alkalmazását. Kannisto rendszeréhez képest talán egyszerűnek tűnhet lejegyzési módszere, azonban saját korában ez volt a legpontosabb és legkorszerűbb eljárás. A magánhangzó-rendszer kapcsán megemlítendő, hogy Munkácsi jelölte a hangsúlyokat, valamint a fakultatív és kombinatorikus variánsokat is. Különbséget tett a hosszú–rövid magánhangzók között, olykor azonban ingadozások tapasztalhatók (például a ’hal’ jelentésű szó néhol χul, máshol χūl alakú). A zártabb e és a redukált ü hangot egyaránt ė betűvel jelölte. A labializált palatovelárisokat χw ~ khw, illetve kw betűkapcsolattal írta le. A γ jelölése kezdetben ingadozott nála: használt γ, gh és g betűt is. A j-t olykor i-vel jelölte. Az l mellett pedig feltüntetett egy hátrább képzett laterálist is (л) (vö. Munkácsi – Kálmán 1986). 1.2. Kannisto öt évet tölthetett Vogulföldön 1901 és 1906 között. Munkácsinál sokkal jártasabb volt a fonetikában, rendszere ezért már lényegesen pontosabb és aprólékosabb. A Zur Geschichte des Vokalismus der ersten Silbe című munkájának bevezetőjében elkülöníti az egyes nyelvjárásokat, illetve A MANYSI IRODALMI NYELV ÁTÍRÁSÁNAK KÉRDÉSEI 51 felvázolja a magánés mássalhangzók rendszerét. Részletes jelölési módjáról tanúskodik, hogy összesen 44 mássalhangzót és 41 magánhangzót különít el, és ezekhez persze számos diakritikus jelet használ (Kannisto 1919: IX–XIII). 1.3. Steinitz rendszere egyszerűbb. 1944-ben megjelent Geschichte des finnisch-ugrischen Vokalismus c. művében részletesen jellemezte az egyes finnugor nyelvek magánhangzó-rendszereit, köztük a manysiét is. Meghatározta az egyes manysi nyelvjárások vokálisait. Anyagát táblázatszerűen vetette össze Kannistóéval. Érdekességként megemlíthető, hogy külön tüntette fel a betűket és a fonémákat (ezek a betűk mellett zárójelben találhatók). Az északi nyelvjárásokban az ő csoportosítása szerint 19 betű és 11 fonéma jelenik meg. Steinitz – sok diakritikus jelet használva – jelölte a hosszúságot és a képzés helyét is (Steinitz 1944: 78–79). 1.4. Kálmán Béla első manysi tankönyvében (1955) Munkácsi Bernát északi szövegei alapján „leltározta” a szoszvai magánhangzókat és mássalhangzókat (Kálmán 1955: 13–14). Kálmán a következő magánhangzókkal számol: a) hosszú magánhangzók (8): ā (ālmi ’emel’), Á (Áp ’köd, pára’), ē (ēlüm-χålüs ’ember’), ; (v;ľt ’arc’), Ë (tËli ’repül’), p (tprüm ’ég’), ō (χōlti ’fogyaszt’), ū (ūnli ’ül’); b) rövid és redukált magánhangzók (7): a (ali ’öl’), ä (åjkä ’öreg’), ü (ūnlüs ’ült’), i (mini ’megy’), å (åji ’elalszik’), o (ojti ’fizet’), u (χul ’hal’). Megjegyzi továbbá, hogy az p és ō, å és o, valamint az a és ä gyakran váltakoznak egymás közt az északi nyelvjáráson belül is. Hosszú hangok, az ā kivételével csak az első szótagban fordulnak elő, talán azért, mert a szoszvai nyelvjárásban a szóhangsúly mindig az első szótagon van. Redukált ü hang nincs első szótagban. Kálmán tehát – Munkácsihoz hasonlóan – számol a magánhangzó-hosszúság releváns voltával. Később maga Kálmán Béla is gyűjthetett anyanyelvi beszélőktől, de csak az akkori Leningrádban. Sajnálatos módon később sem nyílt lehetősége helyszíni gyűjtésre. Ennek fényében módosította korábbi jelölési, átírási rendszerét, hiszen már nem csupán Munkácsi szövegeire támaszkodhatott, hanem hallott, beszélt nyelvi adatokra is. Lássuk, milyen változást hozott mindez a magánhangzók rendszerében a tankönyv második, átdolgozott kiadása, a Chrestomathia Vogulica alapján (Kálmán 1976: 32–36)! Ebben a művében különbséget tesz a) az időtartam alapján hosszú és rövid, b) nyílásfok alapján nyílt, középső és zárt, valamint c) a nyelv vízszintes mozgása alapján veláris és palatális magánhangzók között (a, ā, o, ō, u, ū, ē, i, ī). Bár elsősorban fonematikus átírásra törekszik, gyakorlati szempontból indokoltnak tartotta két magánhangzó-allofón bevezetését: az egyik az i fonéma allofónja (Ï), amely γ előtt és χ után veláris hangzású; a másik a redukált u, ENDRESZ BRIGITTA 52 amely bilabiális mássalhangzók (m és p) előtt lesz labiális színezetű. Megjegyzi, hogy a szoszvaiban az ī hang igen ritka. Az e és a redukált ü nem fordul elő első szótagban. Második és további szótagokban pedig főleg a, i, e és ü jelenik meg. Szó végén csak a, e és i fordulhat elő. Az u szabályosan csak w előtt, valamint az infinitivus -uŋkwe képzőjében van meg. Összefoglalva: Kálmán tehát jelölte a magánhangzók hosszúságát; háromféle nyíltsági fokot és veláris–palatális szembenállást különített el. Korábbi, leningrádi tanulmányútja előtt, írott szövegek alapján készített rendszerében tizenötféle magánhangzót vett fel az északi manysiban. Később azonban már csak tizenkettőt (a két allofónnal és a redukált ü hanggal együtt). Tehát egyszerűsített a rendszeren, mivel már akkor ő maga is szükségét érezte ennek. Az újabb táblázatból hiányzik tehát: Á, ;, p, ä, å. Kérdés, mennyire indokolt az általa bevezetett két magánhangzó-allofón? A γ veláris zöngés spiráns, a χ pedig veláris zöngétlen spiráns, így mivel mindkettő veláris színezetű, véleményem szerint nincs szükség külön Ï allofón és betű bevezetésére, mivel az i mindig veláris színezetű lesz γ előtt és χ után. Hasonló a helyzet az u allofón kapcsán is: mivel az m és a p labiális mássalhangzók, és az u is labiális magánhangzó, nem volna szükséges tehát mindezt külön allofónnal jelölni. Ha elhagyjuk az u-t és u-t használunk helyette, az az állítás is érvényét veszti, hogy az u szabályosan csak w előtt, valamint az infinitivus -uŋkwe képzőjében van meg. A w és a ŋkw is labiális mássalhangzó(kapcsolat), így az u gyakori előttük – igaz, más vokális (pl. a) is megelőzheti: potürtaŋkwe ’beszélni’, pinawe ’tétetik’. A leírtak alapján ez a két allofón tehát akár el is hagyható a magánhangzó-rendszerből. Ami az e-féle magánhangzók előfordulását illeti: az e ritkán ugyan, de megjelenhet első szótagban (pl. ness ’hadd, csak’). Kálmán ezzel nem számolt. 1.5. Gulya János a finnugor nyelvek átírásával foglalkozó kötetben (1973: 112–118) javaslatot tett a fonetikus jelek értelmezésére és a magánhangzóátírási gyakorlat egyszerűsítésére. Ő is igyekezett fonematikus elveket érvényesíteni munkája során, mint ahogy a későbbi kutatók is. Az első szótagban nyolcféle magánhangzót tételez fel a szoszvai nyelvjárásban, ezek: a, ā, ē, i, o, „, u, ū. Nem első szótagban öt magánhangzót tüntet fel: a, e, ü, (o), (u). Utóbbi kettő csak másodlagosan került be a nyelvbe, illetve kései jövevényszavakban fordulnak elő. Az általa vázolt magánhangzó-rendszerben az első szótagi „ helyzete bizonytalan. Ez igazából egy nyílt labiális a-nak tekinthető, így a veláris, hosszú, nyílt kategóriába tehetjük. Mivel a hangsúly a szoszvaiban az első szótagra esik, Gulya – sok más nyelvészhez hasonlóan – irrelevánsnak tartja és nem jelöli. A nem első szó- A MANYSI IRODALMI NYELV ÁTÍRÁSÁNAK KÉRDÉSEI 53 tagban a magánhangzók kvantitása szintén irreleváns. Ezek az ü és részben az i kivételével (fonetikailag) hosszúak (félhosszúak). Kvantitásukat külön jellel nem jelöli. Ugyanakkor Kálmánhoz hasonlóan három nyíltsági fokot, palatális–veláris, illetve hosszú–rövid párokat különít el. Gulya rendszerével kapcsolatban megjegyezhetjük, hogy az i-t a nem első szótagi magánhangzók felsorolásából (1973: 115) kihagyja, míg az összegző táblázatban (1973: 118) szerepelteti. Rendszerét Kannisto jelölésére alapozva építi fel. A diftongusokat nem tartja fontosnak. Csupán tőszavakkal dolgozik, azonban toldalékos alakokat is érdemes lenne vizsgálni, hiszen például az i gyakran fordul elő toldalékokban. Mivel a nyelvi részrendszerek általában szimmetriára törekednek, talán így egészíthetnénk ki Gulya rendszerét (az általam beírt kiegészítések szögletes zárójelben szerepelnek a táblázatban; az ü nem fordul elő első szótagban): Veláris Palatális Hosszú Rövid Hosszú Rövid Zárt ū u [£] i Középső [#] o ē ü, e Nyílt „ (?), ā [ƒ], a [ó] [ó] 1.6. Szintén 1973-ban jelent meg Je. I. Rombangyejeva Мансийский (вогульский) язык című könyve. Ő a következő magánhangzókat veszi fel (1973: 26): ū, u, ō, o, ā, a, £, i, C, ē, ü, e. Ez a rendszer, már alig tartalmaz „üres helyeket”. Rombangyejeva szükségesnek érzi behozni az C elemet is. Ebben a műben is relevánsnak minősül a hosszú–rövid oppozíció. 1.7. Honti László 1982-es Geschichte des obugrischen Vokalismus der ersten Silbe című könyvében szereplő példaanyag alapján (1982: 123–206) a következő magánhangzó-rendszer rajzolódik ki a szoszvaiban: a) első (hangsúlyos) szótagban: a (alpi ’bőr, test’), o (tow ’ág’), u (urti ’rész’), „ („ηtil ’borda, szelet’), ā (ālm- ’emel, megragad’), ū (χūl ’hal’), ē (nēn ’ti ketten’), i (titt- ’etet, táplál’); b) nem első szótagban: i (āwi ’ajtó’), e (χuľtne ’maradó’), a (χ„tal ’nap’), o (ńololow ’nyolc’), ü (χūrüm ’három’), ā (siltāl- ’vágni, metszeni’). Ezeket táblázatba foglalva (az ü nem fordul elő első szótagban): Veláris Palatális Hosszú Rövid Hosszú Rövid Zárt ū u i Középső #o ē ü, e Nyílt „ (?), ā a ENDRESZ BRIGITTA 54 Első szótagban tehát nincs e és ü. Az egész rendszerben nincs ī és ƒ, ami aszimmetrikus rendszert eredményez, de mégis pontosabb, mint a korábbi jelölési rendszerek esetében. Honti jelöli a hosszúságot és – Gulyához hasonlóan – csak tőszavakat vizsgál. 1.8. Keresztes László 1998-as összefoglaló művében a következő magánhangzókat vette fel az északi nyelvjárásokban: i, ii, e, ee, a, aa, u, uu, o, oo, ü. A magánhangzók hosszúságát – Daniel Abondolo fordító-szerkesztő „jóvoltából” – betűkettőzéssel jelöli. Megjegyzi, hogy a rövid u és o ritkán fordul elő; szóvégi helyzetben csak a, e, i áll; a redukált ü pedig csakis hangsúlytalan szótagban található meg. A mássalhangzók esetében a következőket sorolja fel: m, n, nj, η, p, t, tj, k, kw, s, sj, χ, w, j, γ, l, lj. A palatalizációt a fordító-szerkesztő egy felső indexbe tett j jellel jelzi. A kw olyan szavakban fordul elő, melyekben ezt a hangot labiális veláris magánhangzó követi (pl. eekwa ’asszony’). A γ és az η szókezdő helyzetben nem fordul elő (Keresztes 1998: 392–395). 2. Irodalmi nyelvi átírási kísérletek 1917 után a központi direktívák szerint megindultak a kísérletek, hogy az Orosz Föderáció kisebbségi nyelvei számára irodalmi nyelveket hozzanak létre. Kezdetben a szerzők latin betűket használtak, ekkortájt elsősorban iskolai olvasókönyvek születtek. A latin betűs transzkripció, az oroszban meglevő, de a manysiban nem ismert hangok jelölése jövevényszavak esetében sokszor nagy fejtörést okozott az átírónak 1937-ben viszont át kellett térni a cirill betűk használatára. Ezek az átírások elsősorban a magánhangzók hosszúságának visszaadása miatt okoztak sok gondot, hiszen az oroszban a kvantitás nem fonematikus értékű, a vogulban viszont igen. Eleinte nem jelölték a magánhangzók hosszúságát, később azonban rájöttek, hogy nagyon fontos ez aa különbség, hiszen a hosszúságnak jelentésmegkülönböztető szerepe van a manysiban (hasonlóan például a magyarhoz, finnhez). Főként nyomdai okok miatt a mellékjelek egyszerűsítésére is törekedni kellett, lehetetlen lett volna például Kannisto teljes jelölési rendszerét felhasználni (arról nem is szólva, hogy akkortájt a Szovjetunióban a tudományos átírást sem nagyon ismerhették). A versek esetében pedig sokszor még a kívánt ütem, a versritmus elérésének is alárendelődik a nyelvtani, jelölési helyesség szigorú betartása. A metrumtól függően hangsúlyos szótagban a rövid magánhangzó is hosszabban ejtődik, hangsúlytalan szótagban pedig a hosszú magánhangzó is ejthető röviden. Ebben a fejezetben elsőként egy 1933-ban kiadott latin betűs olvasókönyvet tanulmányozok. Ezt követi néhány cirill betűs kiadvány: kronologikus A MANYSI IRODALMI NYELV ÁTÍRÁSÁNAK KÉRDÉSEI 55 sorrendben haladva először azokat mutatom be, amelyek még nem jelölik a magánhangzók hosszúságát, majd azokkal foglalkozom, amelyek már megkülönböztetik az időtartamot. 2.1. Egy latin betűkkel lejegyzett mű Először egy 1933-as, latin betűkkel írott manysi tankönyvet mutatok be. Ennek címe: Lovintan ma,ьs kniga (oul lomt) [Olvasókönyv (első rész)]. Az egyes olvasmányok tartalmán, témáján (pl. Vöröshadsereg, Lenin stb.) érezhető a központi irányítás (és a korszellem), nagy valószínűséggel orosz szövegek szolgáltak a fordítások alapjául. Emiatt nem igazán kapunk hiteles képet a manysi népről, a manysi emberek hétköznapjairól. A címlapon P. N. Zuļov szerepel szerzőként, belül azonban kiderül, hogy a vogul szövegek „mögött” V. I. Csernecov áll. Az egyes hangok jelölésében gyakoriak a következetlenségek. A magánhangzók hosszúságát nem jelölik, pl. mine,t (Kálmán Béla átírásában minēγt) ’mennek’, pine,ьn = pinēγün ’teszel, raksz’; ole,ьn = ōlēγün ’vagy’; ole,um = ōlēγum ’vagyok’; harte,t = χartēγüt ’húznak’, ten = tēn ’ők ketten’. Feltűnő, hogy gyakran szerepel a cirill ábécéből kölcsönzött ь betű (lágyjel, m/gkij znak). Ennek hangértéke igen változatos. Sokszor ь szerepel ott, ahol ma i áll (konь pal = koni-pāl ’kívül’, sьrtep = sirtep ’dara’). De ez jelölheti a veláris Ï-t is (janь, = janÏγ ’nagy’). A mь, (mai formában: miγ ’ad’) szóban is ezt a betűt használja a szerző, azt sugallva, hogy redukált magánhangzónak tartja. Ez azonban nemigen lehet igaz, minthogy hangsúlyos szótagban szokatlan lenne egy redukált hang jelenléte. Szintén ugyanezt a „redukált” magánhangzót tünteti fel a χ után is, akkor is, ha első szótagról van szó (hьluηkve = χiluηkwe ’ásni’). A talь, = tāliγ ’tél’ szó esetében is azt sugallja a leíró, hogy a γ előtt nem teljes hang van, hanem esetleg veláris Ï, amit fonematikusan tālüγ formában lehetne átírni. Speciális eseteknek számítanak azok a szavak, amelyekben hangsúlyos és hangsúlytalan szótagban egyaránt ь-t használ a fordító, pl. vь,ьr = wiγür ’vörös’, pь,rь- = piγriś ’kisfiú’, és vannak olyanok is, melyekből hiányzik a ь ott, ahol ma jelölik a redukált hangot (lavs = lāwüs ’mondta, szólt’). A redukált hang természetéből fakadóan megfelelő fonetikai helyzetben teljesen eltűnhet. Összefoglalva tehát: az ь elem ebben az átírásban jelölhet veláris Ï-t, palatális i-t és „igazi” redukált hangot (ü) is. Megfigyelhető továbbá, hogy a hosszú magánhangzók esetében sokszor valami diftongusfélét jelöl a szerző az eь hangkapcsolattal (hajteь, = χajtēγ ’fut’, juv-mineь, = juw-minēγ ’ők ketten hazamennek’). A mássalhangzók jelölésében is több következetlenség mutatkozik, főleg a palatalizáció kérdésében. A palatalizációt ebben a könyvben a mássalhang- ENDRESZ BRIGITTA 56 zók alá tett vesszővel jelölik, pl. oņ-i = ōńśi ’van neki’. Sokszor viszont csak n szerepel ott, ahol ņ-nek kellene lennie (nirnьl = ńir ’bokor, cserje’, nila = ńila ’négy’). Úgy tűnik, hogy az i előtti palatalizált n hangot fölöslegesnek tartották a szerzők külön mellékjellel ellátni. Csak ott használnak tehát mellékjelet, ahol a hangkörnyezetből automatikusan nem következtethető ki a mássalhangzó lágy volta. A palatalizált ť jelölése ţ (vaţa ’rövid’ = wāťa), ám ezt sem mindig jelölik ott, ahol várható vagy logikus lenne (ez egyébként meglehetősen ritka hang a manysiban). A ļ a palatalizált ľ jelölésére használatos (Vasiļ ’Vaszil’, ļoηh = ľōηχ ’út’), azonban ez sem következetes: például a juvle (~ juwľe) ’hátra, vissza’ esetében sem tesznek a kiadványban az l alá vesszőt, minthogy az e előtt palatalizálódhat a mássalhangzó, így a mellékjelet fölöslegesnek ítélték. Sajnos, az anyagban nem voltak olyan szavak, amelyek -le-, -liszekvenciákat tartalmaztak volna, s nem találtam -ńeszekvenciát sem, így nem derült ki, hogy ilyen esetekben használtak volna-e mellékjeles n-betűt (a könyvbeli példákban csak kemény hangok szerepelnek: ne = nē ’nő’, nematьr = nēmatür ’semmi’). – A könyv a palatalizáció nyomdatechnikai jelölésében következetlen, mert az ś jelölésére az áthúzott - betűt használja (oņ-i = ōńśi ’van neki’). Lássuk példákkal illusztrálva, a következő hangkapcsolatok előfordulását a könyvben: -ni mini = mini ’megy’; ani = āni ’csésze’ -ńi haņi-tahtuŋkve = χańiśtaχtuηkwe ’tanítani’,2 haņi-tan hum = χańiśtan χum ’tanító’ -li ali-laŋkve = aliślaŋkwe ’vadászni’; unli = ūnli ’ül’ -ľi ļuli = ľūľi ’áll’ -le puvlen = puwlen ’fürödj!’ -ľe tuvle = tuwľe ’odafelé’ A többi mássalhangzó jelölése a következőképpen alakul: a bilabiális w-t v-vel jelölik: jiv (= jiw) ’fa’, juv (= juw) ’be-, le-, vissza-, haza-’. Ugyancsak v jelenik meg az infinitívusz képzőjében is (minuηkve = minuηkwe ’menni’). Ám olykor előfordul, főképp szótagzáró helyzetben, hogy a v helyén u áll (tau = taw ’ő’, oul = owl ’első’). A γ-t ,-vel írja a szerző (talь, = tāliγ ’tél’), viszont g is előfordul, például a címlapon (kniga ’könyv’), holott ez teljesen idegen a manysitól. Kérdés, vajon mit ejtenek a vogulok e szóban? Nagy valószínűséggel γ-t vagy k-t. A χ helyén h-t találunk (noηh = nōηχ ’föl’). Jelentős problémát jelentett a tankönyv összeállítója számára az oroszban meglevő, a manysiban viszont idegen hangok jelölése. Ezekre igyekezett va2 Ez azonban a szövegben előfordul palatalizált ņ mellékjel nélkül is: hani-tahtuŋkve. A MANYSI IRODALMI NYELV ÁTÍRÁSÁNAK KÉRDÉSEI 57 lamiféle megoldást találni: pl. a címlapon az Uçpedgiz ’Állami Pedagógiai Könyvkiadó’ rövidítés (< or. Учпедгиз kb. ’Állami tankönyvkiadó’); burzuj (< or. буржуй ’burzsuj’); Kabir, Vladimir (személynevek). Leningrád neve előfordul Leningrat és Leningrad formában is. Habár az oroszban a szó végén nem releváns a zöngés–zöngétlen oppozíció, mégis szerencsésebb lett volna következetesen jelölni ezt a városnevet. Összefoglalva: látható, hogy bár sok a következetlenség, mégis ígéretes kísérletnek számít ez a tankönyv és „kortársai” is az irodalmi átírás kialakításában. Kár, hogy a reform félbeszakadt. 2.2. Cirill betűs kiadványok 1937 után 2.2.1. A magánhangzók hosszúsága jelöletlen A manysiban a hosszúságnak jelentés megkülönböztető szerepe van. Balangyin és Vahruseva 1957-es Мансийский язык című munkájukban megfogalmazta, hogy komolyabb nyelvészeti szövegekben szükséges lenne a magánhangzók rövid–hosszú megkülönböztetése; ennek bizonyítására még minimálpárokat is felsoroltak: сав ’liget’ ~ сāв ’sok’; mур ’tó’ ~ mûр ’torok, hang’. Azt viszont már nem vállalhatták fel, hogy írásrendszerükben is megjelentessék őket. Pár hosszú magánhangzó előfordul ugyan a táblázatukban (1957: 20), de csak zárójelben: y (û), o (ō), a (ā), и, э. (A rendszer része még a ы, amit ők felső nyelvállásúként tüntetnek fel, valahol a palatális és veláris magánhangzók között.) 1958-as szótárukban szintén csak rövid betűk szerepelnek. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a nagy vogul költő, Juvan Sesztalov 1958-as Mākem at [Макем ат] ’Földem illata’ című verseskötetében még nem jelölte a magánhangzók hosszúságát, pl. kacынг = kāsüŋ ’minden’, moли = tōli ’olvad’, эрыг = ērÏγ ’ének’, mэг = tēγ ’eszik’. 2.2.2. A magánhangzók hosszúságának jelölése Miután belátták a magánhangzó-hosszúság jelölésének fontosságát és nélkülözhetetlen voltát, elkezdték ezt írásban is alkalmazni. Ez a gyakorlat lassan, fokozatosan terjedt el az irodalmi nyelvben. Sesztalov, aki – mint láttuk – 1958-as verseskötetében még nem jelölte a hosszúságot, 1984-es eposzában (Нюлы ]рыг ’Eskü ének’) már igen. Az általa használt magánhangzók rendszere így kibővült: a (/), ā (/), o (\), o (\), u ([), u ([), ] (]), e (e), i (i), y (y). Ahol etimológiailag ü szerepelne, általában ы (лāтыâ = lātüη ’szó, beszéd’), a (мāал = māül ’földdel’), и (palatális j után: ûйил = ūjül ’állattal’) vagy у (labiális mássalhangzók előtt: (Тōрум = Tōrüm ’Isten’) áll helyette.