A hegyrészt jelölő földrajzi köznevek

77 „MAGYAR YELVJÁRÁSOK” KIADJA XLVIII, 77–97 DEBRECE A DEBRECEI EGYETEM 2010. MAGYAR YELVTUDOMÁYI TASZÉKE Hegyrészt jelölő földrajzi köznevek* 1. Bevezető Egy korábbi írásomban a korai ómagyar kori hegynevekben legnagyobb arányban előforduló három hegyrajzi köznév, a bérc, a hegy és a halom jellemzésére vállalkoztam (2004). Elemzésem során igyekeztem egybeállítani a szavak származására, szemantikai tartalmára, szóföldrajzára vonatkozó ismereteket. Ezeknek az egymás mellé helyezésével nem csupán a korabeli névadási-névhasználati szokások mélyebb megismerésére nyílik lehetőségünk, hanem az egyes szavak kapcsán korábban tett megállapítások, felvetések is árnyalhatók. Ahhoz azonban, hogy a hegyrajzi közneveknek az Árpád-kori hegynévrendszer egészén belüli szerepét jobban megismerjük, a nevekben előforduló további hegyrajzi lexémáknak a hasonló jellegű vizsgálatára is szükség van. Munkámban ezért a hegyrajzi köznevek egy sajátos csoportját, a hegyrész jelölésére használt lexémákat tekintem át a vázolt szempontok alapján. 1 A szócsoport elemeinek együttes tárgyalása révén ugyanakkor egy általánosabb jelentéstani vonatkozású jelenséget is igyekszem megvilágítani: a hegyrészt jelentő szavakat tartalmazó nevek mellett szereplő latin fajtajelölők (leggyakrabban mons) alapján úgy tűnhet, hogy a korban teljesen általános volt a nevek jelentésbővülése, sőt esetleg maguknak a közneveknek a jelentésváltozásával is számolhatunk. A latin fajtajelölők által sugallt névhasználatot azonban fenntartással kell kezelni, s számos további tényező (a napjaink névhasználati szokására vonatko- * A publikáció elkészítését a TÁMOP 4.2.1./B-09/1/KONV-2010-0007 számú projekt támogatta. A projekt az Új Magyarország Fejlesztési Terven keresztül az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap és az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg. 1 Az elemzés alapjául szolgáló hegynévi adatállományhoz elsődleges forrásként G YÖRFFY G YÖRGY történeti földrajzának köteteit használtam fel, amelyek azonban csak a korabeli Magyar Királyság mintegy kétharmadát fedik le, a vizsálatok térbeli kiterjesztéséhez ezért adattáramba beemeltem az Árpádkori új okmánytár, az Anjoukori okmánytár, a Magyar oklevél-szótár, a Korai magyar helynévszótár 1. és a Földrajzi nevek etimológiai szótárának a vizsgált korra vonatkozó adatait is. Az egyes hegyrajzi lexémák elemzése során felmerülő kérdések tisztázásához ugyanakkor esetenként célszerűnek látszott a választott időszakon túlra is tekinteni, s a későbbi korok névanyagát (Anjoukori okmánytár, Zsigmondkori oklevéltár), illetve napjaink névhasználati szokásait is bevonni a vizsgálatokba. 78 zó ismeretek, korabeli névföldrajzi vonatkozások, az egyes lexémák jelentésének alakulása) figyelembevétele mellett tehetünk csupán erre vonatkozó megállapításokat. A rendelkezésre álló információk alapján tehát azt is igyekszem feltárni, hogy az egyes szavak esetében milyen jellegű jelentésváltozásokat valószínűsíthetünk a korban. 2. Hegyrajzi köznevek Az egyes lexémák tárgyalásának sorrendjét az általuk felvetett további kérdések mentén határoztam meg, így a több lexémát érintő jelenségek ismertetésére elegendő a csoport leggyakrabban használt elemének tárgyalásakor kitérni. 2.1. tető Tető szavunk eredetéről jórészt azonos módon nyilatkoznak a szakemberek. Csupán V ÁMBÉRY Á RMIN vetette fel a szó török származtatásának a lehetőségét: a török-tatár töpe, tepe, töbö ’tető, orom’ szavakat gyanítva a magyar forma előzményeként (1870: 180). B UDENZ J ÓZSEF cáfolatát (1873: 71) követően azonban általánosan elfogadottá vált az a nézet, hogy a szó az elavult tetik ’látszik, feltűnik’ igéből alakult, annak a főnevesült folyamatos melléknévi igeneve (CzF., SzófSz., TESz., EWUng.). 2 A tetik eredetét viszont máig sem sikerült a nyelvtörténetírásnak tisztáznia. A tető legrégebbi jelentését ’valaminek a csúcsa, felső széle’-ként rekonstruálták, amit feltételezett alapszavának értelméből úgy magyaráznak, hogy egy tárgynak vagy objektumnak a felső, kimagasló része vehető észre viszonylag a legkönnyebben és a legmesszebbről. E jelentéstartalmon belül sokáig a hegy felső részére utalás volt a legáltalánosabb, a szónak minden más vonatkozása (épületnek, fának a felső része, élőlény feje stb.) ebből alakult ki (TESz.). A tető-nek a hegyrajzi köznévi jelentése napjainkban is eleven, a köznyelvben ’〈hegynek, dombnak〉 legfelső, viszonylag lapos része’ értelemben (ÉrtSz.), a nyelvjárásokban valamivel általánosabban, az alakra vonatkozó megszorítás nélkül ’domb vagy hegy legmagasabb pontjá’-nak a megnevezésére használják (N EMES 2005b: 185). H EFTY emellett a dunántúli és a székely területekről ’lapos felső résszel rendelkező hegy’ jelentését is megadta a szónak utalva arra, hogy a hegynevekben a két jelentés nehezen különíthető el (1911: 366). Korábbi szótárainkban a tető ’kiemelkedés’ értelmezése nem szerepel, mindegyikben csak a ’hegytető’, esetleg az általánosabb ’valaminek a felső része’ meghatározással találkozunk (vö. CzF., B ALLAGI 1867: 637; Verancsics: Dictionarium, Görlitzi Gl., Schl.Szj., Beszt.Szj., mindezt lásd RMGl.). 2 B UDENZ a hangalaki megalapozatlanságot (p > t) veti V ÁMBÉRY szemére, noha elismeri, hogy egyes szavak történetében kivételes és különösnek látszó hangzómegfelelésekkel is számolnunk kell (1871: 70–71), s esetünkben a török eredeztetés szemantikailag valóban egyszerűbb magyarázatnak tűnik, különösen, ha a szó legkorábbról adatolt hegyrajzi köznévi jelentését tekintjük. 79 Az ómagyar kori adatok szövegbe foglalása alapján azonban úgy tűnhet, hogy a tető utótaggal álló nevek jellemzően a kiemelkedés egészét jelölték meg, mégpedig jobbára hegyeket, leggyakrabban ugyanis a latin mons fajtajelölővel állnak az oklevelekben, vö. például 1256: ascendit ad montem qui uocatur Kuzepteteu (ÁÚO. 2: 268), 1256/1284//1572: ad quod montem Felsytethey vocatum (Gy. 1: 675), 1274: In monte Homoroutetew uocato (Gy. 2: 310), 1303: per quod montem Humukteteu (Gy. 4: 194), 1361: In quodam magno monte qui Hurugteto dicitur (OklSz.). Egy-egy adat mellett szerepel csupán a monticulus, vö. 1276: super monticulum Tetheu uulgariter nuncupatum (Gy. 2: 323, 362), 1346/1467: monticulum Gyparthetew nominatum (A. 4: 626). Arra, hogy a kiemelkedés csúcsát jelöli a tető utótag, az oklevelek szövegezése alapján kevesebb példa van, de vö. 1411: venissent ad cacumen montis Jawornokthethew appellati (OklSz.), 1463: ad verticem alpis qui wlgo Nagthethew vocaretur (OklSz.). A latin szövegbe szerkesztésnél használt fajtajelölést azonban nem tekinthetjük egyértelműen megbízható helymeghatározásnak. A speciálisabb jelentéstartalmú (különösen a ritkábban használt, pl. verő, lejtő, homlok) hegyrajzi köznévvel megjelölt helyek neve mellett szereplő általánosabb jelentésű latin fajtajelölőket ugyanis — az adott név, illetőleg a hegyrajzi köznév szemantikai tartalmának bővülése mellett — az is magyarázhatja, hogy az oklevél fogalmazójának a nyelvismerete nem terjedt ki ezeknek a magyar szavaknak, helyfajtáknak a latin megfelelőjére. Egy-egy igényesebb oklevélíró körülírást alkalmaz ezeknek a helyeknek a meghatározására, gyakorta azonban az általánosan használt latin fajtajelölők készletéből választanak. A nyelvismeret, illetőleg esetlegesen a helyismeret hiányát szemléltethetik azok az adatok is, amikor a legáltalánosabb helyfajtajelölő szó, a locus szerepel a névalak mellett, vö. 1353: in loco wlgariter Zahkereztetheteu appellato (OklSz.). Az ilyen módon szövegbe foglalt névalakulatok persze a latin mellett a magyar nyelvi ismeretek hiányával is magyarázhatók. Mindezeken túl azonban a jelenség kapcsán azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a helynevek denotátumai a valóságban és az emberek megismerő rendszere számára „nem individuálisan létező, elkülönülő egyedek” (H OFFMANN 1993: 36), nem lehet pontosan meghatározni, hogy honnan kezdődik a hegy csúcsa, vagy meddig tart a megnevezett hegyoldal. Ez pedig azt eredményezheti, hogy bizonyos esetekben — különösen ha a hegy egészének esetleg nem is volt saját neve — valamely részének a megnevezését metonimikusan kiterjeszthették a névhasználók magára a hegyre is (vö. R ESZEGI 2009b). Ehhez hozzájárulhat még, hogy a beszélőknek vannak olyan ismeretei a tulajdonnevekről, hogy a szemantikailag áttetsző nevek jelentése nem mindig esik egybe a tényleges denotátum sajátosságaival. Ám míg a mai névanyag esetében megragadható ez a jelenség a névhasználók kompetenciája, névismerete alapján, addig a régiségben annak megállapítására, hogy a jelentés kiterjedésének folyamata egy adott név esetében 80 végbement-e, s ha igen, pontosan mikor, ma már legfeljebb csak kivételes esetben adódhat lehetőség. Az adatok megoszlása alapján azonban talán mégsem túlzás azt feltételezni, hogy a régiségben a tető alaprészű nevek egy részét a kiemelkedés egészére kiterjesztve is használhatták. E nevek hatására azután az érintett vidékeken esetlegesen a hegyrajzi köznév használatában is végbemehetett a jelentésbővülés. Talán ezt mutathatja a következő 1342-es oklevélrészlet: tendit directe et in latere kuzep teteu siue medii montis sub vna arbore illicis est meta (OklSz.), ebben ugyanis a magyar névalakulatot latin fordításban is közlik, ahol a magyar tetőnek a latin mons megfelelőjét találjuk. Ám minthogy a köznév szemantikai tartalmának ilyen irányú változásáról a későbbiekből H EFTY munkáján kívül nincs információnk — s nála sem egyértelmű, hogy valójában közszói vagy tulajdonnévi használatra gondol-e — sokkal valószínűbbnek tűnik az, hogy a régiségben is jórészt inkább csak a köznév tulajdonnév-alkotó elemként való felhasználásában jelenkezhetett a jelentésbővülés, vagyis az érintett vidékeken lakók számára a valamilyen sajátosságot kifejező/megnevező előtag + tető névstruktúra a kiemelkedések egészének megnevezésére is modellként hathatott. 3 A névhasználók fejében, illetőleg a kommunikációban pedig már nem is különült el a név kétféle használata (ahogy a későbbi névhasználat vonatkozásában H EFTY is utalt erre). Ezt tükrözhetik a Mihályháza teteje név okleveles említései is, melyekben a helyet jobbára hegyként jelölik meg: 1315: ad montem Mihalhazatetey, 1319/ 1322: ad montem Mihalzatety!, 1322: ad montem Mihalhazatetey, akad azonban példa arra is, hogy a kiemelkedés tetejére vonatkoztatják a nevet: 1330: in vertice cuiusdam montis Michalhazateteye (OklSz.). A tető alaprészű nevek jelentésbővülését a nevek földrajzi megoszlása támogathatja. A szó a korai ómagyar korból jobbára csak a Dunántúl területéről (Zala, Tolna, Veszprém, Győr, Fejér, Esztergom, Pilis vármegyékből és Nagyszigetről) adatolható, emellett egy-egy névben Sáros, Szabolcs, Szatmár és Bihar vármegyékben is szerepel. Kiemelkedés neveként pedig jobbára a Balatontól északra, illetve Szatmár megyéből van adatolva. H EFTY a 20. század elején már a nyelvterület egészéről idéz tető-t tartalmazó neveket, ám úgy véli, hogy a szó ’hegy’ jelentésben csupán a dunántúli, azon belül is inkább az északnyugati területen 3 Amint az idézett példák mutatják, alapvetően ilyen struktúrájú nevekkel számolhatunk a vizsgált korból. Ez a névstruktúra napjainkban szinte kivétel nélkül kiemelkedések egészének megjelölésére szolgál (vö. FNESz. Agár-tető, Durrogós-tető, Ebijesztő-tető, Foglal-tető, Gyökeres-tető, Gyűr-tető, Istenfa-tető, Kalapos-tető, Móroc-tető, -agy-Jene-tető, -agy-Mész-tető, Poklos-tető, Rakottyás-tető, Sinka-tető, Szaduszka-tető, Tokár-tető, Üver-tető, Zajnát-tető). Az abaúji Hegyköz névanyagát megvizsgálva szintén azt találjuk, hogy a tető utótagú neveket az esetek jelentős részében kiemelkedés (illetve általában a rajta lévő erdő) megjelölésére használják (vö. pl. Bohár-tető, Gilevár-tető, Kis-Kujin-tető, Kujin-tető Kishuta névanyagában, K OVÁTS 2000: 182, 184, 185, 186). 81 lehetett használatban, s kisebb mértékben még a székely részeken. Noha a 20. század elején rögzített névhasználati szokásokat természetesen nem lehet viszszavetíteni az Árpád-korra, talán nem is zárhatjuk ki teljesen, hogy ezeken a vidékeken már a korai ómagyar korban végbemehetett a nevek jelentésbővülése, ami aztán a névminták öröklődése révén a későbbi idők névhasználatára is hatással volt. Ezek alapján, noha az egyes okleveles adatok megítélése továbbra sem egyértelmű, mégis reális lehetőségként számolhatunk azzal, hogy az esetek egy részében a tető alaprészű nevekkel ténylegesen jelölhették a kiemelkedés egészét is. 2.2. lejtő Lejtő szavunkat S IMONYI Z SIGMOND a 19. század végén még a német Leite (kfn. lîte, ófn. lîta) ’hegyoldal, lejtő’ szóból származtatta (1897), véleményével azonban egyedül maradt. Az általános felfogás szerint a szó a lejt ige folyamatos melléknévi igenevéből alakult, 4 s csupán az alapige eredetéről nem született sokáig konszenzus (vö. MUSz., SzófSz., K ISS L. 1978). Napjainkban B ALÁZS J ÁNOS etimológiája alapján a lë határozószó -èt (> -ít) képzős származékaként magyarázzák: *lë-èt > *lë-ét > *lë-Çt ~ *lëjt (1958, lásd még TESz., EWUng.). A lejtő napjainkban általánosan jelöli a földfelszín ferdén lefelé haladó részét, s a nyelvterület különböző vidékeiről (Erdély, Borsod és Veszprém megye) is adatolható a földrajzi köznévi használata (vö. N EMES 2005b: 127), s ugyanitt helynevek alkotórészeként is feltűnik (H EFTY 1911: 263). A korai ómagyar korból azonban csupán egyetlen adatunk van hegynévalkotó szerepére: 1332: montem Kuesleuhteu (Kolozs vm., Gy. 3: 380). A név által jelölt denotátum meghatározása nem egyértelmű, mert noha a szó jelentése a korai időkben is ’hegyről lefelé menő 〈földterület〉’ lehetett (TESz., OklSz.), a név mellett álló latin fajtajelölő elem alapján esetleg feltételezhetjük, hogy a helynév átvonódhatott a kiemelkedés egészének megnevezésére. E lehetőség megerősítésére vagy elvetésére azonban nincsenek fogódzóink, a lejtő a mai névanyagban is elvétve fordul elő, s így ilyen jellegű következtetések levonására nem igazán alkalmas. Az OklSz. által közölt 1515: infra Leythew, in Leythewlapossa névalakulatok kapcsán a jelölt objektum fajtája is bizonytalanul ítélhető meg. 2.3. verő A napjainkban elsősorban a palóc és a székely nyelvjárásterületeken használatos (D ÉNES 1982: 7) verő szavunk hegyrajzi köznévi használatával szintén számolhatunk már a korai időkben is, vö. 1341/1347: montem -ogdelwereie (Heves vm., Gy. 3: 42, 125), névalkotó szerepe azonban erősen korlátozott lehetett, az idézett példa mellett csupán helynevek előtagjaként vagy összetett föld4 Az -ó ~ -ő képző már a vizsgált korban is meglehetősen gyakori a földrajzi köznevekben (vö. lejtő, verő, aszó, szántó, erdő, legelő), s a későbbiekben is igen nagy számban használták fel helyfajtát jelölő szavak létrehozásában (vö. N EMES 2005a: 137–138). 82 rajzi köznévként (verőfény, verőfél) 5 adatolható, vö. 1303/1494: Werewmal (Nógrád vm., Gy. 4: 250), 1334: Wereumal (Gömör vm., Gy. 2: 517), 1312: ad villam Verofyn (OklSz.), 1455: terra Fashalomwereufele (OklSz.). A szót B ENKŐ L ORÁND állásfoglalása óta a ver ’ütlegel’ ige folyamatos melléknévi igeneveként értelmezik (a korábbi eredeztetésekhez lásd H UNFALVY 1866: 277, S IMONYI 1875: 204, MUSz. virrad), melynek alapjául az szolgálhatott, hogy „a forró napsugarak úgy verik a földet, ahogy az eső, a jég, a szél stb. veri” (B ENKŐ 1953: 467, TESz., EWUng.). Nem világos azonban, hogy a verő hegyrajzi köznévi használata miként alakulhatott ki: a verőfény ’napsütötte hegyoldal’ (< ’napsugár, napfény’) jelentésű összetett földrajzi köznévből vonódott-e el az összetétel eredeti jelentését megtartva (B ENKŐ 1953: 468), vagy pedig a vázolt szemlélet alapján az egyéb -ó ~ -ő képzős földrajzi köznevek mintájára közvetlenül magyarázható. Talán nem is feltétlenül kell különválasztani a két utat, együttesen is eredményezhették a szó földrajzi köznévi szerepének kialakulását. Helynevek alaprészeként már a régiségben is ’hegy, völgy napnak kitett lejtője’ (H EFTY 1911: 369, D ÉNES 1982: 7) értelemben használhatták. Az idézett példa mellett álló latin értelmező szerint ugyanakkor a név esetleg a kiemelkedés egészét is jelölhette, a verő meglehetősen speciális jelentéstartalma miatt azonban ezt kevéssé tarthatjuk valószínűnek. Nem támogatja a jelentésbővülést az sem, hogy Heves megye területén a verő napjainkban is hegyoldalak megnevezésében használatos, amit jól mutatnak azok a névpárok, amelyek egyik tagjában a verő, a másikban pedig az árnyék áll, vö. Szék vereje — Szék árnyék, Szederjes vereje — Szederjes árnyéka, Lénászó-verő — Lénászó árnyéka (D ÉNES 1982: 7). 2.4. mál A mál hegyrajzi köznevet a C ZUCZOR –F OGARASI -szótár a ma + al szavak összetételeként elemzi, és a ’valamely üreges testnek, különösen gyomornak vagy hasnak’ (ma) ’az alja’ (al) jelentést tulajdonítja neki. A szótár azonban ezzel az értelmezéssel egyedül áll, a szóval foglalkozó szakmunkák ugyanis egyöntetűen egyszerű szóként magyarázzák a mál-t. A szó eredete kapcsán ugyanakkor már kevésbé egyértelműek az állásfoglalások. A 19. század 30-as éveiben egy ismeretlen szerző a következőképpen vélekedett róla: „számtalan szőlőhegyeink nevében áll fenn a’ szó is, s imé ez-is a’ Slavok, vagy Dacusok’ idejéből való!” (idézi S ZABÓ T. 1938: 253). Noha S ZABÓ S ÁMUEL nyomban cáfolta ezt 5 B ENKŐ L ORÁND szerint elképzelhető, hogy a verőfél a verő és a fél ’hegyoldal’ helyfajtajelölők összetételeként, esetleg a verőfény földrajzi köznévből alakult, annak hangtani változata. Emellett azonban a verő folyamatos melléknévi igenévként is szerepelhet a szóban (1953: 468). A kérdés persze inkább a névhasználók szempontjából ítélhető meg, amennyiben használták a verőfél formát bizonyos típusú helyek megjelölésére, akkor számolhatunk vele mint földrajzi köznévvel. 83 az elképzelést, s a szó magyar eredete mellett érvelt, a román származtatás lehetőségét száz évvel később D RAGANU M IKLÓS is felvetette (1933, vö. S ZABÓ T. 1938: 253). A magyarországi nyelvtudomány jeles képviselői körében azonban már a 19. század második felétől általánosan elfogadottá vált az az elképzelés, hogy a szó végső soron a finnugor korra vezethető vissza (MUSz., SzófSz., M UNKÁCSI 1927: 137, TESz., MSzFgrE., UEW., EWUng., uráli eredeztetéséhez lásd G YÖRKE 1941: 306). A mál finnugor eredetét vallók táborát ugyanakkor továbbra is megosztotta az a kérdés, hogy milyen viszonyt tételezhetünk fel a mál és a mell szavaink között. L UGOSSY J ÓZSEF már 1857-ben a két szó együvé tartozását vallotta (vö. K ISS J. 1965: 210). B UDENZ a mál-t a mell mély hangrendű változatának tekinti (MUSz.), s B ÁRCZI sem tartja valószínűnek, hogy a két lexéma egymástól függetlenül alakult volna, illetve hogy a mál más finnugor szavakkal lenne rokonítható (SzófSz.). M UNKÁCSI B ERNÁT viszont épp a két lexéma különböző eredetét hangsúlyozza, meglátása szerint a mál eredetileg is mély magánhangzót tartalmazott (1895: 179, 1927: 137). Hasonlóképpen vélekedik B EKE Ö DÖN (1929), valamint N. S EBESTYÉN I RÉN is (1950: 120). P AIS D EZSŐ szerint a palatális– veláris szópárt a hangrendváltó ikerítés hozta létre az ugor együttélést megelőzően, s ebből a mell-mál ikerítésből önállósult bizonyos jelentésárnyalatok kifejezésére a mell és a mál (1960: 312). A TESz. a kérdés kapcsán tartózkodik ugyan a kategorikus állásfoglalástól, de kevéssé tartja valószínűnek, hogy a mál a magyarban keletkezett volna a mell veláris hangú változataként. Ehelyett inkább azt feltételezi, hogy a két szó végső soron azonos, vagyis a mál a mell-ből alakult még a finnugor alapnyelvben párhuzamos palatoveláris fejlődés vagy pedig hangrendi átcsapás eredményeként. A szó finnugor alapalakját ennek megfelelően *m!lз, *m!ljз vagy — a mell-lel való összetartozás esetén — *m!lkз formában rekonstruálja (ugyanígy foglal állást az MSzFgrE., az UEW. és az EWUng. is). A két szó összetartozásából kiindulva B UDENZ az alapnyelvi forma jelentését ’mellkas’-ként határozza meg (hasonlóan az MSzFgrE. és az UEW. is), ugyanakkor feltételezi, hogy már a m " galaprészben 6 benne rejlett a ’hügel; domb, halom’ jelentésmozzanat is (MUSz.). N. S EBESTYÉN I RÉN a földrajzi köznévi mál-t — a ’mellkas, has’ jelentésű mál-tól elkülönítve — nyelvünk legősibb rétegéhez sorolja, s zürjén és szamojéd megfelelők alapján az uráli alapnyelvre vezeti viszsza (1950: 120). A TESz. szerint viszont a mell szó mál alakváltozatának az alapnyelvi ’emberi és állati mell’ szemantikai tartalomból majd csak az ősmagyar korban alakulhatott ki — érintkezésen, illetve hasonlóságon alapuló névátvitellel — az ’állat hasi része’ mellett a ’hegyoldal’ jelentése. 6 B UDENZ utal arra, hogy a szónak mély hangrendű változata is van, mely egy régebbi m ! gl ! tövet tükröz (MUSz.). 84 Az elsődlegesen testrészt jelölő szavak felszínformanévvé válása nem ritka: a hát, fő, oldal, láb, gerinc stb. hegyrajzi köznevek hasonló módon keletkeztek. Azt hiszem azonban, hogy semmi okunk nincs feltételezni, hogy ez a szemlélet akár már több ezer évvel ezelőtt (azaz akár az ugor, akár a finnugor vagy uráli korban) ne létezett volna, vagy hogy ne nevezték volna meg a táj részeit. S minthogy nem valószínű, hogy akkor külön szó volt a hegy oldalára, tetejére, lábára, ami azután kihalt, feltehető, hogy a ma ebben a jelentésben is használt szavak egy részét már az ősmagyar kort megelőzően is használhatták hasonló értelemben is. Az bizonyos, hogy az ómagyar korból földrajzi köznévi szerepében már nagy számban adatolható a szó: 1219: Zevlevmal (Gy. 3: 150, 155, 250), 1229: Beseneumal (OklSz.), 1249: ad vnum monticulum qui uocatur Kerekmal (Gy. 2: 208, 303). 7 L ŐRINCZE L AJOS felhívja a figyelmet arra, hogy e szócsoport másodlagos jelentésének kialakulásakor nem annyira az emberhez való hasonlítás, vagyis az antropomorf szemlélet szolgált alapul, hanem inkább a teriomorf nézőpont érvényesülésével számolhatunk. A táj kiemelkedő része ugyanis, „amelyet a szemlélet élőlénnyel azonosít, s annak egyes részeit az élőlény egyes testrészeinek nevével nevezi, alakjánál fogva általában inkább az állati, mint az emberi testet társítja” (1947b: 24, ehhez lásd még B ENKŐ 1947: 26–27). 8 A mál jelentésével kapcsolatban kérdésként merült fel, hogy specializálódott-e a szó délnek fekvő hegyoldalak jelölésére az ómagyar korban. Napjainkban ugyanis a mál — noha csak a nyelvterület kis részén és csupán tájszóként — ’déli hegyoldal’ elsődleges jelentésben használatos (N EMES 2005b: 133, vö. még B ENKŐ 1947: 27, P AIS 1960: 311). L ŐRINCZE az OklSz. adatait vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy az ómagyar korban a mál-lal nagyobbrészt valóban a kiemelkedések déli oldalát jelölhették, gyakran szerepel ugyanis szőlővel beültetett hegyoldalak nevében: vö. 1435: Partem vinee in latere meridionali montis Tarczalhege vocati existentis que Mezesmal vulgo appellatur (OklSz.). Napsütötte hegyoldalra vonatkozhatnak a verő, hő ~ hév előtagokkal álló nevek is 7 A TESz. a szó első előfordulásaként egy képzett alakot közöl: 1156: malos. 8 A testrésznévből keletkezett földrajzi köznevek által jelölt földfelszíni alakulatok elhelyezkedése ezt az álláspontot nagyban alátámasztja. A hát például a földkiemelkedés hosszan elnyúló, magasabb részét nevezi meg, nem pedig — az emberi testfelépítéshez igazodóan — a mögöttes és meredek részét. A hegy gerinc-e nem függőlegesen, hanem vízszintesen nyúlik el. A bemélyedő hegyhátnak nyereg a neve, s ez nyilvánvalóan a nyerget viselő állat képzetéhez kapcsolódik. Az orr a hegynek, dombnak erősen kiugró részét jelöli. A begy lexéma ’kisebb talajkiemelkedés, a föld kidomborodó része’ földrajzi köznévi jelentéstartalma (Á RVAY 1942: 15) szintén az elsődleges állati testrésznévi jelentéséből alakult. Némely hegyrajzi köznév azonban mégis inkább az emberi testről vonódhatott át a kiemelkedések részeinek megnevezésére: ilyen például a ’hegynek hirtelen, meredeken kiugró részé’-t jelölő homlok, vagy esetleg a ’hegy felső része, hegytető’ jelentésű fő. F ARKAS F ERENC cel egyetértve magam inkább úgy gondolom, hogy a két szemléletmód gyakorta összefonódva érvényesül (1997: 439). 85 (1303/1494: Werewmal, Gy. 4: 250; 1334: Wereumal, Gy. 2: 517; 1368: Heumaal, OklSz.). 9 L ŐRINCZE szerint azonban ez a jelentésmozzanat nem tartozik a szó alapjelentéséhez, annak pusztán gyakori velejárója. A jelenség azzal is magyarázható, hogy a déli hegyoldalnak van gyakrabban neve, azt használták ugyanis intenzívebben, s annak adtak külön is nevet. Mégsem zárhatjuk ki ugyanakkor, hogy egyes vidékeken — épp a névhasználati szokásokból fakadóan — a mál-nak másodlagosan ’délnek fekvő hegyoldal vagy domboldal’ jelentése is kialakulhatott (1947b: 24–26). 10 A mál esetében is felmerül annak a lehetősége, hogy nem csupán az eredeti jelentésének megfelelően hegyoldalt, hanem egész kiemelkedést is jelölhetettek vele a korai ómagyar korban, a locus, vinea, pars latin fajtajelölő elemeken kívül ugyanis a collis, monticulus, mons, promontorium, illetőleg a bérc is előfordul ebben a szerepben mellette: 1264: collem Kumoloumal dictum (ÁÚO. 3: 117), 1307: monticulum Fenyeumal (Gy. 2: 207, 306), 1275: mons Keykmal (Gy. 2: 208, 310), 1339/1359>1520: promontorium Lendeczemaala alias Wymaal (Gy. 4: 575), 1295: berch Seleumal (Gy. 3: 42, 70). Az azonban, hogy a (pars pro toto jellegű) névátvitel a földrajzi köznévben ment-e végbe, vagy csak a tulajdonneveket érintette, nehezen megválaszolható kérdés. A Dió-mál (1282/ 1285: Gyomal, Gy. 2: 102, 177) és Dió-mál hegye (1299/XIV.: Gyomalhege, Gy. 2: 102, 177) névpár kapcsán feltehetjük, hogy a mál ’hegyoldal’ jelentésben került be a névbe, s a kiemelkedés egészének megnevezésére a hegy lexémát kapcsolták az elsődleges névformához. A név azonban azt is mutathatja, hogy a mál névelem deszemantizálódott (hasonlóan a Hásmány-hegy ’hárs + mál + hegy’, vö. P AIS 1916: 169, Szulimán < Szőlő-mál struktúrához, vö. FNESz.), ami arra utal, hogy a szó a nyelvterület egy részén kiesett a használatból. 11 A mál köznévi jelentése ugyanakkor napjainkban egyöntetűen ’hegyoldal’ (N EMES 2005b: 133). Ezek alapján feltehető, hogy a mál jelentése döntően tulajdonnévi használatában bővült ki. Nem zárható ki azonban az sem, hogy a kiemelkedés egészére is 9 L ŐRINCZE szerint talán az árnyék előtaggal álló nevek is ide sorolhatók, mivel az árnyék a népnyelvben ’széltől, fagytól védett hely’-et is jelölhet, s így északi és déli fekvésű hegyoldalra egyaránt vonatkozhatott (1947b: 25; ehhez lásd még H EFTY 1911: 159, de lásd D ÉNES 1982). 10 Régi szótáraink nem nyújtanak ezzel kapcsolatban semmiféle fogódzót: a Schlägli Szójegyzékben például a latin territorium ’határ, valamely településhez tartozó terület’ megfelelővel értelmezik a heg mal alakot (ehhez lásd RMGl.). Ez arra utalhat, hogy a szó talán a település határához tartozó földekkel borított hegyoldalak megjelölésén keresztül akár a földterület általános megnevezésére is használatossá válhatott, ugyanakkor lehetséges, hogy a szójegyzék adata csupán azt tükrözi, akkoriban már nem ismerték a nyelvterület egészén a szó jelentését, csak azt tudták, hogy helynevekben fordul elő, s abból következtették ki a megadott jelentést. 11 Ez azonban az erdélyi Fehér vármegyéből adatolt Dió-mál esetében talán kevésbé valószínű, a nyelvterületnek ezen a részén ugyanis tájszóként még ma is ismeretes a mál (vö. N EMES 2005b: 133). Esetében tehát az is elképzelhető, hogy a hegy pusztán magyarázó elem lehet a név mellett (vö. Debrecen városa, Tisza folyó). 92 hogy a szó köznévként is előkerül az oklevelekben, névalkotóként viszont meglehetősen ritka lehetett. A latin szövegkörnyezet alapján azonban talán az orom esetében is felmerül valamiféle jelentésbővülés lehetősége. A köznévi példák esetében ugyanakkor sokkal inkább az oklevelezési sajátosságokkal magyarázható az általánosabb jelentésű fajtajelölőkkel való előfordulás, a szó ugyanis a későbbiekben is kizárólag ’hegytető, dombtető’ jelentésben használatos (vö. N EMES 2005b: 149). H EFTY ugyan a ’hegy’ jelentését is közli a szónak, ám feltehetően csupán az okleveles adatokra támaszkodva (1911: 302). 2.10. homlok A homlok esetében sem kell feltétlenül a földrajzi köznévinél korábbinak gondolnunk a testrésznévi használatot. A TESz. szerint ugyanis az uráli alapnyelvi szó (alapszavát *kuma formában rekonstruálják, melyhez az -l igeképző, illetve a -k névszóképző járult) legkorábbi jelentése ’hajlott, domborodó rész’ lehetett (vö. MSzFgrE., UEW., EWUng., korábbi finnugor összetételként és török átvételként való magyarázatához lásd: B UDENZ 1864: 290, 1873: 119, MUSz., H ALÁSZ 1881: 58, V ÁMBÉRY 1870: 152). Ebből pedig közvetlenül is kialakulhatott az ómagyar korra az általánosabb ’valaminek külső (legkiemelkedőbb, legfontosabb) része, különösen ennek felső szakasza’, illetőleg a hegyrajzi köznévi ’hegynek hirtelen, meredeken leszakadó vége’ tartalom (H EFTY 1911: 211), vö. 1294/1321/XVII.: montem Chysta humluk (Hont vm., Gy. 3: 150, 233), 1362: locum vbi Kewes homlok nominatur (OklSz.). A szó hegyrajzi köznévi használata azonban a korból különösen ritkán adatolható. E funkciójában a későbbiekben is periférikus maradt (vö. H EFTY 1911: 211), napjainkban nyelvjárási szóként fordul elő ebben a szerepben a nyelvterület egy-egy részén (vö. N EMES 2005b: 93). A latin fajtajelölők alapján és a fentebb részletezett hegyrész > hegy változások, illetőleg szemléletmód analógiájára e nevek esetében is számolhatunk azzal, hogy esetenként a kiemelkedések egészének megjelölésére is használatban voltak. Az elenyészően kis számú adat nem teszi ugyan lehetővé, hogy akár csak valószínűsíteni tudjuk a jelentésbővülést a nevek kapcsán, az ilyen jellegű, vagyis a nevek szintjén végbemenő változások ugyanakkor a későbbiekben hozzájárulhattak a hegyrajzi köznév jelentésének változásához: a 20. században a szó a Barkóságban (Borsod, Gömör, a Közép-Tisza vidéke) ’meredek dombocska’ jelentésben is használatos. 3. Összegzés A korai ómagyar kor névalkotásában az általánosabb jelentésű hegyrajzi lexémák (hegy, bérc, halom) a legnagyobb megterheltségűek, a hegyrészt jelentő fajtajelölő elemeket nagyságrendekkel kisebb arányban használták fel kiemelkedések megnevezésében. Ezt vélhetően a speciálisabb jelentéstartalmuk magyarázhatja. A jelenség mögött részben az állhat, hogy a vizsgált korban a kiemel- 93 kedések feltehetően még nem töltöttek be olyan fontos szerepet az emberek életében, így nem volt akkora a kommunikációs igény velük kapcsolatban, hogy minden egyes részüket külön névvel kellett volna illetni. A hegyrészt jelentő földrajzi köznevekkel alkotott nevek esetében ugyanakkor az adatok alapján valamennyi lexémát érintően felmerül a hegyrész > hegy jelentésbővülés lehetősége. A jelenségről azonban a többszempontú vizsgálat alapján is mindössze tendenciaszerű feltevéseket fogalmazhatunk meg, csupán az állítható nagyobb biztonsággal, hogy amennyiben a későbbi névhasználati szokások és a korabeli adatok összevetése alapján feltételezhető a jelentésváltozás folyamata, az magukat a közneveket jobbára nem, inkább csak az ezeket tartalmazó neveket érintette. A megállapítás azonban az egyes nevek korabeli használatára természetesen nem terjeszthető ki, ehhez további ismeretekre lenne szükség. A hegyrajzi köznevek speciális csoportját alkotják az ún. megszemélyesítő, antropomorf, illetőleg teriomorf elemek, melyek különösen fontos szerepet játszanak a természetes differenciálódással keletkezett földrajzi egységek elnevezéseiben (L ŐRINCZE 1947a: 13, B ALOGH 1972: 469). A testrésznévből való alakulás a hegy és domb részeinek az elnevezéseiben különösen gyakori, a kiemelkedő, nagytömegű hegy ugyanis „magában is tömör test hatását kelti”, így egyes részei jól összekapcsolhatók az emberi és főként az állati test részeivel (vö. B ENKŐ 1947: 26). A teriomorf és antropomorf elemek azonban nem csupán a hegyrajzi köznevek állományát bővítik, a vízrajzi köznevek körében is találhatunk példát rá, vö. szarv ~ szarm ’folyó vagy völgyek ága’ (TESz.), köldök ’forrás’ (B ENKŐ 1947: 27). F ARKAS F ERENC szerint pedig a síkvidékek, sőt emberi építmények részei is megnevezhetők ilyen módon (1997: 439, ehhez lásd még N EMES 2005a: 114–129). Az élőlényekre jellemző tulajdonságok kivetítése az élettelen tereppontokra, objektumokra valójában az emberi világlátás alapvető, általános sajátossága (vö. S ZILÁGYI N. 1997: 80–87). 17 Természetes tehát, hogy más nyelvekben ugyancsak találkozhatunk testrésznévből alakult földrajzi köznevekkel. A török nyelvben például az elsődlegesen ’mellkas, mell’ jelentésű töš szónak ’az erdő széle, ahol a sztyepp kezdődik’ földrajzi köznévi tartalma is kialakult (L ŐRINCZE 1947a: 24). Az ősszláv *golva szóalak ’magaslat’ hegyrajzi köznévi funkciója a szó eredeti ’fej’ testrésznévi jelentéséből keletkezett (Š MILAUER 1970: 68). A német (osztrák) hegyrajzi köznevek körében szintén találunk példákat a szemlélet érvényesülésére: az elsődlegesen ’fej’ jelentésű Kopf főnév (és Gupf alakváltozata) hegytetők jelölésére is használatos: Seekopf (hegy Karintiában). A Rücken ’hát’ szó Ruck alakváltozata ’hegygerinc’ jelentéssel vált földrajzi köznévvé: Bocksruck, Bosruck (hegyek Stájerországban), a karin17 Az emberi és állati testrészek megnevezései mellett növényrész nevéből is alakulhat földrajzi köznév (pl. ág ’folyó ága’), a hegyrajzi köznevek között ez a típus kevésbé gyakori, a vizsgált korban csupán a tő képviseli. 94 tiai Ferlacher Horn hegynévben pedig az elsődlegesen ’szarv’ jelentésű Horn főnév rejlik. A teriomorf szemlélet érvényesülését láthatjuk a németországi Schwalbenschwanz (schwanz ’farok’), Saurüssel (rüssel ’ormány’) helynevekben is (vö. P OHL é. n.) . Nagy számban szerepelnek testrésznévből alakult földrajzi köznevek a román helynevekben is: cap ’fej’ > földr. ’fok’, coast% ’borda’ > földr. ’oldal’, dos ’hát’, gur% ’száj’ > földr. ’torkolat’ (vö. B ENKŐ 1947: 26). A magyar hegyrajzi köznevek között ugyanakkor az antropomorf és teriomorf formák — a fent vázolt okok mellett talán a testrésznévvel való kapcsolat érzése miatt is — a névalkotásban jobbára szintén kisebb megterheltségűek. R ESZEGI K ATALIN Irodalom A. = Anjoukori okmánytár. 1–6. N AGY I MRE szerk. Budapest, 1878–1891. 7. T ASNÁDI N AGY G YULA szerk. Budapest, 1920. Á RVAY J ÓZSEF (1942): A térszíni formák nevei Kalotaszegen. Magyar -épnyelv 4: 3–50. ÁÚO. = W ENCZEL G USZTÁV (1860–1874): Árpádkori új okmánytár. 1–12. Pest, [később] Budapest. B ALÁZS J ÁNOS (1958): Lejt. Magyar -yelvőr 82: 232–233. B ALLAGI M ÓR (1867): A magyar nyelv teljes szótára. Budapest. B ALOGH L ÁSZLÓ (1972): A hát bázisnév jelentése Szamosszeg földrajzinév-anyagában. Magyar -yelvőr 96: 469–470. B EKE Ö DÖN (1929): Mál. Magyar -yelvőr 58: 126–127. B ENKŐ L ORÁND (1947): A -yárádmente földrajzinevei. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 74. Budapest. B ENKŐ L ORÁND (1953): Verőfény. Magyar -yelv 49: 466–468. B UDENZ J ÓZSEF (1863): Vegyes apróságok. (Ismertetések, észrevételek, fejtegetések). -yelvtudományi Közlemények 2: 152–160. B UDENZ J ÓZSEF (1864): Vegyes apróságok. -yelvtudományi Közlemények 3: 285–320. B UDENZ J ÓZSEF (1873): Jelentés Vámbéry Ármin magyar-török szóegyezéseiről. -yelvtudományi Közlemények 10: 67–135. CzF. = C ZUCZOR G ERGELY –F OGARASI J ÁNOS (1862–1874): A magyar nyelv szótára. Pest, [később] Budapest. C SOMORTÁNI M AGDOLNA (1997): Felcsík helynevei 1. Magyar Névtani Dolgozatok 149. Budapest. D ÉNES G YÖRGY (1982): Árnyék és verő. -évtani Értesítő 7: 6–8. ÉrtSz. = B ÁRCZI G ÉZA –O RSZÁGH L ÁSZLÓ főszerk. (1959–1962): A magyar nyelv értelmező szótára. 1–7. Budapest, Akadémiai Kiadó. EtSz. = G OMBOCZ Z OLTÁN –M ELICH J ÁNOS (1914–1930): Magyar etymologiai szótár. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. 95 EWUng. = B ENKŐ L ORÁND főszerk. (1993–1995): Etymologisches Wörterbuch Ungarischen. 1–2. Budapest, Akadémiai Kiadó. F ARKAS F ERENC (1997): Jászsági és tiszazugi földrajzi nevek néhány antropomorf és teriomorf vonása. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 209: 438–442. FNESz. = K ISS L AJOS (1988): Földrajzi nevek etimológiai szótára. 1–2. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó. Gy. = G YÖRFFY G YÖRGY (1963–1998): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 1–4. Budapest, Akadémiai Kiadó. G YÖRFFY G YÖRGY (1956): A tihanyi alapítólevél földrajzinév-azonosításaihoz. In: B ÁRCZI G ÉZA –B ENKŐ L ORÁND szerk.: Emlékkönyv Pais Dezső hetvenedik születésnapjára. Budapest, Akadémiai Kiadó. 407–415. G YÖRKE J ÓZSEF (1941): Mell ~ mál. Magyar -yelv 37: 305–306. H ALÁSZ I GNÁCZ (1881): Ritkább és homályosabb képzők. Magyar -yelvőr 10: 54–59. H EFTY G YULA A NDOR (1911): A térszíni formák nevei a magyar népnyelvben. Magyar -yelvőr 40: 155–169, 206–216, 259–265, 300–308, 361–370, 458–462. H OFFMANN I STVÁN (1993): Helynevek nyelvi elemzése. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 61. Debrecen. Újraközlése: Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2007. HOkl. = N AGY I MRE –D EÁK F ARKAS –N AGY G YULA szerk. (1879): Hazai Oklevéltár. 1234–1536. Budapest. H UNFALVY P ÁL (1866): Régi magyar szók. -yelvtudományi Közlemények 5: 246–279. J UHÁSZ D EZSŐ (1988): A magyar tájnévadás. Nyelvtudományi Értekezések 126. Budapest, Akadémiai Kiadó. K ISS J ENŐ (1965): Mál — hasmál. Magyar -yelv 61: 210–211. K ISS L AJOS (1978): Lejt, lejtő. Magyar -yelvőr 102: 109–110. KMHsz. = H OFFMANN I STVÁN szerk. (2005): Korai magyar helynévszótár. 1000–1350. 1. (Abaúj–Csongrád vármegye). A Magyar Névarchívum Kiadványai 10. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. K NIEZSA I STVÁN (1943/2001): Keletmagyarország helynevei. In: D EÉR J ÓZSEF –G ÁLDI L ÁSZLÓ szerk.: Magyarok és románok 1. Budapest, Athenaeum. 111–313. Újraközlése: Kisebbségkutatási könyvek. Budapest, Lucidus Kiadó, 2001. K NIEZSA I STVÁN (1956): Idegen eredetű alakpárok a magyarban. Magyar -yelvőr 80: 371–374. K OROMPAY K LÁRA (1992): A névszóragozás. In: B ENKŐ L ORÁND szerk.: A magyar nyelv történeti nyelvtana 1. (A korai ómagyar kor és előzményei). Budapest, Akadémiai Kiadó. 284–318. K OVÁTS D ÁNIEL (2000): Az abaúji Hegyköz helynevei. Sátoraljaújhely. L AKÓ G YÖRGY (1950): Permi szófejtések. -yelvtudományi Közlemények 52: 238–246. L ŐRINCZE L AJOS (1947a): Földrajzineveink élete. Budapest. L ŐRINCZE L AJOS (1947b): Mál. Magyar -yelv 43: 24–27. M ÉSZÖLY G EDEON (1929): Magyar orr ~ vogul ur. Magyar -yelv 25: 328–331. 96 M EZŐ A NDRÁS (1996): Megjegyzések történeti nyelvtanunk néhány példájához. Magyar -yelv 92: 11–21. MSzFgrE. = L AKÓ G YÖRGY főszerk. (1967–1978): A magyar szókészlet finnugor elemei. Etimológiai szótár. 1–3. Budapest, Akadémiai Kiadó. M UNKÁCSI B ERNÁT (1895): A magyar magánhangzók történetéhez. -yelvtudományi Közlemények 25: 168–186. M UNKÁCSI B ERNÁT (1927): Állati testrész-nevek. Magyar -yelvőr 56: 133–138. MUSz. = B UDENZ J ÓZSEF (1873–1881): Magyar-ugor összehasonlító szótár. Budapest. N EMES M AGDOLNA (2005a): Földrajzi köznevek állományi vizsgálata. (Doktori értekezés). Debrecen. N EMES M AGDOLNA (2005b): A földrajzi köznevek szótára. (Doktori értekezés melléklete). Debrecen. OklSz. = S ZAMOTA I STVÁN –Z OLNAI G YULA (1902–1906): Magyar Oklevél-szótár. (Pótlék a Magyar -yelvtörténeti Szótárhoz). Budapest. P AIS D EZSŐ (1916): A mál változatai. Magyar -yelv 12: 168–173. P AIS D EZSŐ (1960): Megjegyzések a hangrendkülönböztető szó-alakpárok jelenségéhez. Magyar -yelv 56: 311–315. P OHL , H EINZ -D IETER (é. n.): Österreichische Bergnamen. URL: http://members.chello. at/heinz.pohl/Bergnamen.htm. (2010. 10. 25.). P OHL , H EINZ -D IETER (é. n.): Die häufigsten Bergappellativa in Österreich. URL: http:// www.uni-klu.ac.at/groups/spw/oenf/Bergappellativa.pdf. (2010. 10. 25.). R ESZEGI K ATALIN (2004): Bérc, hegy és halom a régi helyneveinkben. In: H OFFMANN I STVÁN –T ÓTH V ALÉRIA szerk.: Helynévtörténeti Tanulmányok 1. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. 145–165. R ESZEGI K ATALIN (2009a): A jelentéshasadás mint helynévalkotási mód. In: H OFFMANN I STVÁN –T ÓTH V ALÉRIA szerk.: Helynévtörténeti Tanulmányok 4. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. 35–45. R ESZEGI K ATALIN (2009b): A kognitív szemlélet lehetőségei a helynévkutatásban. A metonimikus névadás. Magyar -yelvjárások 47: 21–41. RMGl. = B ERRÁR J OLÁN –K ÁROLY S ÁNDOR szerk. (1984): Régi magyar glosszárium. (Szótárak, szójegyzékek és glosszák egyesített szótára). Budapest, Akadémiai Kiadó. S ÁROSI Z SÓFIA (1991): A névszótövek. In: B ENKŐ L ORÁND szerk.: A magyar nyelv történeti nyelvtana 1. (A korai ómagyar kor és előzményei). Budapest, Akadémiai Kiadó. 160–187. N. S EBESTYÉN I RÉN (1950): Mál, ság, sziget. Magyar -yelv 46: 119–123. S IMONYI Z SIGMOND (1875): A szavak összetétele. Magyar -yelvőr 4: 198–205. S IMONYI Z SIGMOND (1897): Lejtő. Magyar -yelvőr 26: 39. Š MILAUER , V LADIMÍR (1970): Příručka Slovanské Toponomastiky. (Handbuch des slawischen Toponomastik). Praha, Academia. S ZABÓ T. A TTILA (1938): Mál. Magyar -yelv 34: 253–254. S ZILÁGYI N. S ÁNDOR (1997): Hogyan teremtsünk világot? (Rávezetés a nyelvi világ vizsgálatára). Második kiadás. Kolozsvár, Erdélyi Tankönyvtanács. 97 SzófSz. = B ÁRCZI G ÉZA (1941): Magyar szófejtő szótár. Budapest. Változatlan utánnyomás: Budapest, 1991. TESz. = B ENKŐ L ORÁND főszerk. (1967–1984): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. 1–3., 4. Mutató. Budapest, Akadémiai Kiadó. UEW. = R ÉDEI K ÁROLY (1986–1988): Uralisches Etymologisches Wörterbuch. 1–7. Budapest, Akadémiai Kiadó. V ÁMBÉRY Á RMIN (1870): Magyarés török-tatár szóegyezések. -yelvtudományi Közlemények 8: 109–189. Z OLNAI G YULA (1892): A magyar nyelv. A művelt közönségnek irta Simonyi Zsigmond. Ismertetés. Magyar -yelvőr 21: 126–133. Z. = N AGY I MRE –N AGY I VÁN –V ÉGHELYI D EZSŐ –K AMMERER E RNŐ –L UKCSICS P ÁL szerk. (1871–1931): A zichi és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára. Codex diplomaticus domus senior comitum Zichy de Zich et Vásonkeő. 1–12. Pest, [később] Budapest. Zs. = M ÁLYUSZ E LEMÉR összeáll. (1951–2007): Zsigmondkori oklevéltár. 1–10. Budapest, Akadémiai Kiadó. Z SIRAI M IKLÓS (1927): Orom. (A finnugor deminutivumok ismeretéhez). Magyar -yelv 23: 310–320.