Sebestyén Árpád hetvenéves

7 „MAGYAR NYELVJÁRÁSOK” A KOSSUTH LAJOS TUDOMÁNYEGYETEM XXXVII, 7–15 DEBRECEN MAGYAR NYELVTUDOMÁNYI TANSZÉKÉNEK 1999. ÉVKÖNYVE Sebestyén Árpád hetvenéves Az évforduló hihetetlennek tûnik. Jól tudjuk és közhely is, hogy az évek elrepülnek, mégis meglepõdünk. Sebestyén Árpád professzor úr ugyanis éppoly lendületes, éppoly érdeklõdõ és tevékeny ma is, mint volt korábban, évekkel, sõt évtizedekkel ezelõtt. Éppen ezért nem tudunk rá úgy tekinteni, mint aki lezárt egy gazdag tanári és kutatói pályát, sokkal inkább úgy, mint aki az évek tapasztalatait bölcsen mérlegelve és felhasználva képes ma is új feladatokat vállalni és azokat maradéktalanul teljesíteni, új hitekkel és reményekkel. Ezt ma is megcsodálhatja és talán meg is tanulhatja mindenki, akinek volt szerencséje a környezetében élni és dolgozni hallgatóként, munkatársként vagy kollégaként. Sebestyén Árpád 1929. december 8-án született Gacsályban, Szatmár megyében. A falusi tehetségmentõ mozgalom segítette hozzá ahhoz, hogy képességei és szorgalma révén magasabb iskoláztatásban részesülhessen. A máramarosszigeti gimnáziumi évek után 1945-ben a Debreceni Református Kollégiumba kerül, s itt érettségizik kitüntetéssel 1950-ben. Ugyanezen év õszén a debreceni egyetemen lesz magyar–történelem szakos hallgató, s mint egyszakos magyar tanár kap vörös diplomát 1954-ben. Közvetlenül ezután a Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetébe nyer tanársegédi kinevezést, de 1955-ben jelentkezik aspiránsnak, s e közben lehetõsége van arra, hogy kandidátusi disszertációján dolgozzon. 1961-ben meg is védi, de az értekezés csak 1965-ben jelenik meg „A magyar nyelv névutórendszere” (Bp., 1965. Akadémiai Kiadó. 254 lap) címmel. A magyar nyelvnek egy nagyon jellegzetes és kevéssé kutatott kérdését vette vizsgálat alá, s bár elsõsorban leíró nyelvészeti szempont vezeti, mégis számos fejlõdéstörténeti problémára is sikerül rámutatnia. A könyvet mind itthon, mind külföldön, elsõsorban a finnugor nyelvészek részérõl feltétlen elismerés övezi. A kandidátusi fokozat megszerzése jogosítja fel arra, hogy egyetemi doktori címet kapjon. 1959-tõl 1964-ig kutatói álláson dolgozik, majd 1964-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetem Fonetikai Laboratóriumába nevezik ki docensnek, azzal a feladattal, hogy annak vezetõjeként szervezze meg a laboratóriumot, illetve a hangtani oktatás rendezett kereteit. 1970-tõl 1972-ig 8 már az akkor létrehozott Általános Nyelvészeti és Fonetikai Tanszéket vezeti. Innen kerül át 1972-ben a Magyar Nyelvtudományi Tanszékre, amelyet húsz éven át, 1992-ig elõbb docensként, 1975-tõl pedig egyetemi tanárként irányított. Sebestyén Árpád vezetésével szervezõdött meg a KLTE Magyar nyelvészeti doktori programja, amelyet öt éven át irányított, s amelyben témavezetõként ma is tevékenyen részt vesz. Közben jelentõs feladatokat kap a Bölcsészettudományi Kar, illetve az egyetem vezetésében. 1966-tól 1969-ig dékánhelyettes, de egy éven át dékánként (1968) is dolgozik, 1975-tõl 1980-ig pedig oktatási és tanárképzési rektorhelyettesi szerepet tölt be példás munkavégzéssel. A tudományos közélet is nemegyszer szán neki kiemelkedõ szakembert igénylõ feladatokat: három éven át a BTK Tudományos Bizottságának titkára, a Magyar Nyelvtudományi Társaság debreceni filiáléjának 1961-tõl titkára, illetve késõbb elnöke, s ezt a tisztséget ma is ellátja. A híres debreceni Nyári Egyetem tanulmányi igazgatójaként három évig irányította, szervezte mindenki megelégedésére a tanulmányi feladatok, köztük a magyar nyelv oktatásának tervezését és ellátását. Az országos tudományos és minisztériumi intézmények, szervezetek munkájába is aktívan bekapcsolódott. Az MTA Magyar Nyelvtudományi Munkabizottságának, az MTA Nyelvmûvelõ Bizottságának, az MTA Fonetikai és Beszédmûvelõ Munkabizottságának, illetve a Mûvelõdésügyi Minisztérium Magyar Nyelvészeti és Irodalmi Szakbizottságának tagjaként hosszú éveket áldozott a hazai nyelvtudomány feladatainak megoldására. Igen jelentõs volt az a munkája, amelyet az MTA Nyelvtudományi Fõbizottságának titkáraként végzett 1973–76 között. A TIT-nek hosszú évekig tevékeny és önzetlen munkása volt, számtalan elõadást tartott a magyar nyelv heti rendezvényeken az egész ország területén, de elsõsorban Hajdú-Bihar megyében. A TIT Hajdú-Bihar megyei Magyar Nyelvészeti Szakosztályának elnökeként nagyon értékes elõadásszervezõ tevékenységet fejtett ki, késõbb a TIT Hajdú-Bihar megyei szervezetének elnökeként is tevékenykedett. Munkáját az Országos Magyar Nyelvi Választmány is elismerte, amikor tagjai közé választotta. Tagja továbbá a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság országos választmányának. 1998 tavaszán az OTKA Nyelvészeti Zsûrijének elnökévé választották. Ma is él tagsága a Tudományos Minõsítõ Bizottság utódszervezetében, a Doktori Tanács nyelvészeti szakbizottságában és az osztályközi Magyar Nyelvi Bizottságban. Munkáját a hivatalos szervek és a szakmai testületek is elismerték. 1969-ben lett az Oktatásügy Kiváló Dolgozója, 1973-ban a Munka Érdemrend ezüst fokozatával jutalmazták, majd kiterjedt nyelvmûvelõi munkásságáért 1981-ben a 9 Szocialista Kultúráért kitüntetést adományozták számára. Megemlítjük, hogy 1987-ben elnyerte a Magyar Nyelvtudományi Társaság Csûry Bálint Emlékérmét, a Mûvelõdésügyi Minisztérium Kazinczy Emlékérmét, a Bessenyei György Emlékplakettet (1989) és a Kiváló Ismeretterjesztésért kitüntetést a TIT Országos Központjától, 1996-ban pedig a nagyon elismerõ Déry Tibor jutalomban részesítették. Tudományos munkásságáért nemzetközi elismerést is kapott: a Helsinkiben székelõ Finnugor Társaság (Suomalais-ugrilainen Seura) külsõ tagjává választotta, tagja továbbá a Societas Linguistica Europaenak. Nagyívû oktatói és tudományos pályát futott be. Már egyetemi hallgató korában intézeti demonstrátorként is tart órákat, illetve vezet nyelvjárástani speciálkollégiumot. Hallgatóként jelenik meg elsõ publikációja is: nyelvjárási szövegeket közöl Gacsályból (MNyj. 1: 269–70). Tudományos pályája azonban igazában 1955-ben indul, amikor szakdolgozatából készít értékes földrajzi névtani dolgozatot „Földrajzi nevek Gacsályból” címmel (Acta Universitatis Debreceniensis de Ludovico Kossuth Nominatae. Bp., (1955) Tom II. 55–59). Munkássága rendkívül kiterjedt, kezdetben azonban elsõsorban nyelvjárástani és (elõbb földrajzi, majd tulajdon-) névtani kérdésekkel foglalkozott. A szamosháti -fele toldalék használatának és jelentésfejlõdésének kérdései izgatták (MNyj. 3: 35–51). Ebben a dolgozatában Csûry Bálint idevágó eredményeinek felülvizsgálatával és pontosabbá tételével járul hozzá a kérdés tisztázásához, de rendkívül alapos tanulmányt szentel a szamosháti nyelvjárás egyik érdekes hangtani jelenségének (Csûry-féle, szamosháti ~ fonológiai értékeléséhez: MNyj. 4: 101–5). Sebestyén Árpád — Demével szemben — itt azt bizonyítja, hogy az nem egyéb, mint a köznyelvi é egyik típusának realizációja. Természetesen nemcsak szülõföldjének táji nyelvhasználata érdekli, hanem más területeké, sõt általánosabb nyelvjárástani problémák is (Egy tájnyelvi atlasz tervérõl: MNyj. 8: 83–92; Jegyzet néhány kárpátaljai tájszóhoz: MNyj. 19: 53–6; Hajdúszoboszló nyelvjárásának jellemzése: Hajdúszoboszló monográfiája. Szerk. Dankó Imre. Hajdúszoboszló, 1975. 599– 637; Oktassunk-e nyelvjárástant az egyetemen?: Dialektológiai szimpozion. VEAB Értesítõ 1982. II, 89–93; Egy elvetélt tájatlasz tanulságaiból: Dialektológiai szimpozion. uo. 193–7; Újabb lehetõségek, feladatok és módszerek nyelvjáráskutatásunkban: MNy. 83: 507–516 stb.). Számos dolgozata foglalkozik a földrajziés tulajdonnevek kérdéseivel. Igen korán, szakdolgozatának némi átformálásával készül el a „Földrajzi nevek Gacsályban” címû cikke, melyet késõbb még igényesebb tanulmányok követnek, 10 tisztázva a tulajdonnevek és földrajzi nevek azonos és eltérõ, illetve a tulajdonnevek alapvetõ jelentéstani sajátságait (Tulajdonnevek és földrajzi nevek: A Nyíregyházi Tanárképzõ Fõiskola Tudományos Közleményei. 2. kötet. Nyíregyháza, 1968. 256–61; A tulajdonnevek jelentéstanához: Névtudományi elõadások. Bp., 1970. NyudÉrt. 70. sz. 302–7). Néhány más dolgozatában a dûlõnevek sorsáról, a földrajzi nevek helyesírásáról, illetve a kéziratos térképek névtudományi hasznosításáról tesz szóvá megszívlelendõ gondolatokat. Kálnási Árpáddal együtt „A csengeri járás földrajzi nevei” címmel teszi közzé tágabb szülõföldjének évtizedeken át gyûjtött gazdag helynévanyagát (Debrecen, 1993. 549 lap). A névutók beható tanulmányozása egyre inkább a szótan, a szintagmatika és a mondattan felé terjeszti ki érdeklõdését. Alaktani jellegû a „Tanítani ~ tanitni (Az -ít képzõt követõ kötõhangzó eltûnésérõl)” címû tanulmánya (MNyj. 4: 37–48), melyben tisztázza a köznyelvi, tõvéghangzós igealakok fejlõdésének útját, s szembeállítja vele a szamosháti nyelvjárásban és a máshol elõforduló tõvéghangzó nélküli formákat. A magyar szintagmarendszer és a mondattan több fontos kérdése is szóbakerül. „A magyar szintagmarendszer néhány kérdésérõl” címû cikkében (Bp., 1967. NytudÉrt. 58. sz. 191–5) felhívja a figyelmet arra, hogy nyelvtörténeti kutatásainknak az a része, amely nem bõvítmény v i s z o n y o k a t , hanem bõvítmény m o n d a t r é s z e k kiformálódását keresi, az egyszavas mondatok egymásra következõ sorozatából indul ki, s úgy jut el a tárgy, határozó, jelzõ mondatrész eredetének megmagyarázásához. Elképzelhetõ azonban — folytatja Sebestyén Árpád — egy másik lehetõség is: az, hogy a bõvítményszintagma elõzményét a kéttagú mondatnak mint egységes egésznek egy másik mondat egyik elemeként való felhasználásában keressük (NytudÉrt. 58. sz. 192). Nagyszerû fejtegetéseket olvashatunk tõle továbbá a határozószók tipológiájáról, a magyar idõhatározószók jelentéstanáról, a prepozíciók Sylvester-féle meghatározásáról stb. Mindezek a cikkek alapos elemzéseket nyújtanak a kérdéses témákban és fontos elméleti kérdéseket tisztáznak. Kutatásainak talán legértékesebb része a névutókkal kapcsolatos munkássága. A magyar nyelv névutórendszere (Bp., 1965) nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi finnugrisztikai kutatásoknak is egyik igen értékes darabja. Tulajdonképpen egyik finnugor nyelvnek a névutóiról sincs még összefoglaló áttekintés sem (de l. mégis: Károly Rédei (Radanovics): Die Postpositionen im Syrjänischen unter Berücksichtigung des Wotjakischen. Alingu. 13: 406–9), nemhogy egy ilyen rendszeres, igen bõ és változatos szövegeken alapuló, magas elméleti szinten megírt, a teljesség igényének is eleget tevõ monográfiát találnánk. 11 A korábbiaknál jobb névutómeghatározást ad a szerzõ, kifejtve, hogy „a n é v u t ó a nem tartalmas jelentésû álszók (alakszók, formaszók, segédszók) osztályába, azon belül a viszonyszók csoportjába tartozó ragozhatatlan szófajta, mely a mondatban a határozós szintagma határozó tagjához kapcsolódva annak a meghatározotthoz fûzõdõ speciális viszonyát jelöli” (i. m. 8–9). Ez a meghatározás a korábbiakhoz képest részletezõbb és több szempont érvényesítésén alapul. Ez után megpróbálja elhatárolni a névutót rokonaitól: a ragtól, a határozószótól, az igekötõtõl és a ragos határozótól. Késõbb a névutók belsõ tagolódását vizsgálja. A szerzõ hatalmas adatmennyiségen dolgozott. Az adatokat a 20. századi különféle mûfajú szövegekbõl gyûjtötte. Minden névutót külön szócikkben tárgyal. Ezek a szócikkek a kérdéses névutóra vonatkozó irodalom ismeretében, de azok kritikai felhasználása alapján készültek. Igen értékes fejezete a könyvnek „A névutós szerkezet keletkezése” címû rész, melyben a szerzõ a névutózással mint a nyelv szerkezeti vonásával, a szintagmák és a névutós kapcsolatok összefüggésével rendkívül fontos kérdéseket tárgyal, amelyek általános nyelvészeti szempontból is számottevõek. Lényeges elméleti tanulságot fogalmaz meg, amikor kifejti, hogy a magyar névutók nagy része birtokos szerkezeti elõzménybõl alakult névutós kapcsolattá, de kifejlõdhetett más jelzõs szerkezetbõl is, továbbá határozós, szórványosan pedig alanyos, újabban tárgyas szerkezetbõl és értelmezõ funkciójú határozós kapcsolatból is. Kitér a névutóvá válás folyamatára, a névutóvá válás jelentéstani vonatkozásaira és a névutók mondatbeli, illetve szófaji stb. kérdéseinek vizsgálatára (vö. Jakab László: MNyj. 12: 160). Ez a kötet a magyar nyelvtudomány nagy nyereségénak tekinthetõ mai szemmel nézve is, s csak sajnálhatjuk, hogy a tipológia és a finnugor mondattan egyes kérdései iránt érdeklõdõ kutatók nem olvashatták, nem olvashatják mind a mai napig idegen nyelven az utóbbi évtizedek magyar nyelvtudományi monográfiáinak egyik legjelesebbikét. A könyv ma is idõszerû és korszerû, mind elméleti, mind módszertani szempontból. Természetesen hibát követnénk el, ha nem említenénk meg, hogy Sebestyén Árpád profeszszor úr a névutókról számos más (összesen mintegy tizenhat) tanulmányt is közölt itthon (A névutó mûszóról: MNy. 56: 98–101; A névutók mivoltáról és keletkezésérõl: Nyelvtani tanulmányok. Bp., 1961. 80–101; Egy névutótípusról: NytudÉrt. 40. sz. 314–9 stb.) és külföldön (Über das ungarische Postpositionsystem: FUF. 31: 268–87; Zur Frage der Grammatikalisierung der Postpositionen im Ungarischen: Congressus Quintus Int. Fenno-Ugristarum. Turku, 1980. 109 stb.). S jól tudjuk, hogy a névutókat tárgyaló monográfia és az imént is idézett cikkek a magyar nyelvtudomány hírnevét is emelték a tudományos világban. Mi sem természetesebb, hogy várjuk a folytatást, az e tárgykörben készülõ újabb összegzést. 12 Kutatói munkásságának igen jelentõs területe a nyelv ápolása, a nyelvmûvelés ügyének szolgálata. Rendkívül széleskörû munkát végzett elsõsorban saját mûködése színhelyén, Hajdú-Bihar megyében. Felvállalta a Hajdú-bihari Napló nyelvmûvelési rovatának vezetését, a TIT Hajdú-Bihar megyei nyelvhelyességi rendezvényeinek szervezését és összefogását. Ezt a munkát óriási elszántsággal, felelõsségtudattal és nagy szakértelemmel végezte. Elõadásai és a helyi sajtóban megjelent cikkei szellemes, frappáns termékei a szakmának. Dicsõségére válhatna bárkinek, aki a nyelvhelyesség ügyét szeretné szolgálni. Minden cikke egy nagyobb összefüggés része, a nyelvi nevelés egészét szolgálja. De ugyanakkor arra is példát mutat, hogyan kell a nyelvvel, a fogalmazással, a stílussal bánni. Megmutatja a gyakorlatban is, hogy mennyire ura tud lenni a színes, de ugyanakkor pontos, adekvát nyelvhasználatnak. Nyelvmûvelõ munkássága annyira széleskörû, hogy szinte lehetetlen lenne valamiféle átfogó vagy pláne részletekbe menõ elemzést nyújtani róla. Elég talán, ha megemlítjük, hogy mintegy 230 nyelvhelyességi cikket írt. Ezek azonban minden rövidségük ellenére is imponáló problémalátásról tanúskodtak, találó, idõszerû és fontos kérdésekrõl szóltak. Csak örülhetünk annak, hogy ezek a cikkek önálló kötetekké álltak össze, így szolgálva a magyar nyelvmûvelés igaz ügyét helyben és országosan (Buktatók és fogódzók mindennapi nyelvhasználatunkban. Debrecen, 1977. 135 lap; Értsünk szót! Debrecen, 1994. 220 lap). Egyik cikkében õ maga is megemlíti, hogy téved, aki azt hiszi, könnyû mûfaj a nyelvhelyességi jellegû fejtegetések, eszmefuttatások megírása. Ha valaki, akkor õ nyilván jól tudja ezt, hiszen munkásságának eléggé jelentõs részét szánta az ide tartozó problémák tisztázására, a mai nyelvi jelenségek nyelvhelyességi szempontból való értékelésére. Úgy kell véleményt mondania a cikkírónak, hogy annak élõnyelvi vagy írott szövegbeli adatolt háttere legyen, hogy valóban érezze az olvasó: segítséget kapott saját nyelvhasználatának megítéléséhez, nem pedig feddést vagy kioktatást. Másrészt az olvasónak éreznie kell, hogy a szerzõ az éppen idõszerû és teljesen friss adatok, bõséges példaanyag alapján elemzi a nyelvi visszásságokat és mond ítéletet világos okfejtéssel az éppen tárgyalt kérdésrõl. A nyelvi tények és azok nyelvhelyességi megítéléséhez nagyon is tájékozottnak kell lennie a cikkírónak a nyelvtörténetben, a nyelvjárások kérdéseiben, a szociolingvisztikában, az általános nyelvészetben. Sõt ki kell tudni tapintania a jelen nyelvfejlõdésének útját, hogy melyek azok a jelenségek, amelyeket bírálnia kell, de melyek azok, amelyek elõre mutatnak s a nyelv fejlõdéseként, az éppen kialakuló új jelenségek csíráiként értékelendõk, ezért türelmet érdemelnek, esetleg követendõk, még ha a beszélõk egy része az esetleges (túlzott) purizmus jegyében nem is engedne szabad utat bizonyos nyelvi formáknak. Egyébként a kutató fejtegetései nem keltenének figyelmet, sõt téves irányba terelnék a beszélõk nyelvhasználatát. Sebestyén Árpádot ezek a veszélyek nem fenyegetik. 13 Nagy felelõsséggel, igen alapos nyelvelméleti, nyelvtörténeti, nyelvhasználati és stilisztikai felkészültséggel tárgyal minden kérdést. Nála nincsenek nagy és kis témák, minden kérdés fontos, ha már nyelvhasználati, nyelvhelyességi látószögébe kerültek. A beszélõk, az írással foglalkozók igényeit csak így lehet kielégíteni, csak így lehet õket is a gondos nyelvhasználat szükségességérõl meggyõzni. A témái szükségszerûen szerteágazóak, mint maga a nyelvhasználat is, de valamennyi cikke valós kérdéseket tárgyal nagy hozzáértéssel, érdekesen és mesteri fogalmazásban. A nyelvhelyességi írások címei önmagukért beszélnek (Szépen magyarul — szépen emberül; Fanti!; Hirdetés-nyelv; Más a mintha, mint a mint ha; Nyelvi provincializmus; Ne essünk ebben a hibában!; „A teteremfáját!”; Az autoés az autó; „Szuper”-veszély; A bemondók nyelvére „kérem vigyázni”; Fogalmazási ficamok; Forró kutya stb.), találó címek „találó tálalásban” — mondhatnánk tréfásan. A nyelvmûvelõ cikkek legnagyobb része a Hajdú-bihari Naplóban jelent meg, tehát eléggé nagy közönség követhette a tanulságos fejtegetéseket. Néhány más eszmefuttatása általánosabb nyelvészetinyelvtudományi kérdéseket is érint, s nemcsak az általa mindig is rendkívül fontosnak tartott iskolai anyanyelvi nevelés konkrét gondjairól és feladatairól értekezik, hanem egy-egy nyelvi hiba, visszásság stb. tárgyalásától eltérõ általánosabb kérdéseket is megvizsgál (Anyanyelv és közmûvelõdés napjainkban, Nyelv és társadalom, A nyelvi szemétrõl és az eufémizmusról, Napjaink példátlan méretû idegenszóhasználata, Szleng a sajtóban és a közéletben, Gondolatok a népnyelvrõl és a nemzetrõl stb.). Nagyon sok idõszerû kérdést is szóba hoz, például a reklámok nyelvének túlkapásait, találó vagy félre sikerült nyelvi formáit (Rímes reklám, Rímes (rémes) reklám stb.) tárgyalja a sajtó hasábjain. Megszívlelendõ tanácsokat ad a sajtóban az utcanevekkel, a névtan egyes kérdéseivel kapcsolatban is (Utcák, nevek, utcanevek; Országnevek melléknévi származékai; Szálloda „Ungvárott”, temetõ „Csekén”; Eltûnõ megyenevek; Megyei városi névnehézségek; Dûlõneveink védelmében; A nevek csapdája stb.). Külön szólnunk kell az írói nyelvvel, a belsõ nyelvtípusokkal, a nyelvváltozatokkal kapcsolatos igényes dolgozatairól is. „A tájnyelv mint stíluseszköz Móricz Zsigmond mûveiben” (MNyj. 18: 9–39), illetve „A versnyelv néhány jellemzõje Tóth Árpád lírájában” (Irodalomtörténet. 1968/4: 796–836), valamint Rózsa Sándor „a tájszólás kátyujában”? (Alföld 23/1 (1972): 53–58) vagy a „Táj, nyelv, ember — egy Móricz-regény tükrében” (ÉA. 13/2–3. 1988) stb. tanúsítják a szerzõ sokoldalúságát és nyelvi-stilisztikai érzékenységét, kitûnõ nyelvi és irodalmi elemzõ készségét. Érdeklõdéssel követte a nyelvváltozatok kérdéskörét is. Idevágó tanulmányai problémalátásának és rendszerezõ készségének fényes bizonyítékai („A nyelv 14 területi tagolódása és társasadalmi rétegzõdése” témakör tantervi helyzetérõl. Nyr. 105: 319–28; A belsõ nyelvtípusok néhány kérdésérõl: A magyar nyelv rétegzõdése. Bp., 1988. 108–19); A nyelv rétegzõdésérõl, a szociolingvisztikai szemléletmódról: MNyTK. 189. sz. 42–48 stb.). A szociolingvisztikai szempontokat nem egy helyen juttatja érvényre tanulmányaiban (A nyelv rétegzõdésérõl, a szociolingvisztikai szemléletmódról: MNyTK. 189. sz. 42–48; Katonai nyelv a nyelvrétegek sorában: Nyelvvédelem — honvédelem. Bp., 1990. 25–32; A szociolingvisztika elemei Csûry Bálint népnyelvkutató iskolájában: MNyj. 28–29: 47–65). Kiterjedt tudományos munkásságát bizonyítja, hogy a fentiekben említetteken kívül értékes tanulmányokat szentelt a mutatónévmások anaforikus használatának (Nyr. 83: 464–70), az egykori Debreceni Grammatikának (Kétszázéves a „Debreceni Grammatika”: MNyj. 34: 21–41), mindig is szívügyének tekintette az iskolai anyanyelvi nevelést (Az iskolai anyanyelvi nevelés a mûvelõdés szolgálatában: MNy. 76: 24–33; A szatmári nép nyelve és a pedagógusok hivatása: Új utakon. Mátészalka, 1959. 193–7 stb.). Ismertetéseivel, kritikáival, nyelvjárási szövegközléseivel, nekrológjaival is színesítette tudományos munkásságát, pontosságával, figyelmességével szolgálva az arra érdemes ügyet. Az õ igényes szerkesztõi tevékenységének is eredménye a Magyar Nyelvjárások színvonalas évkönyvvé (folyóirattá) válása, melynek szerkesztésében mintegy harminc éve vesz részt, az utóbbi több mint tíz évben felelõs szerkesztõként. A Magyar Nyelv szerkesztõbizottságának tagjaként is kamatoztatja szakértelmét, hosszú évek szerkesztõi tapasztalatait. Sebestyén Árpád munkássága azonban korántsem irányult csupán a tudományos munkára. Egyetemi pályafutása alatt az általános, de különösen a magyar nyelvtudománynak szinte minden ágát, területét tanította: nyelvjárástant, névtant, leíró magyar hangtant, beszédtechnikát, alakés mondattant, nyelvmûvelést és szövegtant. A debreceni egyetem kis létszámú tanszéke nem engedte meg még az átlagos mértékû, tudományterületenkénti szakosodást sem az oktatásban, így a nyelvtudomány legkülönfélébb területeit kellett tanítania. Sebestyén Árpád órái soha nem mutatták azonban, hogy ezt kényszernek érezte volna, sõt talán sokszínû kutatói alkatát még nyitottabbá tették az oktatási feladatokból adódó kötelezettségek. Órái a legfrissebb tudományos ismeretek felhasználásával váltak színvonalasakká, érdeklõdést keltõkké a hallgatóság szemében. Az órán kívül is szívesen foglalkozott hallgatóival, bárki (levelezõ hallgató, doktorandus, általános vagy középiskolai tanár, postgraduális képzésben részt vevõ stb.) bármikor fordulhatott hozzá tudományos, oktatási 15 vagy akár egyéni problémáival. Oktató-nevelõ munkáját a mély humánum, a megértés és a feltétlen igényesség jellemezte. A külföldi kapcsolatteremtésben tanszékvezetõként arra törekedett, hogy elsõsorban a szomszédos államok egyetemi magyar tanszékeivel építsen ki jó együttmûködést. Hosszabb külföldi úton az ungvári egyetemen járt vendégoktatóként 1969–70-ben. Rövidebb szakmai utakon Finnországban (1964), Lengyelországban (1967), Jugoszláviában (1971), Ausztriában (1975) fordult meg, illetve részt vett és elõadást tartott a külföldi finnugor kongresszusokon is (Tallinnban, Sziktivkarban, Helsinkiben, Jyväskyläben stb.) vagy más alkalmakkor épített tudományos kapcsolatokat (Lublinban, Berlinben, Kolozsváron, Varsóban, Londonban). Emberként, tanárként, tanszékvezetõként és kollégaként is a feltétlen jóindulat, a dolgok igazságos, korrekt és demokratikus szellemû megítélése vezette minden tettében, még akkor is, ha õ nem éppen ilyen bánásmódot tapasztalt is olykor saját személye iránt. Hálásak lehetnek mindazok, akik a közelében vagy vele együtt dolgozhattak. Sebestyén Árpád nagyszerû tanáregyéniség. Elõadásaival, szemináriumaival magyar szakos tanárgenerációk sorát indította el a pályáján. Számos szakdolgozót, záródolgozatot író hallgatót, doktorandust, kandidátusjelöltet vezetett vagy támogatott tanácsaival maximális odaadással. Nem egy tanítványát irányította a nyelvtudomány felé, s lett belõlük jelentõs tudós vagy nagyszerû anyanyelvtanár. Ezt a munkáját ma is nagy hozzáértéssel és örömmel folytatja a debreceni egyetemen és más felsõfokú intézményben a hallgatóság, a doktorandusok nagy megelégedésére. Úgy gondolom, elégedetten tekinthet vissza pályájára. Megfelelt még azoknak a szigorú követelményeknek is, amelyeket mindig õ állított a legmagasabbra maga elé. Az oktatás, a kutatás területén kiemelkedõen magas színvonalú munkát végzett, de emberi élete is a teljes harmónia jegyében telt, és reméljük: telik is még hosszú-hosszú éveken át az egyetemi hallgatók, a doktorandusok, a vele együtt dolgozó tanárok, kollégák, barátok és szeretett családja körében. Gratulálunk és további sikeres munkát, töretlen alkotó kedvet, sok boldogságot és jó egészséget kívánunk az évforduló alkalmából. NYIRKOS ISTVÁN