Játék vagy függőség? A játékszenvedély veszélyeztette ifjúság

Galán Anita: Játék vagy függőség? A játékszenvedély veszélyeztette ifjúság Bevezetés „Úgy kezdődik, mint egy egyszerű játék” – szól a holland önsegítő csoportok jelmondata (Veér–Erőss, 2000). Azonban nem mindig végződik úgy. A játék az ember alapvető szükséglete, fejlődésünk egyik motorja; a gyerekek a játékon keresztül készülnek fel az életre, levezetik a felgyülemlett feszültségeket, próbálgatják az elsajátított mintákat (Demetrovics, 2008; Hand–Kaunisto, 1988). Nagyon fontos szerepe van felnőttkorban is a játéknak, ez lehet a feszültség-levezetés, a rivalizáció, a rekreáció, vagy a kikapcsolódás egyik eszköze is, túlhajtott formája azonban patologikussá is válhat, így alakulhat ki kóros játékszenvedély (Demetrovics, 2008). Erről a betegségről manapság egyre több szó esik, azonban ez még mindig nagyon kevés, ugyanis minden hatást megvizsgálva ezt tartjuk az egyik legveszélyesebb szenvedélybetegségnek. Vajon miért épp ezt? Veér András és Erőss László (2000) felméréseikben arra a következtetésre jutottak, hogy a szerencsejáték-függőség az esetek nagy részében multiaddikció részeként jelentkezik, valamint hogy gyakoribb az öngyilkossági kísérlet a játékszenvedély betegek, mint a pszichiátriai betegségben szenvedők esetében. A szerencsejáték-függőség az esetek túlnyomó többségében depresszióval jár együtt (Németh–Vandlik, 2000), ami szintén szuicid gondolatokhoz vezet. Egy depressziós, multiaddiktív személy hatással van családja, gyermekei életére is, maradandó szocializációs deficiteket okozva a környezetében élők életében. A prevenció hiánya a játékszenvedély-betegség esetében még tovább növeli a függőség veszélyességi fokát (Erőss, 1997). Az iskolákban rendszeresen tartanak ilyen jellegű foglalkozásokat az alkohol, a dohányzás és a drogok kapcsán, azonban erről a betegségről, illetve a viselkedési dependenciákról sehol sem esik szó, ezért a gyerekek sokszor nem is tudják, hogy szenvedélybetegségről van szó, a hatásait, veszélyeit különösen nem ismerik, így azzal sincsenek tisztában, hogy szükség esetén hol tudnának segítséget kérni, kihez fordulhatnának, ha ilyen problémájuk adódna. Tanulmányunk első részében bemutatjuk a játékszenvedély-betegséggel kapcsolatos legfontosabb magyarországi kutatási eredményeket, ezt követően röviden felvázoljuk a szerencsejáték függőség tüneteit, lefolyását, majd kutatásunk bemutatásával hívjuk fel a figyelmet a játékszenvedély prevenciójának fontosságára. Szerencsejáték és játékszenvedély Magyarországon Magyarországon a mai napig alig készült szerencsejátékkal, illetve játékszenvedély betegséggel kapcsolatos kutatás, jelen fejezetben megkíséreljük összefoglalni az eddigi kutatások eredményeit. A 2003-as ADE vizsgálat az egyes szerencsejáték típusokban való részvétel mértékéről szolgáltatott adatokat 17-53 éves felnőttek 3675 fős mintáján. A kutatásban megkérdezettek 19,2%-a játszik 1-2 havonta, vagy annál sűrűbben valamilyen szerencsejátékot. A napi, illetve heti többszöri játék prevalenciája 1% alatt maradt, míg heti rendszerességgel a megkérdezettek 11,2%-a teszi kockára a pénzét (Demetrovics, 2008). 2007-ben az Országos Lakossági Adatfelvétel az Addiktológiai Problémákról (OLAAP) kutatás tartalmazta a South Oaks Gambling Screen kérdőív magyar változatát, amely kutatás eredményei bár még nem állnak rendelkezésre, az előzetes számítások szerint 85 ■ Metszetek ■ 2012/1. szám ■ hazánkban a patológiás szerencsejáték prevalenciája 3%-os, tehát hasonló az európai értékekhez (Demetrovics, 2008). A Magyar Szerencsejáték Szövetség 2008-as adatai szerint hazánkban 16 ezer játékteremben kb. 30 ezer gép működik, a játékszenvedélyes betegek száma pedig megközelíti a 200 ezret (Gurbán, 2009). A Szonda Ipsos 2009-es kutatása szerint a magyarországi felnőtt lakosság 11%-ánál okoz valamiféle problémát a szerencsejáték. A problémák számának, gyakoriságának növekedésével csökken az érintett csoport létszáma: az alacsony rizikófaktorú szerencsejátékosok aránya 5,7%, a mérsékelt rizikófaktorú szerencsejátékosoké 4,8%, a szerencsejáték-függőké pedig 1,2% (kb. 100 ezer ember) (http://www.jogoremoto.pt/docs/extra/BxiaE7.pdf). Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy bár minden kutatás másféle eredményt mutatott a patológiás játékosok számát illetően, az azonban bizonyos, hogy szignifikáns számadatról van szó, és ez a szám növekedni fog, ugyanis Veér András és Erőss László (2000) kutatatásai arra engednek következtetni, hogy évente 20-25%-al nő a szerencsejáték-függők száma hazánkban, közvetve pedig, családtagként majd félmillióan lehetnek érintettek. Ha ennyire sokan esnek a szerencsejáték csapdájába, illetve szenvednek annak következményeitől, akkor miért nem teszünk ellene valamit? Ahogy az alábbi ábra mutatja, az államnak évről-évre egyre növekvő, több százmilliárd forintos haszna van a szerencsejátékból, illetve bevétele a játékadókból (www.szf.hu), de vajon ez kompenzálhatjae a függővé vált játékosok kezelését, akik különböző állami intézményeknél jelentkeznek a problémáikkal? Szerencsejátékból befolyó bevételek 0 50 100 150 200 250 300 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 Év mrd Ft Játékadó (mrd Ft) Játék bevétel (mrd Ft) 1. sz. ábra: Szerencsejátékból befolyó bevételek (saját ábra) Forrás: www.szf.hu A játékszenvedély-betegségről Az előző fejezetben bemutattuk a játékszenvedély-betegség prevalenciáját, és utaltunk arra is, hogy egy kiváltképp veszélyes addikcióról van szó, amelyben szenvedők száma évről-évre nő, ám az állam mégsem lép fel ellene. De miért is olyan veszélyes ez a szenvedélybetegség? Mi az, hogy szenvedélybetegség? Ebben a fejezetben ezekre a kérdésekre keressük a választ. A szenvedélybetegség (addikció) egy olyan krónikus betegség, amelyet a drogokkal összefüggő környezeti (külső) és szubjektív (belső) ingerek sokasága tart fenn. Három fő jelenség utal az addikció fennállására: a tolerancia, a dependencia és a szenzitizáció. 86 ■ Metszetek ■ 2012/1. szám ■ Toleranciáról akkor beszélünk, ha folyamatosan emelni kell a drog dózisát ugyanannak a kívánt hatásnak az elérése érdekében. Dependencia (függőség) akkor áll fenn, ha a drogelvonás következtében elvonási tünetek lépnek fel, míg szenzitizáció esetében a drog hatása intenzívebbé válik a rendszeres fogyasztás következtében (Gerevich, 2000). A szenvedélybetegségeknek két fajtáját különböztetjük meg: az egyik az anyaghoz kötött függőség, a másik a viselkedési dependencia. Anyaghoz kötött függőség esetében a szenvedélybetegség valamilyen anyag, szer iránt alakul ki; ilyen az alkoholizmus és a drogfüggőség is. Viselkedési dependencia esetében pedig az addikciót nem valamilyen anyag, hanem egy tevékenység váltja ki. Jó példa erre a játékszenvedély-betegség, a munkamánia, vagy a vásárlásmánia is (Lakatos, 1993). Ahogy már korábban említettük a játék életünk természetes, szerves része, mindenki játszik, ám van, aki rabja lesz a játéknak (jelen esetben a szerencsejátéknak, de akár a számítógépes játékokat is említhetnénk), van, aki viszont nem. Mi ennek az oka? R. Greenson szerint a szenvedélyes játékos valamit nem kapott meg a szüleitől, ami az élet élvezéséhez segítette volna, és ezt most, felnőttként próbálja megszerezni (idézi: Veér – Erőss, 2000). Nagyon fontos szerepe van a szociális mintának, azaz a családon belüli és kortárs szocializációnak. Ha egy családban vagy baráti társaságban nincs rendszeres ivászat, droghasználat vagy szerencsejáték, akkor kisebb eséllyel fog az ott felnövekvő gyermek is ezekkel a szerekkel, eszközökkel élni (Buda, 1995). A szociológia szocializációnak nevezi azt a folyamatot, amelynek során az egyén megtanul beilleszkedni a társadalomba, megismeri annak normáit, együttélési szabályait, a lehetséges és elvárt viselkedési módokat, míg a pszichológia szerint a szocializáció során az emberi személyiség alakul ki (Andorka, 2001). Megkülönböztetünk elsődleges (család) és másodlagos (kortárs csoport, intézmények, média) szocializációs színtereket. A család szocializációs funkciója többszintű. Egyrészt kielégíti a gyermek biológiai szükségleteit, biztosítja azokat a feltételeket, amelyek az éréshez és fejlődéshez szükségesek, ugyanakkor magatartási és szerepmintákat is közvetít, tehát a szülő viselkedése mintaként szolgál gyermekének (Bagdy, 1986). „Az ember megfigyel valakit és tanulni tud tőle úgy, hogy a megfigyelt személy modellé válik, akinek tevékenységét, viselkedését és reakcióit rögzíti s azután reprodukálja magában. (…) Innen tekintve a gyermeki szocializáció sem más, mint a megfelelő és nem megfelelő viselkedésmódokra vonatkozó különbségtétel megtanulása a felnőttek mintáján” (Somlai, 1997: 59). A gyerek azonban nemcsak a családban látott szerepeket, mintákat fogja elsajátítani, hanem ugyanilyen hatással vannak rá az életkor előrehaladtával az iskolába bekerülve a barátok, illetve a média is. Tehát egy bizonyos életkor után már nem a családon van a hangsúly a gyerekek életében, hanem az ún. másodlagos szocializációs színtereken. Ekkor mondhatjuk, hogy a család háttérbe szorul, már nem ő válik a fő mintaadóvá (Mérei – V. Binét, 1978). Jelen cikk szerzője emiatt tartja fontosnak az iskolai prevenciót, hiszen a másodlagos szocializációs színterek (intézmények, kortárs csoport, média) közül egyedül az iskola az, amelyre szakemberekként a leginkább hatással tudunk lenni, ahol kompenzálhatjuk a családi szocializációból fakadó deficiteket egy jól felépített prevenciós program segítségével. Valószínűleg a genetika is közrejátszik a szenvedélybetegségek kialakulásában, ugyanis ha valakinek a szülei kóros szerencsejátékosok voltak, nagyobb valószínűséggel lesz ő is az. Buda Béla ennek kapcsán a különböző népek közti különbségekre hívja fel a figyelmet. Példaként említi, hogy a sárga fajokban gyengébb az alkohollebontó képesség, így náluk ritkábban alakul ki alkoholizmus. Ezek alapján lehet különbséget tenni bizonyos családok között is, és így lesz valaki hajlamosabb a szenvedélybetegségekre. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a lélektani hajlamosító tényezőket sem. A nehéz gyermekkor, a szülők hiánya, a beilleszkedési nehézségek, a gyermekkorban elszenvedett 87 ■ Metszetek ■ 2012/1. szám ■ lelki sérülések, a kisebbségi komplexusok, önértékelési károsodások a kutatások szerint mind összefüggnek a felnőttkorban kialakult szenvedélybetegségekkel, beszéljünk annak bármely fajtájáról is (Buda, 1995). Mindenképpen említést kell tennünk az agyban lejátszódó folyamatokról is, amelyek hatással vannak a szenvedélybetegségek kialakulásában. „A genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy az örömérzésben alapvető szerepet játszó dopamin nevű idegingerület átvivő molekula anyagcseréjét szabályozó egyik génben jelentős eltérés mutatkozik a szenvedélybetegek és a kontroll csoport között. Az agyban kimutatták az ún. jutalmazó pályarendszert, (…) ez a jutalmazó pályarendszer sérül a függőségben szenvedő egyénekben” (https://bet.szerencsejatek.hu). Buda Béla szerint nagyon gyakori hajlamosító tényező a szerhasználat is; pl. a drogfüggők a szerencsejáték segítségével próbálnak pénzhez jutni, azért, hogy a következő adag kábítószert megvásárolhassák, vagy az alkoholisták a vendéglátó-ipari egységben eltöltött idő alatt játszani kezdenek az ott kihelyezett játékgépeken. Mások szerint a szerencsejáték-szenvedély egy nagyobb pénzveszteség miatt alakul ki, amely nem hagyja nyugodni a játékost, és addig játszik újra és újra, hogy visszanyerje elvesztett pénzét, míg játéka szenvedéllyé, betegséggé nem válik (Veér–Erőss, 2000). Németh Attila (https://bet.szerencsejatek.hu) szerint három szintje van a játékfüggőség kialakulásának. Az első a szociális szint. Ekkor a játék kizárólag szórakozásként szolgál, nem folyik bele a játékos mindennapjaiba. Akkor hagyja abba a játékot, amikor akarja, így nincsenek nagy anyagi veszteségei sem. A második szint a veszélyeztetett szakasz. Ekkor a játékos a problémái elől menekül a játékba, feszültségoldásként éli meg azt. Ezzel problémáit azonban nem megoldja, hanem újabbakkal tetézi. Belekerül egy ördögi körbe, szembesül a veszteségeivel, letargiába esik, örök vesztesnek érzi magát. Egy idő után fellobban benne a hit lángja, hogy ismét nyerhet, hiszen rendelkezik egy biztos szisztémával, ami ebben segítheti, ezért újra játszani kezd, és ismét veszít. Innen már nincs messze a függőség, a harmadik szint. Függőség állapotában a beteg gondolkodását és életvitelét teljesen kitölti a játék, illetve az ehhez szükséges pénz megszerzése. Az előzőkben összefoglaltuk, hogy hogyan alakul ki a játékfüggőség; most nézzük meg, kit tekinthetünk függőnek. Ki az, aki már szenvedélybetegnek mondható? A feltett kérdésre Veér András és Erőss László (2000) adják meg a választ, akik tíz tünetet sorolnak fel, amelyből, ha öt fennáll, biztosnak mondható a függőség: 1. Idejének meghatározó részében a szerencsejátékkal foglalkozik. Gyakran még álmában is játszik. Szabadidejének legnagyobb részében a szerencsejátékról fantáziál, illetve a következő játékhoz szükséges pénzt próbálja megszerezni. 2. A játékra fordított téteket folyamatosan növelnie kell ahhoz, hogy ugyanazt az örömérzetet érje el. Ez olyan, mint amikor az alkoholistáknak és drogosoknak növelniük kell a dózisukat. 3. Már többször megpróbálta abbahagyni, csökkenteni vagy legalább irányítani, pénzügyi kontroll alatt tartani a játékát, de mindannyiszor visszaesett. 4. Azokon a napokon, melyeken valamilyen okból következően nem játszhat, rendkívül nyugtalan, ingerlékeny. 5. A szerencsejáték folytatásában reményt lát arra, hogy menekülni próbáljon élete megoldatlan problémái elől, a depressziótól, a magányérzéstől, a szorongástól, a kudarcoktól. 88 ■ Metszetek ■ 2012/1. szám ■ 6. Jelentősebb pénzvesztés után minél előbb visszatér a vesztett csaták helyszínére, hogy elkeseredett „ellentámadással” szerezze vissza elvesztett pénzét. 7. Nem vallja be szenvedélyét sem a családjának, sem az orvosának, sem a munkahelyén. 8. Már legalább egyszer elkövetett illegális cselekedetet, hogy a szenvedélyéhez szükséges pénzhez hozzájusson. 9. Szenvedélye miatt már vesztett el állást, karrierlehetőséget, továbbtanulási esélyt, fontos kapcsolatot. 10. Anyagi helyzete a veszteségek halmozódásával és a források elapadásával reménytelenné válik. „A betegség lényege a kockázat-megítélés zavara, a feltétlen hit a «biztosszisztémában». E szenvedély megnyilvánulásának jellegzetes fázisai vannak: a beteg a játék előtt fokozódó késztetést, feszültséget érez, a játék alatt örömérzés, izgalom tölti el, s végül – a veszteség miatt – erős bűntudat gyötri. (…) Ha nyernek, akkor azért játszanak tovább, hogy nyerjenek, hiszen «nyerésben» vannak, ha veszítenek, akkor azért, hogy visszanyerjék a veszteségeiket. Ez ördögi kör, melyből nincs kiszállás” (Németh–Vandlik, 2000: 218). A szerencsejáték-függőség, mint legveszélyesebb szenvedélybetegség Az előzőekben bemutattuk a szerencsejáték-függőség kialakulását, illetve azt, hogy mikor számít valaki játékszenvedély-betegnek. Mint ahogy a bevezetésben is említettük, jelen cikk szerzője ezt a szenvedélybetegséget tartja a legveszélyesebb függőségnek az addikciók sorában, amit az alábbi tények bemutatásával kívánunk bebizonyítani. A szerencsejáték-függők körülbelül 50%-a alkoholvagy drogproblémákkal is küzd, tíz betegből kettőnél pedig mind a két másik szenvedélybetegség is fennáll (Veér – Erőss, 2000). Ez azt jelenti, hogy az esetek túlnyomó többségében a játékszenvedély multiaddikció részeként áll fenn, tehát több függőség együttes kezelésére van szükség, ami rendkívüli módon megnehezíti nemcsak a terápiát, hanem a szenvedélybeteg és családja életét is. A szerencsejáték-függők öngyilkossági rátája 20%-os, amely még a pszichiátriai betegségek között is extrém magasnak számít (Veér–Erőss, 2000). Tehát minden ötödik szerencsejáték-függő legalább egyszer megkísérel öngyilkosságot. A veszteségek halmozódásával a játékos egyre inkább reménytelennek érzi az életét, amelyből egyetlen menekülésnek az öngyilkosság látszik. A szerencsejáték-függő – mint akármelyik szenvedélybeteg – rendkívüli hatással van a gyermekei szocializációjára, amely irreverzibilis folyamatok előidézője lehet. Egy gyerek számára az otthon látott minta a természetes, a követendő. Egy szenvedélybeteg szülő nem nyújthat hiteles mintát gyermekének, ez segíti leginkább a betegség újratermelődését (Csernus, 2008). Az ilyen családban felnövekvő gyermek azt látja otthon, hogy a problémák megoldása helyett, vagy feszültségoldásként alkoholt, esetleg drogot fogyasztanak, így meg sem tanulja kezelni a problémáit, hanem ő is ezekhez a szerekhez fog nyúlni és ezektől vár segítséget, kiutat. A családban látott attitűdök öröklődnek, majd később felnőve, vagy a saját család alapításakor manifesztálódnak. A szenvedélybeteg szülők gyakran bántalmazóak is egyben. Ez a bántalmazás nem csak fizikai, hanem verbális és emocionális agressziót is jelenthet, ami a gyerekekből frusztrációt, szorongást válthat ki, hiszen nem érzi magát biztonságban még a saját otthonában sem. A bántalmazott gyerekek rendkívül nyugtalanok, ingerlékenyek és alacsony a frusztrációs toleranciájuk. Előfordulhat, hogy regresszióval védekeznek az agresszió ellen, tehát egy már meghaladott fejlődési szintre csúsznak vissza, bepisilnek, nem mernek beszélni, folyamatosan ölben szeretnének lenni. Ezekben a családokban élő gyerekeknek nagyon sok traumatizáló élményben van részük; gyakran kell végignézniük szüleik veszekedését, esetleg verekedését, amely bizonyos esetekben gyilkosságig is fajulhat. Ezek miatt rendkívül visszahúzódóvá, esetleg depresszióssá is válhatnak (Kálmánchey, 2001). 89 ■ Metszetek ■ 2012/1. szám ■ A szenvedélybetegek családjaiban nagyon gyakori az atomizálódás, azaz a családtagok elszigetelődnek egymástól. A gyerekek nem keresik a szenvedélybeteg társaságát, így nem alakul ki a családon belül összetartás, kölcsönös egymásra figyelés, illetve ha ki is alakul, akkor a másik szülő és a gyerekek „összefognak” a szenvedélybeteg ellen (Kálmánchey, 2001). A szenvedélybeteg szülők a hangulatingadozásaikkal teszik még szélsőségesebbé családjuk, gyerekeik életét. Az egyik pillanatban még jókedvük van és mindent megadnak, megengednek a gyermekeiknek, majd később már ingerlékenyek, agresszívak, türelmetlenek. Ez a gyermekben bizonytalanságot kelt, hiszen nem tudja, hogyan viszonyuljon a szülőhöz, így nem is érzi magát biztonságban vele. Ezeket a vegyes érzelmeket nem tudja magában elrendezni, és ez belső feszültséget okoz nála, esetleg bűntudata támad (Kálmánchey, 2001). További belső feszültséget okoz az is, hogy esetleg azt érzi, hogy jobb lenne, ha a szenvedélybeteg szülő nem lenne, sokkal könnyebb lenne az életük, úgy érzi, hogy gyűlöli a saját édesapját vagy édesanyját. Ezeket az érzéseket csak őszinteséggel és rengeteg türelemmel lehet leküzdeni. Le kell ülni a gyerekkel és meg kell vele beszélni, hogy a szülőnek milyen problémái vannak, és ezeken hogyan lehetne segíteni. El kell neki magyarázni, hogy nem a szülőt gyűlöli, csak azt, amit az alkohol vagy a szerencsejáték előhoz belőle (Fekete, 2005). A szenvedélybetegségekre jellemző, hogy rendkívül sok pénzt felemésztenek, és az idők folyamán a tolerancia kialakulása miatt ez az összeg folyamatosan csak növekszik, hiszen egyre több és több adagra/dózisra/pénzre van szükség ahhoz, hogy ugyanazt az állapotot elérje a szenvedélybeteg (Erőss, 1997). A szerencsejáték-függőség esetén emésztődik fel a legtöbb pénz, és ez erőteljesen rányomja a bélyegét a család és a gyerekek életére, egzisztenciális biztonságuk is veszélybe kerül. A játékszenvedély-beteg eleinte csak a saját pénzéből játszik, később azonban újabb és újabb forrásokat kell keresnie, hiszen egyre több pénzre lesz szüksége az izgalmi állapotának fenntartásához. Rendkívül leleményes módon képes újabb és újabb pénzforrásokat megtalálni (Veér–Erőss, 2000). Elhordja otthonról a kosztpénzt, lopni, sikkasztani kezd a munkahelyén, eladja a család autóját, nyaralóját, házát. Nem foglalkozik azzal, hogy a gyermekei mit esznek másnap, hogyan és miben járnak iskolába stb. Tovább növeli a betegség veszélyességét, hogy nincs kifejezetten erre vonatkozó prevenciós foglalkozás az iskolákban (Erőss, 1997). Egy kanadai felmérés szerint a szerencsejáték-függők 45%-a tíz éves kora előtt találkozott először a szerencsejátékkal (www.szulo.hu). Az iskolákban rendszeresen tartanak ilyen jellegű foglalkozásokat a gyerekeknek az alkohol, a drogok és a dohányzás kapcsán is, azonban erről sehol sem esik szó, így talán nem is tudják, hogy milyen súlyos következményei is lehetnek a rendszeres szerencsejátéknak, nem is sejtik, hogy egy szenvedélybetegségről van szó. Nem ismerik sem a betegség tüneteit, sem a megoldási lehetőségeit. Azzal sincsenek tisztában, hogy hol kérhetnek segítséget, nem tudják, hogy kihez fordulhatnának az esetleges kételyeikkel, kérdéseikkel. Az alábbi kutatási kérdések bizonyítására 3 iskolában végeztünk fókuszcsoportos vizsgálatokat 13-17 éves diákok között, amely kutatásunk eredményeiről a következő fejezetben számolunk be: Milyen ismeretekkel rendelkeznek a megkérdezett fiatalok a szenvedélybetegségekről? Ismerik-e a játékszenvedély betegséget? Mit tudnak róla? Tudják-e, hogy hol kérhet segítséget egy szenvedélybetegséggel küzdő személy? 90 ■ Metszetek ■ 2012/1. szám ■ Iskolásokkal készített fókuszcsoportos interjúk Mint ahogy tanulmányunkban már többször említést tettünk róla, az általános és középiskolákban rendszeresen tartanak preventív jellegű előadásokat az alkohol, a dohányzás és a drogok kapcsán, azonban a viselkedési dependenciák, így a szerencsejáték, vagy az internet veszélyeiről sehol sem esik szó annak ellenére sem, hogy a manapság terjedő pókerláz, illetve számítógépes játékok, vagy akár a Facebook használat miatt már az iskolások is egyre veszélyeztetettebbek. Véleményünk szerint a mai tizenévesek nem rendelkeznek kellő ismerettel a szerencsejátékok (és az internet) veszélyeiről, és azzal sincsenek tisztában, hogy hova, milyen szakemberhez fordulhatnának, ha problémájuk adódna belőle. Ennek bebizonyítására fókuszcsoportos vizsgálatokat végeztünk három iskolában,1 amelyekben felmértük a gyerekek ismereteit előbb a szenvedélybetegségekről, majd a játékszenvedélybetegségről is. Kíváncsiak voltunk ezek mellett arra is, hogy ők próbálták-e már a szerencsejátékot, illetve, hogy ismernek-e szenvedélybetegeket, és hogy tudják-e, hogy hol kérhet segítséget egy olyan személy, akinek ilyen jellegű problémái adódtak. Először egy városi református gimnázium 9-edik osztályának 8 tanulójával, majd egy falusi általános iskola 8-adik osztályának 8 tanulójával, végül egy városi szakközépiskola 11edik osztályának 6 tanulójával ültünk le beszélgetni. A 13-17 éves gyerekek között a két nem 50-50%-ban képviseltette magát.2 Ebben a fejezetben az ő véleményüket, gondolataikat fogjuk bemutatni. Ismereteik a szenvedélybetegségekről A beszélgetés kezdetén minden esetben arra kértük a fiatalokat, hogy saját szavaikkal fogalmazzák meg azt, hogy mit jelent a szenvedélybetegség. A gyerekek erre válaszul a függőségről kezdtek beszélni: „Minden nap úgy vannak vele, hogy már az nekik kell. Megszokta a szervezetük és anélkül már nem tudnak meglenni” (16 éves, szakközépiskolás lány), illetve már sorolták is azokat a dolgokat, amiktől függővé lehet válni. A beszélgetések előtt nagyon kíváncsiak voltunk arra, hogy vajon a szerencsejáték-függőséget is fogják-e maguktól említeni; és minden esetben említették is, tehát van valamilyen előzetes ismeretük, amelyet, mint elmondták főleg a média által szereztek meg. Természetesen az alkoholizmust, a dohányzást, illetve a drogokat említették leggyakrabban, azonban az egyik iskolában már a vásárlásmánia, illetve máshol a gyógyszerfüggőség is szóba került. A legtöbb ismerettel is az alkoholizmusról és a drogokról (főleg a heroinról), illetve a dohányzásról bírtak: „Az alkohol az a másik, ami az agysejteket szétégeti. Meg úgymond az ember élvezi, hogy megmérgezi magát. Agylágyulást okoz. Meg valami vakságot is, nem jut eszembe. Amikor túl sok alkoholt fogyaszt, és a látását elveszti” (17 éves, szakközépiskolás fiú). „A heroinra tényleg abszolút rá lehetet állni. Arról nem lehet lejönni” (17 éves, szakközépiskolás fiú). „Ha egyszer rászoksz, utána véglegesen már úgyse fogsz tudni leszokni. Úgyis fog kelleni” (16 éves, szakközépiskolás fiú). „Rosszabb, mint a cigi ezerszer” (17 éves, szakközépiskolás lány). 1 Jelen vizsgálat 2010-ben készült a szerző szociális munka BA képzésén írt szakdolgozatához. A gimnáziumban és szakközépiskolában készült vizsgálatokat Miskolcon készítettük, míg az általános iskolait Nyírmihálydiban. 2 A beszélgetésekre minden esetben egy külön teremben került sor, tanár nem volt jelen ezeken az alkalmakon, amelyeket előzetes beleegyezésükkel diktafonra rögzítettünk. A gyerekeknek nem mondtuk meg, hogy a szerencsejáték-függőséggel kapcsolatban végzünk kutatásokat; a beszélgetés témájául a szenvedélybetegségeket jelöltük meg. 91 ■ Metszetek ■ 2012/1. szám ■ „Hát arról már nem tudsz leszokni, egyszer úgy beépül az agyadba. Belövöd magad, pár órát jól érzed magad, felkelsz és mész. Utána megint lövöd magad, mert nem bírod, aztán pont erről van egy film, a Trainspotting. Az nagyon komoly az a film” (17 éves, szakközépiskolás fiú). Arra a kérdésre, hogy ismernek-e szenvedélybeteget, mindenhol igennel válaszoltak, azonban, hogy ki milyet ismer, arra elég eltérő válaszokat adtak. A falusi iskolában és a református gimnáziumban a dohányosokat, az alkoholistákat és a játékszenvedély-betegeket említették, azonban a szakközépiskolában már a drogfüggőket is szóba hozták, ott mindenkinek volt legalább egy olyan ismerőse, aki rendszeresen használ valamilyen illegális kábítószert. Úgy gondoljuk, hogy a falusi általános iskola tanulói azért nem említették a drogfogyasztókat, mert odáig ez a szenvedélybetegség csak kisebb mértékben jutott el, a református gimnáziumba járók pedig egy védettebb közösség tagjainak mondhatják magukat, akik esetleg, ha még ismernek is drogfüggőt, nem mernek beszélni róla, mert tartanak a következményeitől, ugyanis szigorúbb erkölcsi hozzáállást tanúsít egy egyházi iskola a nem egyházi fenntartásúval szemben. Ezt erősítette meg az is, hogy a szakközépiskolába járók elmondták, hogy ki hány éve dohányzik, míg a református gimnáziumba járók szóba se hozták a saját szokásaikat. Ismereteik a játékszenvedélyről Mint már korábban említettük, a gyerekek minden esetben maguktól hozták fel példaként a szerencsejáték-függőséget, így elmondható, hogy azok a fiatalok, akikkel beszéltünk, már mindannyian hallottak erről a betegségről, illetve nagy részük már játszott is valamilyen szerencsejátékot. Arra a kérdésre, hogy ők kit tekintenek játékszenvedély-betegnek, a következő válaszok születtek a gyerekek körében: „Hát, aki minden nap játszik” (14 éves, általános iskolás fiú). „Meg, ha valamennyi pénze van, akkor megy a kocsmába és elgépezi” (13 éves, általános iskolás fiú). „Minden percbe arra gondol” (17 éves, szakközépiskolás fiú). „Az összes pénzét arra költi” (17 éves, szakközépiskolás fiú). „Minden szabadidejét arra, tehát inkább megy kocsmába, mondjuk játékgépezni, mint hogy menne haza a családjához” (17 éves, szakközépiskolás lány). „Azt várja, hogy mikor nyit már ki a lottózó” (15 éves, gimnazista lány). „Vagy, hogy alig várja, hogy mehessen a kocsmába és beledobhassa a pénzét” (14 éves, gimnazista fiú). Megkérdeztük azt is, hogy mit gondolnak, miért veszélyes a szenvedélybetegség ezen fajtája: „Tönkreteheti a családot” (14 éves, általános iskolás lány). „A vagyonát is elveszti” (13 éves, általános iskolás fiú). „Valaki bele is bolondul ebbe” (14 éves, általános iskolás fiú). „Meg ha már nem tud játszani vagy valami, akkor megöli magát” (13 éves, általános iskolás fiú). „Az veszi el a legtöbb pénzt” (15 éves, gimnazista lány). „Megélhetést, azt elveszi. Ha úgy nézzük, a fizetést beledobja, utána miből él, miből eszik, meg a családja is” (17 éves, szakközépiskolás lány). „Agressziót okoz” (17 éves, szakközépiskolás fiú). „Tehát ha ő ideges, lehet, hogy nem a gépet veri szét, hanem otthon a feleségét vagy a gyerekét” (16 éves, szakközépiskolás fiú). 92 ■ Metszetek ■ 2012/1. szám ■ „Meg hát akkor, ha valaki azt mondja neki, hogy nem kéne gépezni, és hiába a legjobb barátja, lehet, hogy orrba veri. Utána már úgyse lesz körülötte senki. Lakása se, semmi se. Aztán majd megtalálják meghalva” (17 éves, szakközépiskolás fiú). Nyilvánvalóan ezek a fiatalok rendelkeznek bizonyos szintű ismerettel a játékszenvedélyről, illetve annak hatásáról; ahogy elmondták, főleg a médiából szerezték ezeket az ismereteket. Ez azonban nem elég, szükséges lenne, hogy hamarabb felismerjék azt, ha valaki ilyen problémákkal küzd, és ne csak akkor, ha már a függőség állapotába került, ne csak akkor, ha már „minden pénzét arra költi”. Ezeket az ismereteket a későbbiekben a saját életükben is hasznosítani tudják, ha ráébrednek az első jelekre, amit magukon, vagy másokon észlelnek, és tudják, hogy hol kérhetnek segítséget. Hatalmas problémának tartjuk azt, hogy egyre többen és egyre fiatalabb korban kezdik el, próbálják ki a szerencsejátékot, amiről ők maguk számoltak be. „Egyszer bedobtam egy százast egy játékgépbe, de nem nyertem, úgyhogy ott is hagytam. Annyira nem érdekelt, csak így kipróbáltam” (17 éves, szakközépiskolás lány). Az egyik gimnazista fiú 7 éves korától rendszeresen kocsmákban játékgépezik: „Kicsi voltam, haverokkal voltam, ők nagyobbak voltak, vittek, aztán mentem én is.” Ebben az esetben is, mint oly sokszor, a baráti társaságnak, a másodlagos szocializációs színtérnek volt szerepe a szerencsejáték kipróbálásában, illetve rendszeres használatában. A gyerekek közül a legtöbben azonban nem a játékgépeket próbálták ki, hanem a pókert, amely a média hatására manapság igen népszerűvé vált. Az interneten vannak olyan oldalak, amelyeket a tv-ben is reklámoznak, ahol pénzért lehet pókerezni. Azt sugallják ezekben a reklámokban, hogy a póker segítségével gyorsan és egyszerűen lehet pénzhez jutni, sikeressé, elismertté válni. A reklámok alapján ahhoz, hogy pénzhez jussanak, sikeresek legyenek, az embereknek már ki sem kell tenni a lábukat otthonról, csak néhány kattintás az egész. Ezzel pedig rögtön hatalmas rétegeket tudtak elcsábítani: a sokat internetező és önértékelési problémákkal küzdő fiatalokat, az otthonülő munkanélkülieket, az unatkozó kismamákat, azokat, akik sokat dolgoznak és nincs idejük esténként kimozdulni, vagy azokat, akik szeretnének könnyen és gyorsan pénzhez jutni, tehát szinte mindenkit. Véleményünk szerint ez hatással van a szerencsejáték-függők növekvő számára is. A gyerekek között is volt olyan, aki meglátta ezt a problémát: „Meg mostanában a tv-be is meg mindenhol egyfolytában a pókert nyomják, és akkor csodálkoznak az emberek, hogy még játszanak is. Mondjuk én is szoktam pókerezni ilyen ingyenes játékokon, de nem az, hogy már neten is pénzbe játszanak” (16 éves, szakközépiskolás lány). Összefoglalóan tehát megállapíthatjuk, hogy a gyerekek felismerték a problémát, azonban vajon a megoldással is tisztában vannak? Az elkövetkezőkben erre keressük a választ. Ismereteik a szenvedélybeteg ellátórendszerről A fókuszcsoportos beszélgetés során kíváncsiak voltunk arra is, hogy mit gondolnak, segítségre szorul-e egy szenvedélybeteg. A válaszaik nagyon eltérőek voltak: „Persze” (15 éves, gimnazista lány, 13 éves, általános iskolás fiú). „Némelyik része igen” (17 éves, szakközépiskolás lány). „Most őszinte leszek, azt mondanám, hogy saját csapdájuk, minek mentek bele” (17 éves, szakközépiskolás fiú). „De amíg nem ismerik be, hogy szenvedélybeteg, addig te úgyse tudsz mit tenni” (16 éves, szakközépiskolás fiú). Ezekből a válaszokból látszik, hogy milyen sokféleképpen gondolkodnak a gyerekek a szenvedélybetegekről: van, aki teljesen természetesnek veszi azt, hogy segítségre szorulnak, van, aki a saját felelősségükről beszél, hogy nem érdemlik meg a segítséget, mivel saját maguknak okozták a bajt, míg olyan is van, aki felismerte, hogy addig nem nyújthatunk 93